De csak mert utálom a cliffhangereket. Szóval a bolond lány az a lány, aki szinte mindig itt sétál az utcánkban egy nagy kutyával, soha nem köszön, télen-nyáron nagy napszemüvegben, és ilyen military-hangulatú öltözékben, de az arckifejezése is olyan. Fogalmam sincs, hány éves lehet, húsztól negyvenig valami. Mi a fiúmmal szeretjük a bolond lányt, bár udvariasan csak távolról, de megemlítjük, hogy megint itt volt, meg ilyenek.

Legalábbis ez volt a status quo valamikor nyárig, amikor kiderült, hogy a fiúm ismer valakit, aki ismeri a bolond lányt, és akkor beszéltek pár szót, azóta köszön. Egyébként így belegondolva, lehet, hogy én vagyok az új bolond lány, mert ugye egész nap egyedül vagyok, sétáltatni is egyedül sétáltatok (bár a múltkor láttam egy másik babakocsis lányt, de nem tudom, mi ilyenkor a protokoll, megrángathatom-e a kabátját, hogy van-e kedve együtt sétáltatni, meg amúgy is lehet, hogy nem lenne rokonszenves, és akkor büjkálhatnék, á, bonyolultak ezek az emberi kapcsolatok), viszont nem akarom, hogy a gyerekem ne szerezzen tudomást az Artikulált Beszéd létezéséről, úgyhogy egész nap dumálok hozzá, mondom, hogy mi történik, kikérem a tanácsát, ilyenek. Az a baj, hogy most már akkor is, ha nincs ott. Megyek például le a boltba, és magyarázom enyhén magasított hangon (a kisbabák utánoznak, ha túl mély hangon beszélnek hozzájuk, akkor dörmögni kezdenek), szépen hangsúlyozva, hogy most itt óvatosan az út szélén megyünk, nézzük, hogy jön-e autó, hmm, virslit vegyünk-e apádnak, vagy tojást, szóval tisztára olyan lehetek, mint akinek van egy imaginárius gyereke.

Mindegy, lényeg az, hogy most már velem is beszélgetett a bolond lány, közös ismerős meg minden nélkül, mert odajött hozzám a kutyája, amikor a gyereket raktam be a kocsiba, és akkor tök kedvesen azt mondta, hogy ne haragudjak, csak a kutya imádja az autókat, én meg mondtam, hogy semmi gond, és utána azt mondta, hogy szia, meg én is azt mondtam, hogy szia, hát így történt.