2008. december havi bejegyzések

(nem ismerek mértéket így év végén)

1 hozzászólás

…és szerencsére még pont időben kész lettem a lencsével, mert a fiúm már kezdett furcsán viselkedni az éhségtől, például elmesélte, hogy egy ismerőse a felesége miatt törte össze az autót a saját kerítésén, majd közölte velem, hogy ebben én is hibás vagyok, a női nem kollektív bűnössége miatt (hálistennek eközben ölelgetett és csókolgatott), majd amikor ki akart venni egy villát a fiókból, felbődült, hogy ez meg micsoda, és amikor bevallottam, hogy hát az az ecset, amivel a mézeskalácsot kenegettem, akkor rám pirított, hogy hülye vagyok-e, hármas disznósörte ecsettel, amikor pedig mindenki tudja, hogy mézeskalácsot csak frissen kibontott kettes hódbajusz (de legfeljebb mókusszőr) ecsettel szabad, különben az egész rossz lesz, és akár ki is lehet dobni, és ezért simán kipellengéreznének engem a bűvös szakács blogon. Mondjuk később megjegyezte, hogy nehéz sorsuk lehet a b. szakácséknak, mert minden amit ehetnek, vagy tök szar, vagy csak valami nagyon távoli helyen adják két hétig, idényben.

És most akkor tényleg megyek dolgozni ám.

házipraktikás 2.

1 hozzászólás

Újabb észrevétellel szeretném gyarapítani a saját konyhai tippek & trükkök rovatomat: nem tudom, hogy eleink hogy boldogultak el az ikeás tejhabosító nélkül, ez ugyanis az egyetlen eszköz, amivel én képes vagyok csomómentes rántást csinálni. (Igen, lencsét főztem holnapra).

karácsonyi lecsengések

3 hozzászólás

Azért az nagyon jó, ha az embernek van olyan barátja, aki karácsonyra vesz az embernek egy doboz jelly beant, utána azon gondolkozik, hogy ez így azért kevés, kellene mellé tenni még valamit, és akkor vesz még egy doboz jelly beant.

fenyőünnep 4.

19 hozzászólás

Szóval a fiúm ragaszkodott hozzá, hogy előbb az ő ajándékát bontsuk ki, utána a gyerekét, és csak a végén nézhettem meg, hogy én mit kaptam.

Én a fiúmmal mindig bajban vagyok ajándékozásilag, mert mindent megvesz magának, amit szeretne. És egyébként is tök kiszámíthatatlan, hogy mit szeretne, mostanában a legjobban például egy repiajándékba kapott, 700 forint értékűnek kinéző ébresztőórának örült, ami egy olyan 10x10x10 centis opálosan fehér műanyag kocka, és ha megböki az ember, akkor színesen világít. Mármint lila-kék-piros-stb. színekkel sorban. Ja, és a hőt is méri, úgyhogy azóta a fiúm folyamatosan jelenti, mennyi a fok az ágya mellett.

Tehát ajándékban az oké, hogy ruhát mindenképpen kap, mert azt képtelen vásárolni, most is becsúszott négy hosszúujjú póló, meg három alsónadrág, meg három zokni, de ez nem ajándék, legalábbis neki (mármint örül, meg minden, csak velem ellentétben a ruhanemű számára nem élvezeti cikk). Meg gondoltam kap egy sötétben világítós könnyűkicsi utazós párnát, hogy amikor a tehenes mosásban van, akkor is tudjon utazni, meg ráutaló jelleggel (vö. most már aztán igazán visszaadhatnád az autós töltőmet) egy saját autós telefontöltőt, mert azt mindig elfelejt venni, de más ötletem nem volt. Még beszereztem egy jónak tűnő ásványos könyvet, aminek a felét nem értettem szókincs híján, szóval profinak tűnt, de mi van, ha utálja (szerencsére nem utálta). Úgyhogy aztán eszembe jutott, hogy kap ördöglakatot, úgyis szavajárása az ördöglakat, én meg hálistennek tudom, hol lehet ilyesmit beszerezni, úgyhogy vettem neki egy egyszerűt, meg egy puccos bicikli alakút. Hálistennek a biciklissel azóta is eljátszik csendben, ügyesen, és mindig közli, amikor ismét sikerül leszedni róla, illetve visszatenni rá a karikát.

(A tizenegyéves kapott egy EEE notebookot (nem azért, mert újgazdagék vagyunk, hanem mert csak egy ócska vacak közös számítógépük van otthon, plusz eddig szó nélkül megosztottam vele a saját gépemet, de az nekem valahol azért mégiscsak olyan, mint a bugyimat kölcsönadni, vagy nemtom), ő sem tűnik boldogtalannak, a bontogatás óta a hangját se lehetett hallani. Meg előre dresszíroztam magam, hogy a nagygyereknek ezen kívül nem veszünk semmit, mert ez mégiscsak elég nagy ajándék, de először aztán becsúszott egy lila dzseki (a nagyanyja által tudomásomra jutott, hogy évek óta ugyanazt a kinőtt télikabátot hordja, ami alapból is tök ronda, meg foltozgatják is, de legalább ingyen volt, úgyhogy rögtön elrohantam vele a C&A-ba, hogy válasszon, de amit választott, az szerintem egy kicsit vékony, úgyhogy megláttam a lilát, ami vastag, ráadásul le volt árazva, és nem tudtam visszafogni magam), meg némi cuki téli zokni, illetve egy saját ördöglakat (tematikus karácsony volt)).

És akkor végre felbonthattam a Dobozt, amiben Könyv volt. De nem ám csak egy olyan stahljudit, vagy ilyesmi, hanem két borzasztó régi könyv. Az egyik a W. Dugdale: Monasticon Anglicanum, ami részben latinul, részben ó-angolul anglikán rendházakról szól, első kiadás, 1655-ből, a másik egy angol értelmező szótár 1724-ből, hogy értsem az angol részeket (latin szótáram az van, ugyan csak kortárs, de a latin nem változott túl sokat az elmúlt 2000 évben). A fiúm ezt úgy ókumlálta ki, hogy megfigyelte, hogy szeretem a könyveket, különösen a szótárakat, és szeretem a régi dolgokat, majd ezt a két információt egyben hasznosította. Ja, és olyat akart, ami nem szakrális irat, mert én olyan profán típusú lány vagyok, és ez (a Monasticon) csak érintőlegesen az (mármint szakrális jellegű). Mindenesetre ez nagy meglepetés volt, és nem is bánom, hogy nem pohár. És legalább most már tényleg megtanulok latinul, nem csak nézegetem a nyelvkönyvet, szóval ezzel szerintem elleszek jövő karácsonyig. Képek.

Ja, amúgy a kisebbik gyerek új játékainak holnap kénytelenek leszünk egy polcot venni, de ez már egy másik történet.

fenyőünnep 2. (fragile things)

1 hozzászólás

Ma és tegnap is olyan reggel volt, amibe az ember csak úgy hunyorog vidáman, mert rézsút süt a nap, illetve eszébe jut (az embernek), hogy mégiscsak le kellett volna pucolni a maradék ablakokat is, de aztán arra a kompromisszumra jut, hogy inkább majd csak azt a nyolc ablaktáblát nézegeti, amit már lepucolt.

És már csak pár órát kell várnom, hogy kiderüljön, mit kapok, mert egyelőre csak annyit tudok, hogy egy nagy doboz, airmail és 5,4 kg, továbbá törékeny. Tegnap reménykedve megkérdeztem, hogy ugye egy másik gyerek van benne, akit nem nekem kell kihordanom és megszülnöm (ez logikusnak tűnt, mert a fiúm idén megfigyelhette, hogy kedvelem a háztartásunkban élő gyermekeket, és simán rendelhetett volna egy import kínait, vagy akármit), de állítólag nem. Azután este azt is megkérdeztem, hogy egy nagyon nagy pohár-e esetleg, de az sem (viszont a fiúm felajánlotta, hogy ma elszalad, ésvesz nekem egy poharat, ha azt szeretnék karácsonyra). És bár e két dolog kihúzása erősen leszűkítette a lehetőségek számát, hogy mi is lehet a dobozban, egyelőre nem találtam ki, tiszta izgalom vagyok már.

(Ja, idén ilyen piros pöttyökkel láttam el a sok egyenként becsomagolt biszbaszt, a célszemély neve kezdőbetűjével, és ezt meglátva a fiúm is rányomta az enyémre, hogy L, mint Lány).

fenyőünnep 1.

3 hozzászólás

Idén amerikaiak vagyunk, már tegnap felállította a fiúm, és feldíszítettem én a karácsonyfát. Az úgy volt, hogy időben be akartam csomagolni mindent, hogy ne huszonnegyedikén őrüljek meg, de azután sehol nem fértek el az ajándékok, csak a végső rendeltetési helyükön, akkor meg már meg kell csinálni a fát, mert milyen hülyén nézne ki, ha utólag plántálnánk a csomagok közé. Meg egyébként is, mindketten kissé autisták vagyunk, nem árt, ha szokjuk egy kicsit a fát, és nem ünnepnap sokkoljuk magunkat vele.

A fa mű, én nem bírom a haldokló növények látványát, a vágott virágokét sem, nemhogy egy egész fenyőét, viszont a gyerek miatt kell karácsonyfa. Idén vásároltam be a leendő karácsonyfadísz-kollekciónk alapozó darabjait, egyelőre szinte minden piros (utólag jutott eszembe, hogy ez nem feltétlenül volt a legjobb ötlet, amikor a színtévesztő fiúm mesélte, hogy lecseszte a cégnél a recepcióst, amiért nem képes feldíszíteni a munkahelyi karácsonyfát, és mindenki rajta szórakozott. Tervezem, hogy jövőre beszerzek egy zöld díszkészletet, és adunk az esélyegyenlőségnek itthon), meg vannak ilyen fából faragott kis izék, de a harangokkal ékes füzért szerintem véletlenül majd össze fogom törni, kibontva nagyon gagyi. A csúcsdísz természetesen egy lóbaszó nagy ötágú vörös csillag (egyikünk sem vérkommunista, csak viccesnek találjuk az ilyesmit). A fiúm még időben tisztázta, hogy ő nem hajlandó segíteni a fa díszítésében, majd kiderült, hogy ez a reluktancia nem vonatkozik a fadíszítésnek arra az alfolyamatára, amely során szorgos kezek piros fonalakat kötözgetnek a díszekre, csupán felakasztani nem szeretné őket, így legalább haladtunk.

Ami az ünnep szellemiségét illeti, az eseményt fenyőünnepnek hívjuk majd a fiúm örömére, és gyereknek majd mindig elmeséljük, hogy ilyenkor az újjászülető napot ünnepeljük, meg azt, hogy együtt vagyunk, meg az ajándékozást, és a (szimbolikus) fa azért kell, hogy távoltartsa a démonokat, meg hogy a gyerekek örüljenek, és legyen mire tenni a szaloncukrot, és ja egyébként van egy szekta, amelyik kitalálta, hogy az ő vallásuk egyik kiemelkedő alakja akkortájt született, de igazából nem is akkor, még az ő hitük szerint sem, csak fontoskodni akarnak ezzel (egyrészt a jézuskázás van a bögyömben, hogy miért kellene vallásonkívüli létemre vallásos felhangot adni az ünnepnek, másrészt a minap becsöngettek etetés közben, ki is slattyogtam a kapuhoz (gyereket biztonságba helyez, kabátcipő, kulcsozás, barátkozó vizslával kint megharcol, túrázik ötven métert), mert azt hittem, a dvd-futár, erre áll kint egy törpe meg egy nemtörpe öltönyben, és azt kérdezik, szoktam-e jézusra gondolni, na azóta mindig elég negatív konnotációval gondolok jézusra), ezt azért mondjuk majd el, hogy ne maradjon le informáltság tekintetében a többi gyerektől.

És akkor ott van az ünnepi menü, ez már hétvégén elkezdődött, rittyentettem ugyanis egy baconbe tekert, gombával töltött csirkét steakburgonyával a fiúmnak, nagyon tuti lett, valamiért az ilyen bonyolultabb kaják sikerülnek mindig, a natúr sült húsokkal vagyok csak gondban. A konkrét ünneplős állat az a kacsa lett, ez asszem, most már hagyománynak nevezhető nálunk, és erősen leslankítottuk a menüt, mivel a fiúm nem leveses, én is csak a húslevest értem, abból viszont nem tudok két tányérral főzni, illetve desszertet sem tudok két darabot készíteni (több sose fogy el), de ráadásul tele vagyunk csokival mindenhol. Még tavaly karácsonyról is maradt két kiló aszúban érlelt szőlőszemes bonbon, amit megrendeltem, mert imádtam, de mire megjött, terhes lettem, és azóta utálom.

Szóval kacsa. Én szeretem és tisztelem a bűvös szakács blogot, nekem határtalanul imponálnak az olyan receptek, hogy a francia kis faluban kukoricán nevelt, öt hónapos gyöngytyúk felett reszeljünk le pontosan 12,5 g frissen szüretelt gyömbért, amit azonnal mossunk is le rólacitromos-jeges vízzel, mert nem szabad, hogy az íze érződjön a tyúkon, de ha nem gyömbérezünk, akkor ehetetlen lesz, és akár rögtön ki is dobhatjuk. Szóval nekem tetszik az ilyesmi, a múltkor a lasagnét is az ő receptjük után csináltam, néhány apró változtatással, például nem kerestem fel előző este a helyi péket a kis cserépedényemmel, hogy tegye a kemencéjébe, bár elgondolkoztam ezen, mert ebben az elidegenedett világban minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy megismerjük szűkebb közösségünk tagjait, de sajnos fogalmam sincs, hogy hol lakik a pék, és van-e még ilyen egyáltalán, hogy pék, vagy már fröccsöntik a kenyereket. Meg nem magam gyúrtam a tésztát (bár azóta már beszereztem gyúródeszkát, tényleg!), illetve a tetejére trappistát szórtam, remélem, ez még eggyel jobb szint a vegetázásnál, de mit van mit tenni, a fiúmmal ilyen proli ízlésünk van, hogy szeretjük a sajtnak csúfolt, nyúlós vackokat. Azután jött az, hogy elszúrtam a besamelt, úgyhogy mozarellát terítettem alternatív réteg gyanánt, de nem vagyok meggyőződve, hogy bivalymozarella volt (bár a zacskóján sehol nem írták, hogy nem bivalymozarella). Ja, és a haute cuisine-t ért végső tőrdöfésként nem bolognai, hanem milánói szószt pakoltam bele, mert utálom a belefőtt répát, de szerencsére a fiúm megette, nem pedig bekommentelt engem a szűvös bakácsba, ez is mutatja, hogy milyen erős alapokon nyugszik a mi kapcsolatunk.

Na szóval a kacsa. A kacsának végül annyi köze lett a bűvös szakácshoz, hogy a fiúm kacsarecepteket olvasott, miközben én megsütöttem. Simán csak kibontottam az állatot, kihúztam a benne takarosan nejlonzacskóban tartózkodó (csodálatos dolog az evolúció) belsőségeket, dörzsöltem rá sültcsirke-fűszersót, meg pár zöldfűszert, belehelyeztem egy almát, majd négy órán keresztül pároltam a saját zsírjában fólia alatt, utána meg még egy negyven percet sütöttem csupaszon, sajátzsírral és sörrel locsolgatva. Nagyon jó lett, a mai adagot házi jellegű burgonyás kenyérrel fogyasztottuk, a holnapihoz rittyentek majd burgonyafánkot. Utána két napig ún. családtagokhoz vagyunk hivatalosak ebédekre, szóval azt nem lehet rámfogni, hogy túlzásba esnék a karácsonyi sütés-főzéssel, esetleg még a gyereknek párolok almát, vagy valami. Egyelőre itt tartunk.

jegyzőkönyv

Hozzászólás

A tegnapi medúzatalálkozó tanulságainak levonása, és a felmerült kérdések röviden:

– Ha elkap minket, mint veszélyeztetett (egészséges, jókedvű fiatalokból álló) társaságot az indián kislány szelleme, aki mindig váratlanul kivágja brainoiz ablakát, akkor a fiatal psziciáternő fog életben maradni (a házaspárokból az egyik fél életben marad, a másik meghal, ráadásul egy fiatalpszichiáternő-karakterre simán fel lehet építeni egy folytatást), a másik meg valami kisebbség tagja, de nem tudtunk megegyezni, hogy a másvallállású vagy a törött lábú lesz-e. Mr. a

csajos bejegyzés, bolttal

11 hozzászólás

Tegnapelőtt az üzlethelyiségben felsóhajtottam, hogy jajistenem, milyen szomorú vagyok, hogy nem tudom megmondani a Glóriának, hogy itt van ez a csomó ruhadarab, ami egyszerre mackófölső és színes és portugálos. Erre az L. megkérdezte, hogy miért nem tudom megmondani, mire elmagyaráztam neki, hogy azért, mertmindig elfelejtek írni neki (pedig akarok!), és pedig ha írnék, akkorbiztos találkozgatnánk, és megmutathatnám neki a mackófölsős boltot, és nagyon örülne, de így most szomorú vagyok. Erre az L. felszólított, hogy ezt mindenképpen írjam meg a blogomba, mert ez nagyon jól jellemzi az emberi kapcsolataimat.

A mackófölsős boltot (a "honlapja" béna, igazából jobban nézett ki az egész, például ún. celebek sem tartózkodtak benne) úgy találtuk, hogy egyszerre kaptuk vissza a fejünket útban a bár felé, hogy jujj, NBC-s (Nightmare Before Christmas) táskák, menjünk be. és bementünk, és nem csak táskák voltak, meg mackófölsők (kapucnival!), hanem mindenféle szép szoknyák és ruhák, úgyhogy rajtam kitört az elmebaj, és ellentmondást nem tűrően közöltem az L.-lel, hogy én itt bizony minden egyes ruhadarabot meg fogok nézni, addig foglalja el magát valamivel. Az előzményekről annyit, hogy úgy igazán fél éve nem vásároltam magamnak semmit, leszámítva egy vörösesbarna, bárányszerű Sherpa cipzáras pulcsit, meg egy DKNY parfümöt, amit karácsonyra fogok kapni tőlem, de ez sem menti azt, hogy egy bőven számolt minimálbért otthagytam a boltban. Mondjuk a végén kaptam egy táskát ingyen, mert fennhangon diskuráltunk az L.-lel arról, hogy azt vegyem-e meg, amibe beférnek a gyerek kórházas papírjai, vagy ami szép színes, és akkor azt mondták, hogy a színeset megkapom ajándékba, ami igazán kedves dolog volt tőlük. Úgyhogy most karácsonyra kapok a bárány és a szag mellé egy japán nőt ábrázoló fodros szoknyát (nekem tetszik), meg cicás barna ruhát, meg spanyolos nembarna ruhát, meg színes mackófölsőt és hozzá illő trikót, illetve két NBC-s táskát, az L. húga meg egy harmadik NBC-s táskát, szóval asszem, nem is hagytunk ilyet az üzletben. Örültem, na.

És aztán folytattuk az utunkat a bár felé, ahol kaptam Bailey's, hogy ne sírjon a blogomban a szám mindig, és itt már kezdtem úgy érezni magam, mintha lenne egy barátnőm (először rucikat és táskákat vásárolunk, ráadásul az L. is hosszasan vívódott két táska között, utána meg Bailey'st iszogatunk egy belvárosi beülősben), és erre a hangulatra még csak ráerősített, hogy igazából eleve a cukrászdába indultunk, születésnapi mignonokat venni az Isolde-családnak, meg Jelly Beanst, majd hazafelé a Westendben, ahová már csak mintegy véletlenül tévedtünk be, felfedeztük, hogy ott is nyílt egy Jelly Beanes bódé a földszinten, végre.

Ja, és másnap reggel jött a telefonomra az sms, hogy a MÁK mégiscsak megítélte nekem azt a három havi családi pótlékot (L.: az olyan, hogy akinek nincs családja, ahhoz kijön valaki beszélgetni?), amiről az ő bénázásuk miatt csúsztam le, és ennek összege négyezerrel több, mint amit a boltban hagytam, de ez már csak a hab volt a tortán.

mert a férfiak vizuális típusú faj

3 hozzászólás

Óvatlanul felvettem a Suematrától örökölt guinnesses pólómat, mire a fiúm automatikusan kibővítette a bevásárlólistámat a Guinness-szel. A családi kasszánkra jótékony hatással lenne, ha valaki elárulná, hol szerezhetnék leffe-ös, avagy hoegaardenes pólót.

(Nem, az Arany Ászokos nem válna be, akkor a fiúm nőt váltana, nem sört).

na jó

3 hozzászólás

De csak mert utálom a cliffhangereket. Szóval a bolond lány az a lány, aki szinte mindig itt sétál az utcánkban egy nagy kutyával, soha nem köszön, télen-nyáron nagy napszemüvegben, és ilyen military-hangulatú öltözékben, de az arckifejezése is olyan. Fogalmam sincs, hány éves lehet, húsztól negyvenig valami. Mi a fiúmmal szeretjük a bolond lányt, bár udvariasan csak távolról, de megemlítjük, hogy megint itt volt, meg ilyenek.

Legalábbis ez volt a status quo valamikor nyárig, amikor kiderült, hogy a fiúm ismer valakit, aki ismeri a bolond lányt, és akkor beszéltek pár szót, azóta köszön. Egyébként így belegondolva, lehet, hogy én vagyok az új bolond lány, mert ugye egész nap egyedül vagyok, sétáltatni is egyedül sétáltatok (bár a múltkor láttam egy másik babakocsis lányt, de nem tudom, mi ilyenkor a protokoll, megrángathatom-e a kabátját, hogy van-e kedve együtt sétáltatni, meg amúgy is lehet, hogy nem lenne rokonszenves, és akkor büjkálhatnék, á, bonyolultak ezek az emberi kapcsolatok), viszont nem akarom, hogy a gyerekem ne szerezzen tudomást az Artikulált Beszéd létezéséről, úgyhogy egész nap dumálok hozzá, mondom, hogy mi történik, kikérem a tanácsát, ilyenek. Az a baj, hogy most már akkor is, ha nincs ott. Megyek például le a boltba, és magyarázom enyhén magasított hangon (a kisbabák utánoznak, ha túl mély hangon beszélnek hozzájuk, akkor dörmögni kezdenek), szépen hangsúlyozva, hogy most itt óvatosan az út szélén megyünk, nézzük, hogy jön-e autó, hmm, virslit vegyünk-e apádnak, vagy tojást, szóval tisztára olyan lehetek, mint akinek van egy imaginárius gyereke.

Mindegy, lényeg az, hogy most már velem is beszélgetett a bolond lány, közös ismerős meg minden nélkül, mert odajött hozzám a kutyája, amikor a gyereket raktam be a kocsiba, és akkor tök kedvesen azt mondta, hogy ne haragudjak, csak a kutya imádja az autókat, én meg mondtam, hogy semmi gond, és utána azt mondta, hogy szia, meg én is azt mondtam, hogy szia, hát így történt.

arról, hogy milyen kalandos ám itt az élet

1 hozzászólás

Jövök ma haza kocsival, az utcából jön ki velem szemben egy másik autó,
nem ismerős (rövid, kis forgalmú utca, minden autót tudok), mindegy,
leállok, látom, ő is leáll, majd miközben pakolok ki, visszasétál, és
elkezdi fotózni a szomszéd házát a kapuból, meg távolabbról.

Na mármost az van, hogy ez borzasztóan idegesített, mert nincs rá
tervem. Azt már kitaláltam egy hosszú téli estén, hogy ha a gyermekemet
kenguruban cipelve mennék le a 100 méterre lévő kisboltba, akkor az út
bal oldalán érdemes sétálnom, mert ott van az árok, és ha bandaháború
törne ki az úton, melynek során mondjuk autókból lövöldöznek egymásra
(egy nagyrészt egysávos útról van szó egy kertesházas környéken, de az
ember legyen felkészült), akkor ott könnyebb fedezéket találnom.

De ez kissé megakasztott, hogy fényképez, sőt, visszajön fényképezni,
de nem ott parkol le, wtf, mindenesetre bemenekítettem a gyermeket,
vele nem konfrontálódom, majd azt találtam ki okosan, hogy kiviszem a
fényképezőgépemet én is (úgyis vissza kellett mennem postafordultával a
csomagokért), és fotózni kezdem én is az illetőt, ez mégiscsak
egyszerűbb, mint megszólítani, és ha beszélni akar arról, mit is csinál
ott, akkor ez ürügyet adhat neki, legrosszabb esetben meg megmutathatom
majd a szomszédnak a képeket, hogy na ez az ürge fotózta a házát, tud-e
róla. De mire visszaértem, már a kocsija is kiért az utcából, pedig egy
olyan 50 méterre parkolt, szóval megoldódott a helyzet.

De tényleg érdekelne, hogy mi ilyenkor a protokoll, mert egyrészt az
utca közterület, és én utálok beleszólni mások dolgába, ráadásul velem
is előfordult, hogy mások házát fotóztam, mert szép piros levél volt a
fehér falon, ugyanakkor a szomszéd háza bár szép, de nem annyira
festői, hogy percekig kelljen kattogtatni rá, autóval jőve, és
egyáltalán, ez egy olyan utca, ahol az emberek köszönnek az
arrajövőknek, és rákérdeznek az idegenekre, szóval most így tisztára harcol bennem a liberáldemokrata a konzervatív patriótával, fogadjunk, a pulzusom is felment.

És akkor azt még meg sem említettem, hogy a múltkor beszélgetett velem a bolond lány, de ennyi izgalmas sztori elég egy napra.

arról, hogy milyen halottnak lenni

5 hozzászólás

Azt álmodtam, hogy meghaltam, mármint meg voltam halva, biztos valami baleset lehetett, mert nem nagyon emlékeztem, hogy és miért. Két dolog miatt voltam nagyon szomorú, az egyik, hogy miután annyit vártam arra, hogy olyasvalakitől legyen gyerekem, aki nem fog/fogja elhagyni pár év múlva, most apukája ugyan lesz a fiamnak, de anyukája nem, a másik meg, hogy bakker, már majdnem befejeztem az aktuális könyv fordítását, miért pont most kellett meghalnom. Ja, és a legidegesítőbb meg az volt, hogy hirtelen nem akadt semmi dolgom, nem volt mit csináljak, csak szellemként bolyonghattam.

Mindenesetre ha nagyon koncentráltam, akkor meg tudtam fogni dolgokat, úgyhogy a könyvet végül befejeztem, meg volt pár olyan ember is, aki képes volt látni az ilyen halottakat, mint én, de a családomat nem közelíthettem meg (ez a szabály). Tényleg elég szomorú volt halottnak lenni.

(Egyébként tökre nem vagyok depressziós, szedem a vitaminokat meg a ginzenget, van mit csinálnom, de nem vagyok túlterhelve, tök jó minden, szóval szerintem ez a téli szorongás egy rosszindulatú, exogén állat, ami lesben áll, és ha nem engedik be a főbejáraton, akkor is besompolyog valahol, mindenesetre örülök, hogy igazából nem vagyok halott).

házipraktikás

7 hozzászólás

Az van, hogy én érdekes személyiség vagyok a konyhaügyeket nézve, a bonyolult dolgok, mint pld. az alig, de éppen jóra sütött kacsamáj burgonyafánkkal az elsőre sikerül, viszont tojásrántottát például csak mostanra sikerült az elfogadhatót megközelítő színvonalúra csinálnom. Szóval kétségem nem volt, hogy a huszonnégyórás mézeskaláccsal nem lesz semmi probléma (bár cseréltem pár dolgot a hozzávalók közül, és a sütés idejét pl. egy, az eredetihez képest teljesen másik receptből néztem ki, mert az eredeti azt mondta, "világosbarnára", és akkor szembesültem azzal, hogy a tészta már nyersen is világosbarna, mindegy), és nem is lett az öt tepsinyi közül egyikkel sem, szóval igazából csak a reveláció-szerű felfedezésemet szeretném megosztani, amitől sokkal könnyebb lett az életem: nem csak koponyát és egyéb maradványokat tisztítani, illetve hajat festeni lehet orvosi gumikesztyűben, hanem tésztát gyúrni is.

(Igen, tésztaprűd vagyok.)

tényleíró krónika irodalmi elemekkel (autó, csoki)

3 hozzászólás

Na szóval akkor a Pilis.

El kellett vinnem az autómat szervizbe némi kozmetikázásra, és a casco biztosító ragaszkodott hozzá, hogy Pilisvörösvárra vigyem, ami messze van, drága, lassan dolgoznak, de legalább nem nekem kell fizetni. Igazából semmi kedvem nem volt az egészhez, úgy volt, hogy múlt hétfő reggel indulunk, de a fiúm nem keltett fel, mert, idézem az indoklását, olyankor csúnyán nézel, és én nem szeretem, ha csúnyán nézel. Mondjuk az tény, hogy én reggel 10 előtt csúnyán nézek, és depressziós tüneteket produkálok, a munkahelyemen valahogy nem is ragaszkodtak hozzá, hogy tíz előtt megjelenjek, cserébe tíz után viszont rendkívül joviálisan, előzékenyen és jólnevelten viselkedem, szóval ez tény, de nem ok. Mindenesetre a túra átkerült délutánra. És akkor aznap ráadásul az időjárás is úgy viselkedett, hogy azt tanítani lehetne magyarórán, hogy tükrözik a külső körülmények a főhős hangulatát, kettőkor például megindult a havazás.

Azt hiszem, említettem már, hogy a fiúmnak van ez a tulajdonsága, hogy szerinte mindjárt ottvagyunk, kisebb távolságnál kettővel kell szorozni az általa megadott idő- és metrikus intervallumokat, nagyobb távolságnál inkább hárommal, esetleg többel. Szóval ő kijelentette, hogy a János kórháztól tíz percre van kocsival Pilisvörösvár, úgyhogy induljunk f4-kor onnan. Nekem nem volt erőm ellenkezni, pedig tudtam, hogy 4-ig van bent a szervizben az emberem,és úgy tudtam, f5-ig van nyitva az objektum, de tisztára elegem volt az egészből, úgyhogy úgy döntöttem,megelőzendő a hisztériába fokozódó izgalmakat, hogy úgysem fogunk odaérni, tökmindegy, lerakjuk ott a kocsimat, és másnap valaki odaviszi a kulcsot.

Ez nagyon bölcs döntés volt részemről, mert a János elől tizenöt percet késtem, miután az utolsó 300 métert húsz perc alatt tettem meg, és a fiúm még nem volt ott. Ez csak azért volt kínos, mert én tökre nem tudtam az utat, sebaj, mondta, elnavigál egyedül. Eközben a telefonomból is eltűnt valahogy a térkép, mindegy, kábé egyenesen kell menni végig, aztán Solymáron jobbra fordulni. Na a következő egyenes szakasz olyan egy órába telt, rémálom volt, hóvihar, szürkület, rajtam nyárigumi, amivel olyan negyvennel még tudtam volna menni csúszkálás nélkül, de minden kalapos vezető is kimerészkedett az útra, amin azután csak hússzal mert közlekedni, de a félénksége abban viszont nem akadályozta meg, hogy indexelés nélkül, féktávon belül elémvágjon (majd hússzal folytassa útját). Solymárom természetesen nem kanyarodtam jobbra, mert az volt odaírva, hogy Budapest felé, így meglátogattam Pilisszentivánt (arra navigált a fiúm, mert a vörösvár valahogy szentivánná változott a fejében, amiért nem is hibáztatom, nagyon nem egzaktak ezek a Pilisizék), meg Piliscsabát, ekkorra háromnegyed öt lett, és sötét, továbbá kiderült, hogy a másik irányba kell menni Vörösvárra. De szerencsére rosszul emlékeztem, és hatig volt nyitva a szerviz, másik nagy szerencse, hogy a gyerek végigaludta az egészet, csak hazafelé nyekergett, amikor meg kellett állni a lámpánál (Sumáker Malac nem bírja a tötymörgést). Aztán hazafelé szóbahoztam még, hogy menjünk el Norvégiába, ahol igazi tél van, de a fiúm letorkolt, hogy most voltunk a Pilisben, arra a napra legyen ez elég nekem.

Mondjuk az jellemző, hogy lementünk vidékre, a hegyek-völgyek közé, és mégis a saját száz méteren belüli, budapesti környékünkön okozott csak gondot a közlekedés. Itt van például egy olyan útszakasz, amit kicsit havasabb időben tavaly a Corollával csak szánkázó stílusban bírtam megtenni, ráadásul kerítésben végződik, légyszi soha ne jöjjön ott velem szembe senki.

Aztán itt már biztos lesz, hogy az időjárás a novella további részében is konzekvensen összecseng a történésekkel, mert amikor viszont értementem a kocsinak (egy hetes szenvedés után, itt a környéken semmit nem lehet elérni autó nélkül), akkor két borús reggel közé beékelődve hétágra sütött a nap, ráadásul a szervizben lefújták azt a másik csücsköt is, ahol a szomszéd húzta meg az autót (igaz, becsöngetett utána, és felajánlotta, hogy állja a költségeket, de igazából én álltam rosszul belátható helyre, úgyhogy nem szívesen fogtam volna a szaván. Érdekes mellékszál még, hogy azért álltam a rosszul belátható helyre, hogy a másik szomszéd össze tudja gereblyézni előttünk a száraz leveleket, majd ráadásul a kocsifeljárónkat is megcsinálta, a harmadik szomszéd meg, aki a főbérlőnk egyben, eész nyáron hozta a gyümölcsöt-zöldséget a tejem végett, tisztára bunkónak érzem magam ilyen emberek között), meg kiütötték valahogy a rendszerből a check engine hibajelzést, szóval nem kell emiatt elvinni a kocsit a másik, garanciális helyre.

Azután be tudtam vásárolni a gyermekkel nyaf nélkül az Isoldéék-féle Intersparban (most már minden megvan karácsonyra, az ajándékoktól kezdve a karácsonyi macis terítőhöz passzoló karácsonyi macis szalvétán át egészen a háromféle, színben passzoló és ízben is minden igény kielégítő szaloncukorig. Általában nem vagyok ilyen kényszeres, tavaly például konkrétan semmit nem dekoráltam, nem vettem, és huszonnegyedikén a harmadik Dextert fordítottam orrvérzésig, de most a gyerek(ek)nek parádézni akarok), meg végre elmentem a Sugarshopba, ami tényleg olyan, hangulatában és kínálatában is, mint a honlapja, egészen elvarázsolt hely (ld. még az ajándéktárgyak aloldalát), és itt lehet egyelőre egész Budapesten normális áron Jelly beant kapni.

Tök jó dolog egyébként ám az autó, az ember egészen Újpestig eljut vele, kinyílik a világ meg minden. Meg is fogadtam, hogy ezentúl értékelem, és még fővárosunk útjain sem fogok idegeskedni, ha bénázás van, de azt azért konstatáltam, hogy hö, tök lassan megy mindenki, biztos beijedtek a múlt heti hótól, és azt már végképp nem értettem, hogy a németvölgyin, ahol 60-70-nel szoktak menni, most miért kényelmeskedik mindenki 40-nel (a Priusban amúgy sem érződik a sebesség, és Sumáker Lucia sem szeret lassúzni). Tegnap aztán szörnyű gyanú ébredt bennem, megnéztem, és tényleg, visszaállt az autó mérföld per órára, szóval ha szoktam volna villogva más seggében menni, akkor most nagyon hülyén érezném magam.

Aztán estére a fiúm hozott még csokikat, ami tökéletes befejezés volt (ld. katarzis, meg minden), szóval a december kettő asszem szerencsenap nekem (tavaly aznap fogant a malac is).

figyelemfelhívó

18 hozzászólás

Izé. Szóval már napok óta  készül itt egy eposzi mélységűre dagadó bejegyzés, amiben van minden, partiállat, brainoiz nővel, vásárlás, ármány, gyúródeszka, cselszövés, ismerd meg a Pilist túrám hóviharban, de szerintem lassan inkább tematikusan feldarabolom.

Előtte viszont mindenképpen szeretném mintegy mellékesen megemlíteni, hogy megjelent az a szintén elképzelhetetlenül hosszú Stephanie Meyer regény, amit nyáron fordítottam, miközben a gyerekért izgultam. Ettől azért nem lett rosszabb. Magyar címe A burok (eredetileg The Host, mint minden második angolszász sci-fié), kiadta az Agave (éppen megjegyzést akartam tenni, hogy nincs róla ismertető a kiadó blogjában, de felmerült bennem a sanda gyanú, hogy az elképzelhető, hogy az én reszortom lenne), műfaja romantikus sci-fi. Én fordítottam. RPG ismertető, a kiadó honlapja, könyvesblog. És tényleg nagyon hosszú, nagyon jó az oldalszám/forint aránya.

Azt nem emlékszem, említettem-e, hogy a harmadik Dexter is megjelent, azt is én magyarítottam, az is Agave, az is hosszú.