Az van, hogy a korábbi életemben csak erkélyem volt, ott nevelgettem cserépben a paradicsomot, gyöngyhagymát és a bazsalikomot, most viszont itt van ugye ez a nagy kert, ami részben tele van függöny helyett használt, a két szintnél kicsit magasabb tujákkal, egy különálló garázzsal, pár köbméter téglával, tetőcseréppel és egyéb építőanyaggal meglepő helyeken, de azért akad benne tér paradicsomnak is.
A tegnapi rapid málnaültetés során szembesültem ugyan azzal a nehezítő körülménnyel, hogy a kertemben lévő talaj felső két centije ugyan termőföld, alatta viszont olyan harminc centi sóderrel, sittel és homokkal kevert valami van, de ettől nem hagytam zavartatni magam, elvégre földet adnak a boltban is, majd kicserélem rendesre azt a részét, ahol az ültetvény lesz.
Ma viszont kiderült, hogy a boltból (Tesco, Lidl, Aldi) elfogyott a föld, de végső kétségbeesésemben bementem a háztól pár száz méterre lévő, magát “autógumi-gyorsjavítás, ugyanitt virágföld eladó” táblájú fúziós telepre (azt csak a bennfentes gázostól tudom, hogy pult alól tűzifát és házi nápolyit is adnak, csak hivatkozzak rá), amelynek kapujában ilyen atlétatrikós férfiak szoktak állni, és azt mondtam, hogy kérek kétszáz liter virágföldet. Erre megkérdezték, hogy kocsival jöttem-e (mondjuk kabátban voltam, lehet, hogy úgy izmosabbnak tűnök), de végül azért adtak 8 ft / liter áron, meg utána a kezembe nyomtak pár tő epret azzal, hogy ott csak a helyet foglalja.
Otthon aztán felvettem az ezekre az alkalmakra tartogatott dizájner kertésznadrágomat, meg a virágmintás kertészkesztyűmet azzal, hogy addig nem megyek be, amíg kétszáz liternyi földet ki nem ások és le nem cserélek, és miközben teljes súlyommal az ásón ugráltam, ami így sem nagyon akart lejjebb menni, arra gondoltam, hogy lenne egy hasznos tanácsom azoknak, akik komolyabb konfliktusba keverednek másokkal, és utána megoldásokat keresnek: válasszák inkább a sósavat. Ásni nem könnyű, és ez most eufémizmus volt.
De ami a lényeg, természetesen az egész szomszédság odagyűlt a környékre beszélgetni, és én arra számítottam, hogy mint rendes vidéki emberek, megbocsátó, türelmes mosollyal csóválják majd a fejüket a tevékenységem láttán, majd olyan tanácsokat adnak, hogy ha ilyen másik szögben tartom az ásót, akkor sokkal könnyebb lesz, meg ne haránt vessem a borsót, hanem szálirányba, és csipkelődő megjegyzéseket tesznek majd a városi lányra, de pár év alatt belejövök, kikupálódom, és akkor majd egyformán cserzett arcunkból mosolygunk egymásra a jól végzett munka örömével, mintegy áthidalva az urbánus és rurális származás okozta felfogásbéli különbségeket, és a kocsmában talán még egy olyan megjegyzés is elhangzik egyszer, hogy “azért ismerjük el, most már egész elfogadhatóan karózza a borsót, pedig ezt nem gondoltam volna, amikor ott ásott”.
Ehelyett az volt az első hozzászólás, hogy “jé, ásó, de jó, hol lehet ásót venni?”. Ezt követően némi vita után megegyeztek abban, hogy nem a Tibi eurós boltjában, hanem a benzinkútnál (egyébként tényleg), majd amikor ez megnyugtatóan tisztázódott, megkérdezték, hogy tulajdonképpen miért is ások. Bevallottam, hogy paradicsomot meg borsót akarok ültetni, mire felvilágosítottak, hogy azt nem ültetni szokták, hanem nyáron száz forint a kilója a zöldségesnél (de a benzinkútnál is kapható). Utána megkérdezték, hogy nem akarom-e lebetonozni inkább a teljes kertet, a szomszédnál is olyan szépen megcsinálta az egész udvart a Józsi, nézzem meg, milyen szép tiszta így. Erre zavartan azt feleltem, hogy nem, én inkább izé, paradicsom meg virágok, mire együttérzően visszakérdeztek, hogy “Pesten ez így szokás?”. Kicsit úgy éreztem magam, mintha olyasvalaki lennék, aki panelházban akar erkélyen disznót nevelni, de utána az egyik kislány megkérdezte, hogy hol tanultam meg ásni, és ezért talán érdemes volt. Mindenesetre megérdeklődték még, hogy mikor nőnek ki majd a földből a dolgok, és átjöhet-e majd a gyerek megnézni (természetesen igen, de felnőttektől szerintem majd belépődíjat fogok szedni), és végül azzal búcsúztunk el, hogy érdekes hobbijaim vannak.
Hát ezért tart itt ez az ország.