Ma egyébként már volt egy olyan értelmes gondolatom is, ami nem a munkával és nem a gyerekkel függött össze (nem önfényezésből mondom, tényleg volt), de mire leírhattam volna, elfelejtettem.

Most azért egy kicsit megijedtem, amikor Vivnek egyetlen randi után (nem, nem mi randiztunk, ott kő kövön nem maradna) már az esküvőjét terveztem (lássuk be, neki van hajlama az ilyesmire, mármint mindig férjhez megy véletlenül), hogy én is ilyen közhelyes, konzervatív, jobbos vénlány leszek lassan (mentségemre szóljon, hogy legfőképp a nászajándék miatt hoztam szóba a dolgot, azt nem árt időben egyeztetni, a harrypotteres rózsaszín plüss kézibilincseket szerintem elég nagy határidővel szállítják ki). Utána viszont, amikor az esküvőnél jóval részletesebben megterveztük a leánybúcsút, különös tekintettel arra, hogy melyikünk kinek a kockás hasáról szeretné lenyalni a sót a tekilához, és hogy melyik fiúkommentelőimet fogjuk felkérni chippendale-nek, akkor egy kicsit megnyugodtam, hogy talán mégsem a konzervatív a legjobb szó rám.

Na szóval.

Ha kihagyom azokat a részeket, amik túl személyesek, egészségügyiek, másoknak unalmasak, textuálisan nem ábrázolhatóak vagy nem értem őket, akkor nem történt semmi hétvégén, annyi történt hétvégén, hogy szombat este elmentem a kocsmába, ahol négy órán keresztül beszélgettünk magunkból kivetkezve fordításokról (amikor éppen nem a gyerekvállalás örömeiről próbáltam meggyőzni másokat). Emberekkel.

Utána volt még olyan is, hogy sikerült meggyőznöm egy, azaz 1 főt arról, hogy a meleg párok örökbefogadási lehetősége nem feltétlenül az ördögtől való intézmény, mert akármilyen szocializációs következménye is legyen, ez még mindig jobb, mint az árvaház (állami gondozás). Később javasolta, hogy oké, de akkor döntsük már el, hogy milyen meleg párt akarunk örökbefogadni (fiúkat vagy lányokat, és mi legyen a nevük).

Aztán a vasárnap délután meg valahol a városban talált, ahol a patikából kijőve a hóesésben tárcsáztam az L.-t, azzal a magam előtt sem titkolt reménnyel, hogy esetleg hazavitetetem magam vele, ugyanis a Budapest Taxi közölte velem, hogy nem tudnak autót küldeni, és én egyrészt érzékeny lány vagyok, aki taxitársaságok részéről egy nap csak egy visszautasítást képes elviselni, másrészt rossz emlékezőképességű lány vagyok, aki csak egy taxitársaság számát tudja fejből (bár azzal tisztában vagyok, hogy nem bonyolult a többi sem). Az L. viszont olyan értelemben tájékoztatott, hogy más programja van, amihez éppen inget vasal, de megpróbált rávezetni a helyes útra, ami annyiban nem volt könnyű, hogy telefonálás közben elindultam valamerre, és éppen nem tudtam, hol vagyok (és mi van, és egyáltalán). De végül megállapodtunk abban, hogy az első villamosra felszállok és átmegyek Budára, továbbá sensei L. közölte velem azt is, hogy amikor nem mondok semmit, azt sokan nem tudják értelmezni, majd kölcsönös nagyrabecsülésünkről biztosítva egymást elbúcsúztunk.

Aztán a Délinél fogtam egy taxit kézzel, és haza is vitt. Minden jó, ha jó a vége.

Szeretném rögzíteni, hogy én azért nem ilyen lány vagyok.

Meghalt Salinger, az örök kedvencem és írói példaképem, és nekem ezzel hivatalosan is vége a kamaszkoromnak. Továbbá nagyon remélem, hogy ennek ellenére mégsem írják meg a Zabhegyező folytatását (ami önmagában is nagy WTF lenne, de ráadásul Salinger pontosan megírta a Hapworth 16-ban (is) megjelent egyik novellájában, hogy mi történt Holdennel azután (egyébként annál depresszívebb novellagyűjtemény a világon nincs, nem véletlenül, II. világháborús dolgokkal van durván tele, de azért nagyon jó).

Szomorú vagyok.

Egyrészt nincs időm a munka mellett írni, másrészt amit írnék, annak a nagy része sem publikus (de legalább a posztumusz emlékirataim izgalmasak lesznek majd), viszont úgy tűnik, még így is lemaradásban vagyok, az L. ugyanis ma a telefonos válságtanácskozásunk során emlékeztetett, hogy a múlt vasárnapot sem írtam még meg, pedig ő azt hitte, azt mindenképp meg fogom. Mivel a statisztikám tanúsága szerint naponta olyan öten-tízen átnézik az L. kategóriát, ezt jogos követelésnek tekintem, bár írhatna inkább saját blogot, ne kelljen még ezt is nekem.

Szóval múlt vasárnap átjött alie és az L. felragasztani a gyerek foszforeszkáló csillagait (állat lett), meg minden, és becsülettel teljesítették is a feladatot. Sajnos közben szokás szerint beszélgetni kezdtek a zenékről, úgyhogy miután hozzáfűztem érdemi megjegyzésként, hogy az nem is olyan szar, összeraktam a gyerek játékait, rendeltem pizzát, csináltam a gyereknek tápszert, kivittem a szemetet, majd visszamentem a vendégeimet szórakoztatni, de nem hagyták. Folyamatosan vártam a rést a pajzson, időnként megjegyeztem, hogy Orbán hatalomra tör, meg hogy szegény Haiti, hátha ráharapnak, de nem. Aztán nem is tudom, hogyan, de előbb-utóbb alie-vel megint kikötöttünk a tevékeny múltunk elemzésénél, az L. meg hallgatta egy ideig, majd szépen megkért minket, hogy légyszi-légyszi, mondjunk már egy olyan (akár elméleti) esetet, amikor egy pasi ránkhajt, és nem köcsög, azt hogy kell (egyébként létezik ilyen, csak arról nem lehet olyan hosszan beszélgetni).

Erre alie vérszemet kapott, és eljátszotta a plüss arctámadóval (ez jelképezett engem), illetve a plüss alienkirálynővel (ez jelképezte a pasit), amint megtalálom az igazit (vagy nem). Mindeközben a gyerek egyébként ölében a plüss kutya-aliennel ült közöttünk, azt simogatta, és láthatóan nagyon örült, hogy együtt játszunk. Nem állítanám egyébként, hogy alie verziója minden ponton helytálló volt, én például kizártnak tartottam, hogy ha a plüss arctámadónak (aki én voltam) egy jazz-cédét ajánlanak fel kölcsönbe, akkor azonnal igent mond a kávézásra ebben a torrentekkel teljes világban, de ezt valószínűleg csak a költői szabadságnak lehetett betudni.

Ezt követően azután teljesen elszabadultak az indulatok, olyanok lettünk, mint egy középiskolai osztály, aminek a gyerek örült a legjobban, ha valaki azt mondta, hogy nem, lelkesen rázta a fejét, hogy nem-nem, egyéb esetekben meg megmutatta, hol a lámpa és a vau, csak utána lefektettük, és a fiúk-lányok is hazaindultak. Aztán a kapuban még az L. közölte, hogy öregek vagyunk már a nemtommihez, amit kikértünk magunknak, de ő ragaszkodott hozzá, hogy ez már bizony a B-oldal, de legalább a Good Bye Cruel World, mire kijelentettem, hogy szeretném azt hinni, hogy még csak a Mothernél tartok (korábban az L. szemrehányó hangsúllyal jegyezte meg, amikor feltartottam a másfél éves elől a villát, hogy mother, did it need to be so high), de egyébként is csak azután jönnek még az igazán romantikus részek, például a Hey You. Ja, meg a Comfortably Numb, fűzte hozzá az L.

Ezután az alie még közölte velem, hogy ha beújítok valami pasit, mindenképpen vigyem le a kocsmába, mert ő nagyon jól szórakozhatna, ha minket nézve váratlanul alien-hangokat adhatna ki (ezt be is mutatta). Erre közöltem vele, hogy bármilyen pasimmal ő legkorábban az esküvőmön találkozhat, ha már így állunk, vagyis valószínűleg soha, a tavalyi rendes, annuális lánykérésemet is hagytam beteljesületlenül. Mindenesetre alie erre közölte, hogy de akkor ő akar a koszorúslányom lenni, hogy ott cöcöghessen alienül, ebbe bizonyos ruházati feltételekkel bele is egyeztem, szóval a soha meg nem valósuló (talán jobb is) esküvőmről annyit már tudunk, hogy alie lesz rajta a koszorúslány rózsaszín tütüben, és a firefly főcímdala fog a bevonuláskor szólni.

Ja, és ha már így témánál vagyunk, L. kérdésére, hogy akkor milyen nekünk a tökeletes pasi, küldeném ezt szeretettel, remélem, az övön aluli ütés fájdalmának múltával azért röhög majd egyet.

Sisso megint blogol.

Kezdeném a kérdésekkel, mert vannak, és legalább nem csak én dolgozom a blogommal.

Az első az, hogy egy levélváltás kapcsán kíváncsi lettem rá, hogy vajon hány olyan hosszú combú, szőke lány olvas, aki nyitott lenne kapcsolatra egy helyes, kedves, jóravaló fiatalemberrel, vagy egy mindenférfidisznóval (ki mire bukik)? A kérdés csupán elméleti, de légyszi, aki érintve érzi magát, az nyomjon ide egy ikszet álnicken vagy akármin, pusztán a statisztika kedvéért.

A másik bizarrabb, a szememről van szó, íriszdiagnoszták előnyben. Nekem kisgyerekkorom óta egészen sötétbarna a szemem, viszont pár hónapja észrevettem, hogy megjelentek benne smaragdzöld csíkok, meg ilyen félkörivek. Mi a kukitól lehet ez? Fogy ki belőlem a szín, és a végén átlátszó leszek? Beköltözött a fejembe egy ufó? Túl sok szabadidőm van, és csak azért foglalkozok ilyesmivel?

Egyébként meg minden rendben, kivéve, hogy nem tudok aludni, nappal kókadozva nem dolgozom, éjjel meg egyszerűen nem alszom. A valeriánától tiszta kábult leszek, az alkoholtól elalszom, de amint kimegy belőlem, felébredek, mindegy, így is lehet élni, de jöhetne már a tavasz.

Tegnap egyébként megint összeültünk a medúzákkal, Isoldének tényleg sassonja van, amit nekem évek óta képtelen vágni bármelyik fodrász (lelkesen bólogatnak, amikor mondom, hogy legyen állig érő, egyforma hosszú, csak hátul valamivel rövidebb, utána meg megszállja őket az ihlet, és lépcsős izéket vágnak a fejemre, hátul hosszabbra hagyva, ami beszárítva oké, de másnaptól nem oké, márpedig én minden nap hajat akarok a fejemre).

A brainoiz által fordított Amerikai istenek magyar kiadásából meg kihagytak egy nagyon ütős másfél mondatot, mint kiderült, ami egyrészt nem szép dolog, másrészt meg a fordítóra sem vet jó fényt, én soha nem hagynék ki egy szopást, magyarázta brainoiz mély meggyőződéssel.

Amúgy neki van a barátnőileg legjobb fej barátnője, mert éppen pusmogtunk, amikor AnnGel odakérdezett, hogy miről beszélgetünk, mire én felkiáltottam, hogy jaj, most ne figyelj ide, és erre egyáltalán nem vágta hozzám a sörösüveget, hanem fásultan felsóhajtott, hogy hát jó, biztos a Buffyról spoilereztek. Egyébként meg tényleg.

Suematra Férfit Hozott, de erről majd ő ír, ha akar, mindenesetre hálistennek visszafogtuk magunkat AnnGellel, és nem kérdeztük meg tőlük hangosan, vádló tekintettel, hogy és a másikférfinév hol van.

ExBright és b. neje meséltek a kukacáról, hosszan, részletesen, agnus a túlvégen ült, úgyhogy kábé csak annyit beszéltem vele, amíg átadtam neki a pulóverét és a derékmelegítőjét, amit a múltkor nálam hagyott, miután vörösboroztunk, illetve kiabálva megbeszéltük, hogy a gyermekemmel már lehet beszélgetni is, de néha még összenyálaz, ExBright ezt nem egészen értette, mert abban a hitben volt, hogy az L.-ről van szó.

Szóba került még, hogy hogyan kell szemezni, az elimination communication (nem, ez nem az, amikor szavakkal öl az ember), hogy Thaiföldre kéne utazni csak hajvágás és shoppingolás céljából, gyermekkorunk kétértelmű dalszövegei, utána hazafuvaroztam az alie-t, akivel mindig szoktunk még beszélgetni pár percet, ezúttal lementünk tizenötévesbe, és ment a köcsögpasizás, meg hogy alie szerint igazságtalan, hogy Suematrával (kedélyes visítozás közben mondta) csak rámutatunk egy pasira (nem ugyanarra), levesszük a polcról, és a miénk, ezt később cáfoltam, majd végül azt a következtetését tudatta a világgal, hogy, idézném, fejős évát kell olvasni és szécsi pált kell hallgatni, mert ők mindent megírtak már a párkapcsolatokról.

Utána este átküldött még egy számot, hogy ez jut rólam eszébe, tisztára meghatott, ilyet eddig csak pasik csináltak velem, kicsit meg is bántam, hogy Total Bitch márkájú szájfényt vettem neki karácsonyra, de szerencsére a helyén kezelte a dolgot (így kell a nőkkel bánni, keményen, további tanácsok az ismert címen).

Itt volt ma Sisso, és itt volt a két kisfiú, akinek elszökött az apukája, tényleg olyan mindkettő, mint a mesében. És nem tudom, melyik apára lehet jobban haragudni, arra, akire nem szabad, mert meggondolatlanságból szökött meg örökre, és emiatt már mindig jó apa marad, vagy arra, aki azért fizikailag néha-néha ott van, de előre megfontoltan választotta azt, hogy jó apa már nem lehet. De a két gyerek tényleg két legkisebb királyfi.

És sikerült ma ebből kifolyólag felrúgnom a már komolyabb ideje tartó nikotin-absztinenciámat, ott beszélgettünk kicsit gyászosan, kicsit röhincsélve az erkélyen (a kisebbik aludt, a nagyobbik mikrószkópozott), és akkor az öt és fél éves odarohant az erkélyajtóhoz, kinézett ránk, rálehelt az üvegre, rajzolt rá egy arcot legörbülő szájjal, majd visszarohant. Tényleg.

...mert azért muszáj összegyűjteni, hogy mi is volt.

Rossz dolgok:

• Hát ugye kiderült, hogy amit én "ketten a világ ellen"-nek gondoltam, az az "egy ágyban az ellenséggel" volt, és egyedülanyuka lett belőlem, amit csak súlyosbít, hogy világéletemben ettől tartottam a legjobban. Nagyon régóta volt egy kép a fejemben, hogy amikor a gyerekem olyan 3-5 éves lesz, akkor az apjával sétálunk vele valahol, kétoldalt fogva a két kezét, és ő néha felhúzza a lábát és hintázik, és mindannyian nevetünk. Na ilyen most már nem lesz, se konkrétan, se átvitt értelemben. Ez kis dolognak tűnik, de nekem nagynak számít. Másrészről ez nagy dolognak tűnik, de az életnek megvan az a jó szokása, hogy megy tovább, és ahogy az angolszászok mondják, two out of three ain't bad.
• Megszűnt a munkahelyem, ahova ugyan már csak távmunkában dolgoztam, de ott volt az asztalom, meg minden. Nagyon szerettem, tökre sajnálom. A gyászmunka keretében vettem magamnak ugyanolyan illatú vécéillatosítót, mint ott volt (mivel terhesen elég sok időt töltöttem a mellékhelyiségben azon töprengve, hogy akkor most úgy igazából kell-e nekem hánynom, nagyon megmaradt bennem az illat, tiszta Proust vagyok).

Jó dolgok

• A Mucit sikerült életben tartanom egész évben, ráadásul közben megszűnt koraszülöttnek lenni, nem kell már hurcolnom sehova fejlesztésre. A kórházban gratuláltak az immár hagyományos gyerekemhez, és külön mondták, hogy az értelmi képességei kemelkedőek (ezen mindig csodálkozom, hogy honnan tudják, mert én ugyan tisztában vagyok vele, hogy ő a világ legokosabb gyereke, de nekem könnyű, én az anyja vagyok). Amúgy meg napi 14-16 órát alszik, a többi időben vagy elfoglalja magát, vagy nekem bohóckodik, igazi bezzeg-gyerek, én nem is tudom, mivel érdemeltem ilyet. A többit a saját blogjában.
• Volt egy hármasom a hatoslottón, amivel visszanyertem kábé öt szelvény árát, meg az aprót. Lehet, hogy most kéne felhagynom a szerencsejátékokkal, amíg nyerésben vagyok.
• Most, hogy olyan tizenhárom éve fordítással foglalkozom, az önéletrajzomban két oldalnyi a referenciák listája és az egyik online portál interjút csinált velem, mint sci-fi/fantasy/Pratchett-fordítóval, talán ideje lenne belátnom, hogy nekem ez a szakmám, és nem csak mellékesen csinálom, miközben igazából valami tényleg fontos dologgal foglalkozom. Ráadásul kiadók keresnek meg, örülnek nekem, tetszik nekik a fordításom, én meg döbbenten állok (bár igazából tudom, hogy jól fordítok, de nem vagyok hozzászokva, hogy ezt mások is kifejezik szóban).
• Mióta elvált szülő, vagy mi lettem, azóta fellendült a társadalmi életem, ami a szociális fóbiámat is tekintetbe véve különösen vicces, de hetente legalább 2-3-szor beugrik valaki csak úgy, állandóan mindenkinek az ittfelejtett cuccait gyűjtögetem, emberek zuhanyoznak nálam és dobálják a szennyesbe a ruháikat teljesen természetes módon, ami tényleg tökre nem zavar, sőt, örülök neki, hogy nem karót nyelve ülünk a kanapén teázva és illedelmes dolgokról beszélgetve (bár néha felmerül bennem a kérdés olyan péterannás-kommentvadászosan, hogy önöknél szoktak zuhanyozni a barátaik?), szóval ez maradjon idén is így, hogy simán felhívnak este kilenckor, hogy beugornának, és beugornak (és hoznak sört is, jegyezném meg mintegy mellékesen).
• Blogilag úgy állok, hogy az a. szerint a valamelyikem szokott a leglátogatottabb személyes blog lenni a freeblogon a Yummie után (ami nem tudom, mennyire személyes blog, leginkább képekről szól). Átlagos hétköznapokon egyenként olyan 1200-1300 egyedi látogató jön, per blog, ha írok is, akkor több, ha megcsalnak, vagy véletlenül kiolvasom a Twilightot, akkor kétszer annyi, sőt. De nem ez a lényeg, hanem hogy köszi a rengeteg együttérző vagy vicces kommentet, illetve azoknak az olvasóknak is hálám, akik ismeretlenül is beajánlottak mindenféle munkalehetőségekre, tényleg nagyon jól jött. És az összes többi segítségért is, ez egyébként elképesztő, hogy bármilyen fura kérdésem-kérésem van, azonnal megjelenik itt a téma valamelyik szakértője, legyen szó operáról, biciklizésről, különböző társaságokról, agyi metszetekről és planetáriumokról. Az a gyanúm, hogy ha egyszer egy ukrán maffiózóra lenne szükségem, kábé öt percen belül beírná olyan két-három ukrán maffiózó, hogy privet (vagy mi mostanában a titkos köszönésük az ukrán maffiózóknak). Szeretem ezt az információs társadalmat.
• És először voltam a Szigeten, ráadásul rögtön Tankcsapdán, fotóztam bárányokat magasan, nem csesztem el a gyerek első születésnapi tortáját (bár többek szerint bizarr lett, de annak szántam), kaptam mikroszkópot, kaptam csillagászati távcsövet, és akkor most csak a publikus dolgokat mesélem, szóval ha a 2010 csak ennyire lesz jó (mint papírforma szerint az életem legszarabb éve), akkor már örülünk. De azért felhívnám az univerzum szíves figyelmét, hogy ha esetleg 2010-et a Sültgalamb Évének szánná, miattam ne fogja vissza magát.

(Update: tudtam, hogy valamit kifelejtettem! Volt a Cohen koncert is. Meg rengeteg kocsmázás. Kiolvastam olyan 50 könyvet azokon kívül, amiket fordítottam. Megnéztem olyan 10 teljes sorozatot azokon kívül, amiket fordítottam. Életem első mozifilm-fordítása. Visszafogytam 50 kiló alá. Lehet itthon jelly-bellyt kapni. Satöbbi.)

...avagy bejegyzés rengeteg linkkel.

A távcső az csuda egy dolog, viszont mióta megvan, vagy nem vagyok itthon, vagy felhős az ég, egyszer sikerült egy másfél órányi részlegesen tiszta égboltot elkapni, az jó volt. Először is kiderült számomra, hogy igazából rengeteg csillag van (tudom, szokták ezt mondani, de látni azért más), másrészt kicsit zavaró, hogy nem táblázzák ki őket, mert így még azt sem tudom, hogy tényleg azt látom-e, amit szabad szemmel kipécéztem. Szerencsére kaptam az eszközhöz egy programot, amivel, miután megadtam neki, pontosan hol vagyok és mennyi az idő, élőben követhetem az égi csillagállást, ráadásul ebben feliratozva is van, hogy mi micsoda. Úgyhogy amíg el nem jön a jobb idő (bár rügyezik az orgonabokor, és a szomszéd diófának előbújtak a levelei, szóval lehetne rosszabb is így decemberben), addig szorgalmasan tanulom itt a számítógépes eszközön a mi micsodát. Örömmel konstatáltuk, hogy van Zsiráf csillagkép, ami teljesen olyan, mint a Zsiráf (a görögök tevefejű párducnak nézték, ez korrekt leírás), és Magyaroszágon egész évben látható, különösen decemberben.

Ami a mikroszkópot illeti, először is szeretném tisztázni, hogy aki tényleg szép mikroszkópos képeket szeretne látni, az nézegessen errefelé (a harmadik helyezett különösen romantikus), mert itten amatőrök laknak. Akik nagyon sajnálják, hogy nincsenek mikroszkópszakértő ismerőseik, akik tényleg értenek ahhoz, hogy mit hogyan kell nézni, és mi micsoda a nagyításban (ezek sincsenek kitáblázva, túrhatom a netet orrvérzésig), viszont borzasztó lelkesen pakolnak minden hülyeséget a nagyító alá, mint süket a csöngőt.

Először végigvettem a mellékelt anyagokat, a hagymahéjat meg a légylábat meg a fát, ilyenek, azok tök szépek, csak gyáriak. Utána raktam az eszköz alá szalvétát, csapvizet, feketeribizli-szörpöt, szemránckrémet, újságpapírt, satöbbi, ezeket most nincs kedvem egyesével beigazgatni, de vannak köztük szépek. Sőt, feketeribizli-szörp után meg is nyaltam a tárgylemezt, de az meg olyan intim dolognak tűnik, pedig abban nagyon kíváncsi lennék, mi micsoda (a legtöbb izé a fehérvérsejtre hasonlít, mások meg bőrdarabkákra, az lehet?), mindenesetre az is kiderült, hogy ovulációkor a nyál a megnövekedett sótartalom miatt páfrány alakú kristályosra szárad, ezt majd kipróbálom.

Aztán a nyálról eszembe jutott a vérem, szerencsére a halloween-buliról maradt koktélkészítő injekcióstű, és bár magamat megszúrni nem olyan könnyű, mint a fejemben tűnt, de azért sikerült. Íme, a vörösvérsejtjeim:



És megfigyeltem a fibrinogének fibrinné alakulását, ha jól emlékszem még középiskolából, hogy ez az, amikor a vér megalvad, a víz belőle különválik, vagyis inkáb az összetevők zsúfolódnak össze, és fibrinszálak alakulnak ki. Arra már nem emlékszem sajnos, mitől, de tényleg odamozognak egymáshoz, tök izgi.



De persze igazából a kisméretű állatok lennének az igaziak, csak ilyenkor még a pocsolyában sem él meg semmi, hiába reménykedtem. Viszont egy szerencsés körülmény folytán belefulladt a tokaji aszúmba egy két milliméteres muslica, akit egy szaloncukorpapír segítségével kihalásztam, és eltettem későbbi felhasználásra, utaztattam pár kilométert, majd víz segítségével leválasztottam a papírról, és elhelyeztem az üvegen. Azt hittem, túlságosan megviselt lesz ahhoz, hogy bármit mutasson, de tök aranyos volt, csak egy kicsit nagyon csillogott, úgyhogy rápöttyintettem egy egész csepp vizet, hátha segít, és tényleg.



Valahol asszem volt egy döglött légy is a lakásban, de azt nem találom, meg szerintem nagy is lenne, mindenesetre ezt a vadat alaposan megnézegettem, a mellkasi szőrzete különösen megható volt (mármint hogy ilyen is van nekik, rájuk fér, meg minden).

Mindensetre távlati terveim is vannak, mert a mikroszkóphoz ráadásul még egy adag garnélarákpetét is mellékeltek instant tengervízzel és élesztővel, mint táplálékkal, úgyhogy 2010 eleje nem lesz itt nálunk eseménytelen.

Na szóval, a karácsonyi ünnepségek errefelé már múlt pénteken elkezdődtek, amikor mr.a megmentett egy estére az orrvérzésig munkától.

Az úgy volt, hogy akkoriban már töprengeni kezdtem, hogy kacsát (kacsamájat?) süssek majd ünnepi célból, vagy bélszínt, és bár ezt a belső vívódásomat nem osztottam meg vele, de azt hiszem, kiszámítható lány vagyok, mert egyrészt a kezembe nyomott egy mívesen becsomagolt pakkot, hogy ezt kapom huszonnegyedikére, és ez, mint kiderült, egy nagydarab bélszínt tartalmazott, másrészt útbaejtette a Wasabit, ahonnan hozott kacsasültet kacsamájjal aznapra, továbbá elhozta a Takent is megnézni, úgyhogy megnéztük, megettük, jól voltunk, majd taxival távozott, hogy dolgozhasson, meg én is dolgozzak, remek hétköznapi este volt, de tényleg soha jobbat (oké, ha van az univerzumnak ötlete jobbra, akkor azért meglephet).

Utána négy napig dolgoztam koppanásig és még azon is túl, hajnali fekvésekkel és kelésekkel, mondjuk a negyedik napon a munka egy részét kocsmában töltöttem csokoládéhab mellett, gyerek nélkül, ami eleve ünnep (Mucinak üzenem, ha hirtelen megtanulna olvasni, hogy az ébrenléti ideje 90%-át továbbra is szívesen töltöm vau-vau jaj-jajjal, de néha nekem is kell egyedül szerelnem, meg ilyenek, ahogy ő szokott).

Szerdán fogadtam otthonomban a szüleimet és az öcsémet, borzalmasan izgultam, sikerül-e a főzés. Kacsasültet csináltam kacsamájjal Nemisbéka & Buday Péter módra (ugyanis a Buday receptet azért egyeztettem még két éve nemisbékával szóban, az a biztos, mesterszakács ide vagy oda), mondom, hogy kiszámítható lány vagyok, meg mellé lett sültkrumpli kukoricás rizzsel, továbbá tarte tatin, és egyedül a sültkrumplival nem voltam tökéletesen elégedett, a többi nagyon jó lett.

Azután jött este az L., aki nemes egyszerűséggel ezt hozta nekem:



Azt hiszem, nem kell ragoznom, mit éreztem. Tőlem ő ugyanezt kapott, csak eggyel kisebben, mert amikor én voltam a boltban, csak az volt (amúgy szerintem a sugarshop forgalmának elég nagy százalékát mi bonyolítjuk, legalábbis én szinte mindenkinek onnan (is) vásároltam be, és az L. is, puszi nekik, de mi is megérdemeljük). Illetve a gyereknek hozott egy FP Cookie Monstert, amit alig akart odaadni, de nem csodálom, én is nagyon örültem, hogy a gyerek egyelőre tart tőle, úgyhogy én játszhatok vele. Nem beszélve a három csomag szaloncukorról (csak annyit kértem, hogy hozzon egy jelképes mennyiségű piros, lehetőleg zselés példányt, mert elfelejtettem venni, de úgy tűnik, vérszemet kapott). Azután miközben megbeszéltük az élet dolgait, hálistennek a szakácsművészetemre is pozitív megjegyzéseket tett, még a sütiből is evett, meg minden (bár utána lenyomott még egy fél zacskó kölesgolyót, és azt is dicsérte, úgyhogy szerintem egy kicsit éhes lehetett, én mindenesetre örültem, hogy van, aki értékeli, hogy a gyereknek a jobbik fajta kölesgolyót veszem).

Ma meg elvittem a kölköt az apai nagymamájához, aki egy tündér, és soha nem tudom, mit kapjon tőlem, mert egyszerűen nem tudom, viszont most beugrottam egy bioboltba neki mindenféle exkluzív finomságért, és örült, én meg annak örültem, hogy ő. Amúgy tőle a legeslegjobb dolgokat ünnepen kívül, mintegy mellékesen kapom, nem mintha a "hivatalos" ajándékoknak nem örülnék, de tavaly például egy botmixert nyomott a kezembe, ami többször megmentette az életemet, idén meg vett a gyereknek csak úgyba overált, rendes sapkát, meg egy olyan kabátot, ami puha is és meleg is, nagyon boldog voltam.

Este meg kibontottam végre a csomagokat, és a kisebbik, általam blogírásilag méltánytalanul elhanyagolt pakkban ez volt:



Igazi mikroszkóp, tizenkét éves korom nagy vágya, nem mintha azóta nem akartam volna, csak olyan tizennégy évesen letettem róla azzal, hogy ilyen csak iskoláknak lehet. 20x-1280x-os nagyítást tud, össze lehet kötni a számítógéppel, és ami a legjobb, mellékeltek hozzá légylábat! Meg más mintákat is, de ez a legaranyosabb, és dexteres üveglapok is vannak hozzá, nagyon nagy kúlság az egész.

A nagyobbik pakkban meg nem távcsöves puska volt, mint arra mr.a tippelt, hanem ez, la:



Egy igazi csillagászati távcső, és most már értem a megjegyzést, hogy az ajándékozó személy nem tudta, a kicsi, vagy a nagy dolgokat szeretem-e igazán. Ezt még meg kell tanulnom, a távcsövet, és valószínűleg majd inkább akkor lesz érdemes megtanulnom, ha látszik az ég. Egyelőre csak egy kilométerekre lévő ház ablakán sikerült benéznem vele, azt is csak segítséggel. Szerencsére van hozzá CD meg térkép meg minden.

Szóval rettenetesen jó a karácsony a körülményekhez képest, de üzenem a mindenkinek, hogy én igazából egy szaloncukornak is örülök ám (nem kell egy zacskónyi sem, meg semmi), és nem csak úgy lehet velem barátkozni, hogy drága holmikkal halmoznak el, bár tagadhatatlanul megvan ennek is a szépsége.

És hasonlóan boldog karácsonyt mindenkinek, köszönöm az összes kommenteket, és most megyek dolgozni távcsövet olvasni.

És ez még messze nem minden.

Én tisztában vagyok vele, hogy nem az a normális, amikor decemberben 5-10°C van, de azért nagyon várom már ezt a beígért melegedést, mert itt a végeken számomra most napokra leállt az élet. A gyereket kézben nem bírom el, a babakocsi nem megy ebben a tíz centis hóban, ami ma még van, az autóval meg nem igazán lehet kijutni a kis, takarítatlan utcákon (két darab lejtő végi T elágazás van útközben, indulás előtt a 30 méteres kerti kocsikiállót is le kell takarítani, és az összes utca egysávos és beláthatatlan). Meg úgy tűnik, helyi mikroklíma (nagyon mikro) is sújt, legalábbis pénteken mr.a, miután elindult tőlem, a taxiból küldött egy mailt, hogy csak a mi kocsikiállónkon és a mi kapunk előtt van hó, sehol másutt. Azután szombaton persze bejött a hóvihar.

Ma muszáj volt munkaügyben kocsmába mennem (tényleg munka, bár nem csapos vagyok), és a városban a tíz kilométer simán ment, viszont itthon a kapu előtti öt méteren úgy elakadtam, hogy egy nagyon szimpatikus, idősebb, kutyát sétáltató pár tolt végül be (én ezeken mindig úgy meghatódom, amikor ismeretlen emberek segítenek rajtam, komolyan, amikor pedig békésen sétálhattak volna tovább), majd valahogy sikerült átlósan beállnom a helyemre, de legalább be tudtam zárni a kapukat.

És én igazából imádom a havat, Moszkvában voltam a legtöbbet gyerek, ahol télen tornaórán mindig sífutottunk (bár most vannak ezek a hírek, hogy a városon kívül akarják tartani az időjárást, ami egyrészt nagyon kúl, éljen, másrészt viszont hogy fognak így a kölkök síelni?), és emlékszem, hogy amikor nem kellett iskolába menni, mert -20°C alatt volt a hőmérséklet, akkor is kint ugráltunk a dombokon reggeltől estig, de itthon nem tudok mit kezdeni vele, síelni nem lehet hol (vagyis autóval kellene elmenni síelni, azt meg a fent részletezett okok miatt nem tudok), bár esetleg megpróbálhatnék itt az utcánk kemény száz méterén oda-vissza, a latyakban taposni meg utálok, szóval inkább ne legyen nagyon hó légyszi, amíg a gyerek úgy három éves nem lesz, és az már mindjárt itt van.

Hétvégén több levelet (és két telefont) kaptam, hogy akkor milyen volt az Avatar, úgyhogy inkább ide leírom, mert nincs nekem ennyire időm (és ez nem díváskodás, vasárnap hajnali kettőkor, ma hajnali ötkor végeztem a munkával, a tanulság annyi, hogy ha szerintem napi x karaktert tudok fordítani, amellé biztos be lehet zsúfolni még egyszer x-et, ha igazán akarom (vagyis a megrendelő)).

Szóval a történetéért az Avatar megkapja tőlem a Nem Volt Olyan Gagyi, Mint Amire Számítottam díjat, ami nem azt jelenti, hogy nem volt gagyi (végtelenül klisés, kiszámítható, néhol erőltetett, logikai bakikkal, ráadásul a szerelmi szál, amire az egésznek épülnie kellett volna, borzalmasan hiteltelenre sikerült), de végig lekötötte a figyelmet, nem ásítoztam.

A látvány (szinte) mindenért kárpótolt, az apró kis részletek, a tökéletes mimika, a látványos jelenetek, semennyire nem volt rajzfilm-érzésem, a látványért fogom ismét megnézni a filmet.

A szinkront igazán elfelejthetnék már itthon (vagy legalább ne ez legyen az alapértelmezett), nagyon nem tetszettek a hangok, miután hallottam az eredeti színészekét, a fordítás pedig rettenetes volt. Na jó, abból a szempontból nem volt rettenetes, hogy durva félrefordítás nem volt benne, csak elég sok olyasmi, amit mi magyarul másképp mondunk, hiába helyes szótárilag a szöveg, viszont ami teljesen földhözvágta, az az erőltetett, jópofizó műszleng, amit az életben senki, de senki nem használ, különösen nem kemény katonák hivatalos eligazításon, vagy tudósok, vagy bárki. És ezt nem lehet az időhiányra fogni. Ráadásul amikor a navi főszereplő a saját nyelvén beszél, annak a feliratát is benszülöttesítette (nyelvtanilag hibásra csinálta) a fordító. Ezt így hogy? (Értem egyébként, hogy ezt a filmet pont nem lehet feliratozni a 3D miatt, de akkor legalább lektorálja valaki a fordítást).

Mindent összevetve tetszett annyira a film (a tényleg varázslatos látvány miatt), hogy alkalomadtán még egyszer megnézzem, de többet is ki lehetett volna belőle hozni.

Még annyi megjegyzésem van, hogy engem mindig irritál egy kicsit, amikor a földönkívüliek antropomorfak, nagyjából tök olyanok mint az emberek, egészen olyan apró részletekig, mint a fogak és a nyelv megléte, hangszálak, lábujjköröm. Nagyon, nagyon pici az esélye, hogy amennyiben más bolygókon is "élet" fejlődik ki, az a miénkhez hasonló legyen, a genetikája biztosan egészen más lesz (már amennyiben egyáltalán DNS-alapú), valószínűleg másfajta érzékszervekkel (esetleg olyanokkal, amik általunk érzékelni képtelen ingerekre van kiélezve), és nagy valószínűséggel fel sem ismerjük majd elsőre, hogy az adott izé él vagy intelligens. Ugyanakkor persze értem, hogy sokkal kevésbé hiteles, ha egy ember a fény különös elrendeződésébe, vagy egy kupac kadmiumba szeret bele, szóval oké a művészi szabadságnak.

Írok megint szponzorált reklámot, mert olyan rég volt már ilyen, aki rühelli az ilyesmit, lapozzon.

Ezúttal ez a cég küldött nekem derékmelegítőt, hogy próbáljam ki, és írjam meg a tapasztalataimat. Elsősorban azért mentem bele, mert pont ilyen cuccost próbáltam varrni magamnak, amikor terhes voltam, és a nadrágjaim derékvonala folyamatosan lefelé, a felsőimé meg felfelé tendált, ami borzasztóan idegesített, és most kíváncsi voltam, hogy ez is pöndörödik-e, mint amit én szerkesztettem (ez nem pöndörödik, valószínűleg a dupla réteg miatt).

Amikor a rendszergazdának megemlítettem a dolgot, akkor rögtön elméletet gyártott rá, hogy ugye először bejött a divat pár éve, hogy a lányok csak csípőnadrágot hordjanak, és a menőbb felsők nagy része is haskilógós, és most erre alapozva lehet üzletet csinálni abból, hogy egy harmadik ruhadarabbal tartjuk melegen a köztes részeket (és tényleg).

Kettő példányt kaptam az egyik fekete, a másik nugát, ami a képen ilyen:

Élőben valamivel tompább lilásbarna, és ez nekem pont jó, mert van egy tök hasonló árnyalatú nadrágom (bár a weboldalból ítélve az lesz a menőség, ha színben elüt a nadrágtól és a felsőtől is, de legfeljebb majd nem leszek hiperdivatos). Az otthonom magányában teljesen használhatónak bizonyult a holmi, illetve arra a funkciójára is fény derült, miszerint az enyhe, de mégis zavaró deréktáji buggyosodást (vö. love handle, ott az öv vonala felett) teljesen megszünteti, mintegy fűzőként is funkcionálva. Ettől, és a pöndörödés hiányától felbátorodva kimerészkedtem vele emberek közé is, a derékmelegítő az Avatar sajtóvetítésén debütált ma este, ahol sötét volt és meleg, szóval nagy kihívásoknak nem kellett megfelelnie, ha azt nem számítjuk, hogy tőlem teljesen szokatlan módon magamba tömtem egy közepes adag pattogatott kukoricát, illetve fél liter kólát.

Utána viszont a kis blogger barátaimhoz is beugrottam a kocsmába, ahol teljesen spontán módon észrevették, hogy jé, olyan derékmelegítőm van, amilyet nyerni lehet a freeblogon, illetve a közvéleménykutatásom során verbálisan azt az eredményt ikszelték be, hogy "nem, nem néz ki hülyén", illetve a "ki mit kapott a blogja jóvoltából" témafelvetésre alie kívánatosabb zsákmánynak ítélte az mp3-aknál, amiket ő szokott kapni (ha nem számítjuk a férjét, akihez szintén bloggal jutott hozzá, ezáltal közvetve a lányaihoz is, de ilyesmit szerintem egy szolgáltató vagy kommentelő sem ajánl, még fényképes posztért cserébe sem).

Viszont a legmeggyőzőbb rész az volt, amikor este hurcoltam ki a megrakott kukát az utcára csípőnadrágban és derékig érő kabátban, és következmények nélkül hajolgattam, meg minden (és most mindenki képzeljen ide egy motázsvideót, amint lucia kukához hajolgat derékmelegítőben, gyerekjátékok után hajolgat derékmelegítőben, a krumpliföldön hajolgat derékmelegítőben, a strandon szalad lassított felvételben lobogó hajjal, vidáman, bikiniben és derékmelegítőben, majd vágás, szervkereskedelmi feketepiac, ahol elkínzott arcú, didergő emberek vesére alkusznak, ők nem vettek derékmelegítőt).

Asszem, ebből kihoztam, amit ki lehetett.

Amúgy meg, némileg izgalmasabb vizekre evezve, a múlt hét vége felé beoltattam magam egy oltóponton (magamért nem izgulok túlságosan, egyrészt a gyerek miatt csináltam, másrészt mert addig sem kellett a saját fordításomat lektorálnom), a Kékgolyó utcában található onkológián, amit csak azért írok le, mert egy pillanatot sem kellett várni, szó szerint észre sem vettem, hogy belém nyomták a tűt (másfelé nézve beszélgettem, miközben lekentek alkohollal, és egyszer csak mondták, hogy ezt a vattát szorítsam rá, mehetek), és a doktornő, aki belémtolta a chipet, kimondottan kedvesen és viccesen beszélgetett velem, szinte már sajnálom, hogy nem járhatok naponta oltatni. A karom sem rohadt le, csak fájt két napig, olyan izomlázasan.

Na de ami még az orvosi jellegű munkakerüléseimnél is érdekesebb, a minap beállított hozzánk a jézuska önjelölt segédje (bár a mi háztartásunkban nem PC dolog jézuskázni), kért tőlem csomagolópapírt és eszközöket, majd felszólított, hogy húzzak fel az emeletre, a Muci maradhat lent, majd szól. Amikor szólt, akkor pedig azt mondta, hogy ezt a dobozt (mutatott rá egy 86x30x16 cm-s (igen, lemértem) darabra, amit állítólag a Muci kívánságára csomagolt pont a télapófejes papírba) 24.-ig nem nyithatom ki, bár az enyém lesz, de csak logisztikai okokból van már nálam, mert a jézuska nagyon elfoglalt lesz ünnepkor.

Ekkor szóltam rá, hogy legyen szíves, nálunk ne jézuskázzon, mert én ki vagyok bukva a keresztényekre, akik ellopták a Mithrász-ünnepet is, amikor pedig Jézus az legsajátabb szent könyvük szerint is valamikor tavasszal született "igazából", és egyébként is, mit keresne fenyőfa a mediterrán-sivatagos évögben elhelyezkedő Betlehemben, mi a gyerekkel karácsonykor igenis azt fogjuk ünnepelni, hogy hosszabbodnak a nappalok, és anya egyre kevésbé lesz idegbajos, meg hogy szeretjük egymást, bár mi mindig azt csináljuk, és csak ezután kérdeztem rá ravaszul, hogy és mi van a dobozban (meg a másik negyedakkorában, ami szintén a leendő zsákmányom részét képezi állítólag. Erre egyébként azt a magyarázatot kaptam, hogy a puttonyos illető nem tudta eldönteni, hogy én a nagy, vagy a kicsi dolgokat szeretem jobban, mire tisztáztam vele, hogy nem a méret számít, hanem a megcsalás).

A jézuskázó (akivel egyébként megbeszéltük, hogy nem ajándékozzuk egymást, most gondolkozhatok) azt felelte, hogy nem mondja meg, de nemrég beszéltünk arról, hogy esetleg szükségem volna ilyesmire. Erre gyorsan végigvettem a fejemben, hogy mi mindent mondtam mostanában, utazás, fejlámpa, körtés joghurt, intim betét, idő, könyvek ezrei, pehely hálózsák, jelly bean, citromlé, olyan inghajtogató eszköz, mint Sheldonnak van és meg is lepődtem, mert a fejemben olyan emberként élek, aki nem követelőzik az élettel szemben állandóan, de mégis hosszúra sikerült a lista. Mindenesetre nem jutottunk dűlőre, de nagyon remélem, hogy jelly beannel van tele a doboz, esetleg egy kistestvér van benne a Mucinak (mondjuk egy nagyon kicsi baba-kriotartályban, de erről jut eszembe, simán egy kriotartálynak is nagyon örülnék).

Ami az általam beszerzendő ajándékokat illeti, fejben már megvan majdnem minden, hálistennek, mindenkit össze tudtam kötni valamilyen kereskedelmi forgalomban beszerezhető dologgal, bár ez a hatalmas doboz most bekavart, mivel illik viszonozni egy nagy (meg egy kisebb) kiterjedésű titkot? Mindegy, majd kitalálok valamit, ilyen szempontból az L. a legkényelmesebb, akivel egyrészt simán megbeszéljük, mit adunk a másiknak, másrészt a szülinapja két nappal az enyém után van, szóval tökre tudunk egymáshoz igazodni.

Mindenesetre most, amikor kezdek pánikba esni, hogy túl sok a munkám, nincs időm, fáradt vagyok, rosszul szervezek, akkor mindig megvigasztal, hogy már nem egészen két hét múlva kinyithatom a nagy dobozt.

Megint megkörnyékeztek, úgyhogy megint kajáról fogok írni, cserébe eszem, szóval akit nem érdekel az ilyesmi, az ugorgyon. Amúgy nem pattanok minden lehetőségre, volt például egy olyan kajafutáros dolog is nyáron, amikor bújtatottan kellett volna reklámoznom, ami szerintem igen hülyén jött volna ki, tekintve, hogy nem szokásom amúgy "mit ettem ma, csak úgy mellékesen" jellegű posztokat írni (különös tekintettel arra, hogy néha ez kimerül egy doboz kukorica-, és egy doboz zöldborsókonzervben, amiből azért lássuk be, irodalmilag nem lehet túl sokat kihozni), de ez most izgalmasabbnak tűnt, mintha megint pizzát rendelnék, vagy a gyerek húslevesét turbóznám fel kétemberes adagra.

A marsbéli konyha egy családi kisvállalkozás, hetente ötféle főételt, háromféle előételt vagy levest, és háromféle desszertet kínálnak, ebből bármelyik napra bármit lehet rendelni, a választék hetente lecserélődik. Az ételfutárok nagy részével ellentétben mindent frissen készítenek el aznap, hozzám még melegen érkezett az ebéd. Közép-Budára és Pest belvárosába szállítanak.

A múlt héten sajtos csirkét rendeltem spenótos tagliatellével (mindig elfelejtem, melyik olasz kifejezés melyik tészta, ez, mint kiderült, a metélt), illetve rá lettem beszélve egy pumpkin pie-ra, részben a Mucira való hivatkozással. A csirke nagy meglepetésemre egyáltalán nem trappistás volt, hanem sajtos-tejszínes pácban úszott, ami, ha jól emlékszem, Gruyere sajttal készült. Kimondottan csirkeízű benyomást keltett, nem az a fajta volt, amit a gyorséttermekben vesz az ember, és konkrétan villával lehetett vágni, annyira puhára sikerült. A spenótos metélt meg hát sima bolti spenótos metélt volt, a spenót íze nem érződött ki belőle túlságosan. Képek.



A pumpkin pie-jal kapcsolatban a sütőtökrajongó gyermekem teljesítette a vele szemben támasztott elvárásokat, és a felét megette. Amúgy elég autentikusra csinálták (már ha elfogadjuk a premisszát, miszerint a pumpkin pie amerikai étel), fahéjjal meg minden, ahogy kell. Őszisütis fotók:



Mindent összevetve, a Marsbéli konyha stílusát leginkább fúziós házinak (fúziós-nagymamásnak?) nevezném. Az adagok emberesek, én két napig ettem a csirkét, a pasik is megtalálhatják náluk a számításukat. Árban talán olyan középkategóriásnak mondanám (két fogás 1150.- Ft.), de ebben a tisztességes hús is benne van. A rendelés egyelőre levélben lehetséges, kézzel beírva, vagy egy letölthető excel táblázat segítségével, állítólag januártól lesz profibb, webshopos a honlap. A cég képviselője, akivel találkoztam, igen szimpatikus volt, és a gyerekkel is jól elbeszélgettek (bár ez nem tudom, kinek mennyire szempont ebédrendelésnél). A futár talán 11 és dél között jött.

(A konyháról rajtam kívül kicsivu, piszke és sóésbors írt, ha valaki nagyon körbe szeretné járni a témát).

Van ez a dolog, ami engem mindig is zavart a Star Trekben, de nem kicsit, a teleportációval kapcsolatban. Ugye a transzporter úgy működik, hogy az indulási pontban ún. energiamintázattá alakítja a transzportálandó személyt/tárgyat, ezt elmenti a memóriájában, majd a célban újból összerakja. Én ezt nem tudom máshogy elképzelni, mint hogy a célban az ottani atomokat, molekulákat (energiákat? anyaggá változtatható energiákat?) rendezi az általa elmentett információk alapján az adott emberré (lehet, hogy ennél bonyolultabb, de most abban a szobában alszik a gyerek, ahol a The Physics of Star Trek könyvem van, amit PJ olyan kedvesen félretetetett nekem egy idegennyelvű antikváriumban a régi szép időkben, amikor még minden nagyon más volt). És ez számomra borzasztó ijesztő, hogy a Star Trek szereplői bele sem gondoltak, miszerint ők teleportáláskor tulajdonképpen meghalnak, és a célban egy másik ember folytatja az életüket az ő emlékeikkel, stb.

Akkor viszont itt van a kérdés, hogy meghalnak-e valójában. Eleve már az életet nagyon nehéz definiálni, ha belegondol az ember, értve ez alatt egy olyan kritériumrendszert, amelynek segítségével meg lehet állapítani egy idegen, nem feltétlenül szénalapú életformáról, hogy él. A szaporodás nem elég jó kritérium, mert akkor például az aszfaltutak, vagy a számítógépes vírusok is élnek (az igaziakról nem is beszélve). Az entrópia tartós, önfenntartó kismértékűsége már valamennyire jó közelítés lehet (ha eltekintünk attól, hogy a "tartós" nem egy egzakt érték, az "önfenntartó" a számítógépes vírusokra, vagy az aszfaltutakra is igaz (az aszfaltutakat például egy idegen intelligencia akár tudatos élőlényeknek is tekinthetné, amelyik maga köré csalogatja az emberi fajt (ahol megjelenik, ott emberből is több lesz), hogy az szolgai módon még több aszfaltutat hozzon létre, de oké, leszállok az aszfaltról), illetve hogy a "kismértékűség" egy nemlétező szó, nem beszélve arról, hogy ebben a gravitációcentrikus világban nehéz megállapítani, mekkora mértékű lehet maximum az az entrópia, amit mi még élőnek fogadunk el), de messze nem tökéletes, szóval bármlyen hülyén is hangzik, valószínűleg azt nevezhetjük élőnek, amit tíz emberből hat élőnek tart, és kész.

Na de visszatérve Schrödinger trekkereire, és arra, hogy meghaltak-e vajon, hát nem tudom, de nem jó érzés. Elsőre persze rávágnám, hogy igen, mert hogy nem a "saját" addigi atomjaikból és molekuláikból vannak, de ugye a mi atomjaink és molekuláink is hétévente lecserélődnek, mint azt a brit tudósok annyiszor megállapították már, és mégsem tartjuk ezt lényegesnek az identitásunk szempontjából. Nem beszélve arról, hogy eleve nagyon kevés "saját" atommal és molekulával indulunk (és az se a sajátunk, hanem a szüleinké), a többit mindenféle külső anyagokból vonja ki és építi magába a szervezetünk (a fiamé például leginkább módosított tehéntejből és sütőtökből, az enyém mostanában leginkább jelly bellyből, és mégsem úgy nézünk ki), szóval nagy valószínűséggel az atomok, a molekulák, és az ezekből felépített sejtek rendeződése, rendeződésének az információja az élet és az identitás, függetlenül a forrástól (ugyanakkor "információ"-ként sem lehet definiálni az életet, mert a konyhaszekrény is információ ilyen szempontból). Szóval nehéz, nagyon nehéz, de engem inkább ne teleportáljanak, amíg életben vagyok (az energiamintázatomat viszont nyugodtan el lehet menteni, ha valaki azt szeretné, abból bajom nem lehet, asszem).

Mindez persze csak azért jutott eszembe, mert a saját fordításomat kellene átszöszölnöm (feminista önsegítő könyv, ehhe-ehhe), és ilyenkor bármire képes vagyok, hogy ne kelljen, inkább gondolkozom, vagy akármi, másrészt viszont az egyik tegnapi the big bang theory epizódban Sheldon ugyanúgy említette meg ezt a star trekes problémát, mint ahogy én szoktam gondolkozni rajta (ijesztgetni magam vele) álmatlan éjszakáimon (amúgy mit árul vajon el az energiamintázatomról, hogy szerintem Sheldon az egyetlen nem ciki szereplő a sorozatban, amiben leginkább azok a párbeszédek ragadnak meg intellektuálisan, amiket pusztán a geekség kifigurázása végett írnak bele?), pedig már majdnem sikerült elfeledkeznem róla.

Ja, és a múltkori filmet nem is írtam (bár mostanában nagyon sok filmet nem írtam, de ez annyira borzalmas volt, hogy komoly közlésvágyam lett tőle). Szóval pár hete valamelyik vasárnap rámtört, hogy nekem este muszáj lesz moziznom, és mr.a éppen előző nap jelentette ki, hogy azon a héten nincs már jó film, úgyhogy felhívtam az L.-t a szándékaimmal (be kellene szereznem egy harmadik mozibajárós partnert is, mert ez így nagyon necces, simán előfordulhatott volna, hogy az L.-nek este randija van, vagy ilyesmi). Az L. rögtön javasolta, hogy oké, nézzük meg az Időutazó feleségét, mire én félreérthetetlennek szánt hangsúllyal megkérdeztem tőle, hogy az ilyen női film, ugye? De az L. félreértette, és lelkesen kezdte bizonygatni, hogy igen, pedig reméltem, hogy a hangomból kihallja, miszerint én azon a héten nagyon sok anyukával és védőnővel, továbbá védőnőszerű illetővel beszélgettem kedves, aranyos dolgokról, gyengéd hangnemben, ezért nagyon, nagyon rámférne valami olyasmi, amiben lehetőleg robotok, és izzadt, tesztoszteronszagú, atlétatrikós férfiak lövöldöznek egymásra mondvacsinált okokból, jó beszólásokkal. De nem hallotta, úgyhogy akár választhattam volna azt az utat is, hogy közlöm, mégse menjünk moziba, majd azt is közlöm, hogy nem, semmi bajom, de mivel nőiesség terén mostanában kihívásokkal küszködöm, ezért inkább gyorsan összefoglaltam neki a védőnős-atlétatrikós lelkiállapotomat, amit rögtön respektálni is kezdett, és javasolta a Paranormal Activityt.

És akkor beültünk a filmre az Arénában, hogy akkor félünk egy kicsit (bár előtte leadták a Law Abiding Citizen előzetesét Gerard Butlerrel (mostanság ez a zsánerem, Gerard Butler a Rock'n'Rollából, meg Anton Gorogyetszkij az Éjszakai őrségből), és amikor azt mondta csúnya arcot vágva, hogy ha nem az lesz, amit mondok, akkor mindenki meg fog halni, éreztem, hogy ez az én filmem (lenne, ha adták volna már)*), aztán az L.-lel a követező trailer alatt megbeszéltük még gyorsan, mit gondolunk a párkapcsolati hűségről (nagyon röviden, egyrészt számomra párkapcsolati erkölcs szempontjából kétféle, élesen elkülöníthető embercsoport létezik, az egyikbe tartoznak azok, akik engem megcsaltak, a másikba azok, akik engem nem csaltak meg, és ez utóbbiak ellen semmiféle morális kifogásom nincsen, ítélje el őket, akinek két anyja van, másrészt viszont ha A megcsalja B-t, akkor semmilyen körülmények között, soha nincs semmilyen joga ezért bármilyen szinten B-t hibáztatni a modern, fejlett nyugati világban, ahol egyetlen szóba kerül manapság felmondani bármilyen párkapcsolati hűséggel járó kapcsolatot, hogy utána szabad emberként lehessen tenni bárkivel bármit).

És akkor itt most nagyon durva spoilerek fognak következni, szóval elkezdődött a film, és az első éjszakán még hajlandó lettem volna félni egy kicsit, ha történik is valami, de nem történt semmi, és ez a film végéig így is maradt. Utólag megbeszéltük az L.-lel, hogy az ő számára is az volt a film tanulsága, hogy a főszereplő csaj egy hisztis picsa, és én ezt már az elején láttam, amikor nem volt hajlandó puszit adni a kamerának, meg még egy szolid kis fehérneműs sztriptízre sem, amikor a pasija felvetette, pedig mi értelme kamerát venni, ha nem ezért. Az ilyenről mind kiderül aztán, hogy rosszfajta, és megszállja egy démon, magyaráztam az L.-nek nagy hévvel a parkolóházban, a hosszú élettapasztalatomból merítve. De egyébként tényleg végtelenül unalmas film volt, oké, recsegett a padló, hát nálam mindig recseg a padló meg minden, mert csupa fa a ház, állandóan léptek meg hangok hallatszanak, nyikorognak az ajtók, és mégsem sikoltozom (na jó, a fogastól sikoltoztam, de az legalább vizuálisan is jelen volt).

Mondjuk így belegondolva nem tartom lehetetlennek, hogy nálam is egy démon mászkál, aki kipécézett magának, csak nem veszem észre, mert nemrég tök véletlenül összefutottam egy gimis volt osztálytársammal, akit utáltam, mert állandóan piszkált, és gonosz leveleket írogatott nekem, szóval ennek megfelelően nem köszöntem túl kedvesen neki, amit szóvá is tett, aztán szó szót követett, és kiderült, hogy ő gimiben igazából járni akart velem, azért írta levélben, hogy járni akar velem, nem pedig azért, hogy ha leokézom, akkor kiröhöghessen az osztály előtt, meg azt se gúnyolódásból mondta, hogy tök jó a pólóm, csak biztos mutált vagy ilyesmi, azért volt hülye a hangsúlya. Aztán megbeszéltük még a hozzátáplálást, de mindegy, lényeg, hogy lehet, hogy a démonom is tök frusztrált már, amiért ő szorgalmasan ijesztget, én meg azt hiszem, hogy csak a hülye fapadló az. Spoilerhegyek vége.

Utána még elszállítottam az L.-t a munkahelyére (igen, vasárnap éjjel, mert ő egy ilyen sztahanov, amúgy élet és halál ura), ami sokkal ijesztőbb volt, mert először is végigmentünk a kihalt parkolóházon, ahol szellemek vannak a falra festve, utána a kihalt, zúgó neonfénnyel megvilágított folyosón, ahol a gyezsurnaja-asztalnál sem ült senki, mert már megette a szörny, aztán beszálltunk abba a fajta szűk fémliftbe, ami félúton meg szokott állni, és vaskarmok szúrják át az oldalát és/vagy lezuhan, utána jött az iroda, ami nem volt félelmetes, de aztán megint lifteztünk egyet, és a lift egy üres betonkockában állt meg, aminek az egyik felét vasrács választotta le a másiktól, de szerencsére az L. nem zárt be, hogy ott tengessem tovább nyomorúságos életemet. Ja, előtte volt még a fém függőfolyosó, az a fajta, ahol lövöldözni szoktak, és az ember alatt és felett is nagyon sok emelet van. De aztán szerencsére ki lettem engedve, és hazajutottam.

Konklúziónak csak annyit szerettem volna kihozni ebből az egészből, hogy aki félni akar, az ne a Paranormal Activityre üljön be, hanem inkább barátkozzon össze az L.-lel.


* Nem emlékszik egyébként valaki, mi volt annak a filmnek a címe, amit nyáron adtak, és szintén csak a trailerét láttam, amiből annyi derült ki, hogy a főszereplőnek elrabolják a lányát, mire a főszereplő egyáltalán nem kezd el sírni, hanem utánuk meg (anglicizmus), és mindenkit nagyon csúnyán és morális gátlások nélkül lekanasztáz, aki az útjába kerül? Mert tüneti kezelésnek ez a film is megfelelne.

Szóval ami még nagyon jó volt, mr.a-tól kaptam egy dedikált Napirajz 3-at, és ugye Grafitembernél a dedikáció azt jelenti, hogy belerajzolt minket a Mucival a könyvbe, mr.a állítása szerint nagyjából 1 perc 35 másodperc alatt (ezt hogy csinálja vajon?). Továbbá a koponyák is képbe kerültek. Csak az az egy bánatom van, hogy nincs oldalszámozva a könyv, így kénytelen leszek bekönyvjelzőzni az uruk-haios darabot.

Mikulás kapcsán még muszáj írnom arról, hogy azok a lányok, akiknek ilyesmit hoz a nagyszakállú, ne sajnálják már annyira magukat:



Illetve azok a lányok sem, akiknek van annyi munkájuk, hogy ilyesmit tudjanak venni maguknak mikire.

Mert az úgy volt, hogy a Sugar Shop mostanra tűrhetetlennek találta, hogy az L.-lel egyszerűen túl messzire lakunk az újpesti boltjuktól, ezért ritkán látnak minket, úgyhogy nyitottak egyet a Paulay Ede utcában is. A Sugar Shop legfőbb ismérve, hogy kapható náluk Jelly Belly kimérve (a képen a baloldali és a középső zacskó) 30 féle ízben, egészen emberi áron (olcsóbban, mint a hivatalos magyar forgalmazónál, akik egyébként már el is tűntek valemerre, illetve olcsóbban, mint a Culinarisban, ugyanakkor a Culinarissal ellentétben a Sugar Shopban nem kapható pácolt libamáj, hogy igazságosak legyünk). Ez a kimérős módszer azért jó, mert így az ember (én) kihagyhatja azt a háromféle ízt, amit nem annyira szeret, bár emiatt komoly lelkifurdalásom volt, mert szerintem ez csalás, mint azt a gyereknek is elmagyaráztam. Az élethez az is hozzátartozik, hogy ha medvecukros vagy csokoládés jelly bean kerül az ember kezébe, azt is megegye, nem jár mindig karamellás vagy epertortás.

A Sugar Shop másik ismérve, hogy rengetegfajta mályvacukor (leánykori neve marsmallow, a képen a jobboldali zacskó) kapható náluk kimérve, frissen, jóval olcsóbban, mint bárhol máshol (az illusztrációban szereplő adag kétszázvalamennyi volt). Ha az ember be akarja lőni magát cukorral (és kivel nem fordul elő ilyesmi), akkor a kristálycukorból és mézből összefőzött, porcukorban meghempergetett, kellemes textúrájú mályvacukor szerintem ideális a célra. Ezeken kívül amúgy rengetegfajta különleges, vagy csak vicces édességet lehet venni előrecsomagolva, pár fajta menő ajándéktárgyat is, továbbá cukrászdájuk is van, nagyon látványos, viszont kevésbé finom sütikkel (bár végső ítéletet majd csak a karamellás sajttorta megkóstolása után mondok).

A harmadik tök jó dolog a Sugar Shopban pedig a környezet, nagyon megvan csinálva az enteriőr, pisilés közben például ezt nézegetheti az ember lánya:



Lehet, hogy egy kicsit bizarrnak tűnik vécét fotózni cukrászdában, de fogadóteret bárki össze tud dobni puccosra, a mellékhelyiségben derül ki a valódi hozzáállás, és ráadásul rajtam kívül egy egész olasz turistacsalád is ezt csinálta, szóval itt van még egy, másik perspektívából:



Bár az igen segítőkész bolti kiszolgáló azt javasolta, hogy ha tényleg szépet akarok látni, akkor nézzem meg a férfimosdóban a piszoárt, de sajnos az L. nem tudott oda becsempészni, mert bonyolult lett volna felcipelni a babakocsit a gyerekkel az emeletre.

És így a végére szeretném azért megjegyezni, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül reklámozom a Sugar Shopot, mert szeretem őket, de amennyiben utólagosan korrumpálni szeretnének, ne tartsa őket vissza a félelem, hogy esetleg megsértenek, bármire nyitott vagyok.

Az egyik, amit muszáj ide is leírnom, hogy olyan 1-2 éve írok borzasztó unalmas, csak a történésekről és az álmaimról szóló naplót csak magamnak (don't ask), és most kerestem valamit, és beleakadtam egy olyan bejegyzésbe tavaszról, hogy azt álmodtam, ősz van és egyedül maradtam a gyerekkel, és felmerült bennem, hogy vicceskedve megkérdezem a gyerek apját, miszerint idén ősszel azért ugye még nem szándékozik elhagyni minket, de aztán inkább nem tettem, mert olyan idétlennek és valószerűtlennek tűnt az egész, ráfogtam a pms-emre. Spooky.

Illetve ma remekjó nap volt, egyrészt VMM még a listázásomkor felajánlott egy újszerű állapotban lévő, kihasználatlan babacsúszdát, amiért most mentünk el Mucistul, és a tegnap esti mélypont után (egyszerre sajnáltam magam azért, hogy megcsaltak, egyedülálló anyává tettek, hideg van, magas a villany- és a fűtésszámla, még a house-okat sem volt időm megnézni és hajnali kettőkor dolgoznom kell) nagyon jól esett otthonos környezetben beszélgetni, pedig csak egy olyan húsz percre terveztem beugrani, de pofátlanul maradtam 2+ órát, és kicsit reménykedtem, hogy örökbefogadnak. A gyermek is jól érezte magát, feldúlhatott a maga visszafogott módján egy teljesen ismeretlen lakást, meg minden. Ráadásul egy babaszámítógépet is kapott kipróbálásra.

Utána hazafelé beugrottam a Delta Visionbe (a pratchettes kiadó), ahova valaki küldött nekem és a Mucinak egy képeslapot 5000 forinttal, agyam eldobom, név se a borítékon, se a lapon, nagyon szépen köszönjük.

Illetve az egyik kiadótól kaptam még ma két könyvet is, igaz, munka miatt (az általam fordított cucc előző két kötete), de akkor is jó könyvet kapni, szeretjük az ilyet. Szóval ez a mai nap vagy olyan dolgokat kapós a vízöntő aszcendensű ikreknek (ebbe Mucinak is sikerült beletrafálnia), vagy azt akarja üzenni az univerzum, hogy bár a nagy dolgokat nem tudja megadni, azért megpróbál kárpótolni valahogy. Majd kiderül.

Én nem tudom, mi van most, vagy csak évvége, vagy valami súlyos bolygóközi együttállás, de dől a munka csőstül. Van ugye az eredeti két kiadóm, akiktől megkaptam a beosztásomat jövő első negyedévre, időközben beajánlottak egy harmadikhoz, amelyik egy-két hónappal később jelentkezett is nálam próbafordítással. A próbafordítást elküldtem, erre azt válaszolták, hogy ha ennyire csúcs vagyok (lelkiismeretes, alapos, gyors, mittudomén), akkor majd küldenek inkább egy másik könyvet, amiről rögtön tudtam, hogy csak szöveg (no pun intended), és így rázzák le az embert udvariasan, bizonyára már fordítani sem vagyok képes, nem csak családot összetartani. Erre tényleg küldtek egy másik könyvet, szerződéssel.

És volt egy másik kiadó, ahova beajánlottak egy konkrét könyvre, beszéltem telefonon a vezetőjével, aki a félórás csevegésünk végén azt mondta, hogy ha ennyire jó fej vagyok (szívügyem a szép fordítás, kezeskednek értem, meg ilyenek), akkor ad inkább jobb könyvet, amiből én rögtön tudtam, hogy csak szöveg, és már önmagamat eladni sem tudom, satöbbi, satöbbi, erre tényleg küldött könyvet. Hármat. És csináltam próbafordítást (amihez én ragaszkodtam), ami meg lett dicsérve (olyan kiadóvezetős módon, tehát hogy nincs vele semmi probléma, nem emelte ki egyenként a szép megoldásaimat, amit egyébként mindig hiányolok).

Továbbá egy hétig szemeztem egy közös listára feldobott fordítóprogramos fordítással, mondván, hogy nem ismerem ezt a fordítóprogramot, és nem tudok linuxra telepíteni, és egyébként is hülye vagyok, aztán felajánlottam, hogy esetleg mégis megpróbálkozom vele, és olyan hét és fél perc alatt megtanultam a google segítségével linuxra telepíteni (including tömörített állományok kicsomagolása és adminosodás parancssorból), további huszonkét perc alatt megtanultam a program használatát (ennyi idő kellett a használati útmutató elolvasásáshoz), és két laza nap alatt lefordítottam a lefordítnivalókat (ez volt a tokenes ügy).

Illetve ma kaptam egy próbafordítást egy olyan szinkronstúdiótól, akiket csak kíváncsiságból hallgattam meg (én nem tudom, hogy történhetett, ott ültünk, beszélgettünk, a gyermekem békésen nyáladzott a szinkronrendező ölébe, és egyszer csak kaptam egy lemezt), utána felhívtak egy fordítóirodából, hogy csináljam meg már az ő próbafordításukat is, majd telefonáltak a tokenes cégtől, hogy jövő pénteken várja náluk a Mikulás a Mucit szeretettel, illetve kaptam még egy könyvfordítós megkeresést, de mivel már így is sok, ami sok, ezért sajnálattal kénytelen voltam visszautasítani. Szóval kezdenek összecsapni a fejem felett a hullámok, mert ugyan simán teljesítettem a határidőimet akkor is, amikor először szétköltöztünk a gyerek apjával, depressziós voltam, és három könyvet kellett három hónap alatt megcsinálnom munkaidőn túl (na jó, itt az utolsóval csúsztam két hetet, de szóltam nekik előre), meg akkor is, amikor váratlanul kiesett belőlem a gyerek, és közben szintén költöztem, meg folyton a kórházba rohangáltam, de kezdek attól tartani, hogy ez a helyzet eddig nem tapasztalt kihívásokat állít elém, és nem biztos, hogy meg tudok felelni nekik, ugyanis egyszerűen fogalmam sincs, mit vesz fel az ember egyedülálló anyaként a másfél éves gyereke Mikulásünnepségére.

Tegnap trutyi volt a minden, szürke és nyákos, határidőktől nyüzsgő nap, amikor az embernek bokáig sáros lesz a nadrágja, ha kimegy. Ráadásul a gyerek se nálam aludt, és ettől én mindig furcsán elanyátlanodom, pedig ilyenkor hallgathatok zenét, meg mehetek moziba, de annyi dolgom volt, hogy mégsem írtam mr.a-nak, hogy menjünk moziba, és késő estére már a dolgom sem érdekelt.

Aztán rámpingetett az L., mint utóbb kifejtette, azért, mert ultramegagáz napja volt, és szeretett volna egy emberi hangot hallani, mondjuk ehhez képest amint megszólított, közöltem vele köszönés vagy ilyesmi nélkül, hogy gyűlölöm az informatikusokat és minden számítástechnikából élő embert, de azután tisztáztuk, hogy csak annyi bajom van, hogy az authenticationt autentikációnak, az authorizationt autorizációnak, a tokent meg tokennek kell fordítanom, és az ilyesmi ellenkezik a fordítói hitvallásommal. Azért arra rákérdezett, hogy miért, minek akarnád fordítani a tokent, bzmg, az token, mire közöltem vele, hogy két napja az aktuális könyvemben "szerelmi zálog"-nak fordítottam, és az sokkal jobban bejön nekem. Azért, amikor áttértünk a telefonos csatornára (autorizáltam a betárcsázós elérési protokollt), mégis közölte velem a végén egy nagy sóhaj kíséretében, hogy nem is tudom, milyen jó végre egy normális emberrel beszélgetni, mondjuk addigra végigmentünk az emberi játszmák megtárgyalásán, a fogamzásgátlás mindenféle aspektusain, a volt és a pillanatnyi magánéletünkön, illetve a vége felé vett egy egészen bizarr kanyart is a beszélgetésünk, mert idézett valamit Oscar Wilde-tól, és kiderült, hogy azt a könyvet olvassa (és tartja tök jónak), amit az évtized elején játszódó kapcsolatunk vége felé dicsértem neki, és amit magammal vittem Tunéziába, amikor közvetlenül a kapcsolatunk lezárulta után odautaztam egy másik pasival, és az L.-nek csakazértis küldött képeslapon abból idéztem valamit. Ez eddig oké, de most kiderült, hogy azt a könyvet többek között brainoiz fordította, szóval megint az van, hogy csak néhány valóságos ember él a világon, a többi csak szkript.

Utána meg úgy döntöttem, hogy most már inkább alszom, de akkor kaptam egy másik telefont másvalakitől, hogy a másvalaki mégis át tud jönni megnézni velem a Leonidákat, amikről megállapodtunk, hogy azok igazából a Perszeidák, mert persze, hogy megnézzük őket (some inside jokes should stay inside), aztán kiderült, hogy köd van, de felmentünk a János-hegyi kilátóhoz, ahol sokkal tisztább volt a minden, és láttunk is hullócsillagot. A Magyar Csillagászati Egyesület a számlálásos módszert ajánlja megfigyelés közben, ezzel szemben én a kívánásos módszert alkalmaztam, mert ez az az ősz, amikor minden adandó alkalommal emlékeztetem az Univerzumot, mennyivel az adósom, remélem, figyel is néha. De, mindent összevetve, azért sokkal rosszabb is lehetne.

Azért, hogy jó is legyen, megjelent a Vámpírakadéma, amit augusztusban fordítottam (a felét pretraumatikusan, a másik felét poszttraumatkusan, de a lektor megdicsért, különösen azért, hogy nagyon sikerült elkapnom azt a stílust, ahogy a kamaszok beszélnek -- nem világosítottam fel, hogy így mi beszélünk, az én korosztályom, a harmincaligok, a mai kamaszok sokkal borzalmasabbak). Itt írtam róla bővebben, és azóta is tök jó könyvnek tartom (mi több, nem bírtam kivárni azt a másfél hónapot, amíg megkapom nyomtatásban a következő két részét, és inkább elolvastam képernyőről).

A borítója külön tetszik, mert az eredeti -- megjelenésében hasonló stílusú -- sorozat fedelén olyan csajok vannak, akik vámpírjellegűek ugyan, de egyik szereplőre sem hasonlítanak, a magyar kiadásé viszont olyan, mint a könyv. Ráadásul senki sem húzta le az Agave blogjának kommentjeiben sem, aki olvasta eredetiben, sőt, a nálam idősebb, válogatós férfilektornak is tetszett (a Burokra együtt fanyalogtunk), szóval felmerült bennem, hogy esetleg mégsem a pillanatnyi sérülékeny állapotom és az átmeneti elmezavarom miatt jött be nekem annyira. Mondjuk attól tartok egy kicsit, hogy elveszik most a nagy vámpíroskönyv-dömpingben, kár lenne érte, de majd terjesztem az igét.

Kjúban egyébként meg van nálam pillanatnyilag egy darab vámpíros, egy darab vérfarkasos és egy darab emancipált nős könyv, kezdem úgy érezni, hogy beskatulyáztak. Nem mintha bánnám, szeretek emancipált nő lenni, aki a titokzatos, tükörbenézés és fokhagymafogyasztás terén kihívásokkal küszködő férfiakra bukik.

Na a mai napból, meg mindenből most van teljesen elegem.

Van egy adott társaság, ahova eredetileg szívesen jártam, viszont egy idő óta egyre többször van valami miatt rossz szájízem (szeretném jóelőre tisztázni, hogy nem a medúzákról van szó). Először csak attól, hogy szembe jópofiznak, egymás háta mögött viszont kevéssé kulturáltan beszélik ki a másikat (tisztelet a kivételnek). Utána elkezdtem magamról is visszahallani a dolgokat, először apróságokat, majd volt ez a bizarr ügy, meg hogy valaki, de nem mondják meg, hogy ki, azt gondolja rólam, hogy [nem kedves dolog], utána most jött az, hogy meghívnának valami akármilyen eseményre, de xy utál engem, aztán pár telefonnal (amit nem én intéztem) később kiderült, hogy elképzelhető, hogy mégsem utál, de akkor meg csak akkor hívnak meg, ha biztos, hogy elmegyek, mert az nagyon rosszul esik, amikor meghívnak, és nem megyek el, és egyébként meg tilos szóba hoznom azt, hogy wz igen aljas szakmai hitelrontást követett el ellenem (konkrétan írt egy magyarul nem beszélő külföld szerzőnek meg a magyarul nem beszélő külföldi ügynökének, hogy szarul fordítok, de ez egy másik sztori), mert wz nem tartozik ugyan az adott társaságba, de ott lesz xy, aki a barátja, és akinek ez sértené az érzelmeit. És itt most nálam átlagban egy tízessel idősebb emberekről van szó.

És én se vagyok egy matyóhímzés, de ha valakivel van valami bajom, arról vagy tájékoztatom az illetőt is, vagy nem mondok semmit, nem szoktam megszabni semmilyen körülmények között, hogy ki kit hívhat meg akárhova, és nem szoktam másoknak megmondani, hogy miről beszélhet és mről nem (ráadásul bármennyire nem látszik ez rajtam esetleg, képes vagyok disztingválni). És nem vagyok hajlandó úgy kezelni egy sokszereplős "találkozunk egy étteremben" programot, mint egy királynői fogadást, nem vagyok elalélva az ilyesmitől, hanem smán csak örülök, és ha tudok, elmegyek, ha nem tudok, nem megyek el. Ugyanígy én se csesztem le még senkit, és nem büntettem vagy akármi azért, mert bármikor nem jött el bármelyik meghívásomra, vagy esetleg késett pár órát. Szóval most nagyon ott tartok, hogy nekem ez nem kell, mert általában ugyan jól szórakozom, meg egyeseket kimondottan kedvelek, de így egybe, árukapcsolással ez nekem egyszerűen nem éri meg.

Általában nem nagyon szeretem az ilyen blogos játékokat, de most szinte csupa olyasmit szeretnék karácsonyra, amit nem lehet becsomagolni és betenni a fa alá, azok a dolgok meg be szoktak jönni, amiket a blogban kérek az univerzumtól, szóval akkor most erre válaszul leírom (nyugodtan másolja be oda az illetékes, de ide is leírom, mert a szerződésem az univerzummal erre a blogra szól).

Szóval a háttérsztori annyi (ez még nem a lista), hogy gyerekkoromban nagyrészt az összes karácsony a veszekedésekről szólt, ennek ellenére nekem volt egy kialakult képem az igazi, tök jó karácsonyokról, amik majd felnőttkoromban lesznek, és amiket a gyerekeinknek rendezünk, hogy anyuka, apuka, együtt viháncolunk, a gyerekek csupa jó ajándékot kapnak, karácsonyfa, fenyőillat, narancsillat, és mindenkinek a kedvencét fogom főzni. Tavaly ennek szellemében már októbertől pezsegtem, hogy jól van a gyerek, és első igazi közös karácsonyunk lesz, és gyűjtögettem egyesével a legszebb fadíszeket, meg dekorációkat, meg recepteket, meg ajándékok tömkelegét mindenkinek fülig érő vigyorral, mézeskalácsot sütöttem, tisztára olyan voltam, mint aki be van lőve, de nagyon jó volt. Mondjuk utólag sajnos nem tudok úgy visszagondolni az egészre, hogy legalább egy igazi karácsonyom volt, mert az egy kicsit belerondít a képbe, hogy a gyerek apja, mint kiderült, az ünnepek folyamán is elment kurvázni, de hát istenem, másoknak meg levágja a lábát a villamos, az se jó.

A család hiányán kívül még az is beárnyékolja az idei karácsonyt, hogy januárban lehet, hogy önhibámon kívül költöznünk kell, ami egy egyévessel tél közepén nem öröm, illetve szórnivaló pénzem sem igazán lesz, de az mindegy, műfa van, díszek vannak, pár játékot meg majd kigazdálkodok a Mucifülűnek. Azt hiszem, erre mondják, hogy innen szép nyerni.

Szóval akkor a kívánságlista a következő:

1. A szokásos pakk, ne legyen semmi baja a gyereknek idén-jövőre, meg nekem se legyen munkaképtelenséget okozó bajom, ha ez megvan, akkor nyafogni már nem fogok.
2. Mégse kelljen költözni.
3. Találjak a gyermeknek valami beltéri műanyag csúszdát, amit ki tudok fizetni, és amiről ne essen le (imád csúszdázni, de most kint mindig vizes az összes).
4. Nyerjem meg a lottót, mert a szomszéd utcában árulják a kedvenc házamat, és az most nagyon jól jönne. És ha ez teljesül, akkor a 2-est lehet is sztornózni (mondta nagylelkűen lucia).
5. Valaki rakja be a máshol már részletesebben leírt pasit nekem a fa alá masnival.
6. (Innentől azok a dolgok, amik nélkül azért tudok élni, ez inkább bevásárlólista a jobb időkre) Piros bőrcsizma.
7. Démonos nyaklánc.
8. Egy hét valami tengerparton.
9. Jelly Bean és/vagy koktélcseresznye és/vagy nyers bélszínhalmok.
10. Rengeteg könyv. Mondjuk az igényelt pasi lehetne könyvkiadó, vagy könyvesboltos (esetleg jellybean-forgalmazó).

Az a nagyon vicces, hogy most nem jut eszembe több, a második felét így is úgy kellett kiizzadnom magamból. Elképzelhető, hogy a látszat ellenére mégis mindenem megvan, ami kell, és én lettem a fogyasztói társadalom kudarca (vagy csak nem járok eleget boltokba ahhoz, hogy tudjam, mi hiányzik).

Akkor izé, küldöm tovább agnusnak, alie-nek, suematrának, isoldének, kardigánnak, brainoiznek és AnnGelnek, de csak ha van kedvük ilyesmihez.

Na jó, Velvet cikkekkel kapcsolatban nem szoktam reagálni, de ezt most nem bírom ki (és nem azért, mintha felháborodtam volna, mert egyáltalán nem). Szóval Terabithia írt a férfira nevelésről a szokásos, átlagvagányságnál egy csipetnyivel szélsőségesebb stílusában, ami engem általában tökre szórakoztat, nem is maguk a cikkek, hanem utána a felháborodott, tollborzolós kotkodácsolás a kommentekben. Mert Terabithia provokatív, de nem hülye, ebben az írásában is végig vigyáz arra, hogy énüzenetekben beszéljen, nem minősít senkit, azt írja le, hogy ő hogy neveli a fiát, amire egy egészséges önértékelésű ember legfeljebb vállat von, hogy oké, így neveled, te tudod, virágozzék ezer virág, egy kevésbé ép önértékelésű ember viszont tudat alatt meginog a saját nevelési elveit illetően, mert oda van írva a képernyőre, hogy ő hogy neveli, én pedig nem úgy, akkor biztos baj van velem, rossz anya vagyok, de nem akarok rossz anya lenni, szóval akkor inkább süssük rá gyorsan, hogy vele van baj.

A provokatív sallangokat leszámítva nagyrészt egyetértek Terabithiával, és ha lányom lenne, nála észrevehetően másképp reagálnék bizonyos dolgokra, annak ellenére, hogy nagyjából egyforma embert szeretnék nevelni a lányomból és a fiamból, vagy éppen azért. Mert az elméleti lányom életében lesz egy csomó olyan dolog, amin nem segít a kényeztetés, vagy a puszi a homlokára, mert kamaszkorában és fiatal felnőtt korában át fogják majd vágni fiúk, csak hogy lefeküdjön velük (lehet azt mondani, hogy a szerelmi csalódás a fiúk életében is megvan, de a lányok kiszolgáltatottabbak egy kapcsolatban, mert a fiúk inkább a szexuális oldaláról közelítik meg a párkapcsolatot, a lányok meg inkább szerelmet szeretnének (nem azt mondom, hogy ez fekete-fehér, csak tendenciák), és szexet egyszerűen nem lehet hazudni, szerelmet igen), remélhetőleg legalább egy gyereket szül majd, ami borzalmas, és nem lehet megkönnyíteni, ha úgy jár, mint én, akkor havonta megtapasztalja alig enyhébb formában, hogy milyenek a szülési görcsök, (remélhetőleg) gondoskodnia kell majd legalább egy emberről maga körül folyamatosan, akkor is, ha fáradt, és úgy érzi, hogy nem bírja, valószínűleg neki is át kell majd még élnie, hogy ki nem mondva ugyan, de a közfelfogás szerint másodrendű állampolgár és munkavállaló, akinek többet kell bizonyítania, és kevesebbet kap érte cserébe, és eközben megtanul erősnek lenni, megtanulja, mi a fontos, és mi nem, tanul empátiát, önfeláldozást, kitartást, akkor is, ha mindig megpuszilgatom, amikor elesik.

A fiamnak sajnos vagy szerencsére nem kell ilyesfajta felnőtté váláson átesnie (ajánlott zenei aláfestés), mert manapság már nem kell önfeláldozni a hazért (hálistennek), megvédeni a családot az ellenségtől, elejteni a mamutot (vagy ha igen, a nők ugyanúgy elejtik a mamutot). A fiam gyerekét a felesége/barátnője fogja kihordani, megszülni és szoptatni egy olyan társadalomban, amelyik a nőtől elvárja, hogy akkor is tegyen valamit a családi kasszába, amikor a gyerekkel van otthon (vagy ne legyen vele otthon), de a férfitól nem várja el, hogy tisztába tegye a gyereket, vagy akár csak fogadja a védőnőt. És a férfiak kitalálnak ugyan maguknak mindenféle férfias játékokat, mint például a sportok, a hegymászás és a barlangászat, de ezek pont azért alkalmatlanok felnőtté válási rítusnak, mert nincsen semmi tétjük. Ha valaki versenyfutás közben kifullad és hánynia kell, akkor megáll és kilihegi magát, de ha szülés közben kell hányni, attól még egyúttal folytatni kell a szülést is, akkor is, ha nem bírja az ember, meg akkor is, ha elájul. Hegymászás közben meg lehet halni, ami tényleg tragikus, és nem kívánom senkinek, de hősiesség szempontjából az én szememben az ilyesminek éppen olyan súlya van, mintha valaki hullámvasutazás közben esik ki és hal meg, mert aki szórakozásból csinál valamit, az vállalja a következményeit (ezzel együtt mindenféleképpen támogatni fogom, hogy a fiam/lányom sportoljon valamit, mert attól is erősödik és boldogabb lesz, jobban megismeri a saját testét és korlátait, meg mittudomén).

Szóval a fiamat nekem kell majd megtanítanom igazi férfinak (felnőtt embernek) lenni, hogy nem kell amiatt sírni, ha kicsit beüti a térdét az ember (a lányom felnőttkorára sajnos nélkülem is megtanulja, hogy milyen az, ha tényleg fáj valami), hogy egy igazi férfi akkor sem ereszkedik le a nyafogásig, ha nyafogással elérné, hogy vegyek neki csokit (a lányom legkésőbb felnőttkorában nélkülem is megtanulja, hogy nyafogással a számára fontos dolgokat (egészséges gyerek, stb) nem tudja elérni, csak ha tesz is értük valamit), hogy a gyengébbekkel szemben önként háttérbe szorítjuk a saját érdekeinket, és átadjuk a helyünket az idősebbeknek, akkor is, ha ellenszenvesek (a lányomnak felnőttkorában valószínűleg a családja összes tagjával szemben háttérbe kell szorítania magát időnként nélkülem is), és hogy a gyengébbeket és az első pillantásra lúzereket nem bántjuk és nem csúfoljuk (a lányom nélkülem is át fogja élni, milyen az, amikor nem vesznek valakit annyira komolyan, csak mert nő, és ebből tanul majd empátiát nélkülem is).

És ezért van az, hogy a lányomat kicsit jobban kényeztetem/kényeztetném majd, amíg még megvédhetem a dolgoktól, a fiamat viszont keményebben fogom, és igenis elvárom, hogy ne nyafogjon minden hülyeség miatt, tanuljon önuralmat, legyen majd képes kicserélni a kereket az autón, adja át a helyét a nőknek és az idősebbeknek (villamoson belüli állóképességben versenyezzen, ne abban, hogy ki tud messzebbre ugrani, az ebből a szempontból csak majomkodás), hogy ne éljen vissza a kiszolgáltatottabbak kiszolgáltatottságával (amibe az is beletartozik, hogy ne hazudjon olyasmit nőknek, amit nem tart majd be), lehetőleg csináljon valami olyat, ami számít, valami maradandót, építsen házat, írjon könyvet, ültessen fát, és ehelyett ne pepecseljen mosogatással meg balettal meg cukrászattal, mert az egy férfitól a könnyebb út választása lenne, de tartsa tiszteletben azokat, akik ezeket elvégzik helyette (na jó, a balett-táncosokat nem muszáj), ne rombolja a munkájukat, ne nézze le őket, és ha a csaja nagyon fáradt, akkor igenis mosogasson el helyette, mert az igazi férfi, az olyan. Mert ezekre nekem muszáj megtanítanom, és ebbe az is beletartozik, hogy nem ugrok majd pátyolgatni, ha elesik a bicajjal, és elvárom, hogy bizonyos szintig intézze el maga a vitás ügyeit a kortársaival, és ne kezdeményezzen verekedést, de legyen képes megvédeni magát, és ne futamodjon meg a kihívások elől, legyen szó köpőversenyről, vagy a kisebb megvédéséről (azt azért majd igyekszem időben tisztázni vele, hogy a néptánc nem kihívás). Mert rajtam múlik, hogy igazi férfi legyen majd belőle.

Időközben megijedtem, hogy én végül is nem voltam szexi, ellentétben a gót jellegű többi lányok tömkelegével, de azután feldühödtem, és az L. rendszergazda-tanfolyamának anyagára támaszkodva (google it) megtanultam, hogy kell rarnyitót telepíteni parancssorból, utána meg megtanultam, hogy kell belépni rendszergazdának parancssorból, majd telepítettem rarnyitót, úgyhogy meg tudtam nézni az agnus által küldött képeket, amikből kiderült, hogy vaku segítségével azért látszik, hogy a ruhám alatt szexi vagyok (ez ilyen ars poetica is lehetne). Krumplival.

Na lezajlott a buli, és rácáfolt az összes félelmemre, sőt, az adott szempontokból az összes várakozásomat felülmúlta.

Egyrészt attól tartottam, hogy senki nem fog beöltözni, de mint kiderült, igazából szinte mindenki csak az alkalomra várt, hogy valami félelmetesen szexinek öltözhessen, és a fődíjat egyértelműen ex-Bright vitte el, aki nem csak hogy mellszőrzetet villantott a flitteres (tíz centis) dollárjel-medálja alatt, de a dekoltázsát libazöld bársonyöltöny keretezte zebramintás hajtókákkal, és lélektanilag is végig szerepben maradt, tisztára olyan volt, mintha rátalált volna a hangjára. Brainoiz és AnnGel a britesen visszafogott boszorkány-vámpír párost hozták, az utolsó gyűrűig és mesterségesen őszülő halántékig, borzasztó autentikusak voltak. Isolde vörös démon volt, asszem, pókokkal, de igazából a fekete, rövid paróka állt neki a legjobban szerintem. A fekete, rövid parókát az L. hozta a fején, aki Edward Norton Commandernek öltözött, egy Edward + Norton Commanderes pólóban, kapitányi sapkával. Kimondottan csinos volt, bizarrul vonzó dolog egy kapitányi sapka.

A legpratchettesebb jelmezt Sabolc viselte, aki a patkányok halálának öltözött, fekete rúzzsal, meg minden, Tarhonyakártevő pedig környezeti ártalmaknak, az elemről működő fényszennyezéstől kezdve a kihaló állatok pusztulásán át egészen a vizuális szennyezésig. Alie goth könnyűvérű lány volt feketére festett hajjal, nagyon csinos kombinéban, miniszoknyában és tüllekben, Sulemia pillangó (szerintem éjszakai, mert már sötét volt, amikor jött), harisnyatartóban meg minden, Cippo megvalósitotta a csillagfejű csavarhúzót (meglett az anya egyébként), Kardigán Alex a Mechanikus narancsból, Agnus végtelenül autentikus Lady Gaga, szőke parókában, rovarszemüvegben, nyafka hanggal, de neki valahogy még ez is jól állt, Suematra szexin vonaglott luxusprostiként, kimondottan csinos volt, én meg gonosz boszorkánynak öltöztem (bár az L. szerint a blogomnak). Így pucol krumplit egy gonosz boszorkány slash blog:



A másik félelmem az volt, hogy éhen fognak halni a vendégek, de ehelyett maradt kábé két heti kajám. Én csináltam baconbe tekert, tojásos gombával töltött csirkét, meg egy tepsis-krumplis karajt (ilyesmit bármikor tökéletesre, de egy linzert elkészíteni már nem tudok), Tarhonyakártevő megkereste a malackarajos hentes, és olyan marhát vett tőle hamburgernek, hogy én még nyersen is elcsipegettem ma egy részét, plusz készített sült zöldséget, mr.a egyenesen pácolt kacsamellet és wellington-bélszínt hozott, ami állati jó lett, meg voltak még mindenféle kóbor rétesek és brownie-k. És a kikevert palacsintatésztát meg se sütöttük. A véres agy klassz lett, most már bármikor, bal kézzel, csukott szemmel, fél lábon, hat másodperc alatt (hátulról sliccből szárazon, ahogy ex-Bright mondaná).

Meg attól is féltem, hogy unatkozni fognak, hát nem unatkoztak, a társaság fele konkrétan végigtáncolta az éjszakát koreografáltan, a másik fele elegyedett, én voltam a legnyomibb, de én is csak azért, mert egyrészt az alkohol előhozza belőlem a magánéleti válságot, másrészt aznap délelőtt derült ki, hogy lehet, hogy januárban költöznöm kell, ami a tél közepén, gyerekkel nem fun, harmadrészt az este közepén eszembe jutott, hogy én azért szoktam házibulikra járni, mert azokon gyakran találni a sarokban ülő, cinikusan néző, csendes, kicsit sznob, ugyanakkor megkapóan intelligens és szellemes fiúkat, de sajnos most én voltam a házigazda, és nem hívtam ilyet, mert nem ismerek mostanában ilyeneket, akit meg igen, az bonyolult. De legalább nem az volt, hogy mindenki unatkozva udvariaskodik egymással (nagyon nem, konkrétan a buli hivatalos megnyitója előtt két órával már míves falloszokat csempésztek a fekete kartonból kivágott denevérek, szívecskék és boszorkányok közé, mondjuk az előbbieket le is szedettem, mielőtt hazajött a gyerek, az utóbbiaknak viszont nagyon örült, különösen, amikor megmutattam neki, hogy csinál a denevér), illetve beszélgethettem egy csomó rég nem látott emberrel, továbbá amikor leribancoztam Suematrát, akkor mintha átszakadt volna valami gát, vele is sikerült elmélyülnünk mindkettőnket foglalkoztató kérdésekben, és az jó volt.

És mérhetetlen hálával tartozom Agnusnak, Tarhonyakártevőnek, az L.-nek és alie-nek, akik mosogattak, összepakoltak, felsöpörtek és felmostak a buli végén, továbbá special thanks to mr.a is, aki kicserélte az égőt és hozott mindenféle praktikus eszközt (amiktől egy idő után drogos festőművészek bulijának hangulatát idézte néhány mikrohelyszín, de az a jó).

Először is szeretném leszögezni, hogy bölcs önismeretről tanúskodik a részemről az, hogy fordítónak mentem, nem pedig cukrásznak. És azok a tréfás-mókás receptek, hogy hogyan süssön egy anyuka (verd fel a tojáshabot, vedd ki a füstölgő macit a sütőből, kezdjél vajjal kikenni egy tepsit, magyarázd el a gyereknek, hogy nem mászhat fel az asztalra, folytasd a kenegetést, stb), egyáltalán nem viccesek, mert tényleg így van. Ma háromféle cuccot akartam előre megcsinálni, plusz palacsintát, mert mi az nekem, ilyen kis sütiket bárki összedob, de úgy komolyabban csak fektetés után kezdhettem bele.

Este nyolc felé aztán kidőltem, kétségbeesetten ágyba bújtam, hogy akkor én most alvásba menekülök, csak még megírtam a mr.a-nak (akivel nem járunk, vagy ilyesmi), hogy a szemgolyó szétfolyik, és nem megy, a linzer szétfolyt laposra, a tojásfehérje felverésének meg neki sem állok, mert tuti szétfolyik az is, és utálom az egészet. Erre ő visszaírt, hogy ha akarom, átjön, és segít, úgyhogy megittam egy kávét.

Először is hozott füstölt libamájat nassolni, utána megdicsérte az ujjakat ízre, meg is ette a felét, mondjuk tényleg finomak lettek, csak a magasságuk nem haladta meg a három millimétert sehol, pedig én 3D-sre terveztem őket, de ezek olyanok lettek, hogy Dr. Al Robbins a CSI-ból rögtön azzal jött volna, hogy obvious signs of blunt force trauma, autopsy also recovered defense wounds, és akkor most illusztrálnám is:



A tojásfehérje viszont nem esett össze (ja, az a hozta a mixerét is mintegy mellesleg), bár az első adagba nem került elég cukor, és az állaga a szakértői vélemény szerint korai purhab jellegű lett, de így legalább megehettük lelkifurdalás nélkül.

A második adag viszont már egész jóra sikerült (alig két óra alatt, ez nem egy gyors vendégváró cucc), illusztráció:



Viszont mr.a hamar elunta az ujjcsontot, mint toposzt, és először engem próbált rávenni, hogy ötletekkel segítsem, de én a mellkasi borda után kifújtam, úgyhogy csinált még halloweenes alient, halloweenes pókot, halloweenes almát (?) és halloweenes karácsonyfát (??), továbbá kidekorálta habbal a laposujjak körmét, amikor elfogyott a tepsi, illetve melléjük nyomott csak úgy l'art pour l'art egy szomorú elefántot, egyszerűen félelmetes volt a nyomózsákkal a kezében, az tükröződött az arcáról, hogy ha tojáshab van az ember kezében, akkor minden sütőpapír.

Közben én csináltam egy újabb adag ujjat, egyetlen reményem az, hogy ha rendesen lehűl bennük a vaj, és holnap majd nem nyitogatom rájuk a sütőajtót, akkor jobbak lesznek (ma a szikkadó tojásfehérje foglalta le a sütőt). Utána elég provokatívan bénáztam a mr.a előtt ahhoz, hogy inkább ő vágja meg és pácolja be a karajt (amikor még csak hülye kérdéseket tettem fel a pácolásról, akko rezisztensnek mutatkozott, de tudtam, hogy elég lesz a kedvenc késemmel nyúlni a húshoz, azt egy pasi sem tudja huzamosabban nézni), majd végül kikísérleteztük az optimális véres agyat (ja, meg közben kevertünk házi ír krémlikőrt, de az Bailey's-nek nem megy el, kávés röviditalnak viszont jó).

Az áttörést konkrétan a szívószál alkalmazása hozta meg, szóval a tuti recept pillanatnyilag az, hogy alulra menjen a feketeribizli-szirup, rá óvatosan csorgatva a baracklikőr, majd szívószállal a két réteg közé juttatva a krémlikőr. A végeredmény így néz ki (az előző fotón nem hitelesek a színek):



Holnapra az á még megpróbál szerezni fecskendőt (a lelkére kötöttem, hogy ne úgy mondja a patikában, hogy olyan spriccelős izét), hogy még profibbak legyünk, ez az ujjal vákuumot képzünk a szívószálban nem elég hatákony módszer, csak két fokozata van, ami esztétikai romláshoz vezethet.

Ja, és erről jut eszembe, reggel megköszönték a fordításomat, és még olyat sem írtak mellé, hogy "apróbb dolgokat javítottunk csak", szóval lehet, hogy tényleg Hemingwaynek volt igaza.

Máskor is fogok ilyen bulikat kitalálni, mint a szombati, mert ez előre is nagyon vidámra strukturálja az időmet. Ma például már nem halaszgathattam tovább, hogy betanuljam a véres agyvelőről elnevezett shot típusú koktél elkészítését (baracklikőrbe óvatosan ír krémlikőrt enged az ember, majd határozottan beleereszt némi Poirot-kedvence syrop de cassist, amitől az véres agyra emlékeztető benyomást kezd kelteni). Erről láttam videót is a neten, ott az ügyes fiú koktélcseresznyéről csorgatta a stuffot az agyvízbe, na nekem a második kupicámhoz érvén már valahogy elfogyott az üveg koktélcseresznyém, de sebaj. Közben a listán is repkednek a neccharisnyák meg a műszempilla-használattal kapcsolatos kérdések, én meg két próba (mindenfajta sorrendben gyakorlom a rétegezgetést, és italt nem öntünk ki) informatikai témájú cikkeket fordítok angolra, szóval holnap vagy nagyon vidámak lesznek a fiúk is, vagy kiderül, hogy én vagyok a fordítás Hemingwaye (valószínűleg az utóbbi, mert nőket is utálok, bár messze nem az összeset).

Mindenesetre remeknek ígérkezik a rendezvény, a lányok olyanban jönnek, ami alá nem lehet melltartót venni, mert kilátszana, meg kombinéban, ráadásul pozitívat rsvp-zett vissza a balrog-házaspár is, továbbá Sabolc, aki az összes bulimra el szokott jönni (=a két évvel ezelőttin is megjelent) remek taktikai érzékkel pont most utazott haza Japánból, és ő is eljön a tarhonyakártevővel. Aki segít főzni. Mr.a meg hoz kétoldalú ragasztószalagot, a hűtőben van behűtve birkavér (bár szerintem már megromlott, de úgyis csak stíluselemnek kell), a lakást nem kell különösebben alkalomra szabnom, mert rájöttem, hogy a koponyákkal és a koporsófogantyúkkal, a hatalmas nagy igazi pókjaimmal, akiket sajnálok megölni, meg a darkos dísztárgyaimmal nálam igazából mindig Halloween van, bár amikor megtudtam, hogy az interneten kapni koporsót zombival, egy kicsit meginogtam. Továbbá előrelátóan megígértettem a gy.a.-val (az elmúlt három hétben minden találkozásunk alkalmával), hogy vigyáz aznap a gyerekre, különösen akkor, amikor már anyagi befektetést is megléptem a bulival kapcsolatban (vettem fekete körömlakkot), szóval remélem, átment számára az üzenet, hogy ez nekem fontos.

Holnap, ha szerencsésen alakulnak a dolgok, akkor extrémsütis-bejegyzés lesz, ha nem, akkor esetleg mégis rendelek inkább zombit az internetről.