Az agnus nagyon aranyos egyébként (most helyette is írom a blogját), amikor Annecy-ben vagy hol sétáltunk az esőben, lehajtott fejjel, akkor azt mondta, hogy mennyire örül, hogy már öreg. Mivel akkor mentek el mellettünk éppen fiatal lányok, értően rákérdeztem, hogy vajon azért-e, mert már nem nevet idétlen vihogással mindenen, akkor bólogatott, és hozzátette, hogy én már soha nem nevetek.

Aztán valamelyik este már feküdtünk az ágyban, az utcán hangosan kacagtak  kocsmából hazatérők, és akkor agnus azt mondta, hogy ha szeretnéd, akkor holnap én is így fogok veled vihogni hazatérőben a kocsmából, mire egyrészt meghatódtam, másrészt visszakérdeztem, hogy nem azt mondta-e, hogy ő már soha nem nevet. Agnus erre azt válaszolta, hogy én csak azt mondtam, lucia, hogy nem fogok úgy vihogni, mint egy tinilány, azt nem, hogy nem fogok úgy visítani, mint egy részeg picsa.

Egyébként meg még az út elején kijelentette, hogy őt már csak a meleg és/vagy foglalt fiúk érdeklik*, és a mai séta után az aranyos fiúval közölte velem, hogy ez tényleg kedves fiú, biztosan rá fog döbbenni hamarosan, hogy meleg.


* pechjére úgy alakul, vagy valami ilyesmi, nem pedig vamp.

Megint eljöttünk síelni, ugyanarra a helyre, úgyhogy most egy másfélszer két méteres, kétágyas (emeletes) szobában állok, a telefonom agnus kilyukadt harisnyájában lóg egy fortocska típusú ablakban (a leukoplasztos rögzítést leszavazták), és fél lábamat kecsesen a negyed szobát elfoglaló székre téve az ugyanazon a széken honoló kecskelábú asztalkára helyezett számítógépen blogolok. Állva, mint az állatok.

Az úgy volt, hogy csalárd módon eladtak nekünk még odalent egy helyi internetezős sim-kártyát, azt viszont nem emltették, hogy ide fel sem a 3G nem ér fel, se megfelelő wi-fi hotspot sincsen. Úgyhogy vettem készpénzért egy heti internetet a boltban (wifis), amivel csak az a baj, hogy megfelelő mennyiségű wifi csak a mi ablakunkban van (vagy a hóborította gangon), a net csak a telefonomról működik, amivel tetheringgel tudom tovább osztani. A micro usb kábelem viszont rövid, úgyhogy egy ideig Agnus tartotta a gépet a légtér megfelelő pontján, majd alátámasztottuk.

Ja, meg hóban kirándulni is voltunk ma, de mivel zárás miatt felzavartak minket a gyalogos sífelvonótól, még pont elértük a Le Monde kocsma Happy Hourját (szeven mol minitz, mondta a báros az órájára pillantva), így hagytuk magunkat elsodortatni a sors kiszámíthatatlan árjával.

Van egy csomó félbejegyzés draftban, de ezt nem lehet halogatni. Szóval, mivel a népi tapasztalatok szerint az ide beírt kívánságok hajlamosak teljesülni (bár néha nem úgy és nem akkor), idén is lehet kommentben kívánni, nem csak világbékét, hanem mindenféle önzőbb dolgokat is (én is azokat kívánok, csak meg kell még fogalmaznom). Holnap éjfélig, lehetőleg.

A karácsonyi ajándékomat meg már másfél hónapja megkaptam magamtól, egy ilyet rendeltem a mindenható információs világsztrádán (nem, nem az amazontól, itthoni forgalmazóknál olcsóbb). Nem azért vettem, mert olyan űreszközös, mint amit a Star Trekben használnak, hanem mert mágiával villanófénnyel véglegesen szőrtelenít állítólag.

Az IPL szőrtelenítést (villanófénnyel működik, a szőrszálak pigmenttartalmát felhevíti, és emiatt elpusztulnak a növekedési fázisban lévő szőrtüszők, csak aránylag világos bőrön, aránylag sötét szőrszálakkal működik) már régebben kinéztem magamnak, csak mindig tologattam, mert nem volt időm szalonba menni (a munkahelyem tízméteres körzetében csak fodrász és kozmetikus van, úgyhogy a hajam és a szemöldököm jó), aztán meg megláttam ezt valami karácsonyi katalógusban, osztottam-szoroztam, és megvettem. Most kábé két héttel vagyok túl a második kezelésen, és az érintett területeken olyan egyharmadára csökkent a szőr mennyisége (állítólag 6-10 kezelés kell a végleges eredményhez).

A legnagyobb hátránya az, hogy elég pici a villanófelület, és elég unalmas az 1x2 cm-es izével végighaladni mondjuk a vádlin kihagyás nélkül (ugyanakkor hónaljban meg bikinivonalban nem is lenne jó nagyobb, mert biztonsági okokból csak nagyjából sík területen működik). A másik hátránya, hogy aránylag hamar túlmelegszik (egy alsó lábszár), de olyan öt perc alatt ki is hűl, és lehet folytatni.

Az előnye az, hogy sokkal kevésbé fáj, mint gondoltam, csak egy kicsit csíp, de messze nem annyira, mint a gyanta vagy akár a leggyengédebb epilátor, nincsenek benőtt szőrszálak, és tényleg hatni látszik (meg persze űreszközös is). Persze a hosszútávú hatásait még nem ismerem, de egyelőre örülünk, Vincent.

Nagy szerencse, hogy a gyereknek már előestén csináltam karácsonyt, mert a jézuska nekem 23-án éjjel egy hányós-hasmenéses vírust hozott, minek következtében az éjszakának elég nagy részét a vécén ülve töltöttem, ölemben egy halványkék dézsával, másnapra 39 fokos lázzal, és így lőttek a nagyszabású karácsonyi terveimnek, melyeknek része volt, hogy (a) kialszom magam, (b) tatárbifszteket eszem, (c) Bailey's-t fogok inni.

De minden rosszban van valami jó, ebben például az, hogy (a) a jézuska megvárta az utolsó munkanap végét, (b) bár évente csak egyszer és ilyenkor szoktam komolyabban beteg lenni, ezt az eddigi repertoárhoz képest (tüdőgyulladás, petefészek-gyulladás, terhesség, stb.) elég könnyen megúsztam, (c) a világ egyik legnagyszerűbb orvosának hála, aki tévedhetetlenül diagnosztizál, lát el recepttel, keres nekem ügyeletes gyógyszertárat és lát el instrukciókkal elfojthatatlan túrórudivágy esetére az egyházi ünnepeken is, mostanra kutya bajom.

Szóval azért félig tele van.

Mintegy az előző három poszt összefoglalásaként tegnap megállapítottuk a munkahelyen, hogy az ideális férfi számomra pillanatnyilag olyan, hogy be tud jönni egyedül az ajtón, magasra emelt bal kezében a rendelése sorszáma, magasra emelt jobb kezében a pontosan kiszámolt vételár, tekintetében megértés, csodálat és hála, nem beszél, átvétel után sietve távozik, és közben Ryan Gosling.

(Miután erről tájékoztattam a környezetemet, a két bérelt fiatalemberünk megköszönte, hogy ennyit tanulhatnak nálunk az élet mindenféle aspektusáról, közte a női lélekről, és megfogadták, hogy ezentúl pontosan kiszámolt pénzzel fognak a nőkhöz közeledni, szerencsére a cégvezető még időben szólt nekik, hogy ez nem minden nőnél és nem minden körülmények között hatékony eljárás).

– Egy igazi férfi nem áll sámlira.
– ?
– Egy igazi férfi megnő.

Igazából nem csak azért nem írok nagyon blogot mostanában, mert sok a dolgom, hanem mert magánéletről nem akarok, a munkáról lassan egy külön blogot akarok, hogy ne ez legyen vele tele, politizálni itt nem szoktam (nagyon), bár most ősszel, amikor be kellett fizetnem a teljes idei iparűzési adót (igen, azok után a munkák után is fizetnem kellett saccolt adót, amiket még meg sem rendeltek tőlem, nemhogy kifizetni nem fizették ki, és százezres nagyságrendről van szó, nem háromezerhatszázötven forintról), akkor felmerült bennem, hogy kiöntöm a lelkem, de egyelőre tartom magam.

Volt viszont az a rész, amikor szerelmes voltam Ryan Goslingba. Ez azzal kezdődött, hogy többen javasolták, nézzem meg a Drive-ot (és ne olvassak előre róla semmit), majd az L. konkrét ultimátummal állt elő, miszerint ő előző nap látta már, de velem is meg akarja nézni aznap, mert nekem tetszene. A Drive nálam az év filmje lett, nézze meg, akinek kedve van (és ne olvasson róla előtte semmit).

Utána a kiábrándulás végett megtekintettem RG filmográfiájának előző darabjait (a Drive-ot valaki úgy jellemezte nekem, hogy a női karakterről is eszébe juthattam volna több okból, de neki a férfi karakterről jutottam, mert nekem ilyen az esetem), de a Lars and the Real Girl után arra a következtetésre kellett jutnom, hogy vagy nagyon tud valamit RG, vagy a szellemi fogyatékossággal határosan szociofób, tévképzetes felnőtt férfiak is az eseteim. A Lars and the Real Girl arról szól, hogy a főszereplő, a szófukar, emberkerülő és félénk Lars Lindstrom az aggódó családja nagy örömére megismerkedik egy külföldi lánnyal az interneten, aki végül megérkezik hozzá, és a család számára az első közös vacsorán kiderül, hogy egy szexbaba. Terápiás film.

Megnéztem a Half Nelsont is, amiben RG tanárt játszik egy rosszabb hírű középiskolában, és összebarátkozik az egyik fekete lány tanítványával, akivel kölcsönösen segítenek egymáson bizonyos szempontból. Régebben jobban rezegtem az ilyen filmekre, bár most is volt néhány mondat, ami tetszett ('cause it's just not cool to be a nazi any more, baby).

Utána jött a Blue Valentine, amit mindenképpen érdemes volt, de soha többé valószínűleg. Ez egy kapcsolat utolsó időszakáról szól, visszatekintésekkel az elejére, a rendezője és forgatókönyvírója a saját életéből merített, és a nagyjelenteknél arra kérte a színészeket, hogy improvizáljanak, amihez külön-külön adott utasításokat (pl. RG próbáljon bármilyen eszközzel kihúzni valamit a filmbéli feleségéből). RG továbbá két hétre összeköltözött az erdőben a női főszereplővel, ahol az volt a feladat, hogy próbálják megtalálni, mivel tudják legjobban idegesíteni egymást. Ez látszik is a filmen, mindkettőnek a helyzetébe eléggé bele tudtam élni magam, hiteles volt, meg minden.

A Crazy, Stupid, Love viszont egy teljesen aranyos romcom, mondjuk ebben nem szerettem volna bele RG-ba, amiről nem csak az arcszőrzete tehet, illetve az sem befolyásolja, hogy csak a Drive-ban kapták el azt a kameráből félrenézős, befelé pillantós, őszintén elégedett, kicsit huncut mosolyát.

Azért erre lájkoltam egyet.

Na, az ígéret szép szó, de mivel végül az ajánlott vendéglátó egységekben nem volt hely, egy munka tematikájú bejegyzés is lesz.

Hétfő: This is the beginning of a beautiful...

Volt ugye a grafitos munkahelyi thread a héten, ami onnan indult, hogy hétvégén Tarhonyakártevőnél laktak Grafitemberék, és amikor ellátogattam oda, óvatlanul feltettem a kérdést, hogy nem-e lehetne-e mégis egy dedikálás karácsony előtt. Ez odág fajult, hogy hétfő reggelre tudtuk, hogy péntek du négykor dedikáltatni fogunk valamit valahol, és hétfő estére azt is tudtam, hogy karácsony előtti pénteken már az istennek nincs erre hely sehol (a biztosnak vélt intézmények elköltöztek, nem válaszolnak vagy mással dedikáltatnak).

Kedd: I'm a leaf on the wind

A Grafitnak bedöglik a gépe, nem tudja tőlünk kétszáz kilométerre beszkennelni a három utolsó képet a naptárba. Felmerül a lehetőség, hogy jövőre az október-november-december elmarad. Időközben érkeznek a megrendelések, nem baj, megoldjuk. Rám marad a webáruház, és a dolgomat kissé megnehezíti, hogy a lelkes, és amúgy szakértő informatikus kollégák az évnek ezt a szakát választották a paypalos fizetés lehetőségének megteremtésére, ami béta-verzióban fut, de ezt is megoldjuk. Kedd estére elkészülnek a prototípusok.

Szerda: Oh no, oh no, we're all going to die

Mivel profik vagyunk, eleve része volt a cselekvési tervnek, hogy a naptárdedikálásra készítünk naptárakat is, annak ellenére, hogy a nyomdász kollégák már azért is letépik a fejem így karácsony előtt, ha rájuk nézek. Mivel nagyon profik vagyunk, a naptárakat szerdára terveztük elkészíteni a pénteki dedikáláshoz, nem péntek délelőtt. Szerda reggel megjönnek a spirálok a spirálozáshoz. A spirálok rosszak. A telefonos érdeklődésre kiderül, hogy csődbe ment az a cég, aki a spirálozógépünket gyártotta, és a spiráljukat sem forgalmazzák már. A vezetőség homlokán az új spirálozógép vásárlásának eshetőségére az aggodalom ráncai jelennek meg, szájukat korhatáros kifejezések hagyják el, a nyomda gyászol, én a megrendelőkkel való levelezésbe menekülök.

Végül sikerül maradék készlet spirálokat szerezni valahonnan, mindenki boldog. Ez a harmadik olyan napom, amikor az első étkezésemet a kocsiban, útban az óvoda felé ejtem meg, műanyag dobozból műanyag villával fogyasztva a kínait, mint az erdő vadjai.

Csütörtök: Meggyőződésem, Edgár

A nyomdán és rajtam kívül mindenkit letaglóz valami vírusos gyomorbántalom, reggel fél nyolckor már telefont kapok vevőügyben, vérbosszút esküszök XY ellen, akinek formai okok miatt személyesen kell kiszállítanom a rendelését (megjegyezném, eleve nem webshopos munkakörbe vettek fel, de felosztottuk egymás között a házi buddhista szerzetesünkkel a témát). Paypallal kifizetnek egy maneki nekós telefondíszt, ami nincs meg, erről tájékoztatom a vevőt, mire a macska előkerül. Megérdeklődöm a buddhista szerzetesünktől, melyik a zöld teás füstölőnk, mire azt mondja, nézzem meg, rá van írva. Japánul. Felmerül bennem, hogy egyetemista stílusban megtanulok japánul ("miért, holnap ZH?"). Kénytelen vagyok megkörnyékezni a nyomdát darth vaderes és storm trooperes hópehely, egyben karácsonyfadísz céljából, de hála annak, hogy a nyomdavezető is Star Wars fan, túlélem.

Ez az első nap, amikor hazamenve nem fordítok le egy ívet (ana, idáj máj meg ed kávét).

Péntek: A napfény íze

Reggel átadom a gyermeket a nagymamájának a város túlsó végén, majd kiszállítok XY-nak, aki lekerül a halállistámról, mert bocsánatot kért és hatszor annyi borravalót adott, mint amekkora összegen vitáztunk (és amit udvarias hangnemben elengedtem, mert a vevőnek ugye mindig igaza van). Egy Schaffer Erzsébet valahol elmosolyodik. A cégnél vannak naptárak, van öt percem enni, elkészül a grafitos kabátlógató két prototípusa, a nyomda elkészíti a star warsos hópelyheket fából, kedvesen köszönő leveleket kapok, és bár kifogom a legnagyobb dugót útban a Tündérgyár felé, csak tíz percet késünk, és egyrészt megnyugtat a tudat, hogy nélkülünk (grafit és naptárak) úgysem kezdik el, másrészt legalább van időm azon töprengeni, hogy az aznap feladott tíz, nagyrészt tökéletesen egyforma utánvétes csomag között miért nincs kettő, amire ugyanannyit számolt volna a posta.

És most itt ülünk, Grafit rajzol, az emberek naptárat vesznek, és holnap csak tízre kell bemennem a munkahelyemre (azt is csak hobbiból).

Amennyiben holnapig segít nekem valaki elérni a Pedált, vagy találni egyéb helyet, ahol péntek 16:00-tól dedikációzást szervezhetünk Grafitember cicis naptárának, mint az új kiadója, ígérem, hogy a héten írok három darab illő hosszúságú, nem munkatematikájú bejegyzést.

Az autóm minden bizonnyal úgy gondolta, hogy már régen írtam róla, mert határozottan figyelemfelkeltő dolgokat csinált a héten (na jó, csak egyszer, de az durva volt).

Aznap reggel sikerült ráállnom a sofőroldali ajtóval egy fakerítésre, mert máshol nem volt hely (ráadásul a két utolsót az orrom előtt nyúlták le), ami önmagában nem lett volna baj, mert van még négy ajtó rajta a csomagtartóval együtt. Csakhogy a többi négyet csak a kis akkumulátorról kapott delej nyitja, és amikor délután háromkor (egy órával azelőtt, hogy a gyerekért legkésőbb az oviba kellett érnem) megközelítettem a gépjárművet, kiderült, hogy a kis akkumulátor minden energiáját arra fordította, hogy a riasztót működtesse (a közelben sétáltató kismamák tanúvallomása szerint), majd tetszhalott állapotba vonult.

Szóval ott álltam a kocsival, aminek az ajtaját csak tíz centire lehetett kinyitni, és semmi mást nem tudtam csinálni vele, és azon gondolkoztam, hogy akkor most kétségbeessek-e, vagy levegyem a kényelmetlen magassarkúmat, és csak utána essek kétségbe, majd inkább telefonáltam az ismerőseimnek, akikkel kedélyesen elcsevegtem a témában. Ennek annyi eredménye volt, hogy a rendszergazda közölte velem, hogy úton van, ad nekem delejt, de mire odaér, hatoljak be valahogyan az autóba, mert különben nem fog menni.

Mivel az utóbbi időben sok Jane Goodallt olvastam, tisztában voltam vele, hogy mire képesek a főemlősök, ha igazán akarják, úgyhogy kerestem egy nagyobb botot, és lepiszkáltam vele a banánt valahogy kinyitottam vele előbb a motorháztetőt belülről, majd az emberi ujjbegyekre formatervezett, finom, csúsztató mozdulattal eltolható utasülés oldali zárat is odébb pöcköltem. Ez utóbbi elég nehéz volt egy tíz centis résen benyúlva, rossz szögben, két méteres bottal, úgy, hogy vagy belátok, vagy manipulálok, olyan negyven percbe telt, úgyhogy időközben a babakocsis anyukák mellett néhány férfiember is megállt a közelben, és érdeklődtek, hogy segíthetnek-e valamiben. Sajnos kiderült, hogy az egyik nem tudja, hol van a saját akkumulátora az autójában, a másiknak nagyon mélyen volt, a harmadiknál nem volt bikázókábel (szekvenciálisan jöttek, nem átfedésekkel), úgyhogy magamban némileg sajnálkozva azon, hogy nincsenek már igazi férfiak, megköszöntem a szándékot.

Ezzel szemben a rendszergazda csúcsot döntött, miután odaért, konkrétan nagyjából másfél perc alatt előkapta, csatlakoztatta, beindította, meg is jegyeztem neki a szokásos hálás modoromban, hogy igazán nem mondhatja, hogy nincsen kihasználva az indítókábele, mióta elektronyos autóm van, amire ő kevésbé lelkesen helyeselt, majd elzavart az óvodába.

És akkor most leírom százszor, hogy mindig szabadon hagyjuk az egyetlen kulccsal nyitható ajtót (és nem bosszantjuk Christine-t soha).

Az új munkahelyemben (ami mellett a régi munkáimat is csinálom) az az egyik legjobb, hogy a legkisebb bátorításra színes és autentikus történeteket hallgathatok olyan témákban, hogy "milyen volt, amikor birkanyájunk volt" vagy "milyen volt, amikor buddhista szerzetes voltam", a legbizarrabbak közé meg az tartozik például, amikor váratlanul, rám nem jellemző módon ott állok az étkezőben, a kezemben egy bambuszkarddal, és egy nálam két és félszer nagyobb férfiember magyarázza nekem, hogy ha ő úgy tartja a saját kardját, akkor én sehogyan nem fogom tudni megszúrni (ez nem zaklatott fel különösebben, egyrészt, mivel nem is akartam, noha biztatott, másrészt mert amúgy is életlen volt a kard, szóval csupán imagináriusan nem tudtam volna megszúrni).

Szóval örülök, hogy fiatalos, dinamikus csapatban dolgozhatok, és élvezem a munkám támasztotta kihívásokat, mint például amikor odajön hozzám az ex-szerzetes, hogy szerintem a szív szútrás kalligráfia kezdőkészletet mennyiért árusítsuk, amiben nekem ott kezdődnek a kihívások, hogy mi az a szív szútra (de már tudom).

Amiről viszont főleg írni akartam, az az, hogy itt valamiért kedvelnek engem, és ötlet szintjén indult is egy olyasféle fundraiser, hogy ha meghirdetek a blogomon termékeket, akkor abból X százalékot kapok szeretett gyermekem eltartására, de nekem így is a pofám leszakad attól, hogy mennyi mindent kapok a blogolvasóktól (legutóbb egy hatalmas bödön jelly bellyt Angliából, amit ezúton is köszönök, mindig meghatódva járok rá jellemtelenül), szóval azt mondtam, hogy legyen inkább úgy, hogy kapjanak kedvezményt a blogolvasók a dolgokból, és ha akarnak, vásároljanak, elvégre nekem az is jó, ha nem megy tönkre a cég.

Részletek a vonal alatt (az elolvasomra kattintva), hogy ne legyen annyira arcbanyomva.

A kedvezményeket a nesztelencsiga jelszóval lehet igényleni egyelőre november 15.-ig.

A Shirokuma cégcsoportnak, ahol kardozom dolgozom két fő részlege van, az egyik maga a Shirokuma Kft., ami digitális nyomda, könyvkiadó, szakfordító és szoftverhonosító vállalkozás. A digitális nyomdában az a jó, hogy kis példányszámú rendeléseknél nem túl drága, megnézegettem az árlistákat, és az itt nyomtatott könyv kábé fele annyiba kerül, mint amennyiért a könyvesboltban hasonló minőségben és méretben venni lehet (pontos árat azért nem tudok, mert erősen minőség/méretfüggő, de szabott árak vannak), ez annak lehet jó, aki a naplóját akarja kiadni, fotókönyvet akar gyerekről/esküvőről, vagy kész megrendelésre nyomtat csak, mert ugyanannyiba kerül darabja, ha húsz alkalommal egyet kér, mint ha egyszer húszat. Ami nekem a nyomdából szubjektíve eléggé tetszik, az a lézervágóval kivágott vagy színezett facuccok (minta alapján bármit kivág a gép, a likasztott jellegű névjegykártyák (kisebb formákat is szépen csinál) vagy üdvözlőlapok, és a fába gravírozott dolgok (fadominó, táblajáték, "faragott" doboz, akármi).

A Shirokuma egyben kiadó is, elsősorban japánnal és a japántanulással kapcsolatos könyveket ad ki, ezekből eddig egyet olvastam, de azt alaposan, mert lektoráltam is, Dave Barrytől a Megjárta Japánt, ami egy könnyed, "culture at a glance" olvasmány, de volt olyan, hogy hangosan felröhögtem rajta.

A Shirokuma termékek közül a névjegykártyákra 50% a nesztelencsiga-kedvezmény, minden másra 10%, érdeklődni a nyomda@shirokuma.hu címen, vagy személyesen a Maros utca 25. szám alatt (a Délinél) lehet érdeklődni a munkatársaknál (az árajánlat kérése nem kötelez senkit megrendelésre, és karddal is csak engem szoktak itt felzaklatni, amennyire megfigyeltem).

A másik fő részleg a Maido Kft., ami japán kultúrával kapcsolatos tárgyakkal és tudással kereskedik. A tudás a kalligráfia-tanfolyamot takarja, ami inkább klubszerű, és a volt buddhista szerzetesünk vezeti, aki egyébként normális, meg szórakoztató, és nagyon ért a témához. A tanfolyamra szóló tíz alkalmas bérlet ára 20 000.- ft., de aki még nem tudja, hogy érdekli-e a dolog, az egyszer egy alkalomra is befizethet 2000 forintért. Az időpontok a létszám változásával rugalmasan alakulhatnak. Erre a nesztelencsiga-kedvezmény 1 fő jelentkezése esetén 10%, 2 főnél (ha együtt vesznek bérletet) 20%, 3 főnél 30% per fő.

A Maidoban kalligráfiával kapcsolatos eszközöket is lehet kapni, kezdőcsomagban (díszdobozzal vagy magában) is és külön-külön is, továbbá mindenféle jellegzetes, Japánnal kapcsolatos és nem túl gagyi tárgyat. Amire én rávetettem érdeklődő tekintetem sugarát, az a bento-készlet (azonos mintájú dobozkák, elválasztók, kiszúrók, pálcikatartók, doboztáskácskák, mittudomén), mert a gyermek csak azt hajlandó megenni, ami érdekesen néz ki, vagy autóból van, és egyébként is, néha kell lazításként, hogy répából polipot faragjon az ember. Ezeket és a többi mindent a Maido rapid fejelesztés alatt álló webáruházában lehet megvenni, vagy szintén itt, személyesen, a Maros utca 25. alatt (csak nézelődni is be lehet jönni, tényleg mindenki normális és/vagy buddhista szimpatizáns).

A Maido termékekből a nesztelencsiga-kedvezmény 10%.

Most az van, hogy hétfőtől részmunkaidőben már máshol is igazgató leszek, nem csak a saját cégemben, de amellett ugyanúgy és hasoló mennyiségben folytatni szándékozom, amit eddig csináltam a könyvekkel, emiatt kicsit izgultam (úgy értem, raving madnessben élek egy hete), hogy a gyerek beszokjon két nap alatt az oviba, ha már a szobatisztaságot az utolsó pillanatban sikerült megoldania a last minutemannek (ráadásul az apja kivonta most magát a forgalomból, immár nem csak anyagilag, de jelenlétileg is az egészségügyi állapotára hivatkozva), de ő csont nélkül vette a dolgot (egyelőre), csak engem cseszett le az óvónéni, amikor suttyomban zugdolgoztam egy kicsit a párás tekintettel bámulás helyett.

Még szerencse, hogy nem én felvételiztem az óvodába, nincs bennem az ilyesmihez elég önfegyelem.

$724,754 Created by GiftRocket online gift cards

Mivel úgy tűnik, hogy a környezetemben sokak megdöbbenéssel fogadják azt a tényt, hogy nyáron meleg van, illetve néha hűvösebb van és esik az eső, szeretném még időben jelezni, hogy télen hideg lesz, és előfordulnak olyan napok is majd, amikor havazik.

És persze, amikor megláttam, hogy gyönyörű, teljes, kettős szivárvány van odakint, akkor először nem találtam a fényképezőt, utána kiderült, hogy nincs benne SD-kártya, aztán amit először beletettem, tele volt, és valamiért nem hagyta törölni a videókat, de a szivárvány még akkor is megvolt, mire egy újat kotortam.

(És ezalatt a tizenöt perc alatt én végig itt vártam rád, jegyezte meg a rendszergazda szelíden, akivel éppen találkozni indultam, amikor megláttam a szivárványt).



És ilyen volt az alja:



(Kattintásra az is kiderül, hogy a magyar gyümölcsnek nincsen párja).

Most ez olyan zsarumagazinos lesz, remélem, csak az eleje, de így szoktak kezdődni ezek a dolgok (avagy a pszichopátia lélektana).

Adott egy illető, nevezzük P-nek, akivel másfél éve egy ideig tartottam a kapcsolatot. Utána kiderültek róla dolgok, ezzel párhuzamosan nagyon bekavart a munkámba és másokéba is (néha bizalmas anyagokkal is dolgozom, és nem lehetett tudni, ezekhez mennyire volt hozzáférése, ráadásul nagyon furcsán viselkedett az egésszel kapcsolatban, és mivel vannak bizonyos mentális problémái, egyszerűen nem lehetett tudni, hogy mi van). Ráadásul hozzá került pár nála felejtett holmim (oké, tudom, én vagyok a hülye, az ember ne felejtsen még kocsiban sem meg sehol sem semmit), ezek nem bizalmasok, csak pótolhatatlanok vagy nehezen pótolhatóak. Megígérte, hogy visszaadja őket.

Oké, snitt, azóta időnként aranyoskodó leveleket meg képeslapokat meg kommenteket küldött, eleinte ezekre normálisan válaszoltam, kábé tavasz óta egyáltalán nem, vagy csak annyit, hogy küldje vissza a cuccaimat, amit mindig meg is ígért, majd küldött egy újabb aranyoskodó akármit. Én közben elfajultam odáig, hogy nyár elejére már konkrétan a "gerinctelen patkány" (szerintem életemben nem mondtam még ilyet senkire) szókapcsolatot alkalmaztam vele kapcsolatban (nem csak a nem visszaküldés miatt), ami nem vette elejét annak, hogy találkozókat és egyéb bizarr dolgokat vessen fel, a dolgaimat persze továbbra sem küldte vissza, bár ebben nem is nagyon hittem már.

És akkor szombaton egyszer csak ír, hogy mikor vagyok itthon, mert áthozná a cuccaimat, ill. további bizarritások és életvezetési tanácsok. Erre visszaírtam, hogy én nem akarom, hogy áthozza, nem akarom, hogy a lakhelyem közelébe jöjjön, mert mentális problémái vannak (embereket szokott megverni hobbiból és hőstörténeteket talál ki magáról, ilyenek, és nem érti, mi ezzel a gond), adja postára, ahogy kábé már ötvenszer megbeszéltük. Azt a választ kaptam, hogy (1) akkor jön a lakhelyem közelébe, amikor akar, erre nincs ráhatással az, hogy én mit szeretnék, de miért gondolom, hogy ide akarna jönni (wtf???), (2) igen, tudja, hogy vannak mentális problémái, például a túlzott aggresszió, de nem érti, hogy ez engem miért zavar (???), (3) nem érti, hogy miért nem tudok túllépni dolgokon (??????).

Én próbáltam tisztázni a dolgokat, hátha csak félrekommunikálunk (megfeledkeztem arról, hogy az elmebajt nem tápláljuk), de csak egyre furcsább dolgokról kezdett írni, nem beszélve arról, hogy például azt is tudta, milyen kerítésen mászott át a betörő (azt a részt tudtommal soha nem láthatta), közben azt is ellenőriztem, hogy az elmúlt hat hónapban naponta átlag 10+ alkalommal kattogtatta a blogomat, amibe kéthetente írok, szóval durva ez az egész, már csak a nyilvánosság erejében reménykedem.

Időközben szereztem éjszakára egy rendőrt maszekba', pult alól, aki hajlandó itt tölteni az éjszakát a kedves mosolyomért cserébe (bár amikor meglátta a kanapét, egy kicsit elfelhősödött a homloka, és közölte velem, hogy ezért lehet, hogy kettőt is kell mosolyognom), mert beparáztam, hogy nem fogok tudni aludni éjjel, pláne, hogy a gyerek is itthon van. Erről egyébként eszembe jutott az is, hogy milyen jövedelmező lenne a rendőrség számára a fizetős prémium szolgáltatás, melynek keretében mondjuk kimennének betöréshez, levennék rendesen az ujjlenyomatot, meg udvariasan viselkednének zaklatott hölgyekkel a telefonban, ilyesmi.

(És természetesen mindenki másnak is köszönöm, aki szállást / jelenlétet / legális és illegális fegyvereket / jótanácsokat / idegnyugtatásra jóféle alkoholt ajánlott fel, igazán drágák vagytok).

Ma éjjel hajnali három körül megpróbáltak betörni ide, éppen mászott át egy alak a szomszéd lakatlan telkének a kerítésén, amikor kimentem az erkélyre meglocsolni az epret meg a paradicsomokat (nem sokkal korábban értem haza), én rákiabáltam, hogy hé, mit keres itt, mire gyorsan elkezdett visszamászni, én meg a nyomaték kedvéért hozzávágtam egy cserép (amúgy is gyengélkedő) paradicsomot. A további reménybeli elkövetők okulására megjegyezném, hogy eltaláltam, az esetleges igazságszolgáltatási szervek tájékoztatásául pedig azt jegyezném meg, hogy nem diszkriminációs okokból tettem (nincs semmi bajom a gyengélkedő paradicsomokkal, nekem is vannak gyengélkedő paradicsombarátaim), és ez szerintem nem volt aránytalan fellépés (kettes voltam tornából, meg minden), vagy ha mégis, akkor nem vágtam hozzá.

Ugyanakkor a bűnüldözést nem zaklatta fel túlságosan a bejelentésem, ha akarok, menjek be feljelentést tenni, és a felvetésemre, hogy esetleg szirénázzon itt végig egy járőrkocsi, hátha most akkor inkább másnál háborít birtokot az illető, felkértek, hogy az ilyesfajta döntéseket bízzam rájuk. A bűnüldöző szerveket én életemben kétszer láttam lelkesnek, tettrekésznek és hatékonynak, egyszer akkor, amikor az aktuális pasim jött értem autóval, és késett valamennyit, én meg hullafáradtan bealudtam a kanapén, még a csengőre sem ébredtem fel, ő meg kihívta a rendőröket, hogy hátha betörtek vagy bajom esett, mert nem szoktam így eltűnni, egyszer pedig amikor a szomszéd néni hívta ki őket azzal, hogy hónapok óta a kerítése előtt (közterületen!) parkol egy autó, és reggel nyolc és tíz között már két levelet kitett a szélvédőjére, de nem reagált a tulajdonosa, úgyhogy biztosan egy roncs, amitől ott szabadult meg valaki. Az autóm akkor volt három hetes. Kiérkezett két darab rendőr, jegyzőkönyvet készítettek a tényállásról, hogy a zsákutca végén, kerítés előtt parkolok, konstruktív javaslatot tettek arra, hogy parkoljak máshol (???), majd elmentek.

Én meg most attól rettegek, hogy mi van, ha visszatér a paradicsomos a haverjaival, és nem kocsival jönnek, úgyhogy nem tudok arra hivatkozni a bejelentés során, hogy a kerítés előtt parkolnak.

Vannak megint megoldanivalók, ez most nem Pratchett, hanem egy kicsit gügye, nagyon tini, nagyon vámpíros könyvsorozat, de azért jó volna szépen megcsinálni, úgyhogy ha valakinek eszébe jut valami, ne fogja vissza magát légyszi.

Captain Obvious – a könyvben ez egy underground lapkiadó illetőnek a neve, aki nagyon vámpírellenes (eredetileg szuperhős volt, nem találtam magyarul), és a megtalálhatatlansággal kapcsolatban viccelődnek is a nevével (he's not that obvious after all).
Fang Gang – így hívják tréfásan a vámpírokat, pillanatnyilag Harap Csapat, béééna.
The Fang Report – az underground lap címe
Better Off Dead – a "he joined the Better Off Dead Group" az virágnyelv arra, hogy öljük meg (ez egy filmcím volt, amúgy meg idióma). Éppen a Holt Költők Társaságával próbálok kezdeni valamit.

Update: közben jött egy fang banger, olyan értelemben, hogy vámpírokkal háló, jaj nekem.

– Az egy erőszakos, bántalmazó állat volt, ezért egyszer eltörtem a kezét – magyarázza Sisso nekem és agnusnak álmodozó hangon itt a gyengéd lelkű nők művésztáborában. – Annyira örülök, hogy most pasikról beszélgetünk veletek, ettől izének érzem magam... nőnek?

Csütörtök este műfordítói kerekasztalon vettem részt, mint műfordító, és mivel az előzetes tájékoztatás úgy szólt, hogy "nem tudom, hogyan lesz és mi lesz, csak gyere el", én úgy terveztem, hogy lesz majd ott öt műfordító és két fő közönség, és leülünk majd egy kerek asztal köré, ahol egy kicsit örülünk annak, hogy műfordítunk, majd sörözésbe torkollik ez esemény.

Ehhez képest színpad is volt meg rendes közönség is, amitől egy kicsit halálra rémültem, de nagyon remélem, hogy ez nem látszott (noha az utóbbi időben valamennyire megszoktam, hogy emberek előtt kell beszélnem, de a szóban forgó emberek olyanok, akikre, ha zavarba jövök, bármikor rászólhatok, hogy tűrjék be rendesen a gatyájukat a nadrágjukba, és fésüljék már ki a hajukat a szemükből, úgy nézel ki kisfiam, mint amit a kutya szájából rángattak ki). Remélem, azért nem mondtam nagy hülyeségeket, meg azt is remélem, hogy a témánál maradtam, bár valami olyasmi rémlik, hogy egyszer felajánlottam a mellettem ülő angoltanárnak, hogy elmagyarázom az angol többesszámot.

A többiek okosak voltak, meg minden. Egyébként meg az is kiderült számomra, hogy mennyi műfordító indul úgy, hogy nem is az, csak a fióknak zugműfordít, aztán egyszer csak kiadják.

A kedvenc részem az volt, amikor magyaráztam, hogy mennyire örülök, hogy konkrétan a Pratchettből vannak olyan kalózkiadások, amikben az eredeti, általam is megszokott nevek vannak, mire valaki felszólalt a közöndégből, hogy és tudod, mekkora munka mindet kicserélgetni?

A végén még egy újabb Gaiman-fordítóval is megismerkedtem (gyűjtsd össze az összeset!), illetve odajöttek emberek, hogy keep up the good work, meg hasonló dolgok, szóval végül is nem bántam meg, hogy nem imitáltam az elején vakbélgyulladást.

Éppen arról akartam írni, hogy mostanában ilyennek érzem magam, céltudatosnak, szélsebesnek és hatékonynak, ugyanakkor ellenállhatatlanul aranyosnak, amikor megjött a postás, és meghozta a határozatot arról, hogy na kit vettek fel az oviba? Na kit?

Sisso úgy döntött, hogy nincs elég dolga, és jövő hétvégére tábort szervezett magához írói szárnyaikat bontogató bloggereknek és egyebeknek. A programhoz annyit szeretnék hozzátenni, hogy ismerve őt, nagyon szórakoztató lesz az együttlét, illetve tök jó helyen lakik, valószínűleg én is lenézek gyerekestül. Jelentkezni az artnersisso@gmail.com címen lehet. Menjetek, tényleg érdemes. Leírás itt:

A három napos "írótáborba" azokat az ismerősöket várom, akik blogolnak, posztolnak, illetve más módon publikálnak és szívesen megosztják, valamint szeretnének közösen, kreatívan kikapcsolódni

július 16. szombat 17.00-ig érkezés, szállásfoglalás

18.00-tól tűzrakás és bográcsban főzés
...21.00-tól nyitott felolvasás hozott anyagból (ha nem frusztráló, akkor egy kortárs író társaságában) laptop használható wifi van a házban
majd vacsora és nyakas bor fogyasztás a színben

július 17. vasárnap

10.00 Reggeli után sétáló szeminárium és kiülés a Zsámbéki-medence peremére, majd egyéni munka

14.00 Ebéd és a írások felolvasása, közös megbeszélése

17.00 A Tényleg szeretsz? című darab ismertetése, amelyet 20.30-tól közösen megtekintünk a Színházi bázis egyik hangárjában a Zsámbék fölötti XX. századi műemlék erődben (utána lehetőség szerint beszélgetés az alkotókkal)
szalonnasütés

július 18. hétfő

10.00 Reggeli után közös kirándulás a Romtemplomhoz és beszélgetés

13.00 Ebéd és relax, igény szerint következő alkalom megbeszélése, majd szórványos távozás

(Akit a részletek érdekelnek az artnersisso@gmail.com címen jelentkezzen. A maximális létszám kb tíz fő lehet, uh a jelentkezési sorrend számít. Étkezés, szállás, színházjegyek helyben (ezeket én szerzem be és ehhez kell hozzájárulás)
hálózsákot, kényelmes cipőt, notebookot, vagy jegyzetfüzetet hozni kell

A szlávos arcú lány, akit sok néven ismertek, későn érkezett, de még időben. Miután elkészítette a kért felvételeket a mit sem sejtő, ölelkező párról, már csak egy férfit kellett megvárnia.

A társaságban ott volt a két egybetűs nevű illető is. Az egyik szokatlanul hallgatagnak tűnt. Amikor a szlávos arcú lány megkérdezte, miért szomorú, azt felelte, nem szomorú, csak szótlan. Mindig is szerette a precíz megfogalmazásokat.

Valahogy sikerült hármasban maradniuk. Hallgattak egy darabig. Majd az egyik, a kevésbé hallgatag egybetűs nevű férfi szólalt meg.

– Megbeszéltük, hogy legközelebb neked kell hoznod valakit – mondta a táskájában kotorászó lánynak. Nem részletezte bővebben. A lány csak dünnyögött valamit.

Hallgattak.

– Nem válaszoltál a kérdésre – szólalt meg ismét az egybetűs nevű, aki emberek ezreinek mindennapjairól szóló beszámolókat tárolt az általa felügyelt gépeken. Mindent tudott. Majdnem mindent.

– Nem volt kérdés – nézett a szemébe a lány sokatmondóan. – Mi a kérdés?

Hallgattak.

– Implikáltuk – felelte végül a kevésbé szótlan egybetűs nevű.

– Ja, implikáltuk – tette hozzá a szótlanabbik. Mindig is szerette a precíz megfogalmazásokat.

Azért a medúzákkal való első találkozó objektíven szemlélve időnként esetleg kissé zavarbaejtő lehet, előfordulhat például, hogy az ember felhívja a barátnőjét, hogy tájékoztassa, mikor érkezik megismerkedni a barátaival, mire egy itt meg nem nevezendő női hang (a blogger, az anya, az ember) veszi fel, aki bemutatkozás nélkül megkérdezi, hogy ő-e az xy fiúja, és mikor jön már. Ezt az akadályt csont nélkül vette, és az igenlő válasz, illetve az ETA után még arról is beszámolt külön kérés nélkül, hogy igen, gondolkozik már azon is, milyen szuperképességet akarna, ha lehetne.

Attól tartok viszont, hogy amikor végre megérkezett, kicsit talán félrevezető benyomást gyakorolhattunk rá, mivel a többiek éppen sikongatva biztattak, hogy fényképezzem csak Alekoszt*, aki egy távolabbi teraszon ölelgetett egy szőkét, és adjam el a Blikknek, én meg sorra lőttem a kompromittáló képeket. Mivel a jelen lévő öt lánynak kb egy tévéje van összesen, és, mint múltkor kiderült, a Barátok közt cselekményével tíz évvel le vagyunk maradva, úgy érzem, ebből nem feltétlenül alkotott reális képet a társaságról.

* Meg tudom magyarázni. Suematra a testtartásából felismerte az egy centisnek tűnő Alekoszt egy kb. száz méterre lévő tetőteraszon, én meg rázoomoltam a fényképezőgéppel, hogy bizonyosságot nyerhessen az illető kilétéről, innentől kezdve pedig, mivel csinálták a fesztivált a csajjal (Suematra feltételezése szerint az andalító zene hatására estek egymásnak, de ha én egymásnak esek valakivel, akkor nem a hátát lapogatom fél óráig, és nem fél méterre van egymástól a lábfejünk, brainoiz viszont, mint a sötét emberi viszonyok szakértője, úgy nyilatkozott, miszerint ez egy tipikus "én is szeretném [sóhaj], de nem lehet, maradjunk csak barátok, ne bántsunk másokat" jelenet, esetleg egy tipikus "fogdoss már egy kicsit, hátha fotóznak valahonnan"), onnantól valahogy elszabadultak a dolgok a maguk útján.

A jó meg az volt az elmúlt időszakban, hogy C. Eastwood értesített, hogy mivel mindjárt vége a Giger-vándorkiállításnak Bécsben, kénytelenek leszünk hamarosan megnézni, és erre egyszerűen nem mondhattam nemet, ami azért volt nagy szerencse, mert nem is akartam.

Különböző okok miatt az én autómmal mentünk, amelyben a beülés és a munkájának megkezdése között eltelt pár percben Mr. Eastwood (nekem csak Client) felhívta a figyelmemet, hogy ég a motorhiba lámpa, továbbá a MAINT READY is, és így elejét vette az esetleges kínos csendnek, mert erről elbeszélgettünk egy darabig (mivel már ittam kávét, amit ráadásul nem nekem kellett elkészítenem, kedélyes hangnemben). Ezután az út nagy része alatt dolgozott, vagyis, mint arra felhívta párszor a figyelmemet, dolgozott volna, ha nem rángattam volna a kormányt, és én mindannyiszor türelmesen tájékoztattam, hogy nagyon erősen fúj a szél, ezért ha nem rángatnám a kormányt a kamionok után, akkor meghalnánk, ilyenkor figyelmeztetett, hogy ne őt nézzem (vasvillaszemekkel), hanem az utat. Amikor viszont már osztrák területen szólt, hogy érdekes sebességgel megyek, és a válaszomra, hogy alig több százharmincnál, közölte velem, hogy de itt csak nyolcvannal szabad, majd, miután pánikszerűen lelassítottam, hozzátette, hogy a kamionoknak, BAZINGA!, kezdtem úgy érezni, hogy a szórakoztatásomra kulturális referenciát csinált az útból. Igazán nem kellett volna.

Miután befejezte a munkát, úgy tűnt, unatkozik egy kicsit, mert megkérdezte, hogy mi történik, ha menet közben megnyomja az autó kikapcsológombját. Én a gépjármű szakértőjének fensőbbséges hangnemében tájékoztattam, hogy semmi, nyomja csak nyugodtan, biztattam, és amikor csak röviden nyomta meg, tényleg nem történt semmi, amikor viszont hosszan, akkor kikapcsolt alattunk az autó, én meg úrilányhoz illő szenvtelen modorban vártam, hogy mikor szaladnak belénk hátulról, miközben a lendületet felhasználva kisoroltam a leállósávba.

A kiállításról annyit, hogy ezek után még mindig tartogatott felkavaró és izgalmas részeket, és maradandóbb hatást gyakorolt rám, mint amikor C. (nem Bécsben) édeskével kérte a mojitót, pedig ez nagy szó, szóval akit érdekel, az nézze meg (és hozzon nekem plakátot).

(Bécsben egyébként nem lehet legálisan fizetősparkolni, ehhez "jegyet" csak a legendákban szereplő trafikokban lehet kapni, és az osztrákok nem beszélnek angolul, viszont úgyis majdnem mindenki magyar).

Az óvodákkal éppen ott tartunk, hogy utánanéztem törvényadta Jogaimnak és a Kötelességeimnek, melyek szerint egyszülött gyermekemnek köteles az önkormányzat óvodai férőhelyet biztosítani a körülmények miatt, illetve a májusi-júniusi felvétel és beiratkozás bullshit, mert az óvodáknak egész évben, folyamatosan kell a felvételeket intézniük. Ezt meg is írtam fellebbezve az illetékes szerbeknek, és kaptam is választ, hogy az eljárást megindították, majd értesítjük.

Egy-két nappal később ettől függetlenül úgy alakult a jövőképem, hogy elképzelhető, hogy ősszel mi már innen távolabb fogunk lakni, és lehet, hogy ezért hangyaként fogok újjászületni, de szerintem viccesnek fogom találni, ha mégis felveszik a gyereket, én meg visszaírok, hogy így már nem kell.

A gyereket első körben nem vették fel egy óvodába sem, és ugyan hátra van még egy sor fellebbezés, nem táplálok túl sok reményt a dolog iránt, de két gondolat azért felmerült bennem.

Az egyik az, hogy ha az én gyerekemet, akit egyedül nevelek munka mellett, adót fizetve, tartásdíj nélkül, úgy, hogy már nem kapok semmilyen támogatást, nem veszik fel az oviba, akkor ki az, akit felvesznek?

A másik meg az, hogy ha ezentúl nem fizetek az államnak hobbiból a semmiért, csak mondjuk feleennyit, akkor a befizetett adó- és járulékkülönbözetből nem csak a legpuccosabb, lovon műkorcsolyázós programos magánoviba (vagy egy kisebb brit egyetemre) tudom beíratni a gyerekemet, de havi két wellness-hétvégére is el tudom vinni. És ha még valamivel kevesebbet keresnék bejelentve, akkor ezek mellé még szociális segélyt is kapnék.

Hát ezért tart itt ez az ország.

Szóval beesett most egy váratlan wellness-nyaralás, hogy cserébe írjak róla (nem ide, az külön project), azért vagyunk most Földváron, és egyrészt elképesztő, hogy itt szinte minden olcsóbb, mint Budán, másrészt meg konkrétan kedvesen szolgálnak ki mindenhol.

Családbarát hotelben vagyunk, és tényleg az, ez nem csak az etetőszékben merül ki, még brainoiz is megjegyezte, hogy tisztára Schaffer Erzsébet lesz a miliőtől, csak olyan szókapcsolatok jutnak az eszébe, hogy gyermeki áhítat, meg a lenyugvó nap fénye végignyaldosta a Balaton hullámait, szóval nagyon kemény. Mondjuk a gyerekkel még így sem egyszerű, mert saját külön elképzelései vannak arról, hogy mit kellene csinálnunk, én meg szeretném, ha örülne, viszont nem szeretném, ha a többieket feltartanánk, úgyhogy időnként külön utakon járunk. Kora délután egy kicsit melankólikus is lettem, hogy én itt etetem a szobában, amíg a többiek minden bizonnyal egyik vidám kalandból a másikba vetik magukat, de miután lefektettem és kisétáltam a strandra, konkrétan néma, punnyadt fekvés közben találtam őket, nem mondjuk strandlabdával ugrándozva dévajul. Amikor ezt felróttam, akkor tájékoztattak, hogy korábban elevenebbek voltak, vettek például lángost és palacsintát, de ez kimerítette őket.

Ottlétem alatt alie párszor felöltözött majd ismét levetkőzött, Isolde szappanbuborékokat fújt néha, az L. félálomban kacsintott, ha ránéztem, brainoiz meg a bölcsészszakok sajátosságairól mesélt, szóval minden olyan, mint mindig, csak szebb.

Ez van a kapunktól tíz méterre:



(Az ajtónktól két méterre meg alie és brainoiz, az udvaron meg mr.a olvasgatja a kindle-jét).

Tegnap ülünk békésen a Grundon a csökkentett létszámú medúzákkal, és olyanokról beszélgettünk, hogy emlékeztek, milyen vad buli volt, amikor a mr.a két whiskey után indiai akcentussal olvasta fel angolul a szívbetegségek tüneteit a wikipédiáról, amikor az L. egyszer csak kábé a farzsebéből előhúzott egy komplett sugarshopos marcipános tortát, az agnus meg a ridiküljéből egy gitárt, és előadták születésnapomra az I'm your mant, majd testületileg a kezembe nyomtak egy zacskó jelly beant.

Utána elmesélték, hogy aznap háromszor is elpróbálták a MÜPA egyik stúdiójában, mert a hangversenyteremben éppen valami Wagnert gyakoroltak, meg agnus megkérdezte, hogy észrevettem-e, milyen szenvedélyesen néz rám, amikor azt a részt énekli, hogy I'll wear a mask for you, utána felvilágosítottak, hogy gondolkoztak azon, hogy szopóálarcban adják-e elő a dalt (a szopóálarc valami általan érthetetlen oknál fogva visszatérő toposz a medúzatalálkozókon), de gyáva voltam, tette hozzá az L.

A későbbiekben alie még elmesélte marquezregény-szerű, zsákfaluban töltött gyermekkorának azt a részét, amikor jézusos fogócskát játszottak, utána pedig, amikor brainoizzel valahogy mindenkit sikerült belevonnunk az amúgy tiltott aktusnak számító műfordításról szóló beszélgetésbe, úgy döntöttünk, ideje hazamenni.