Ma felhívott a bőrgyógyász nem túl jó, de nem is a legrosszabb hírrel, holnap személyes megbeszélés, érdekes, hogy az első reakcióm, hogy venni kéne a gyereknek valami plüssállatot. Nem tudom, valahogy most úgy érzem, ezzel nem lesz baj, minden más baj most az életemben, ez egyszerűen már nem fér bele.
…amikor az agyam a kimerültségtől azt mondja, hogy oké, ha gondolkozni nem szabad, akkor most zenét fogunk játszani teljes hangerőn, és ahelyett, hogy valami, a legcsekélyebb mértékben is tolerálható, vagy a helyzethez illő számot választana, már órák óta a girls just wanna have fun megy a fejemben Cindy Laupertől (ugyanolyan bizarr, de tényleg, mint a Touching the Voidban Joe Simpson fejében a Brown Girl in the Ring megy napokig, amikor mászik le a hegyről törött lábbal).
Felraktam egy kereket tökegyedül (majdnem, csak az utolsó csavarokat untam már), és a rendszergazda javasolta, hogy blogoljam be lépésről-lépésre, de azt azért már mégsem. Jut eszembe, hajlandó vagyok minden rondaságot visszavonni az univerzumról, amennyiben kiderül, hogy a gyanús anyajegyem mégsem bőrrák, akkor oké, tényleg vicces volt minden eddigi ténykedése. Jövő csütörtökön megtudjuk.
Na szóval, ez az autós dolog úgy volt, hogy tegnap le lettek cserélve a gumijaim nyárikra, kicsit ugyan gyanús volt, hogy nem úgy, mint kéne, de a próbakör alatt vészjeleket nem adott.
És akkor hajnali öt körül kiszaladtam vele a Tescóba, egyrészt, mert elfogyott a cigim, és mivel az alvás nem opció, mert félálomban mindig olyan dolgokra kell gondolnom, amikre nem akarok, olvasás közben szintén, az erkélyen dohányzással szoktam ilyenkor elfoglalni magam. Másrészt meg az autókázás is van olyan jó figyelemelterelő, mint bármi más, szóval mentem. Már odafele mintha zörgött volna valami, de azzal nyugtatgattam magam, hogy biztos a csomagtartó, viszont visszafelé, pont, amikor önsajnálatomnak ahhoz a részéhez értem, hogy miért pont én szívok ennyit az utóbbi mittudomén, öt évben, amikor olyan jó gyerek voltam, hogy na, a Felsőbb Hatalmak úgy döntöttek, hogy adnak igazi okot az önsajnálatra, és az autó kerekei konkrétan lötyögni kezdtek alattam. Kiszálltam, megnéztem, de úgy döntöttem, ezt a pár kilométert még kibírják, ha lábujjhegyen megyek (közben hálát adtam az égnek, hogy nem akkor történt, amikor ma a szüleimhez mentem volna gyerekkel, abból tréler lett volna, értem egyedül annyira nem kár), és ki volt számolva, az utca végén esett ki belőle az első csavar.
Akkor felmentem a házba, hogy reggel van, tehát mostantól dolgozom, erre nem indul be a notebook, hanem azt mondja, próbálkozzak a setenforce paranccsal, ha akarok valamit. Próbálkoztam, nem ment, akkor kigugliztam a megoldást, mert muszáj volt, különben két napi munkám oda, de ez már tényleg szemétség, hogy se alvás, se autó, se notebook, a többiről nem is beszélve.
Mindegy, most itt ülök a kertben, a rendszergazda megmutatta, mi volt a baj a kerékcserével, én okos megjegyzéseket fűztem hozzá, azóta békén hagy itt a kertben autistán írogatni, és kedélyesen káromkodva és hörögve javítja a járművet, már-már idilliek vagyunk.
Szerintem ha azt nézzük, hogy egyetlen este leforgása alatt szakítottak velem (idén ezt az egy születésnapi ajándékot kaptam, kis késéssel ugyan, de a nyolc napon még belül van), átmenetileg használhatatlanná vált az autóm és bad sectoros lett a notebookom, akkor határozottan többet érdemelnék egy lottó hármasnál.
Mindenkinek, aki szereti.
Na most van az, hogy harminckilenc fokos lázam van, azt se tudom, hogy adok enni a gyereknek tíz perc múlva, és estig még húsz oldalt kellene gépelnem, mert a munkám egy része lazán eltűnt a másik gépről. Innen szép nyerni.
Erősen gyanakszom, hogy az álommanó egzisztenciális válságba került, azért nem ér rá idetolni a képét már megint. Üzenem neki, hogy innentől fizetésnélkülin van, kimerítette a keretét.
És akkor olyan volt, mint a filmekben, hogy ott álltunk egy belvárosi étteremben, körülöttünk gyerekek csivogtak mindenfelé, és azt mondta, hogy hozott nekem még valamit, reméli, jó lesz a méret, nekem olyan kis kezem van, majd átnyújtott egy gyűrűt.
A helyzet romantikus mivoltából levont valamennyit, hogy az adományozó nemisbéka volt, és csak azért kaptam, mert bónuszként adták neki, csak kicsi lett rá, de mindegy, így harminc felett az ember már annak örül, ami adatik, szóval nem panaszkodom.
Viszont direkt nekem szántszándékkal hozott egy képsorozatot is, mert úgy gondolta, hogy ez olyan, mint én, és hát ilyen (nem a könyvespolcot nézni, az előtte diszkréten elhelyezett porszívóval, az csak azért került bele, mert a másik oldalon ablak van):
Nekem nagyon bejön, és ez a lényeg.
És azzal a nappal kapcsolatban még el kell mondanom, hogy megdőlt minden Pesttel kapcsolatos előítéletem, mert az étterem előtt átrohantunk még a gyerekkel gyalog a cukorkásboltba, és pont útközben egy akkora vihar kapott el minket, hogy muszáj volt beállnom egy kis élelmiszerbolt ponyvája elé, és a bolttulaj addig beszélt rá, hogy menjünk be, amíg bementünk. Ez egy. Utána jött egy tetovált, szélesvállú, kigyúrt, kopasz bácsi, aki az öltözködésével is jelezte, hogy nemzetvédő elveket vall, és odament a babakocsiban hüppögő gyermekem elé, és rám sandítva megkérdezte, kér-e kekszet. A gyermek kedvenc étele a keksz, emiatt az öt mondat közül, amit csont nélkül megért, ez az egyik, szóval kért, és kapott is két kekszet. Ez kettő.
A szkinhed bácsi ezek után távozott a színről, viszont bejött egy szakadtnak tűnő cigánybácsi, aki vett valamit, majd a kasszással egybehangzóan úgy nyilatkoztak, hogy kifizetett a gyermeknek egy Kinder Pinguit, csak koszos a keze, nem akarja elvenni, vegyem el én, majd távozott. Ez három.
És akkor volt egy olyan is, hogy este tizenegykor megérkeztem a blahakörnyékre, de beljebb, a kisutcás részre, majd a kapu felé sétálva láttam, hogy a sarokra leáll egy autó, és ahelyett, hogy befogtam volna a számat, közöltem a belőle kiszálló két kopasz, rosszarcú úriemberrel, hogy sajna oda nem szabad parkolni, felfestés meg mindn, mert úgy nem tud bekanyarodni, aki be akar, ezek meg ahelyett, hogy kifosztottak és meggyaláztak, majd vérbe fagyva otthagytak volna, megköszönték az információt, és átálltak a kocsival.
Most komolyan, mi folyik Pesten? És meddig tűrjük ezt még?
És van egy babonából piszkozatolt bejegyzésem is az erkély flórájának fejlődéséről (most a nagy hidegben féltem, hogy megpusztulnak, addig nem akartam publlikálni, de túléltek), de még azt is meg akartam jegyezni, hogy mindennek ellenére ez olyan időszak volt, amikor borzasztóan élvezem is a munkámat, a héten fejeztem be például egy orosz gyerekkönyvet (nem tudom, mennyire publikus, majd ha megjelenik, reklámozom konkrétumokkal is, mert tényleg jó, régi, de jó), és ez elég tanulságos volt sok tekintetben.
Először is ez egy régi gyerekkönyv, és tök vicces volt, hogy pontosan látszik, mennyire szótárral fordított az eredeti fordító, mert van benne egy csomó szótáron kívüli (szóalakutánzó, vagy szleng) kifejezés, és ezeknél egy csomó helyen elég nyilvánvalóan csak tapogatózott.
A felén túl hangzik el először a könyvben akár az, hogy “légy szíves”, akár az, hogy “köszönöm”, és erről tökre bevillant, hogy tényleg nem használják ezeket a köznapi életben, az iskolában, satöbbi, gyerekkoromban nagyon mesterkéltnek/protokollárisnak tűnt, ha valaki ilyeneket mondott kint.
Meg van benne egy rész, ahol az egyik kisfiú előre megfontolt szándékkal, de félreértésből homlokon csap egy kislányt vonalzóval, és utána a kislány simán azt füllenti a többieknek, hogy beverte az ajtóba, és az orvos ugyan sejti, hogy mi történhetett, de tapintatosan nem említi meg, csak felír rá ragtapaszt. Az életre tanít (vigyorgott lucia).
És van benne az író, aki le akarja hallgatni, hogy miről beszélnek a többiek, amikor nincs ott, ezért csináltat egy nagy felvevőkészüléket, ami akkora lesz, mint egy bőrönd (kombinált eszköz, porszívóként is működtethető), és ezt mintegy észrevétlenül az asztal alatt szokta felejteni (mindig nézzünk be az asztal alá, nincs-e ott lehallgatókészülék, olvasom a sorok között).
Egyébként meg nagyon bűbájos az egész, de tényleg.
Tegnap este már nem sokkal lefekvés előtt vette észre a nagy tűzoltóautót, amit Danielláéktól örököltünk (megjegyezném, én még három ilyen szép gyereket egy rakáson nem láttam, mint Pepe, Bakka és ZéKá, de tényleg, nem fotosop), és rögtön rávetette magát, és húzogatni kezdte a létráját, meg csévélni a fecskendőt, meg végignézegette, hogy mit lehet ki és becsukni rajta. Utána az ágyban szépen végignézegettük a Nyári böngészőt, amit nemisbékától kaptunk, és megkereste minden oldalon a cicát, az egeret meg a békát, majd megbeszéltük, hogy mit csinálnak a nénik és a bácsik. Utána a hátát simogatva próbáltam elalvásra bírni, a pizsamahúzásra úgy kellett rábeszélni, kicsit nyávogott miatta, de nem vészesen. Miután betakargattam, elég hamar elaludt végül.
És ezt azért nem a gyerekblogomba írom, mert ez nem a gyerek volt.
Ismételten elnézést, de én vagyok az a lány, akinek pillanatnyilag az a munkája, hogy a hét minden napján fordít slash lektorál, az a családi élete, hogy a fél lábán ül a gyönyörű, okos gyereke, és a Nyári böngészőben (amit a fejemben csak döglöttpingvines könyvnek nevezek, mert a harmadik duplaoldalon egy pingvin fekszik benne az úttest közepén, égnek meresztett lábakkal, félreérthetetlen pózban, egyébként ennek ellenére vagy ezzel együtt nagyon jó könyv, az első, ami lefoglalja a gyereket hosszabb időre), szóval a Nyári böngészőben mutogatja a hajába kapaszkodva, hogy ótó! meg hápháp! (ez a pingvin, vízimadár-vízimadár), a másik kezével a fordítását gépeli, és az a magánélete, hogy a fél kezével a pasija hátát masszírozza az ágyban, aki csak olyan két-három oldalt megír még gyorsan vasárnap reggel, miközben ő maga a másik kezével szintén lefordít még olyan két-három oldalt.
A csúcs az volt, amikor éppen a második segítsütit sütöttem, közben az üresjáratokban a konyhapulton gépeltem a fordításomat, illetve a gyereket próbáltam megakadályozni abban, hogy bámpa, bámpa! felkiáltással kapcsolgassa a sütőt, és ekkor hívott fel a pasim valahonnan külföldről helyzetet jelenteni, na ez a pillanat volt az, amikor megvalósítottam egyszemélyben a tökéletes nőt, aki egyszerre nevel gyereket, szorgoskodik a konyhában, dolgozik, mindeközben értelmes társalgópartnerként funkcionál a magánéletében, és asszem, még málnaízű rúzs is volt rajtam, meg festett köröm (körmöt festeni akkor szoktam, amikor éjszaka felébredek, és nem tudok rögtön visszaaludni, anyeginezés és az élet értelmén való töprengés közben azért nem szeretem az időt vesztegetni, amikor valami hasznosra is fordíthatom).
Na de igazából nem ezért írok, hanem mert a múltkor, amikor meghitten bújtuk a számítógépeinket a pasimmal egymástól másfél méterre, akkor valaminek kapcsán megemlítettem a fáraó átkát, és rögtön utána is néztem a Zinterneten, hogy hogyan is volt ez pontosan, és az oké, hogy a résztvevők és a rokonaik nagy része, de az egyik fura, hogy pont Carter nem halt bele ebbe a dologba, viszont a rokonai sorban, illetve a kanáriját megharapja egy kobra. Úgy értem, ha valaki lepaktál a sötét erőkkel, akkor a rokonok oké, de ez a kanáris dolog nem jumping the shark egy kicsit? Meg aztán azt is megbeszéltük, hogy ezt technikailag elég nehéz elképzelni, mert két lehetőség van: a kanári vagy kalitkában volt, vagy szabadon. A kanárikalitka rácsa elég sűrű, abba nem tudom, hogy megy bele egy kobra, pláne támadóállásban, mondjuk persze az is lehet, hogy egy igen rossz megfigyelőképességű kobra volt, aki megörült a kalitkának, bemászott, és ott vette észre, hogy jé, itt egy kanári, harapjuk meg gyorsan, és utána szaladjunk el (mert nem találták a helyszínen, ???). A másik lehetőség, hogy szabadon üldögélt valahol a kanári, de akkor meg elég nehéz lehetett elkapni, kicsi, meg repül, meg egyáltalán, enni nem túl sok, veszélyesnek meg nem tűnik.
Szóval nem életszerű számomra ez az egész, ha valaki bővebb információval rendelkezik a kanári sorsáról, kérem, értesítsen.
A szemmelverés láthatóan megtette a hatását az eprekre, hol vannak már azok az idők, amikor lélegzetvisszafojtva lestem, hogy mikor nyílik ki az első bimbó (olyan nyolc és fél percig, utána meguntam, és visszamentem dolgozni, ez azért nem az a gyorsasági műfaj), most már konkrétan megszámolni sem tudom, mennyi van belőlük.
A paradicsomos-zöldborsós rész egy kicsit olyan lesz, mint amikor az ember az első kimaradt menstruációja után blogot indít a gyerekéről (ja, tényleg olyat is csináltam), de efelett nagyvonalúan sikoljunk el. balra a borsó, jobbra a paradicsom, és egyébként ezek a növények kvantumokban nőnek, mert az egyik pillanatban kinézek, és semmi, a másik pillanatban meg már egy centivel jár a föld felett. A biológia csodája, meg minden (ámuldozott a városi leány, de csak mert nem kellett hajnalban kelnie répát egyelni).
Tegnap egy megint átrohammelózott nap után ülünk Lammal az Instantban (mindketten elkéstünk, még szerencse, hogy kocsmából nem lehet elkésni), és az éngyerekem, tegyereked, csajok-pasik, énmunkám, temunkád körök és ezek tetszőleges variációi után a végén meglepetésszerűen elég hosszan zenéről beszélgettünk, noha én nem tudok. És akkor volt, hogy megpróbáltam neki mondani egy számcímet, csak nem jutott eszembe, hogy tudoood, amit szintén mindig eljátszanak, valami fire van a címében benne talán, mondtam bizonytalanul, meg esetleg cloud, néztem itt már nagyon hülyén. Erre Lam azonnal rávágta a megoldást, amiben csak az a meglepő, hogy az konkrétan a Smoke on the Water volt, nem más.
Reggel pedig végre nem felejtettem el átadni a pasimnak a snidlingmagot, amit azért kért meg, hogy szerezzek neki, amennyiben arra járok, hogy ezentúl reggelente ne csak kávéval és szendviccsel ébreszthessen, hanem kávéval és snidlinges szendviccsel, mert így most túl kicsi a feneked, tette hozzá igen rossz megfigyelőképességről, ugyanakkor igen komoly lélekismeretről téve tanúbizonyságot.
Itt a tavasz, barnára festettem a hajamat, barna hajú lány vagyok, a barna az új vörös. Azaz nem én festettem, hanem a pasim, ő ajánlotta fel. Abban a pillanatban (amikor felajánlotta) a paranoid tudatalattimból felütötte rút fejét a gyanú (mert olyan határozottan állította, hogy igenis befesti), miszerint eddig félreismertem, és igazából hajszobrászatból él, csak titkolja, mert cikinek érzi. Amikor a helyszínen megkérdezte, hogy akkor hogy is van ez a hajfestés, és mikor köt meg (sic!), a gyanúm nyomtalanul elszállt.
Ez a növényes dolog úgy kezdődött, hogy vettem egy cserép bazsalikomot, ami felett pár nap múlva már komoly konzíliumot kellett összehívnunk, mert halódni látszott (igen, igen, ugyanazokat a köröket járom, az orchideák azóta is burjánozva tenyésznek, az egyik konkrétan léggyökereket telepített a falra, és abból táplálkozik, ne kérdezd). A bazsalikom egy rejtély számomra, és ezt a rejtélyt nem úgy kezelem le, hogy tagadásba menekülök (bazsalikom nem létezik, bazsalikomot nem tartunk), hanem hogy magról ültettem bazsalikomot, és most különböző körülmények között szándékozom tenyészteni az egy vérből való bazsalikom-csoportulásokat, hátha.
Meg volt olyan is, hogy kimentünk a könyvfesztiválra az L.-lel és az alie-vel meglátogatni agnust, aki ott dolgozott, és az L. és alie kikönyörögte tőlem, hogy szerezzek nekik New Moon-os lufit. Szóval ott állok a lufis pultnál lufit kérve, és amikor megkérdezik tőlem, hogy felfújtat szeretnék, vagy üreset, akkor magyarázkodni kezdek, hogy nem tudom, igazából a barátaimnak lesz, majd odafordulok hozzájuk, hogy nyilatkozzanak, mire kiderül, hogy a barátaim nincsenek sehol (a lépcsőfordulóban röhögtek konkrétan). Azért kaptam lufit. Kettőt. A “barátaimnak”.
Visszatérve a lényegre, a növényekre (nem merem egybe benyomni a kiskert-sagát, mert akkor mindenki elklikkel két bekezdés után), szereztem például nyolc tő epret is, melyeket egy ládába ültettem, és azóta olyan háromóránként megtekintem őket, hogy teremnek-e már. Illetve az egyik kibocsátott magából egy virágkezdeményt, úgyhogy most már (látván, hogy az erőfeszítéseim nem hiábavalóak) megkettőzött erővel nézem, másfél óránként.
Ezután az L. még kikönyörögte, hogy vegyek neki egy könyvet is*, majd zaklatott elmeállapotából egy kicsit megnyugodva kijelentette, hogy úgy érzi magát, mint gyerekkorában, kapott lufit, kapott könyvet, most már csak egy fagyit sört szeretne, úgyhogy átmentünk a Promenádba. Ez taktikailag hibás választás volt az L. szempontjából, mert onnan gyalog, a lábunkon át lehet sétálni a Promodba, mely lehetőséggel mi éltünk is, és otthagytuk őt röpke pár percre, amivel szerintem még mindig jobban járt, mintha velünk kellett volna jönnie, majd vettünk tesógatyát (mindenki fenekén jól áll). Később Suematra is befutott, és ő is vett ugyanolyan nadrágot, mint mi (mindenki fenekén jól áll). Brainoiz és AnnGel nem vettek, de az már amúgy is túlzás lett volna.
És akkor megtartottuk az immár hagyományosnak nevezhető ruhacserés bulit is, mindenki remek darabokkal lett gazdagabb (én például alie szúlés előtti borvörös atlétájával, hogy a többit ne is említsem), illetve időnként kimentünk az erkélyre, pezsgővel a kezünkben, és Suematra bazsalikomáról beszélgettünk.
Ja, egyébként paradicsomot is ültettem, majd kiderül, hogy megmarad-e. Mozarella-palántát sajnos nem találtam.
* Később visszafinanszírozta, csak átmeneti likviditási problémái támadtak.
Az úgy volt, a pszichopatás dolog, hogy a glória egyszer csak felhívott közvetlen hangnemben, hogy van két ingyenjegye Tankcsapdára a Zöld Pardonba, van-e kedvem nekem hozzá. Mivel gyorsan kapcsolok, szinte azonnal visszakérdeztem oknyomozó riporteri stílusban, hogy ugye az összes többi ismerősének jó a zenei izlése, amit be is ismert, hogy mitagadás, de nincs is ezzel semmi baj.
Azután a négyes-hatos megállójában egy feldúlt glóriát találtam, aki amúgy egyéb tekintetben nem különbözött a másodfél évvel ezelőtti önmagától. Feldúltságát azzal indokolta, hogy ő abba a sorba ugyan be nem áll, továbbá félre is vezették, mert esküszik (megesküszöm neked, lucia), hogy a honlapon az állt, hatkor kezdődik a koncert, a jegyen viszont már nyolcas kezdés szerepelt. Az állítása mellett szóló érv az, hogy neki emlékeim szerint van vagy négy diplomája, melyek közül több konkrétan arról szól, hogy képes az értő olvasásra, akár az anyanyelvén, akár más nyelveken, ellene viszont az, hogy én valahonnan tudtam, miszerint hattól csak a Magor és a Hangtapasz nevű zenei formációk játszanak, a Tankcsapda nyolckor kezd (így utólag megnézve, a ZP oldalán tényleg csak a hatos kezdés szerepel, a többi insider infót a TCS hírek menüpontjából szereztem). Mindenesetre ösztönből elkormányoztam a glórit az első alkoholos italokat is felszolgáló vendéglátói egységhez, ahol miután többször leszólta a rózsaszín slim cigimet továbbá a párválasztási szokásaimat, illetve elfogyasztott két sört, majd megállapította, hogy egyes fiúk nem csak szín- de szabásmintatévesztők is, kissé lecsillapodott, és innentől töretlen optimizmussal reménykedtünk abban, hogy az a sok ember csak a Magort akarta meghallgatni, utána távoznak, és a ZP-ben csak mi ketten leszünk, meg a zenekar, akik két órán keresztül játsszák a három kedvenc számunkat, majd meghívnak sörre.
Valmikor a másfeledik sörünk környékén szóba került, ami a szívét nyomta, hogy rájött, miszerint a Lukács az egy pszichopata, méghozzá egy interjúból. Az interjúban ugyanis a halálról és Istenről kérdezték a Lukácsot, magyarázta nekem a glóri, merthogy ezek szerepelnek sokat és idézhetően a műveiben (hasonlatosan Nietzschéiéhez). Itt közbevetettem, hogy pedig könyvekről is kérdezhették volna, mert azokról is szokott énekelni, és szerintem ebből interjú nélkül is rögtön kiderül a pszichopátia, mert a rock’n’roll életérzésbe a mértéktelen ivászat, késelés és romantikus indíttatású kettős gyilkosságok még beleférnek, de könyvekbe firkálni, meg a lapjait kitépni, az azért durva. Erre a glóri azt válaszolta, hogy ő annyira nem tud a nézőpontommal azonosulni, mert ő simán beleír könyvekbe, és szövegkiemelővel húzok bennük csíkokat, lucia, mondta, ennek ellenére nem tartja magát pszichopatának. De a véreddel ugye nem irkálsz bele a könyvtári könyvekbe, állítottam megfellebbezhetetlen érvként, mire kénytelen volt beismerni, hogy nem, és itt egy időre elkanyarodtunk a munkája felé, ami könyvtárosság a katasztrófavédelemnél, amiben nem az a pláne, hogy meg kell előzni a könyvek leesését, vagy ilyesmi, hanem hogy tűzoltók mászkálnak egy szál törülközőben, és ezekre nincs ráírva, hogy melyik olyan pálinkatúrás, és melyik nem, így nyugodt lélekkel gyönyörködni sem lehet bennük. Kötelezni kellene őket, merengett el a glória, hogy amelyik olyan, az viseljen jelvényt. Vagyis azt nem lehet, helyesbített rögtön, akkor viseljen jelvényt az, amelyik nem olyan.
Azután azért visszatértünk a Lukács patológiájára, amire ráutaló jel, hogy az interjúban azt állította, őt nem hatja meg a halál, ez az élet rendje, aki meghal, az meghal, kész, ennyi, ez így megy. Én erre rávilágítottam, hogy a Dalai Láma is így van ezzel valahogy, és ő sem pszichopata, amivel a glória is egyetértett, hogy igen, azalatt párszáz év alatt kiderült volna szerinte is, ha pszichopata, de szerinte Lukács vektoriálisan az ellenkező véglet, és mi van, ha most lövöldözni kezd a színpadról, vagy valami. Ezen a ponton kellett kerülnöm egyet a mosdó felé, de amikor visszajöttem, akkor rögtön felvetettem, hogy mi van, ha mégsem pszichopata (fogadjunk, hogy gondolkoztál a vécén, lucia, látom rajtad, mondta a glória vádló hangsúllyal), hanem egyszerűen csak hazudós egy kicsit, elvégre én sem szoktam nyilvánosan kiteregetni a valódi érzelmeimet idegeneknek. Leszámítva persze a blogom párezer olvasóját, tettem hozzá kis gondolkodás után, illetve a Marie Claire-t, de más idegeneknek tényleg nem.
A glórit ezzel láthatóan nem győztem meg, bár elismerte, hogy igen, ez egy olyan Kierkegaard-os dolog, hogy vagy-vagy, viszont a ZP-ben már egyéb problémák terelték el a figyelmünket, például hogy a tömegtől nem lehet sört szerezni. Összeállítottam ugyan egy akciótervet, miután megláttuk a kisszínpadról lecihelődő Magort (legalábbis valószínűleg a Magor volt az, magas, hajatlan, militárisan öltözködő fiúk, olyan magorosok voltak), miszerint ha már így alakult, hogy más is jött Tankcsapdára rajtunk kívül, akkor a Magor fog bennünket sörre meghívni, miután szimpatikusak leszünk nekik. A szimpátia kialakulásában kicsit hátráltatott minket, hogy véletlenül háttal álltunk be eléjük, úgyhogy végül inkább találtam nekünk egy üres sörös pultot, de azért a glória egyszer felvette a Magorral a szemkontaktust állítása szerint, pár másodperc erejéig.
A zenekar sajnos az új albumokról is játszott számokat, ezért menetközben elnézést is kértek, mondván, hogy de nem tehetnek mást, ha ez hivatalosan egy lemezbemutató turné első állomása, szóval végső soron sikerült kimagyarázniuk. Azért abban is volt egy vagy két jó szám, ez utóbbival kapcsolatban a glória meg is jegyezte, hogy akármilyen szar, azért jó a tankcsapda, mert mindenkivel van ilyen, hogy az ember szakít, és akkor utána csak a füst meg a lábdob, meg a cigi meg a vodka, nem kell más. Az állj-állj-álljra már konkrétan ugráltunk (szolidan, visszafogottan), azután a nagyon vége felé együtt szorítottunk, hogy azért a mi számunkat adják már le, mire megszólalt az ez az a ház, aminek elismerem, kevésbé kétes erkölcsiségű a mondanivalója, abba, hogy itt lakom, ez az a ház, nem igazán lehet belekötni.
A katartikus pillanat akkor következett be, amikor a Lukács köszönetet mondott a ZP-nek, amiért a megnyitás előtt egy nappal megnyitottak miattuk, mire a glória felderülve felém fordult, hogy ez tényleg csak hazudós, nem pszichopata, elvégre a megnyitás előtt nem lehet megnyitni semmit, és ennek örültünk.
Az este hátralévő részéből már csak olyan foltokra emlékszem, hogy mindig megakadályoztam, hogy a glórit röviditalokra hívják meg személyek, részben pisilésre hivatkozva, részben visszaküldtem őket a feleségükhöz, viszont szereztem neki ingyensört, úgyhogy nem haragudott. Utána meg álltunk a ZP előtt, és a glóri taxihívás közben befogta a beszélőt, hogy odaszóljon nekem, hogy ugráljak nyugodtan, mert akkor szólalt meg konzervből megint a himnusz, aztán már nem emlékszem, miről volt szó a taxiban, csak hogy a taxis nagyon röhögött rajtunk, és kábé akkor szálltam ki, amikor a glóri a fél szemöldökét felvonva odafordult hozzá, hogy ha van hozzászólnivalója a témához, nyugodtan, remélem, nem a Tibi volt az.
Szóval jó volt, na.
Az úgy volt, a pszichopatás dolog, hogy a Glória egyszer csak felhívott közvetlen hangnemben, hogy van két ingyenjegye Tankcsapdára a Zöld Pardonba, van-e kedvem nekem hozzá. Mivel gyorsan kapcsolok, szinte azonnal visszakérdeztem oknyomozó riporteri stílusban, hogy ugye az összes többi ismerősének jó a zenei izlése, amit be is ismert, hogy mitagadás, de nincs is ezzel semmi baj.
Azután a négyes-hatos megállójában egy feldúlt Glóriát találtam, aki amúgy egyéb tekintetben nem különbözött a másodfél évvel ezelőtti önmagától. Feldúltságát azzal indokolta, hogy ő abba a sorba ugyan be nem áll, továbbá félre is vezették, mert esküszik (megesküszöm neked, lucia), hogy a honlapon az állt, hatkor kezdődik a koncert, a jegyen viszont már nyolcas kezdés szerepelt. Az állítása mellett szóló érv az, hogy neki emlékeim szerint van vagy négy diplomája, melyek közül több konkrétan arról szól, hogy képes az értő olvasásra, akár az anyanyelvén, akár más nyelveken, ellene viszont az, hogy én valahonnan tudtam, miszerint hattól csak a Magor és a Hangtapasz nevű zenei formációk játszanak, a Tankcsapda nyolckor kezd (így utólag megnézve, a ZP oldalán tényleg csak a hatos kezdés szerepel, a többi insider infót a TCS hírek menüpontjából szereztem). Mindenesetre ösztönből elkormányoztam a Glórit az első alkoholos italokat is felszolgáló vendéglátói egységhez, ahol miután többször leszólta a rózsaszín slim cigimet továbbá a párválasztási szokásaimat, illetve elfogyasztott két sört, majd megállapította, hogy egyes fiúk nem csak szín- de szabásmintatévesztők is, kissé lecsillapodott, és innentől töretlen optimizmussal reménykedtünk abban, hogy az a sok ember csak a Magort akarta meghallgatni, utána távoznak, és a ZP-ben csak mi ketten leszünk, meg a zenekar, akik két órán keresztül játsszák a három kedvenc számunkat, majd meghívnak sörre.
Valmikor a másfeledik sörünk környékén szóba került, ami a szívét nyomta, hogy
Igazából csak azt akartam mintegy mellékesen megírni, hogy csináltam címlapot a freeblognak, de hogy ez itt ne magában árválkodjék, végiggondoltam, hogy mi volt még érdekes mostanában.
Az egyik az sms, amit ma kaptam, hogy “B. elfogadta a lánykérésünket, és a gyűrű is nagyon tetszik neki, amit választottunk”, és ez nem királyi többes, hanem büszke vagyok magamra (az oltár elé asszem, azért nem fogok én is melléjük állni). Viszont cserébe egy válást is letervhivatalkodtam mostanában, tiszta jin és jang, amit csinálok, kérdés, honnan veszem a bátorságot, hogy mások magánéletébe beleszóljak, de ha egyszer nem hagyják, hogy ne.
A másik nagyon aranyos volt, két hete a mekis srác, aki kihozta a sokáig készülő szendvicsemet, megkérdezte, mit olvasok, megmondtam, mire tájékoztatott, hogy ő mostanában Pratchettet olvas, én meg rávágtam, hogy ja, azt én fordítani szoktam. Szerintem azóta is azt hiszi, hogy kamuztam, mindenesetre visszament a pult mögé, úgyhogy nyugodtan olvashattam tovább, szerintem ezentúl udvariaskodás helyett rögtön ezzel fogok nyitni, ha valaki beszélgetni szeretne velem.
A többi meg szintén mind szép és jó.
Jelentkezzen légyszi a segítsütis nyertesem (daniella nick), illetve vigaszágon a 2. és 3. helyezettnek is szívesen sütök (Myza és pinter.tunde), amennyiben (1) hajlandóak a felajánlott összeggel támogatni az akciót, és (2) daniella erre áldását adja.
Idén abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy Nemisbékától meghívást kaptam a Segítsüti 2010-es anyáknapjai akciójába, amellyel gasztrobloggerek (és izé, én) támogatják két kórház koraszülöttosztályát (ha már a koraszülöttipart sikerült egy saját művel támogatnom). Erre azért van szükség, mert, mint azt személyesen is megtapasztalhattam, ezeknek az osztályoknak arra is csak szűkösen van keretük, hogy a kisbékák életbentartásáról gondoskodjanak (amikor mi voltunk a Jánosban, hetekig két plusz gyereket is finanszírozott például a kórház a keretén felül, “zsebből”, mert akkoriban valamiért babaeső volt), és ezen felül még gyakran cserélt speciális pelenkákra, takarókra, ruhákra, államilag nem finanszírozott gyógyszerekre, miegyébre is szükség van ezeken a helyeken, amelyek nagy részét a szülők hordják be, viszont nem minden szülőnek van pénze arra, hogy a beutazáson kívül ezeket is kifizesse vagy utánajárjon, illetve vannak otthagyott gyerekek is. A kórházak az akcióból nem a pénzt kapják meg, hanem a tőlük kapott lista alapján vásárolnak be (és esetenként varrnak, satöbbi) nekik a Segítsüti szervezői.
(Itt említeném meg, hogy a nehéz, kényelmetlen körülmények, a létszámhiány, satöbbi ellenére konkrétan pénzt egyik orvos sem fogadott el tőlünk, amíg a gyerek a koraszülöttosztályon volt).
Az akció lényege, hogy a résztvevő gasztrobloggerek sütnek valamit, amire a reménybeli támogatók a Segítsüti oldalán licitálhatnak. A legmagasabb licit viszi a sütit, ami az adott bloggertől egy közösen egyeztetett időpontban vehet át a licitáló. A licit ma kezdődik, és három napig tart. Aki peren kívül szeretne megegyezni liciten kívül szeretné támogatni az akciót, az a honlapon feltüntetett számlaszámra utalhat majd kisebb-nagyobb összegeket.
Én stílszerűen a saját, különbejáratú koraszülöttem első születésnapi, bizarr megjelenésű, de tényleg finom tortájával szállnék be a játékba. A marcipán színe megegyezés tárgyát képezheti, hála a modern cukrászipar ételszínezék-remekeinek.
Narancsos csokoládétorta marcipánnal
Hozzávalók
a tésztához:
250 g vaj
1 dl frissen facsart narancslé
250 g étcsokoládé (legalább 70%-os) (vagy feleannyi, + 10 dkg liszt)
2 dl cukor
4 tojás
1 csomag sütőpor
a marcipánborításhoz:
kb. fél kg marcipán
300 g vaj
kb. 300 g porcukor
a díszítéshez:
kb. 50 g porcukros vaj (nekem maradt a marcipános részből)
kis kakaópor
Elkészítés
A vajat felolvasztom, és belekeverve az étcsokoládét is hagyom felolvadni. A tészta többi összetevőjét hozzákeverem, 175°C-os sütőben készre sütöm.
A borításban részvételt vállaló vajat már korábban kivettem a hűtőből, hogy szobahőmérsékletűre melegedjen, amennyiben nem, akkor szomorkodom egy kicsit, és a puhulását várva kiteregetek, vagy valami. Utána ízlés szerint összekeverem porcukorral, és bekenem vele olyan fél centi vastagon a tortát, hogy az egyenletlenségeket elfedje, és világos színt kapjon a marcipán alá.
A marcipánt óvatosan megmelegítem a mikróban (tényleg csak olyan 10-20 másodpercig, hogy testmeleg, gyúrható legyen), majd porcukron nagyjából kör alakúra nyújtom, kicsit nagyobb átmérővel, mint a torta teteje, plusz a magassága. Amennyiben leragad és elszakad, óvatosan, gyerekbiztos kifejezésekkel szitkozódom, majd újrakezdem. Ha jó, akkor a vajkrémes tortára borítom, és időt és fáradságot nem kímélve a közepétől kezdve kinyomogatom a légbuborékokat (a széle szép lassan össze fog menni annyira, hogy rásimuljon, persze buboréktalanítani azt is kell). Ha maradt vajkrém, abba kakaóport keverek, és bájos mintákat nyomok vele a torta tetejére.
A kocsmában meg az volt konkrétan, hogy először is megkaptam alie-től a hányatott sorsú karácsonyi ajándékomat (It’s perfect for the nerd who wants to show their sentimental side, or a helpless romantic who wants to show they sometimes enjoy the geeky approach to life), majd először Suematra tájékoztatott arról, hogy kimegyek vele cigizni, majd vázolta fel (szerencsére különösebb udvariassági körök nélkül) a magánéletének alakulását. Suematra az, aki szereti a Szex és New Yorkot, és ha megkérdezzük, melyik nő ő belőle, akkor mindig azt mondja, hogy mindegyik, és ugyanúgy minden magánéleti beszélgetésünk szolgál valami bottomline-szerű végkövetkeztetéssel. A múltkor például azt közölte velem, mélyen a szemembe nézve, hogy lucia, mindig van egy pillanat, amikor az ember rádöbben, hogy ez a pasi kell nekem, és onnantól minden egyértelmű. Tegnap meg, amikor a lábunkat lógattuk a bárpultnál, az volt a reveláció tárgya, hogy de abban a pillanatban néha téved az ember, ami tök jó, mert minden helyzetben vigaszt meríthetek valamelyikből. Ja, meg volt egy emlékezetes megjegyzés, hogy mindig eszembe jut, ha egy hátat látok, és ez tényleg ilyen.
Egyébként meg tökre úgy beszélgettünk, mint amilyen a blogja, hogy pár mondatban, lényegretörően lerendeztük a magánéleti részt, utána meg megjegyeztem, hogy tök jó most a haja, mire ő azt mondta, hogy köszöni, szerinte is, és erre mondtam, hogy de tényleg nagyon jó, sűrű, meg szép az esése, meg minden, mire azt válaszolta, hogy igen, néha mostanában megáll a tükör előtt, és elcsodálkozik azon, hogy de kurva jó a haja, és akkor ebben a szellemben beszélgettünk egy darabig.
Aztán alie-vel vitattuk meg egy következő szeánsz keretében a blogjának a rendezői változatát, akkor is megtaláltuk az életre és a párkapcsolatokra az univerzális megoldást, de azt nem árulom el. A többiekkel nem nagyon tudtam szót váltani, ja de, Sulemiával megbeszéltük a keresztény házasságot, mint olyat, ex-Brighttal meg Király Andrást (nem az indexeset, az igazit), meg rákérdezett, hogy akkor most nem akarok-e bejelenteni valamit. Az első ilyenre még (szándékom szerint nagyvilágian, de egy kicsit beakadt, úgyhogy valószínűleg annyira azért nem) előkaptam a Marie Claire-t, hogy ha kíváncsiak vagytok, mi van velem, akkor olvassátok el az újságban (illetve később egy jelly beant is leejtettem sztárallűrösen, ez az én úrilányos verzióm a gitárral szobaszétverésre). Az L. hosszan tanulmányozta Angelina Jolie-t a címlapon, majd megjegyezte, hogy igen, azért sminkkel belőlem is elég sokat ki lehet hozni, alie meg örült, hogy ő is szerepel benne.
Viszont nagyon lebeghet valami tavasz a levegőben, mert ugye Suematrával a hajáról cseverésztünk, utána alie-vel viszont a cipőkről, de nagyon. Én soha nem gondoltam volna, hogy alie-vel valaha a cipőkről fogunk beszélgetni, ehhez képest tegnap tényleg teljesen bezsezsegtünk a Deichmann legújabb Cindy Crawford kollekcióján (türkizszín cipők! Lila cipők!), és ezért ma kénytelen voltam elmenni oda konkrétan, mentségemre szóljon, hogy tényleg kell cipő, és a múltkor már majdnem vettem is cipőt, csak a bolt és a parkolóhelyem közé esett sajnos pár antikvárium, meg a Könyvudvar, és olyan tíz kiló könyvet cipelve már nem volt annyira kedvem cipőket próbálgatni.
Viszont ma egy kicsit túlkompenzáltam, de nézzük a jó oldalát: egyrészt a négy párból kettő nagyon akciós volt, és a másik kettő sem került sokba, másrészt mostanában nem dohányzom, nem taxizom, nem vásárolok hülyeségeket és valamivel kompenzálni kell a napi 10 óra munkát gyerek mellett, harmadrészt meg halvány bézsszínű, vagy törtfehér szandálért indultam eredetileg, és valóban vettem egy halvány bézsszínű szandált, mert legyőztem a késztetést, hogy helyette inkább egy háromszor annyiba kerülő, ezüstszínű, nagyon magas sarkú, igen kényelmetlennek tűnő, de nagyon szép körömcipőt vegyek meg, amit csak kis- vagy nagyestélyihez tudnék felvenni, mostanában viszont nem járok semmilyen estélyekre. Ehelyett viszont vettem egy lila tömpeorrú pántos szandált a lila ruháimhoz, egy bordó tömpeorrú pántos szandált a bordó ruháimhoz, meg egy sajátos külsejű valamit, ami olyan, mint egy szürke alapon fekete csipkével borított edzőcipő, csak magas sarokkal, és egy ilyet ugye nem lehet otthagyni. A délután egy részét továbbá azzal töltöttem, hogy lefényképeztem a cipőket és elküldtem a képet alie-nek, aki cserébe lefényképezte a lábán lévő sajátját és elküldte nekem, mondom, tavasz van meg minden.
(Ja, és aki hozzám hasonlóan a bizarr lábbelik rajongója, a Krokodilban most van magassarkú (!) gumicsizma (!!) párducmintás és fekete alapon fehér pöttyös színekben, csak úgy mondom).
settenkedve lopakodó 