lucia bejegyzései

there, there (sheldon hangján)

22 hozzászólás

A pszichológusom meg ma fent járt nálam, mert lemondtam a mai kávézásunkat arra hivatkozva, hogy én most szivesebben gyomorgörcsölnék a vészesen közelgő első előadásom miatt, mire azt mondta, hogy akkor próbáljam el rajta nyugodtan, én meg azt válaszoltam, hogy jó, de akkor ne kávézóban. Úgyhogy feljött, meghallgatott, olyan kérdéseket tett fel, amik arra utaltak, hogy nem az élet rengeteg sokkal érdekesebb dolgainak valamelyikén töprengett közben, én olyan válaszokat adtam, amik arra utaltak, hogy én sem, még meg is dicsért, úgyhogy már csak annyi bajom van, hogy élesben nem nálam kell majd meglépni ezt a dolgot egy fő általam ismert, felém valamennyire elfogult és jóindulatú pszichiáter előtt (amivel azt hiszem, jellemeztem is az ideális hallgatóságot).

Na ilyenkor kellene valaki, aki nem logikailag levezeti, hogy megy ez nekem, és a lámpaláz hülyeség, hanem megnyugtató hangon, monoton ismétli, hogy minden rendben lesz.

olyan nehéz a sok rosszból választani

14 hozzászólás

Az előző bejegyzéshez kerestem volna egy videót a két ultimate bad boyfriendről (futottak még kategória: Angel, amikor gonosszá változik), vagyis egyrészt Logan Echollsról, aki az elején tök tenyérbemászó (bár az első Veronica Mars végén azért van egy jó pillanata), utána viszont egyszerűen muszáj imádni, én nem is a tejbetöknek drukkoltam soha. De senkinek nem jutott még eszébe felrakni róla azt a videót, amikor az első (és az egyetlen jó) évad végén ott áll a hídon, hogy leugorjon (my mom is dead, my girlfriend is dead, the only person I care about is dumping me), és akkor megjelenik a motoros banda, hogy agyonverjék, mire elmosolyodik, és kungfu-integet, közben meg a bad boyfriend szól. Csak itt van belőle két másodperc, 0:22 és 0:24 között kábé.

A Buffy musical (Once more with a feeling) meg biztos jogvédett, mert égen-földön nincs fent belőle a Let me rest in peace (csak más videóval, valaki például szintén rájött a párhuzamra Logannel). De még csak az sem, amikor a kocsiban énekli a My Wayt, milyen kár, csak ilyen tingli-tangli egyvelegek.

Szóval ezekben nem az a jó, hogy köcsögök, hanem olyan…emberiek. Esendőek, önfejűek, vannak rossz pillanataik, de amikor jó pillanataik vannak, az nagyon jó.

az férfiakrul

14 hozzászólás

Az azért annyira jellemző, hogy amikor az élet kiszámíthatatlansága folytán olyan lapot húzok, hogy a jó oldalon állok, ráadásul ügynökként megmenthetem a világot, és ehhez a tizenegy pasi és egy nő közül hármat lenyomozok, akkor a háromból sikerül pont azt az egyet kiválasztanom szövetségesnek, aki kettős ügynök, és mint ilyen, elsőre lenyomozhatatlan, és természetesen a következő éjjel ki is nyírat a félvilági haverjaival (majd szinte könnyes tekintetű gyászbeszédet tart értem, bár tegyük hozzá, azért közhírré teszi az utánam maradt közérdekű információkat, még ha csak azért is, mert azok őt is erősítik), és onnantól halottként figyelhetem csak az eseményeket.

Kegyetlen játék az élet a maffia, de nem bánok semmit, különös tekintettel a fél kiló kacsatöpörtyűre, ami a halálom után is rendelkezésemre állt a sötét belvárosban. Maffiózónak azért jobb vagyok, olyankor hullanak, mint a legyek.

Hozzászólás

De tényleg én vagyok az, akinek semmi oka vagy joga panaszkodni bármire, pusztán azért, mert most mondjuk csak kétharmadig van tele a pohár és nem túlcsordulósan. Mert ebben az évben azért nagyon sok minden elég jól sült el. Mert azt dolgozhatom, amit a legjobban szeretek csinálni, ráadásul most az egyik kedvenc könyvemet ever fogom fordítani, és amik meg nem olyan jók, azokból vicces magyarul egy valamivel jobb könyvet csinálni. Mert rettegtem a cégesditől, ezzel együtt sikerült két és fél hónap alatt túllépnem vele bevételileg az alanyi ÁFA-mentességet, ráadásul a könyvkiadói holtszezonban, mert nem függök senkitől, és még csak rettegnem sem kell az adóhatóságtól, mert tök jó viszonyban vagyok velük (azért havonta egyszer eléggé szívom a fogam

megvan

5 hozzászólás

Ma elcsaltam alie-t a malackaraj-gyűjtésre, keresztül-kasul autóztam Dél-Budát, Pesten találkoztunk agnusszal is, és trash-day volt rockerromantikus öngyújtóval (én) és rózsa alakú hűtőmágnesekkel (mindenki más), illetve a kisállatbolttal, ahol agnus azt mondta, hogy “ezek élnek? Szegények”, pedig most jó passzban van, alie elmesélte egy volt pasiját, aki olyan szegecses nyakörvet hordott, én meg még mindig nem találtam magam, de hazajöttem, és rájöttem, mi leszek Halloweenkor.

Lefordíthatatlan szójáték Kulturális utalás leszek, elvégre mi az életünk? Játék!

(Aki ebből rájön, azért ne kommentelje be).

a “félrefordítás” túl bonyolult jelmez lenne, és nem is szexi

23 hozzászólás

Idén is lesz nálam Halloween-buli, opcionálisan beöltözős, csak még nem tudom, mi legyek, de nem baj, mert van időm. A tematika idén is a szexi és/vagy ijesztő, úgyhogy öltözhetnék például pornózó magyargárdistának, ami mindkét feltételnek megfelel, de már lenyúlta előlem az élet (és egyébként is), vagy egyedülálló anyukának, de azt már unom, esetleg fogorvosnak.

Mindenesetre van még két hetem erre és a gasztroötletekre (a habcsókcsontok, a boszorkányujjak meg a véres agyvelő koktél átjön tavalyról, a zselésített mályvacukor-szemgolyókat még ki kell kísérleteznem, faragott tök akkor lesz, ha lesz ilyenekre időm, vagy még egyszer becsönget a gyerek alvásidejében a térítős pasi, lehet, hogy ki kellene raknom egy Dávid-csillagot / pentagrammát a postaládára), a koponyák a helyükön, a tavalyi vendégek kreálta fali installációkat nem szedtem le azóta, és kineveltem egy újabb generáció hálósító pókot. Továbbá most rajzanak itt valamiféle tényleg hatalmas, fekete meztelencsigák esténként (illetve valami rejtélyes okból a buli szempontjából kevésbé releváns katicák, bár minden tud ijesztő lenni, ha elég sok van belőle).

Továbbá ezúton üzenném 2010-nek, hogy van még két és fél hónapja arra, hogy összeszedje magát, mert bár sok szempontból irigylem magam mostanában, és nagy átlagban pluszban vagyok, de azért rengeteggel lóg még nekem, ha nem akarja, hogy 2011 a vendetta éve legyen (melynek során 2010 meggyalázott hullájának darabjait a kapura szegelem, okulásul az utána jövő éveknek).

szolg. közl.

11 hozzászólás

A Malackarajon keresztül lehet segíteni a kolontári bográcsos alakulatnak (akik a katasztrófavédelmiseket etetik, és mindenki mást, aki igényt tart rá). Csak úgy mondom.

Update: ha valakit csak az autó hiánya tart vissza, akkor szívesen elviszem magammal vásárolni is meg a Lurdyhoz is szombaton, három ember befér hozzám.

még egy kis spoiler, ez egy ilyen este

Hozzászólás

Azért az a.-val megbeszéltük a párkapcsolati vonatkozásokat is.

a.: Nekem nem hiteles, hogy meglát egy bodorított hajú nőt az erdő közepén, és pont az lesz az élete szerelme.
én: De hát két nőt ismert összesen, és az egyik mindig meg akarta ölni, és egyébként is undorító dolgokat csinált, most akkor melyikbe szeressen bele szerinted?
a.: De biztos a garnizonban is ismert nőket.
én: De azok valószínűleg kurtizánok, vagyis izé, markotányosnők voltak, és azok nem olyan kiegyensúlyozottak és jó szagúak.
a.: Hát meg kell őket mosdatni.

Mindketten nagyon értünk a párkapcsolati dolgokhoz.

a kilencedik légióról

1 hozzászólás

Tele lesz kőkemény spoilerekkel, úgyhogy aki nem látta még, de meg akarja nézni, az ne olvassa. Komolyan mondom.

Szóval úgy ültem be rá, hogy ha kedd, akkor megnézünk egy jó kis autósüldözésest kardozós-izélőst, és minden jóindulat megvolt bennem a film iránt. És én a való életben végletesen pacifista, megbocsátó és konstruktív vagyok, de ha bennem egy római légiós “maroknyian maradtak”, “megígértem neki”, “nem tudom, ti mit szóltok, de én belefáradtam a menekülésbe, gyakjuk le őket” film láttán nem olyan érzelmek támadnak, hogy férfiak! hősiesség! adrenalin!, akkor ott valami nincs rendben. Ugyanakkor egyszerűen nem volt egy mikronnyi katarzis sem, a megfelelő klisék pont elcsúsztak annyira, hogy klisék maradjanak, a legyakások naturálisak voltak és rossz szájízt okoztak, és folyamatosan az járt a fejemben, hogy itt mindenki csak veszít, nem jó, nem jó, menjünk innen.

Utána az utolsó fél percben helyrekattant, hogy pont az volt az egésznek a célja, hogy a főhős ugyanezt gondolja, és végre eszébe jusson, hogy az üres, giccses és hazug hősködés helyett esetleg csinálhatna valami értelmeset. Ebből a szempontból zseniális volt a film, de azért nem hinném, hogy még egyszer megnézem.

Ja, meg a képek is szépek voltak.

számokban

13 hozzászólás

A hétvége (péntek déltől) alatt eddig a napi hatvanezer karakter mellett lemostam a tizenhét ablakból az utolsó hetet, lefestettem a varrógép farészeit és leszidoloztam a fémrészeket, felporszívóztam és felmostam a nyolcvan négyzetmétert meg a harminckét lépcsőfokot, beraktam és kiteregettem két mosást, felpakoltam a két könyvespolcra a tornyosuló könyvhalmokat, kisikáltam egy darab sütőt, sütöttem benne baconos-tejfölös-sajtos csirkét, bicikliztem harminc kilométert hegyen, mindezt egyébként leginkább azért, hogy ne kelljen megírnom két darab fülszöveget, nulla cigit szívtam el és nulla találatom volt a lottón, és most azon gondolkozom, mit csináltam én, amíg nem volt gyerekem.

csak mert az a. nem bírja már a szörnyszülős kommenteket

12 hozzászólás

Ma még mielőtt megnéztem volna az OBI-ban, hogy van-e peperomia caperata (nem volt, három kertészetben nem találtam, hiánycikk), illetve cseresznyefa színű lazúrfesték, amivel lekenhetem a jutányos áron szerzett lábbal hajtós Singer varrógépem fa részeit (volt), bementem a mosdóba, hogy tapadás elősegítése céljából bevizezzem a combfixem szilikoncsíkjait, és amikor az egyik fülkéből kilépett egy idős hölgy, el is gondolkoztam rajta, hogy illik-e ilyet mások előtt, de utána úgy döntöttem, sietek, nem érdekel, ha a néninek nem tetszik, a néni ne nézzen oda. A néni viszont odanézett, és mosolyogva elmagyarázta, hogy hol lehet tök jó harisnyatartókat kapni milyen áron, majd kifelé menet még hallottam, ahogy előttem öt lépéssel magyarázza az őt kísérő fiatalembernek, aki bukósisakot lóbált a kezében, hogy olyan szép fehérneműt hordott az a kislány a mosdóban.

sajnos ezt most nem bírom ki

110 hozzászólás

A mostani GÁ-ügyről egyrészt eszembe jutott Anna néni a kórházból (akiről véletlenül M is pont ma írt híreket), aki tényleg szereti a gyerekeket a János-kórház gyerekosztályán, és kedves velük, és mindnek emlékszik a nevére, és játékokat visz be nekik, és amelyik nagyobbacska, hosszasabban bent fekvőt nem nagyon látogatják a szülei, azt kiviszi sétálni, tanítgatja, meg ilyenek. Mindezt a közalkalmazotti fizetéséért, és anélkül, hogy bármi gyanúsat vagy illegálisat tenne.

A másik, ami eszembe jutott, az az, hogy születésház és szülő nő, ezek nem véletlenül szoktak találkozni.

A tüntetők meg egy kicsit olyan benyomást keltenek bennem, mint akik a BKV-bérletüket lobogtatva azt követelik, hogy Aston Martinban utazhassanak érte egyedül, háztól-házig, mert nyugaton van, aki Aston Martinnal közlekedik. Itthon is van lehetőség a kellemes, otthonos körülmények között történő szülésre ugrásra kész műtővel és szabadon választott, odavitt orvossal magánklinikákon. Körülbelül ugyanannyiba kerül, mint nyugaton a születésház (vagyis valamivel olcsóbb).

szívesebben lennék csinos mondjuk mályvarózsaszínben

6 hozzászólás

Oké, van kínosabb a vélt vagy valós vakrandiknál, de ez az illemtankönyvek hibája, amik semmit nem írnak arról, hogy mi a megfelelő válasz arra, amikor igen súlyos beteget látogatva diszkréten a sarokba helyezem a reklámszatyraimat, de az i.s.b. azért ragaszkodik ahhoz, hogy megmutassam neki, mit vásároltam, és a fekete kabáton, illetve a diszkréten matrjoskamintás fekete szoknyán végignézve csak annyit mond, hogy igen, nagyon csinos leszek a temetésén.

(Tudom, tudom, a kocsiban kell hagyni a szatyrokat).

az elszalasztott lehetőségekről

81 hozzászólás

A barátok és ismerősök által összehozott vakrandiknál már csak az kínosabb, ha (a) én egészen az este végéig nem tudom, hogy ez randi, csak a másik, ő viszont azt hiszi, hogy én is tudom (lehet, hogy tisztában kellett volna lennem azzal, hogy a “szeretne beszélni valakivel, aki ért az éticsigák táplálkozásához*” igazából kódszó a vakrandira, de nem voltam, még csak az sem volt teljesen nyilvánvaló számomra, hogy milyen nemű az illető), (b) én végig az éticsigák táplálkozására próbálom terelni a szót, ami a másikat láthatóan nem érdekli túlzottan, (c) az este végén, a konklúziók levonásánál közli velem, hogy ha már ilyen őszintén megmondtam, hogy nincs kedvem közelebbről megismerkedni, akkor ő is őszinte lesz, és nem kell ismerkedni, de azért összefekhetnénk párszor, mert olyannak tűnök, mint aki jó az ágyban, bizonyítsam be.

Ilyenkor sajnos lépcsőház-szindrómám lesz, de azért kifelé suhantamban kifizettem a saját fogyasztásomat (egyébként meg valóban nagyon jól csináltam a dolgokat utána az ágyban, lehet, hogy át kellene küldenem neki a tegnap esti adag fordításomat, kimondottan büszke vagyok rá).

* Más, de hasonlóan bizarr téma.

streetlegal

5 hozzászólás

Én igazából csak most döbbentem rá, hogy mennyire fülig szerelmes vagyok az autómba, amikor ott álltam a műhelyben, szarvasbőrrel törölgették előttem, és az egyik szerelő kérdésére, miszerint nem zavar-e, hogy ilyen halk, a csak a legmélyebb rajongásokra jellemző párás tekintettel feleltem, hogy nem, szeretem (bár néha kicsit kínos, hogy itt a járdanélküli vidéken hosszú métereken keresztül követek mintegy észrevétlenül gyanútlan gyalogosokat, de olyankor diszkréten lehúzom az ablakot, és felhangosítom a cédét (szólalt-e már meg ön mögött a Hallelujah váratlanul?)). Utána már csak húsz percet kellett várnom, amíg berakták a gyerek ülését, ami kimondottan édes jelenet volt, mert a nyolc szerelőből fluktuációsan olyan öt mindig ott hajolt be az eszköz fölé a fejét vakargatva, de végül sikerült nekik.

És a szerelemtől valóban jobb ember lesz a mindenki, nyugtáztam magamban a hazaúton, miközben elöntött a Zen, és éreztem, hogy eláraszt a lelki béke, egyszeriben még az ötvenes sebességkorlátozás is ésszerűnek tűnt, nem értelmetlen totyogásnak, bár a harminckettővel menőket szokás szerint nem értettem, csak különösebb idegbaj nélkül, nagyvonalú megbocsátással kerülgettem őket. Utána már idefent beugrott, hogy ezt talán mégsem a szerelem teszi, hanem hogy a műszaki miatt rebootolták a fedélzeti kompjútert, amitől megint mérföld per órában kezdett mérni kilométer per óra helyett, ekkor egy kicsit megörültem, hogy nem másztam aggresszíven a seggébe azoknak, akik harminckét mérföld per órával közlekedtek a városban.

Azután tegnap jött az extázis második felvonása, amikor el tudtam menni a boltba kabát nélkül, tíz perc alatt, és kartonjával vehettem az ásványvizet, meg ilyenek, mint nyugaton szokták, ahol soha nem romlanak el az autók.

És ha már ott voltam, az Ikeába is benéztem, mert tárolóra van szüksége a gyerek szobájában stócokban halmozódó könyveknek és dobozokban halmozódó varrós textíliáknak, amiket nincs időm megvarrni. Mivel a pakolós részen tudtam csak parkolni, csak a raktárba rohantam be, és a svéd vámpírcsaládról (Kullen) elnevezett fiókos szekrényre emlékeztem is, viszont a könyvespolc neve az istennek nem jutott eszembe, bár ráutaló jelnek vehettem volna, hogy ahányszor rágondoltam, mindig felcsendült a fejemben a Billy, don’t be a hero, noha ezt a számot sem hallgatni nem szoktam, se nem szeretem különösebben.

Mindenesetre azért megtaláltam őket, és már ott suttogni kezdett egy csendes hang a fejemben, hogy itt gondok lesznek, de mivel tudom, hogy ha elszántam magam valamire, akkor nem érdemes velem vitatkozni, ezért nem tettem.

Azután később azért felmerült bennem, hogy legalább megpróbálhattam volna, amikor ott álltam a kocsi mellett, aminek a 2+ méteres és ötezer kilós könyvespolc éppen az anyósülésére támaszkodott ferde pózban, és azt onnan elmozdítani vagy megemelni semmilyen irányba nem voltam képes, úgyhogy inkább elszívtam egy cigit a stresszre, és közben cselekvési tervet kovácsoltam, illetve reménykedtem, hogy esetleg a polc közben bemászik az autóba magától.

Igazából az is felmerült bennem, hogy vajon ha beírnám a blogomba, hogy itt vagyok az ikea előtt, és egy fél métert kéne tolni a polcomon, akkor vajon hányan jelentkeznének öt percen belül (a tömeget elnézve, súlyozott becsléssel számolva a blogolvasóim fele ott lehetett, a gyerek blogolvasóinak pedig a háromnegyede), de bár nem vagyok különösebben önbizalomhiányos, abban mégis kételkedtem egy kicsit, hogy emberek az ikeában is ötpercenként rákattintanának a telefonjukban blogomra, hátha írtam valamit.

A B-terv egy a feladat szempontjából szimpatikus testalkatú, tetovált fiatalember volt, aki megjegyezte, hogy milyen szép a kocsim (érdekes, neki sem az tűnt fel, hogy ott állok tehetetlen arccal az autóból kilógó fél könyvespolc mellett, biztosan olyan természetesnek tűntem), mire frappáns átvezetéssel a segítségét kértem. Ekkor rövid szóbeli egyeztetés következett, melynek során ő kifejtette, hogy (a) nem fog beférni, (b) ki kellene venni a gyerekülést, én viszont a mostanában a gyereken elsajátított nem-de jellegű érvelésemmel meggyőztem, hogy így is menni fog (nem volt kéznél éppen öt autószerelő, hogy visszategye az ülést, na). És igazam is lett, most már csak darabonként be kellene hordani a bútort a házba, mint a hangyák.

Viszont az indexnél is szerelmesek lehettek tegnap, mert a szokásos felgyújtotta-kibelezte-huszonnyolcszor hasba szúrta helyett olyanok voltak, hogy a szegedi tudós bebizonyította, de nem haragszik, meg a vemhes tehén beleesett, de kimentették, a nácikból hitgyakorló zsidó lett, galambok ültek a verebekhez, Jared Leto félmeztelenül. Mára persze már megint tíz halott, négyszer gázolták el, megrúgta, kannibál csillag, és a human is stalker lett (szerintem a színek szerint szétválogatott jelly bean elég árulkodó), de azért a tegnapelőtt-tegnap nem volt rossz.

sos

32 hozzászólás

Van olyan ismerősöm, aki holnap du. 2-4 közötti érkezéssel ki tudna vinni gyerekestül Szentendrére a kocsimért? Eddig mindenkim vagy dolgozik, vagy vidéken van, vagy rossz az autója, hétfőn persze mind ráér, de én nem bírok még egy hétvégét kocsi nélkül. Benzinköltséget állom + csokit is kap az illető (taxival vidéki tarifát kellene duplán fizetnem).

nem kedvel a fényképezőgépem

36 hozzászólás

És most még este is egy kemény menet várt, mert úgy tűnik, megint benne leszek egy újságban, ezúttal nem mint magánélet, hanem stílszerűen mint fordító, és ahhoz kép is kell.

Namármost rólam ami kép az elmúlt két évben készült, azon vagy gyerek van rajtam, vagy bikini, és bár mindkettő jól áll, de egyikben sem keltek professzionális benyomást (legalábbis a saját szakmámat illetően), úgyhogy fotózkodnom kellett.

A fotózkodást egyrészt az nehezítettemeg, hogy a rendszergazda időhiányban szenved, az L. átmenetileg kihívásokkal küszködik autóügyileg, a harmadik fényképezésképes ismerősömnek ebben a két napban hirtelen magánélete lett, a vizet ma elzárták és lomiztam, továbbá sikerült két éve először leégetnem az arcom, miközben a pelenkát vonszoltam haza a tűző őszi napsütésben, 16 fokban (???).

A vizet este nyolcra megnyitották, és miután tisztába tettem magam, végső kétségbeesésemben már-már enkezemhez nyúltam, hogy emósan önképeket csináljak magamról, amikor vesztére beugrott hozzám egy gyanútlan illető megnézni a turkált szerzeményeimet, úgyhogy vészjósló arccal bezártam mögötte az ajtót, és a kezébe nyomtam a kamerát.

A másfél órás szeánsz első hetven perce azzal telt, hogy nem értettem, hogy amikor azt mondja, mosolyogjak, akkor úgy érti, hogy de úgy tényleg, szívből, színből igazán. De én úgy nem tudok, feleltem neki, depressziós vagyok, meg minden, ő viszont azt válaszolta, hogy az tökre nem érdekli, a pszichológusom szerint amúgy sem vagyok depressziós, ő viszont éhes és haza akar menni, gondoljak a fordításra, gondoljak a gyerekre, tegyek úgy, mintha kedvelném őt, gondoljak arra, hogy szép vagyok, mosolygok rám.

Mivel beláttam, hogy igaza van (enni rendszeres időközönként mindenkinek kell), nagylelkűen hajlandó voltam mosolyogni, úgyhogy végül a százhatvan képből három nagyjából sikerült is, bár sokkal hülyébben tartom magam rajtuk, mint az első ötvenen, de legalább nem pislogok. Az eredmény itt van, de ebből még biztos vágva és retusálva lesz (legalábbis nagyon remélem), innentől a sorsom a fotosoppos fiúk kezében, én megtettem mindent, felülemelkedtem magamon, és mosolyogtam.

(Ja, és ismét beigazolódott, hogy mindenkitől legfeljebb két lépés távolságban vagyok, a rendszergazda ugyanis biztosított, hogy alkalomadtán megérdeklődi a Kókától, kellenek-e neki vissza a képei).

hát

Hozzászólás

Most én nem akarom fokozni a hangulatot, meg minden, de átnézegettem, amit felkaptam az utcán, és közte van egy magyar bank ügyvezető igazgatójának a (lejárt) hitelkártyája is (akinek ráadásul semmi köze a K. családhoz, legalábbis azt a heti válasz már biztosan megírta volna szerintem). Lehet, hogy ezt a turkálós dolgot hivatásszerűen kellene űznöm.