A Brico gépkölcsönzőjében megkérdeztem, mennyi egy ipari porszívót bérelni, és 4000/24 óra (+1300 a porzsák). Úgy érzem, nagyban emelkedni fog az életminőségem.

Én azt hittem, hogy a költözés/felújítás legnehezebb része a konkrét költözés lesz meg a parketta/miegyéb felcipelése az emeletre, meg a lelki izéim. Hát nem. A költöztetést lerendezte három szimpatikus fiatalember három tízezezer forintért (igen, lecipelték a mindent a három magas belmagasságú emelet nincs liftből), a parketta meg nehéz, de nem kiborító. Ellentétben azzal, hogy

(a) a villanyszerelők nem dobtak le egy nejlont fúrás előtt (vagy nem kértek meg engem, hogy dobjak le), így eldugult a kád lefolyója (megoldottam ún. pumpa célszerszámmal) és mindent egyenletesen fél centi finom por borított tegnap reggel, helyenként kisebb törmelékkupacokkal. Pár helyiséget már sikerült ebből az állapotból egyszerűen csak mocskossá előléptetnem.

(b) a költöztetők két nappal költöztetés előtt lemondják az időpontot (szerencse, hogy találtam jobbat és olcsóbbat és nem lemondósat, de ezt abban a pillanatban nem sejthettem előre).

(c) mivel egy item hiányzott a raktárról a rendelésemből, a Brico felhívott, hogy inkább egy hét múlva szállítanak (a hiányzó item e pillanatban nem sürgős, a többi viszont a parketta és a padlószőnyeg, amelyekre ezt a hetet szántam). Szerencsére a faáru osztály hívott, akivel összespanoltam (én úgy éreztem, hogy az idegeire mentem az ezer kérdésemmel, amelyek után elküldtem, hogy egy kicsit gondolkozhassak, majd újra felkutattam, de ő állítása szerint jól szórakozott), és amikor tájékoztattam, hogy sírni fogok, akkor azt felelte, hogy megpróbálja elintézni a két részletben szállítást. És elintézte.

(d) amikor a vécécsésze a csere tervezett napján nem folyik le (azt is eldugították), mondjuk én attól tartottam, hogy a gépi csőgörényezés sok tízezer lesz, ehelyett csak egy volt. És kiderült, hogy maga a csésze volt eldugulva, tehát a csere megoldotta volna a dolgot, de most már mindegy.

(e) azt mondtam már, hogy mindent fél centis por borít? A seprés egy részét csak felkavarja, a sarkokban beszorul a csövek mögé, a felmosástól sáros lesz, és úgyis ismét rámegy a szomszédos poros helyiségből.

(f) amikor a villanyszerelők tájékoztatnak, hogy a laminált padlólaphoz vennem kell lamináltpadlólap-vágót, mert azzal nem lesz recés, mint a fűrésszel, és a Bricóban éppen kifogyott. (Szerencsére a Baumaxban volt, és szerencsére a Baumax reggel hétkor nyit, mert nyolcra ki kellett érnem).

(g) amikor a laminált padlólap, amit állítólag a hülye is le tud rakni, szél ellen, bal kézzel, hátrafelé, nekem egyszerűen nem pattan össze. Szerencsére utána kiderült, hogy csak azért nem, mert hittem annak, aki azt mondta, hogy kis ragasztót is nyomjak rá, illetve nem tudtam, hogy a széleken ki kell ékelni a falhoz. És az is kiderült szerencsére, hogy az első méternyit nem én fogom csinálni (múlt időben fogom, tehát nem én fogtam).

(h) a fél centis port említettem már?

(i) amikor hajnali négykor, amikor pisilni indulok, félkómásan farzsebre vágom a telefonomat (minek? minek?), ami utána a fajanszba pottyan, mire egy szempillantás alatt teljesen felébredek, szétkapom, szárítgatom, majd nem merek elaludni, mert hatkor ugye kelnem kell, ha hétre a Baumaxban akarok lenni, és a telefon kihúzott elemmel nem ébreszt.

Egyébként nagyon úgy tűnik, hogy két hét alatt sikerült beköltözhetőre csinálni (villannyal, vízvezetékkel, felső festéssel, hangszigeteléssel), úgyhogy minden jó, ha a vége jó, csak az a maradék por ne lenne.

A ház halad, a felső szint kész, villany-víz kicserélve, minden jól és szépen alakul, viszont ugye volt az OEP-es sagám abból kifolyólag, hogy feb-márciusban beteg volt a gyerek*, aki után nem a cég fizet nekem, hanem az OEP. A legújabb húzásuk az, hogy küldtek egy fenyegető levelet az engem foglalkoztató cégnek, amelyben egymilliós bírságot belengetve hiánypótlásra szólítják fel őket, mert állítólag nem tájékoztatták az intézményt, hogy a betegszabadságom előtt melyik volt az utolsó nap, amikor bejöttem dolgozni**.

Most két levél fogalmazódik az én nemesebb dolgokra hivatott elmémben: az egyiket, ha a csúnya szavakat kihagyom, úgy lehetne összefoglalni, hogy Tisztelt Ügyintéző, a mulasztásomat pótolandó szeretném tájékoztatni arról a valóban megdöbbentő és kikövetkezhetetlen tényről, hogy a betegszabadságom előtti utolsó munkanapom a betegszabadságom kezdő dátuma előtti utolsó munkanap volt, a másik pedig valahogy úgy szólna, hogy Tisztelt Nyugat-Európai / Dél-Amerikai / Észak-Amerikai / Csendes-Óceáni / Balti / Afrikai Állam, könyörögve kérem Önöket, hogy annektáljanak minket, hajtsanak rabigába, és kényszerítsék ránk a közigazgatási rendszerüket.

* Amúgy az OEP számára az is feldolgozhatatlan tény volt, a nullával való osztással határos, hogy én annak idején június harmadikán teljes munkaidőben dolgoztam, és ugyanazon a június harmadikán a gyerekemet is megszültem. Ez annyira kiborította a rendszert, hogy fél éves késéssel kaptam meg a TGYÁS-t vagy mit, miután megállapodtunk, hogy mindenkinek jobb lesz az, ha úgy teszünk, mintha június harmadikán már nem dolgoztam volna.

** A könyvelő megjegyzése: "ja tényleg, kicsúsztak a fizetési határidőből, olyankor szoktak ilyeneket kitalálni".

Mostanában azért felmerült bennem, hogy a magánéletemet nem teljesen praktikusan alakítottam, például soha nem jöttem össze villanyszerelőkkel, festőkkel és mázolókkal, nem beszélve a vízvezeték-szerelőkről, pedig a legújabb események tükrében őszintén és szenvedélyesen tudnék szeretni bárkit, aki például elektromos vezetékeket cserél nálam. Esetleg burkol. Különösen, ha mindeközben hosszú beszlgetéseket folytat velem intellektuális témákról, és egyben Ryan Gosling. De ha már így sikerült, úgy gondoltam, hogy önálló, felnőtt nő vagyok, aki nem ijed meg mondjuk egy kis festés-mázolástól, padlólaplerakástól, akár még kisebb asztalosmunkákra is képes a szeszélyből vásárolt eszközeivel (amikor szomorú vagyok, akkor néha veszek egy körfűrészt vagy ütvefúrót).

Amikor alaposabban megnéztem az emeletet a kézi csiszológépemmel a kezemben, akkor viszont arra jutottam, hogy vannak dolgok, amelyektől csak az nem ijed meg, akinek a lelkében teljesen elhalt már minden, ami emberi. A barátaim, üzletfeleim és ismerőseim, akik tudják, hogy kritikára érzékeny vagyok, amikor meglátják ezeket a falakat, általában automatikusan azt mondják, hogy a lépcső nagyon szép, amire vissza szoktam kérdezni, hogy ugye, majd pár másodpercig szomorúan és letaglózva nézünk magunk elé. Amikor óvatosan utánaérdeklődtem, kiderült, hogy a festést szándékosan csinálták ilyenre, úgy értem, direkt. Ezt választották. Igen, az óezüst színű, textúrájában meggyalázott falat is, amelyet arany háromszögek díszítenek (bordó sötétítőfüggönnyel, vannak dolgok, amire egyszerűen nincsen magyarázat). Ezen a ponton módosítottam az énképemet arra, hogy önálló, felnőtt nő vagyok, aki hajlandó a szellemi és fizikai épségére anyagiakban áldozni, továbbá internete is van, úgyhogy elkezdtem hívogatni a festőket a ház környékén. A festők közölték velem, hogy muhaha, majd úgy két-három hónap múlvára kaphatok időpontot, sok a munka, majd az egyik megszánt, és megadta a Pisti telefonszámát, akit én csak Istvánnak szólítok, mert nem vagyunk olyan viszonyban.

Istvánnal ma délre beszéltünk meg találkozót, de mivel sok csúnya történetet hallottam már, nem beszélve a saját tapasztalataimról, nem igazán bízom a férfiakban, úgyhogy előtte azért elmentem arcmaszkot és szemüveget venni a csiszoláshoz, hogy ha már úgysem jön ki az a megbízhatatlan falimunkaszédelgő, legalább ne menjek hiába. Közben az is eszembe jutott, hogy kéne pár tégla az ideiglenes hátsó lépcsőhöz (a kamra ajtaja egy negyven centis szakadékra nyílik az udvarban), és szomorúan állapítottam meg a harmadik boltban, hogy téglát ott is csak köbméterre adnak, ráadásul az István sem fog eljönni, soha nem jutok így semeddig, pörgettem fel magam. Amikor a Praktikerben mondta az egyenruhás srác, hogy pont most félárazta le a pont olyan gőztisztító utolsó darabját, amilyet keresek, fussak ki a sátorhoz, akkor jutottam el odáig a magamat felpörgetésben, hogy oké, csináljon az István valami bizarrul obszcén dolgot a fűnyírójával (és jaj, fűnyírót is kell vennem, úristen), de sajnos pont ebben a lélektani pillanatban felhívott, hogy ő ott van a háznál, én hol vagyok (kicsit elnéztem az időt sajnos).

Szerencsére megvárt, és valószínűleg látta, hogy sebezhető vagyok a késésem okozta lelkifurdalásom miatt, mert szép óvatosan vezette fel az anyagiakat, miután ő is kellőképpen elszörnyedt az emeleti állapotokon (a lépcső szép, mondta), és lépésről-lépésre elmagyarázta, hogy ezt ugye le kell csiszolni, majd az egész falat át kell vakolni, mert egyenetlen lesz, utána lehet festeni, és ez nem olcsó. Majd amikor megállapodtunk, hogy készen állok számokat is hallani, a szemembe nézett, és mondott egy feleakkora összeget, mint amire a nehézségek realizálása előtt számítottam. Ez volt az első olyan pillanat, amikor melegség kezdte bizsergetni a szívemet. A második az volt, amikor az ablakkeret lecsiszolására-átfestésére mondott számot, a harmadik, amikor mondta, hogy hoz egy villanyszerelőt is, hogy festés előtt nézze meg a vezetékeket és a konnektorokat, az erkélykorláttal kapcsolatban viszont cliffhangerben hagyott. Bár mondjuk már akkor tudhattam volna, hogy együtt rezgünk, amikor olyan tekintettel kezdte méregetni a plafonon lévő stukkókat, amilyet mások a nagyobb pókszázlábúaknak tartanak fent, és óvatosan megkérdezte, mennyire ragaszkodom hozzájuk (amire rögtön kibukott belőlem egy szerinted?, olyan "hülye vagy?" hangsúllyal, pedig amúgy magázódunk).

Később kijött Tarhonyakértevő is, és mivel időközben találtam a kertben fél köbméter téglát (a garázsban meg fűnyírót egyébként), nekiálltunk lépcsőt készíteni, amelynek a feléig jutottunk, mielőtt feladtuk (a fene gondolta, hogy egy tégla ilyen nehéz), és inkább felszaggattuk az emeleten a küszöböket, hogy tudjak majd hajópadlózni (a kőművességet kihúztam a megtanulandó szakmák közül).

Szóval az Istvánnal abban állapodtunk meg, hogy hétfőn mi ketten (meg a többiek) ugyanott, de estére kiderült, hogy ő még annál is tökéletesebb, amilyennek gondoltam, mert felhívott, hogy az erkélykorlát felől is megnyugtasson egy vártnál felével kisebb összeggel (hat méter, vas, kültéri fa, munka), amire majdnem közöltem vele, hogy most legszívesebben megcsókolnám, de egy nő ne adja ki magát ilyen könnyen (úgyhogy reméljük erősen mindannyian, hogy nem olvassa a blogomat), szóval csak annyit mondtam neki, hogy most szerzett nekem egy jó estét, ami, belegondolva, némileg félreérthetőbb, de már mindegy.

Először is bocs mindenkitől, akinek mostanában nem válaszoltam, de dolgoznom kellett, mint az őrült, hogy a határidőket tudjam tartani, meg házat venni, ilyenek. Ma meg holnap végigszaladok a leveleken és megírom őket.

Mivel most már lebonyolítottuk az adásvételt és a kezemben vannak a kulcsok, ezért már meg merem írni, hogy hogy volt, viszont pillanatnyilag annyira nem a hogyvolt izgat már, mint a rettentő színű és textúrájú festés az emeleten, ezért csak nagyon gyorsan: feltettem a saját lakást az ingatlan.com-ra, aggódtam, hogy nem sikerül eladni, de eladtam, utána költöztem egyet, utána aggódtam, hogy semmit nem fog sikerülni venni a lakás árából, a hitel meg nekem bonyolult, ráadásul elmentem nézni lakásokat meg házakat, és tudom, hogy elkényeztetett budai úrilány vagyok, de basszus, néhánytól sikítva menekültem (a sorházról nekem nem az jut eszembe, hogy úgy sor, hogy csak az első lakás utcafronti, a "némi felújításra szorul"-ról pedig nem az, hogy szivacsosra vannak salétromosodva a falak).

Szóval valamikor egy töki és egy sóskúti ház között megláttam egyet egy sokkal közelebbi településen, gyanúsan olcsón, de éppen útbaesett, úgyhogy megnéztem, és akkor kiderült, hogy a benne lakó kétfős család egy hetet kapott a banktól, mielőtt az hitelfizetés elmaradása miatt elárverezi, és abból az egy hétből aznaptól számolva maradt három nap, úgyhogy gyorsan mondanom kellett egy készpénzes árat, amire rávágtam egy az ingatlan reális árának fele és harmada közötti összeget, amivel megnyertem a licitet. És oké, kell egy csomót felújítani benne, de alapvetően élhető, és sokkal rosszabbakat láttam jóval többért, úgyhogy két pánikroham között azért örülök.

A házról röviden annyit, hogy egy ikerház egyik ikre, 100 nm összesen, kétszer 50, mert két szintes, alul előtér, kamra, fürdő, vécé, konyha és egy szoba, felül meg két szoba (egy erkély), a lépcső szép. Tartozik hozzá egy hatalmas garázs, szerelőaknával, amelyről később bőven, mert egy egész estés horrorfilm leforgatható lenne benne folytatásokkal. A kert összesen 400 nm, most nyílt el benne az ibolya, jön a gyöngyvirág és a bazsarózsa.

Ja, és az iker másik felében a magyar Bruce Willis lakik (a tök helyes feleségével és a két kislányukkal ugyan, de nem lehet minden tökéletes).

Reggel azzal keltem, hogy ma ki kell érnem a Gödörbe (Akvárium) háromra, mert lesz valami műfordítós izé, utána nyomkodom az RSS-olvasómat, ami egyszer csak azt írja, hogy kint leszek ott, mint az év (megosztott) fordítója az Agavénál, ami meglepetésként ért (mármint hogy nem csak úgy, sima fordítóként), de hát tényleg.

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki rám szavazott :)

Ülök itt békésen a munkaállomásomnál, részben a kiállítási lehetőségeket veszem sorra, részben a kondenzációs kazánon gondolkozom, amikor határozott léptekkel bemasírozik hozzánk a szomszéd cég képviselője, E, és közli velem, hogy jé, itt vagyok. Kedves kis arcom ettől felragyogott, mivel abban reménykedtem, hogy áthív kávézni, ehelyett az ablakomhoz sétált, kinézett rajta, majd arról is tájékoztatott, hogy bassza meg, tényleg ez az én ablakom. Felajánlottam, hogy ki is nyitom, ha embereket szeretne onnan dobálni (az öngyilkossági szándékot kizártam, mivel az elsőn vagyunk), de nem élt a lehetőséggel.

A keresztkérdéseim hatására kiderült, hogy egy harmadik személy meg akarta dobálni az ablakomat, és azon vitatkoztak, hogy az az én ablakom-e. Én erre lényeglátóan rákérdeztem, hogy ki és miért akarta megdobálni az ablakomat, mire E azt felelte, hogy nem mondja meg, majd elment.

Valamivel később átsétáltam kávézni (ha az ember kávézni szeretne, néha tudni kell megtenni az első lépést), és akkor kiderült, hogy T akarta megdobálni az ablakomat, hogy beszéljünk a házfelújításról, mert a telefonszámomat nem tudja, és sietett is, úgyhogy mintegy erkélyjelenet formájában szándékozott megvalósítani a kommunikácót. A T sajnos az ábécé M-en túli részében helyezkedik el alfabetikusan, ezért már nekem sem volt meg a telefonszáma, mert csak az M-ig volt idegem átmásolni a kontaktokat az új készülékembe (alig használt nő barátokat keres, a kapcsolat időtartama szempontjából Bélák előnyben), de tisztáztuk, hogy a fodrásznál (aki a lokalizált ablakom alatt dolgozik) például megvan a telefonszámom (a fodrász amúgy is olyan, mint egy facebook-motor, mindenkiről tud itt mindent, hogy ki mikor jár be, mikor kinek születik gyereke, hogy néz ki, milyen hobbijai vannak, status update-eket lehet nála hagyni, ésatöbbi). Meg persze nálam is megvan a számom, úgyhogy megadtam.

Pillanatnyilag ugyan nincs nálam a telefonom, de az ablakon át elérhető vagyok.

Ma dél és délután kettő között vettem egy családi házat, lemondott Schmitt Pál és telefonáltak, hogy jönnek a szótárgépekért*.

Történelmi időket élünk.

* A két japán szótárgépre októberben kértek tőlünk ajánlatot. A kettő együtt olyan 100e pengő magyar forint lett volna, úgyhogy adtam 5% kedvezményt, és felajánlottam őket 95e pengő magyar forintért. A vásárló erre azt mondta, hogy megveszi őket 98e-ért, előre utalással. Mivel üzleti zseni vagyok, engedtem neki.

Valóban utaltak előre, küldtem e-mailt, hogy megjött a pénz, át lehet venni az árut nálunk, vagy ennyiért kivisszük futárral (és még puszit is adunk). Semmi válasz. Decemberben küldtem a következő, hasonló tartalmú levelet. Nem kaptunk választ. Januárban kinyomoztam a vásárló telefonszámát, és felhívtam, hogy milyen címre küldhetjük a szótárgépeket, mire azt mondta, neki nem sürgős, majd bejön értük. Azóta csend volt, időnként leporolgattam az összekészített csomagot, erre ma telefonáltak, hogy valóban el fogják vinni.

Én soha többé nem veszek semmi tárgyat, ami tíz dekánál nehezebb lenne.

On a completely different note:

Amikor már ott ültünk a távolkeleti étkezdében és a halálról beszélgettünk, miközben a nyolcvanas évek best ofját hallgattuk valami kínai nyelvjárásban, akkor szólalt meg egyszer csak Tarhonyakártevő, hogy látom az arcodon, mit fogsz írni a blogodban: "reggel felkelem, és nagyon szar volt, utána pakoltunk dobozokba, az is nagyon szar volt, utána az autóban eszembe jutott, hogy ismerek férfiakat, majd felcipeltük a dobozokat a nagy belmagasságú ház harmadik emeletére lift nélkül, és az is szar volt, utána beültünk enni, és a halálról beszélgettünk".

Szóval találtam albérletet az átmeneti időre, és pánikszerűen mantrázom magamban az előnyeit, miszerint egy sarokra van a munkahelyemhez (az ovihoz is közel), normálisak a főbérlők, olcsó és nem penészedik. Azért aznap este, amikor bepakoltuk a cuccom nagy részét, és séta közben leszólított egy kéregető a sarkon, majdnem visszaszóltam neki, hogy hidd el, hogy nekem is megvan a magam baja, egy olyan lakásban kell laknom, ahol kalocsai hímzéses háziáldás lóg a konyhában (amitől -- várakozásaim szerint -- lesütötte volna a szemét és utamra enged).

A háziáldás igazából csak az utolsó csepp volt a pohárban, van az objektumban kutyás-cicás kép is naiv stílusban, szarvasagancsból készített díszek, meg minden, de konkrétan minden, amit a tulaj nagyszülei hagytak maguk után, az üres befőttesüvegeket is beleértve. Ez mondjuk remek helyszínné teszi ahhoz, hogy a medúzáknak retróbulit rendezzek benne Napóleon konyakkal és kaszinótojással, ugyanakkor rendkívül erős motivációt is gyakorol rám, hogy minél hamarabb vegyek valami sajátot, és addig is minél többet kimozduljak.

Ja, ami a férfiakat illeti, azok akkor jutottak eszembe, amikor, már az autóban ülve elkezdtünk gondolkozni azon, hogy hmm, az a három emelet. A felhívott férfiaknak ezután 50%-át sikerült rávennem arra, hogy részben mentsenek meg, ami a koromra és a határidőrövidségére való tekintettel (tíz percnyire voltunk a céltól) szerintem szép arány.

Még kicsit hűvös, de már szebb reményeket keltő kora tavaszi nap volt. Az enyhén szlávos arcú lány már a szükséges időpontnál jóval korábban megérkezett a megadott helyre. Kicsit távolabb állt meg, a parkolást egy más nevén lévő telefonról fizette be. A bejutáshoz szükséges papírokat a nála lévő iratok alapján töltötte ki, a telefonját lenémított állapotban feltűnés nélkül a hátsó zsebébe csúsztatta.

A biztonsági őrök egy futó pillantást követően beengedték az előcsarnokba. A lánynak nagyjából egy órát kellett várnia a zárt ajtó előtt. Ügyelt arra, hogy az arckifejezése szenvtelen maradjon, nem nézett a kamerák felé.

Amikor beszólították a megadott néven, határozott, egyenletes léptekkel sétált be az asztalhoz, amelyre már kirakták a kért iratokat. Az első próbatételen átjutott, de a neheze még csak most következett. Mindenképpen meg kellett tudnia a papírokból rendelkezésére álló időn belül minden lehetséges adatot a célszemélyről, de kontaktlencsébe épített szkenner technikai okokból nem volt nála, és minden mozdulatát figyelte a tőle egy méteres távolságon belül álló biztonsági őr, háta mögött a karnyújtásnyira lévő, de mégis elérhetetlen fénymásolóval. Némi pénzzel el lehetett volna intézni ugyan, hogy a lány megszerezze az iratokat, de a várost behálózó szervezet ezt nyolc napon belül nem tudta volna megoldani. A lánynak nem volt nyolc napja.

Megvárta, amíg a biztonsági őr figyelme lanyhul, majd mintegy mellékesen a zsebe felé nyúlt. Az egyenruhás azonnal nyitotta a száját, de a lány mutatta, hogy csak az orrát szeretné megtörölni. A zsebkendőt utána idegesen gyűrögette a kezében, miközben láthatóan teljesen elmélyedt az iratok olvasásában.

Kicsit tovább maradt bent, mint mások szoktak, de a zsebkendőbe rejtett cetlire sikerült kiírnia a nevet, a kódot, a címet, a telefonszámot és a kérdéses időpontokat.

Amikor egyetlen szó nélkül kiengedték, akkor sem látszott rajta semmi, csak levegőből vett egy kicsit nagyobbat a szokásosnál. Ügyelt arra, hogy ne lépkedjen túl gyorsan, miközben az autója felé sétált. Elhajtott a város egy másik pontjára, és ott egy tiszta vonalról felhívta a megszerzett számot. Harmadszorra végre fel is vették. Akkor megadta a kódsorozatot, a faxot egy ügyvédi irodába kérte, más nevére. Nem fenyegetőzött. Nem volt rá szükség.

Másnap reggel jött az értesítés, hogy a küldetés végrehajtásával a megbízó elégedett, a következő munkanapon elindítja az utalást. A lány arcán továbbra sem látszott semmi. A gondolatai már a következő elintézendő feladat körül forogtak.

A város mindeközben boldog tudatlanságban élvezte az egyre langyosabb kora tavaszi napokat.

Lehet, hogy soha nem jutott volna a tudomásomra, hogy az OEP konkrétan nem tudja, mikor mennyit fizettem be neki, de mivel a gyereknek volt egy hosszabb tüdőgyulladása, az elmúlt tíz évben először szerettem volna élni a táppénzzel, mint lehetőséggel. Ha már.

Ehhez viszont nekem kell benyújtanom az összes befizetési igazolásról szóló papírt a tavalyi évről, ami nem egyszerű (miért is lenne az ebben az elátkozott 2012-es évben), mert tavaly szeptemberig az "A" cégnél voltam alkalmazásban (ami két éve megszűnt, de amíg GYES-en voltam meg utána három hónapig papíron még az alkalmazásukban kellett lennem, és egyébként hihetetlen köröket futottam ott is, hogy a felszámoló cég egyáltalán elismerje, hogy valóban alkalmazásban voltam ott, és megszüntesse a munkaviszonyomat), szeptembertől a "B" cégnél alkalmaztak, és mindeközben végig fizettem a vállalkozói kivétem után a járulékokat is (két kisebb nyugdíj összege volt havonta, de minek, ha úgysem tudnak róla). A mélypont az volt, hogy állítsak ki magamnak egy igazolást, amit írjak alá cégvezetőként (hogy én utaltam az egészségügyi hozzájárulást) és egyszemélyi cégtulajdonosként (mert utánam utaltam). És amíg ezt nem írom alá magamnak, addig halálhörgés, siralom, ne reménykedjek semmiben (természetesen aláírtam).

Az OEP bizonyos hasonlóságot mutat a közös képviselővel, aki nem tudja megmondani, befizettem-e a közös költséget, vigyem be a csekkeket (az volt a tervem, hogy a vevőknek telefonon is tudja igazolni, hogy minden be van fizetve, anélkül, hogy odarohangálnék, de nem).

A másik a földhivatal, akik azt csinálják, hogy odaadja a srác betekintésre a papírt a saját ingatlanomról (kábé teljes motozás után), és fénymásolatot kérhetek róla, egyrészt 100 ft/oldalért (a Copy General ehhez képest nonprofit szervezet, de ez még nem is érdekel), másrészt viszont ott van a fénymásoló tőlem két méterre, ott vannak a papírok, de azonnal nem másolnak, másnapra sem, csak nyolc napos határidővel (ez a sürgősségi).

Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.

Na ez olyan hét, hogy nagyon, azt nem tudom még, hol fogok lakni három hét múlva, életemben kábé először durván lehúzták az egyik fordításomat (ebben főleg az a durva, hogy hasonló témában meg ugyanezen a héten megdicsértek, igaz, abban nagyobb gyakorlatom van, de úgy dicsértek, hogy pénzt is adtak pluszban mellé, vagyis egyelőre csak ígérték), teméntelen mennyiségű hivatalban ültem és álltam (nullás igazolásokért), kiderült, hogy az oepnek fogalma sincs, mikor mennyit (sokat) fizettem nekik, ezt nekem kell igazolnom, elkezdtem dobozokba pakolni, majd kétségbeestem, a gyerek meggyógyult, majd megint beteg lett, kaptam gyerektartást, a tartozásokat viszont azóta sem utalják, és -- idézném Tarhonyakártevőt -- a napkitörés meghúzta a kocsimat, még szerencse, hogy nem fizettem még ki, és így van rá casco.

Ja, telihold is volt, az nem csinált a kocsimmal semmit.

Meg olyan is volt, még mielőtt hirtelen rengeteg dolgom lett és anyagi problémám, hogy a régi, nemes hagyomány szellemében, miszerint írásért etetnek, a Makifood főzőiskola meghívott főzést tanulni, és én stílszerűen az izakayás alkalmat választottam, ha már japán kalligráfiázni tanulok (kisebb kihagyásokkal ugyan, de konzisztens megjelenést lelkesedéssel pótolom).

Inkognitóban (nem mint blogger, hanem mint ún. normális ember) jelentem meg az alagsori ipari konyhában, miközben odakint havaseső szitált és csak egy-egy sötét alak sietett tova a sugárút félhomályában, mint egy kémregényben. Előző este rám tört, hogy én ehhez nem értek (társas főzés), de nem találtam senkit, aki értett volna, viszont legalább annyit megtudakoltam a japán kapcsolatot, hogy mi az az izakaya (alkohol mellé felszolgált főtt/sült cuccok), majd megnéztem pár dumplingos (japán tortellini) videót (mivel ugye tortát marcipánozni is a netről tanultam), de nem lettem expertebb.

Maki az óra első öt percében elmagyarázta, mi az az izakaya (alkohol mellé felszolgált főtt/sült cuccok), majd azt is, hogy honnan lehet tudni, mikor forr a víz. Innentől úgy éreztem, hogy legalább az advanced novice levelt megütöm (nem beszélve a dumplingos videókról, illetve arról, hogy a webshopunkba én vittem fel a japán rizsfűszerkeverékeket, mondjuk az "útitárs" ízesítésű azóta is borzolja a képzeletemet, remélem, nem az, amire gondolok (hosszabb, viharos hajóutakra, magashegyi túrákra)).

Eddig a japán konyhára úgy gondoltam, mint olyanra, amelyben mindenbe el van dugva valami tengeri állat (mivel én nem eszem tengeri állatokat, ez fontos szempont számomra), most már úgy, mint amelyben mindenbe el van dugva valami tengeri állat, és/vagy túl régi tojás. Az első menüpont ugyanis a száznapos tojás volt, ami pontosan úgy is néz ki, íze viszont szerencsére nincsen nagyon, csak állaga. Viszont náluk még az alaplé is hallé (reszelt bonitóból és algából, amit forrás előtt egy perccel kell kivenni a vízből). A háromszögletű nigiri szusi bélszínnel először felvillantotta a reményt, de utána kiderült, hogy ezt is le kell önteni alaplével (nem baj, itthon nem öntöm), viszont megtanultam ennek a kézzel csinálásának a technikáját (a második után igazából nem nehéz).

Az igazi hardcore feladat, amelyre rögtön rá is vetettem magam, a nyers ráknak pucolása volt (mint említettem, aznap este depresszív, mocsok idő volt, idegenekkel és tengeri rákokkal voltam bezárva egy üldözőjelenetes konyhába, desperate times require desperate measures). A nyers rák így néz ki:



Már nem azért, de most komolyan.

Ezután vagdostam némi spenótot és reszeltem egy kis gyömbért levezetésül, majd szerencsére kiderült, hogy lesz dumpling is, amelyhez a japán asszonyok tradicionálisan áthívják a szomszédasszonyt pletykálni, miközben megcsinálják, mert ők egyenként nyújtják ki a kis tésztakorongokat, nem pedig kinyújtják az egész tésztát, majd pogácsaszaggatóval kiszaggatják (az eljárás oka ismeretlen, de például én is utálok gyúródeszkát mosogatni). A kevésbé tradicionális japán asszonyok megveszik a tésztalapot ötvenesével mélyhűtve a Lehel piaci kínainál, mint kiderült.

Szóval a dumpling így néz ki:



Én pedig így nézek ki, miközben dumplingozom (jobbra, a szigorú arckifejezés a tonhalnak szól, hogy tudja, hol a helye):



És igen, meg lehet csinálni, a szintidőm olyan három másodperc.

A dumplingok elkészítését követően kiderült, hogy a tradicionális japán háziasszonyok éppen olyan heves kézmozdulatokkal szedik fel kicsit szitkozódva a letapadt dumplingokat, mint a tradicionális magyar háziasszonyok (vagy én). A mosogatást meg az edénykereséseket, ilyesmit szerencsére a fiatalként és dinamikusként jellemzett, és valóban fiatal és dinamikus (és nagyon kedves) asszisztensek csináltak.

A képeket a Makifood fotósától loptam, majd kiderítem a nevét.

Tudom, hogy mindig csak kérek, de ha valaki tud a XII., I. vagy II. kerületben jó áron kiadó vagy eladó lakást, az szóljon már nekem.

Csináltam cselekvési tervet, amelynek első lépése az volt, hogy feltettem az ingatlanomat az ingatlan.com-ra (sajnos csak egy szoba, ezért abba beköltözni hosszú távra gyerekkel nem tudok, egyébként 41 nm, teljes felújításra szorul, a Margit híd budai hídfőnél van, de csendes utcára nyílik, 9,5M, ha valakit érdekel), mire rögtön ingatlanügynökök hada támadott le telefonon, noha én inkább dolgoztam volna. Tegnap munka után fogadtam is párat, és mindenki nagyon aranyos volt velem, pedig összefutottak, de semmi ahhoz hasonló véres és generációs bosszúhadjáratokat előidéző konfrontáció nem történt, mint a hordozókötésekről vagy a hörcsögtenyésztésről szóló topikokban szokott.

Az egyik ráadásul feltette az expresszre a lakás lomtalanítását (minden résztvevő számára ingyen), amire húsz telefont kaptam rögtön, szóval kapják be azok, akik eddig többtízezerért pakolták volna ki a lakást (lomtalanítást vállaló cégeket kerestem neten).

Szóval a haditerv az, és ehhez kérek drukkokat, hogy eladódik a lakás, abból részben kifizetem az autó maradék részletét (önmagában annyira nem vészes, de havi részletekben a casco miatt 2,5x annyi, plusz minden hónapban likvidnek kell lennem, és a stressz nincs jó hatással az arcbőröm üdeségére), részben pedig megkapja a pénzt az öcsém, hogy vegye meg a kinézett lakást, én meg megkapom az övét (ami lakható), vagy ha ő is el tudja adni, akkor minimál hitellel veszek egy másikat.

És egyszer talán a kiadók is fizetnek, de ez kezd ilyen vallásos meggyőződéssé válni nálam (nem az erejét, hanem a racionális alapjait tekintve). Brainoiz pl. azzal biztatott, hogy két év után őt is kifizette az X kiadó, tehát van remény.

A terv másik része, hogy nem kiadóknak, hanem egyéb megrendelőknek fogok fordítani talán kevésbé szórakoztató, de legalább időben kifizetett dolgokat.

És ó, a költözés, de ez egy másik történet, amit majd máskor mondunk el.

Szóval most az van, hogy különböző kiadók tartoznak nekem nagyjából olyan három millió körüli összeggel ősz-január óta, ami után én már befizettem az áfát (illetve rengeteg olyan adóelőleget is, amiből majd visszakapok, mert nem annyi lesz az adóm, ez is mekkora wtf), viszont én nem várhatok hónapokat a lakbérrel meg az autóhitellel meg a tej-kenyér kifizetésével, úgyhogy ha valaki tud belátható időn belül fizető fordítási vagy általam elvégezhető bármilyen munkát, az szóljon már.

Vagy ha valaki venni akar egy felújítandó, Margit körúti csendes lakást, az is.

Az agnus nagyon aranyos egyébként (most helyette is írom a blogját), amikor Annecy-ben vagy hol sétáltunk az esőben, lehajtott fejjel, akkor azt mondta, hogy mennyire örül, hogy már öreg. Mivel akkor mentek el mellettünk éppen fiatal lányok, értően rákérdeztem, hogy vajon azért-e, mert már nem nevet idétlen vihogással mindenen, akkor bólogatott, és hozzátette, hogy én már soha nem nevetek.

Aztán valamelyik este már feküdtünk az ágyban, az utcán hangosan kacagtak  kocsmából hazatérők, és akkor agnus azt mondta, hogy ha szeretnéd, akkor holnap én is így fogok veled vihogni hazatérőben a kocsmából, mire egyrészt meghatódtam, másrészt visszakérdeztem, hogy nem azt mondta-e, hogy ő már soha nem nevet. Agnus erre azt válaszolta, hogy én csak azt mondtam, lucia, hogy nem fogok úgy vihogni, mint egy tinilány, azt nem, hogy nem fogok úgy visítani, mint egy részeg picsa.

Egyébként meg még az út elején kijelentette, hogy őt már csak a meleg és/vagy foglalt fiúk érdeklik*, és a mai séta után az aranyos fiúval közölte velem, hogy ez tényleg kedves fiú, biztosan rá fog döbbenni hamarosan, hogy meleg.


* pechjére úgy alakul, vagy valami ilyesmi, nem pedig vamp.

Megint eljöttünk síelni, ugyanarra a helyre, úgyhogy most egy másfélszer két méteres, kétágyas (emeletes) szobában állok, a telefonom agnus kilyukadt harisnyájában lóg egy fortocska típusú ablakban (a leukoplasztos rögzítést leszavazták), és fél lábamat kecsesen a negyed szobát elfoglaló székre téve az ugyanazon a széken honoló kecskelábú asztalkára helyezett számítógépen blogolok. Állva, mint az állatok.

Az úgy volt, hogy csalárd módon eladtak nekünk még odalent egy helyi internetezős sim-kártyát, azt viszont nem emltették, hogy ide fel sem a 3G nem ér fel, se megfelelő wi-fi hotspot sincsen. Úgyhogy vettem készpénzért egy heti internetet a boltban (wifis), amivel csak az a baj, hogy megfelelő mennyiségű wifi csak a mi ablakunkban van (vagy a hóborította gangon), a net csak a telefonomról működik, amivel tetheringgel tudom tovább osztani. A micro usb kábelem viszont rövid, úgyhogy egy ideig Agnus tartotta a gépet a légtér megfelelő pontján, majd alátámasztottuk.

Ja, meg hóban kirándulni is voltunk ma, de mivel zárás miatt felzavartak minket a gyalogos sífelvonótól, még pont elértük a Le Monde kocsma Happy Hourját (szeven mol minitz, mondta a báros az órájára pillantva), így hagytuk magunkat elsodortatni a sors kiszámíthatatlan árjával.

Van egy csomó félbejegyzés draftban, de ezt nem lehet halogatni. Szóval, mivel a népi tapasztalatok szerint az ide beírt kívánságok hajlamosak teljesülni (bár néha nem úgy és nem akkor), idén is lehet kommentben kívánni, nem csak világbékét, hanem mindenféle önzőbb dolgokat is (én is azokat kívánok, csak meg kell még fogalmaznom). Holnap éjfélig, lehetőleg.

A karácsonyi ajándékomat meg már másfél hónapja megkaptam magamtól, egy ilyet rendeltem a mindenható információs világsztrádán (nem, nem az amazontól, itthoni forgalmazóknál olcsóbb). Nem azért vettem, mert olyan űreszközös, mint amit a Star Trekben használnak, hanem mert mágiával villanófénnyel véglegesen szőrtelenít állítólag.

Az IPL szőrtelenítést (villanófénnyel működik, a szőrszálak pigmenttartalmát felhevíti, és emiatt elpusztulnak a növekedési fázisban lévő szőrtüszők, csak aránylag világos bőrön, aránylag sötét szőrszálakkal működik) már régebben kinéztem magamnak, csak mindig tologattam, mert nem volt időm szalonba menni (a munkahelyem tízméteres körzetében csak fodrász és kozmetikus van, úgyhogy a hajam és a szemöldököm jó), aztán meg megláttam ezt valami karácsonyi katalógusban, osztottam-szoroztam, és megvettem. Most kábé két héttel vagyok túl a második kezelésen, és az érintett területeken olyan egyharmadára csökkent a szőr mennyisége (állítólag 6-10 kezelés kell a végleges eredményhez).

A legnagyobb hátránya az, hogy elég pici a villanófelület, és elég unalmas az 1x2 cm-es izével végighaladni mondjuk a vádlin kihagyás nélkül (ugyanakkor hónaljban meg bikinivonalban nem is lenne jó nagyobb, mert biztonsági okokból csak nagyjából sík területen működik). A másik hátránya, hogy aránylag hamar túlmelegszik (egy alsó lábszár), de olyan öt perc alatt ki is hűl, és lehet folytatni.

Az előnye az, hogy sokkal kevésbé fáj, mint gondoltam, csak egy kicsit csíp, de messze nem annyira, mint a gyanta vagy akár a leggyengédebb epilátor, nincsenek benőtt szőrszálak, és tényleg hatni látszik (meg persze űreszközös is). Persze a hosszútávú hatásait még nem ismerem, de egyelőre örülünk, Vincent.

Nagy szerencse, hogy a gyereknek már előestén csináltam karácsonyt, mert a jézuska nekem 23-án éjjel egy hányós-hasmenéses vírust hozott, minek következtében az éjszakának elég nagy részét a vécén ülve töltöttem, ölemben egy halványkék dézsával, másnapra 39 fokos lázzal, és így lőttek a nagyszabású karácsonyi terveimnek, melyeknek része volt, hogy (a) kialszom magam, (b) tatárbifszteket eszem, (c) Bailey's-t fogok inni.

De minden rosszban van valami jó, ebben például az, hogy (a) a jézuska megvárta az utolsó munkanap végét, (b) bár évente csak egyszer és ilyenkor szoktam komolyabban beteg lenni, ezt az eddigi repertoárhoz képest (tüdőgyulladás, petefészek-gyulladás, terhesség, stb.) elég könnyen megúsztam, (c) a világ egyik legnagyszerűbb orvosának hála, aki tévedhetetlenül diagnosztizál, lát el recepttel, keres nekem ügyeletes gyógyszertárat és lát el instrukciókkal elfojthatatlan túrórudivágy esetére az egyházi ünnepeken is, mostanra kutya bajom.

Szóval azért félig tele van.

Mintegy az előző három poszt összefoglalásaként tegnap megállapítottuk a munkahelyen, hogy az ideális férfi számomra pillanatnyilag olyan, hogy be tud jönni egyedül az ajtón, magasra emelt bal kezében a rendelése sorszáma, magasra emelt jobb kezében a pontosan kiszámolt vételár, tekintetében megértés, csodálat és hála, nem beszél, átvétel után sietve távozik, és közben Ryan Gosling.

(Miután erről tájékoztattam a környezetemet, a két bérelt fiatalemberünk megköszönte, hogy ennyit tanulhatnak nálunk az élet mindenféle aspektusáról, közte a női lélekről, és megfogadták, hogy ezentúl pontosan kiszámolt pénzzel fognak a nőkhöz közeledni, szerencsére a cégvezető még időben szólt nekik, hogy ez nem minden nőnél és nem minden körülmények között hatékony eljárás).

– Egy igazi férfi nem áll sámlira.
– ?
– Egy igazi férfi megnő.

Igazából nem csak azért nem írok nagyon blogot mostanában, mert sok a dolgom, hanem mert magánéletről nem akarok, a munkáról lassan egy külön blogot akarok, hogy ne ez legyen vele tele, politizálni itt nem szoktam (nagyon), bár most ősszel, amikor be kellett fizetnem a teljes idei iparűzési adót (igen, azok után a munkák után is fizetnem kellett saccolt adót, amiket még meg sem rendeltek tőlem, nemhogy kifizetni nem fizették ki, és százezres nagyságrendről van szó, nem háromezerhatszázötven forintról), akkor felmerült bennem, hogy kiöntöm a lelkem, de egyelőre tartom magam.

Volt viszont az a rész, amikor szerelmes voltam Ryan Goslingba. Ez azzal kezdődött, hogy többen javasolták, nézzem meg a Drive-ot (és ne olvassak előre róla semmit), majd az L. konkrét ultimátummal állt elő, miszerint ő előző nap látta már, de velem is meg akarja nézni aznap, mert nekem tetszene. A Drive nálam az év filmje lett, nézze meg, akinek kedve van (és ne olvasson róla előtte semmit).

Utána a kiábrándulás végett megtekintettem RG filmográfiájának előző darabjait (a Drive-ot valaki úgy jellemezte nekem, hogy a női karakterről is eszébe juthattam volna több okból, de neki a férfi karakterről jutottam, mert nekem ilyen az esetem), de a Lars and the Real Girl után arra a következtetésre kellett jutnom, hogy vagy nagyon tud valamit RG, vagy a szellemi fogyatékossággal határosan szociofób, tévképzetes felnőtt férfiak is az eseteim. A Lars and the Real Girl arról szól, hogy a főszereplő, a szófukar, emberkerülő és félénk Lars Lindstrom az aggódó családja nagy örömére megismerkedik egy külföldi lánnyal az interneten, aki végül megérkezik hozzá, és a család számára az első közös vacsorán kiderül, hogy egy szexbaba. Terápiás film.

Megnéztem a Half Nelsont is, amiben RG tanárt játszik egy rosszabb hírű középiskolában, és összebarátkozik az egyik fekete lány tanítványával, akivel kölcsönösen segítenek egymáson bizonyos szempontból. Régebben jobban rezegtem az ilyen filmekre, bár most is volt néhány mondat, ami tetszett ('cause it's just not cool to be a nazi any more, baby).

Utána jött a Blue Valentine, amit mindenképpen érdemes volt, de soha többé valószínűleg. Ez egy kapcsolat utolsó időszakáról szól, visszatekintésekkel az elejére, a rendezője és forgatókönyvírója a saját életéből merített, és a nagyjelenteknél arra kérte a színészeket, hogy improvizáljanak, amihez külön-külön adott utasításokat (pl. RG próbáljon bármilyen eszközzel kihúzni valamit a filmbéli feleségéből). RG továbbá két hétre összeköltözött az erdőben a női főszereplővel, ahol az volt a feladat, hogy próbálják megtalálni, mivel tudják legjobban idegesíteni egymást. Ez látszik is a filmen, mindkettőnek a helyzetébe eléggé bele tudtam élni magam, hiteles volt, meg minden.

A Crazy, Stupid, Love viszont egy teljesen aranyos romcom, mondjuk ebben nem szerettem volna bele RG-ba, amiről nem csak az arcszőrzete tehet, illetve az sem befolyásolja, hogy csak a Drive-ban kapták el azt a kameráből félrenézős, befelé pillantós, őszintén elégedett, kicsit huncut mosolyát.

Azért erre lájkoltam egyet.

Na, az ígéret szép szó, de mivel végül az ajánlott vendéglátó egységekben nem volt hely, egy munka tematikájú bejegyzés is lesz.

Hétfő: This is the beginning of a beautiful...

Volt ugye a grafitos munkahelyi thread a héten, ami onnan indult, hogy hétvégén Tarhonyakártevőnél laktak Grafitemberék, és amikor ellátogattam oda, óvatlanul feltettem a kérdést, hogy nem-e lehetne-e mégis egy dedikálás karácsony előtt. Ez odág fajult, hogy hétfő reggelre tudtuk, hogy péntek du négykor dedikáltatni fogunk valamit valahol, és hétfő estére azt is tudtam, hogy karácsony előtti pénteken már az istennek nincs erre hely sehol (a biztosnak vélt intézmények elköltöztek, nem válaszolnak vagy mással dedikáltatnak).

Kedd: I'm a leaf on the wind

A Grafitnak bedöglik a gépe, nem tudja tőlünk kétszáz kilométerre beszkennelni a három utolsó képet a naptárba. Felmerül a lehetőség, hogy jövőre az október-november-december elmarad. Időközben érkeznek a megrendelések, nem baj, megoldjuk. Rám marad a webáruház, és a dolgomat kissé megnehezíti, hogy a lelkes, és amúgy szakértő informatikus kollégák az évnek ezt a szakát választották a paypalos fizetés lehetőségének megteremtésére, ami béta-verzióban fut, de ezt is megoldjuk. Kedd estére elkészülnek a prototípusok.

Szerda: Oh no, oh no, we're all going to die

Mivel profik vagyunk, eleve része volt a cselekvési tervnek, hogy a naptárdedikálásra készítünk naptárakat is, annak ellenére, hogy a nyomdász kollégák már azért is letépik a fejem így karácsony előtt, ha rájuk nézek. Mivel nagyon profik vagyunk, a naptárakat szerdára terveztük elkészíteni a pénteki dedikáláshoz, nem péntek délelőtt. Szerda reggel megjönnek a spirálok a spirálozáshoz. A spirálok rosszak. A telefonos érdeklődésre kiderül, hogy csődbe ment az a cég, aki a spirálozógépünket gyártotta, és a spiráljukat sem forgalmazzák már. A vezetőség homlokán az új spirálozógép vásárlásának eshetőségére az aggodalom ráncai jelennek meg, szájukat korhatáros kifejezések hagyják el, a nyomda gyászol, én a megrendelőkkel való levelezésbe menekülök.

Végül sikerül maradék készlet spirálokat szerezni valahonnan, mindenki boldog. Ez a harmadik olyan napom, amikor az első étkezésemet a kocsiban, útban az óvoda felé ejtem meg, műanyag dobozból műanyag villával fogyasztva a kínait, mint az erdő vadjai.

Csütörtök: Meggyőződésem, Edgár

A nyomdán és rajtam kívül mindenkit letaglóz valami vírusos gyomorbántalom, reggel fél nyolckor már telefont kapok vevőügyben, vérbosszút esküszök XY ellen, akinek formai okok miatt személyesen kell kiszállítanom a rendelését (megjegyezném, eleve nem webshopos munkakörbe vettek fel, de felosztottuk egymás között a házi buddhista szerzetesünkkel a témát). Paypallal kifizetnek egy maneki nekós telefondíszt, ami nincs meg, erről tájékoztatom a vevőt, mire a macska előkerül. Megérdeklődöm a buddhista szerzetesünktől, melyik a zöld teás füstölőnk, mire azt mondja, nézzem meg, rá van írva. Japánul. Felmerül bennem, hogy egyetemista stílusban megtanulok japánul ("miért, holnap ZH?"). Kénytelen vagyok megkörnyékezni a nyomdát darth vaderes és storm trooperes hópehely, egyben karácsonyfadísz céljából, de hála annak, hogy a nyomdavezető is Star Wars fan, túlélem.

Ez az első nap, amikor hazamenve nem fordítok le egy ívet (ana, idáj máj meg ed kávét).

Péntek: A napfény íze

Reggel átadom a gyermeket a nagymamájának a város túlsó végén, majd kiszállítok XY-nak, aki lekerül a halállistámról, mert bocsánatot kért és hatszor annyi borravalót adott, mint amekkora összegen vitáztunk (és amit udvarias hangnemben elengedtem, mert a vevőnek ugye mindig igaza van). Egy Schaffer Erzsébet valahol elmosolyodik. A cégnél vannak naptárak, van öt percem enni, elkészül a grafitos kabátlógató két prototípusa, a nyomda elkészíti a star warsos hópelyheket fából, kedvesen köszönő leveleket kapok, és bár kifogom a legnagyobb dugót útban a Tündérgyár felé, csak tíz percet késünk, és egyrészt megnyugtat a tudat, hogy nélkülünk (grafit és naptárak) úgysem kezdik el, másrészt legalább van időm azon töprengeni, hogy az aznap feladott tíz, nagyrészt tökéletesen egyforma utánvétes csomag között miért nincs kettő, amire ugyanannyit számolt volna a posta.

És most itt ülünk, Grafit rajzol, az emberek naptárat vesznek, és holnap csak tízre kell bemennem a munkahelyemre (azt is csak hobbiból).

Amennyiben holnapig segít nekem valaki elérni a Pedált, vagy találni egyéb helyet, ahol péntek 16:00-tól dedikációzást szervezhetünk Grafitember cicis naptárának, mint az új kiadója, ígérem, hogy a héten írok három darab illő hosszúságú, nem munkatematikájú bejegyzést.

Az autóm minden bizonnyal úgy gondolta, hogy már régen írtam róla, mert határozottan figyelemfelkeltő dolgokat csinált a héten (na jó, csak egyszer, de az durva volt).

Aznap reggel sikerült ráállnom a sofőroldali ajtóval egy fakerítésre, mert máshol nem volt hely (ráadásul a két utolsót az orrom előtt nyúlták le), ami önmagában nem lett volna baj, mert van még négy ajtó rajta a csomagtartóval együtt. Csakhogy a többi négyet csak a kis akkumulátorról kapott delej nyitja, és amikor délután háromkor (egy órával azelőtt, hogy a gyerekért legkésőbb az oviba kellett érnem) megközelítettem a gépjárművet, kiderült, hogy a kis akkumulátor minden energiáját arra fordította, hogy a riasztót működtesse (a közelben sétáltató kismamák tanúvallomása szerint), majd tetszhalott állapotba vonult.

Szóval ott álltam a kocsival, aminek az ajtaját csak tíz centire lehetett kinyitni, és semmi mást nem tudtam csinálni vele, és azon gondolkoztam, hogy akkor most kétségbeessek-e, vagy levegyem a kényelmetlen magassarkúmat, és csak utána essek kétségbe, majd inkább telefonáltam az ismerőseimnek, akikkel kedélyesen elcsevegtem a témában. Ennek annyi eredménye volt, hogy a rendszergazda közölte velem, hogy úton van, ad nekem delejt, de mire odaér, hatoljak be valahogyan az autóba, mert különben nem fog menni.

Mivel az utóbbi időben sok Jane Goodallt olvastam, tisztában voltam vele, hogy mire képesek a főemlősök, ha igazán akarják, úgyhogy kerestem egy nagyobb botot, és lepiszkáltam vele a banánt valahogy kinyitottam vele előbb a motorháztetőt belülről, majd az emberi ujjbegyekre formatervezett, finom, csúsztató mozdulattal eltolható utasülés oldali zárat is odébb pöcköltem. Ez utóbbi elég nehéz volt egy tíz centis résen benyúlva, rossz szögben, két méteres bottal, úgy, hogy vagy belátok, vagy manipulálok, olyan negyven percbe telt, úgyhogy időközben a babakocsis anyukák mellett néhány férfiember is megállt a közelben, és érdeklődtek, hogy segíthetnek-e valamiben. Sajnos kiderült, hogy az egyik nem tudja, hol van a saját akkumulátora az autójában, a másiknak nagyon mélyen volt, a harmadiknál nem volt bikázókábel (szekvenciálisan jöttek, nem átfedésekkel), úgyhogy magamban némileg sajnálkozva azon, hogy nincsenek már igazi férfiak, megköszöntem a szándékot.

Ezzel szemben a rendszergazda csúcsot döntött, miután odaért, konkrétan nagyjából másfél perc alatt előkapta, csatlakoztatta, beindította, meg is jegyeztem neki a szokásos hálás modoromban, hogy igazán nem mondhatja, hogy nincsen kihasználva az indítókábele, mióta elektronyos autóm van, amire ő kevésbé lelkesen helyeselt, majd elzavart az óvodába.

És akkor most leírom százszor, hogy mindig szabadon hagyjuk az egyetlen kulccsal nyitható ajtót (és nem bosszantjuk Christine-t soha).

Az új munkahelyemben (ami mellett a régi munkáimat is csinálom) az az egyik legjobb, hogy a legkisebb bátorításra színes és autentikus történeteket hallgathatok olyan témákban, hogy "milyen volt, amikor birkanyájunk volt" vagy "milyen volt, amikor buddhista szerzetes voltam", a legbizarrabbak közé meg az tartozik például, amikor váratlanul, rám nem jellemző módon ott állok az étkezőben, a kezemben egy bambuszkarddal, és egy nálam két és félszer nagyobb férfiember magyarázza nekem, hogy ha ő úgy tartja a saját kardját, akkor én sehogyan nem fogom tudni megszúrni (ez nem zaklatott fel különösebben, egyrészt, mivel nem is akartam, noha biztatott, másrészt mert amúgy is életlen volt a kard, szóval csupán imagináriusan nem tudtam volna megszúrni).

Szóval örülök, hogy fiatalos, dinamikus csapatban dolgozhatok, és élvezem a munkám támasztotta kihívásokat, mint például amikor odajön hozzám az ex-szerzetes, hogy szerintem a szív szútrás kalligráfia kezdőkészletet mennyiért árusítsuk, amiben nekem ott kezdődnek a kihívások, hogy mi az a szív szútra (de már tudom).

Amiről viszont főleg írni akartam, az az, hogy itt valamiért kedvelnek engem, és ötlet szintjén indult is egy olyasféle fundraiser, hogy ha meghirdetek a blogomon termékeket, akkor abból X százalékot kapok szeretett gyermekem eltartására, de nekem így is a pofám leszakad attól, hogy mennyi mindent kapok a blogolvasóktól (legutóbb egy hatalmas bödön jelly bellyt Angliából, amit ezúton is köszönök, mindig meghatódva járok rá jellemtelenül), szóval azt mondtam, hogy legyen inkább úgy, hogy kapjanak kedvezményt a blogolvasók a dolgokból, és ha akarnak, vásároljanak, elvégre nekem az is jó, ha nem megy tönkre a cég.

Részletek a vonal alatt (az elolvasomra kattintva), hogy ne legyen annyira arcbanyomva.

A kedvezményeket a nesztelencsiga jelszóval lehet igényleni egyelőre november 15.-ig.

A Shirokuma cégcsoportnak, ahol kardozom dolgozom két fő részlege van, az egyik maga a Shirokuma Kft., ami digitális nyomda, könyvkiadó, szakfordító és szoftverhonosító vállalkozás. A digitális nyomdában az a jó, hogy kis példányszámú rendeléseknél nem túl drága, megnézegettem az árlistákat, és az itt nyomtatott könyv kábé fele annyiba kerül, mint amennyiért a könyvesboltban hasonló minőségben és méretben venni lehet (pontos árat azért nem tudok, mert erősen minőség/méretfüggő, de szabott árak vannak), ez annak lehet jó, aki a naplóját akarja kiadni, fotókönyvet akar gyerekről/esküvőről, vagy kész megrendelésre nyomtat csak, mert ugyanannyiba kerül darabja, ha húsz alkalommal egyet kér, mint ha egyszer húszat. Ami nekem a nyomdából szubjektíve eléggé tetszik, az a lézervágóval kivágott vagy színezett facuccok (minta alapján bármit kivág a gép, a likasztott jellegű névjegykártyák (kisebb formákat is szépen csinál) vagy üdvözlőlapok, és a fába gravírozott dolgok (fadominó, táblajáték, "faragott" doboz, akármi).

A Shirokuma egyben kiadó is, elsősorban japánnal és a japántanulással kapcsolatos könyveket ad ki, ezekből eddig egyet olvastam, de azt alaposan, mert lektoráltam is, Dave Barrytől a Megjárta Japánt, ami egy könnyed, "culture at a glance" olvasmány, de volt olyan, hogy hangosan felröhögtem rajta.

A Shirokuma termékek közül a névjegykártyákra 50% a nesztelencsiga-kedvezmény, minden másra 10%, érdeklődni a nyomda@shirokuma.hu címen, vagy személyesen a Maros utca 25. szám alatt (a Délinél) lehet érdeklődni a munkatársaknál (az árajánlat kérése nem kötelez senkit megrendelésre, és karddal is csak engem szoktak itt felzaklatni, amennyire megfigyeltem).

A másik fő részleg a Maido Kft., ami japán kultúrával kapcsolatos tárgyakkal és tudással kereskedik. A tudás a kalligráfia-tanfolyamot takarja, ami inkább klubszerű, és a volt buddhista szerzetesünk vezeti, aki egyébként normális, meg szórakoztató, és nagyon ért a témához. A tanfolyamra szóló tíz alkalmas bérlet ára 20 000.- ft., de aki még nem tudja, hogy érdekli-e a dolog, az egyszer egy alkalomra is befizethet 2000 forintért. Az időpontok a létszám változásával rugalmasan alakulhatnak. Erre a nesztelencsiga-kedvezmény 1 fő jelentkezése esetén 10%, 2 főnél (ha együtt vesznek bérletet) 20%, 3 főnél 30% per fő.

A Maidoban kalligráfiával kapcsolatos eszközöket is lehet kapni, kezdőcsomagban (díszdobozzal vagy magában) is és külön-külön is, továbbá mindenféle jellegzetes, Japánnal kapcsolatos és nem túl gagyi tárgyat. Amire én rávetettem érdeklődő tekintetem sugarát, az a bento-készlet (azonos mintájú dobozkák, elválasztók, kiszúrók, pálcikatartók, doboztáskácskák, mittudomén), mert a gyermek csak azt hajlandó megenni, ami érdekesen néz ki, vagy autóból van, és egyébként is, néha kell lazításként, hogy répából polipot faragjon az ember. Ezeket és a többi mindent a Maido rapid fejelesztés alatt álló webáruházában lehet megvenni, vagy szintén itt, személyesen, a Maros utca 25. alatt (csak nézelődni is be lehet jönni, tényleg mindenki normális és/vagy buddhista szimpatizáns).

A Maido termékekből a nesztelencsiga-kedvezmény 10%.

Most az van, hogy hétfőtől részmunkaidőben már máshol is igazgató leszek, nem csak a saját cégemben, de amellett ugyanúgy és hasoló mennyiségben folytatni szándékozom, amit eddig csináltam a könyvekkel, emiatt kicsit izgultam (úgy értem, raving madnessben élek egy hete), hogy a gyerek beszokjon két nap alatt az oviba, ha már a szobatisztaságot az utolsó pillanatban sikerült megoldania a last minutemannek (ráadásul az apja kivonta most magát a forgalomból, immár nem csak anyagilag, de jelenlétileg is az egészségügyi állapotára hivatkozva), de ő csont nélkül vette a dolgot (egyelőre), csak engem cseszett le az óvónéni, amikor suttyomban zugdolgoztam egy kicsit a párás tekintettel bámulás helyett.

Még szerencse, hogy nem én felvételiztem az óvodába, nincs bennem az ilyesmihez elég önfegyelem.

$724,754 Created by GiftRocket online gift cards

Mivel úgy tűnik, hogy a környezetemben sokak megdöbbenéssel fogadják azt a tényt, hogy nyáron meleg van, illetve néha hűvösebb van és esik az eső, szeretném még időben jelezni, hogy télen hideg lesz, és előfordulnak olyan napok is majd, amikor havazik.