Ma este meg az volt, hogy végül is elmentünk mr.a-val az Inception-re, és azt tudni kell rólam, hogy mióta kétszer nem ismertem fel Anngelt (egyszer a Promodban, amikor folyamatos szemkontaktust tartva odajött hozzám, egyszer meg a MOM Parkban, amikor Tapsival (?) integettek nekem hevesen, de azt hittem, hogy vagy az előttem levőnek, vagy a mögöttem levőnek integetnek), és ez nagyon ciki volt, azóta folyamatosan őt keresem a szememmel a Promodokban és a MOM Parkban. Úgyhogy most simán felismertem már a mozgólépcsőn egy pillantással, aztán lesmárolt valakit, akiről kiderült, hogy brainoiz, úgyhogy megerősítést nyertem.

Szóval a filmről nem tudtam sokat előre, csak hogy valami álommanipulációs izé a nyálasképűvel, de közben folyamatosan a Mementó ugrott be, és tényleg Christopher Nolan írta-rendezte. Jó volt, olyan átlagosan, ahhoz képest, hogy nem szeretem az álmodós filmeket (volt benne autósüldözés, ehhe-ehhe). CN valószínüleg hasonló típusú halottfeleségekhez vonzódik, mert azt hittem, ugyanaz játssza, de nem, viszont Cillian Murphy benne volt (ő az egyetlen Kilián, akit a gyerekemen kívül ismerek, és az egyik kedvenc filmjelenetem ever az, a 28 nappal későbben, ami alatt a The House / In a Heartbeat szól, de nem ezért, meg nem is a laktanya/lakótelep/körforgalom miatt lett az).

Azután beszéltünk még az álmokról, és a más álmait írja meg más, de nekem ott van az, hogy évekig foglalkoztam tudatos álmodással szervezett és kevésbé szervezett keretek között, amiből a mai napig megmaradt, hogy nagyjából tudatosan álmodom (rá kell nézni egy feliratra vagy óralapra, majd elkapni a tekintetet, és ha másodszori ránézésre nem ugyanaz, akkor álom, utána lehet fejben vagy szóban kimondott gondolatokkal befolyásolni), de már nem akarom befolyásolni őket, viszont rengeteg mindenre emlékszem belőlük. Meg vannak sztenderd álmaim, egyrészt, mert sokat olvastam álomszimbólumokról, amik önmagukban nem tudom, mennyire működnek, viszont ha már elfogadta őket az ember, akkor a tudatalattija is azokon keresztül fog vele kommunikálni, legalábbis az enyém (mittudomén, a ház az a saját elmém a maga szintjeivel, a nagy víz meg a gyermekvállalással kapcsolatos dolgok, ilyenek).

Másrészt meg néha felírom a nagyon jelentősnek tűnő álmaimat, és eddig kétszer volt bizonyítottan olyan, hogy konkrétan megálmodtam a jövőt, nem csak deja vue volt. Egyszer tavaly tavasszal, amikor azt álmodtam, hogy ősz van, és egyedül maradtunk a gyerekkel (ez akkor nagyon bizarrnak és hihetetlennek tűnt), másrészt meg volt egy olyan, hogy egy idegen alszik az ágyamban, én meg a fenti lépcső valamelyik felső fokára teszek egy tányért és egy bögrét, és ez is megtörtént, másnap kikerestem (amikor álmodtam, akkor még nem tudtam, hogy azért teszem oda, mert nincs kedvem lemenni a földszintre, de onnan nem szedi össze a gyerek).

És erre van egy saját külön (nekem) kedves elméletem (pet theory), hogy az idő tényleg egy negyedik dimenzió, ugyanúgy egységben megvan és létezik, mint amit mi az első háromnak érzékelünk, csak mi vagyunk csököttek hozzá, olyanok, mint egy egydimenziós pont, ami egy kétdimenziós vonalon halad végig szabott úton, és egyszerre csak egy egydimenziós pontját érzékeli. És szerintem ezért nem létezhet az időutazás olyan formában, mint a sci-fikben, mert még ha tudnék is közlekedni az időben, akkor is csak annyi lennék és annyit érzékelnék öt évvel korábban, mint ami akkor voltam (tehát az akkori énembe tudnék visszamenni, nem egy külön testben), és ezért van az, hogy bár bevillanhatnak a múltamból vagy a jövőmből képek, de az adott pillanatban nem tudom értelmezni őket, csak amikor tényleg átélem. Ami jól is van így, mert a valódi jósokat már az ókori görögök megvakították, vagy még rosszabb dolgok történtek velük, szóval ez így oké.

Azután haza (vagy valameddig) szállítottam a mindenkit, és nem tudom, mi van ma a várossal, de tele volt villogó rendőrautókkal késő este (a Hegyalján valaki villanyoszlopra tekeredett, a Blahánál is körbevettek két furgont, a Hársfa/Wesselényi sarkon meg egy kukásautót, a többit nem jegyeztem meg).

Aztán kedden rádöbbentem, hogy a gyereken kívül csak a benzinkutassal és a gy.a.-val beszéltem egy hete, kettőjükkel összesen olyan tíz mondatot (kicsit túldolgoztam magam, biciklizés közben nem beszélget az ember, és amikor úgy éreztem, hogy most a legújabb ajánlatokat meg a következő évemet valahol máshol kell átgondolnom, akkor egy magányos balatoni stégen ültem a nádasban, esőben, éjféltájt, oda vitt az autó, a netbook fölé esernyőt tartottam, de legalább kimozdultam).

Szóval akkor elkezdtem lapozgatni a legutóbb hívott számok között, és az L.-t rögtön ejtettem, mert nagyon csendben volt mostanában, és gondoltam, biztos munka, vagy magánélet, nem zavarom, aztán felhívtam a rendszergazdát, akivel fél perc beszélgetés után kedélyesen elvitatkozgattunk valami lényegtelen hülyeségen, aztán beszéltem a balroggal munkáról meg a teliholdról, aztán öt perccel azután, hogy letettük, felhívott az L. tök magától, és egyrészt olyan szemrehányóan és számonkérően kérdezte meg, hogy hogy vagyok, hogy rögtön mondtam a teliholdat, de letagadta, másrészt meg közölte velem, hogy másnap fogja a medúzákat, és elhozza őket hozzám, engedjem be a házba a világot.

És így is lett egyébként, de rendes karrierista workaholic ragadozó módjára rögtön kiszúrtam a jelenlévő leggyengébb, legvédtelenebb és befolyásolhatóbb dark fantasy író-műfordítót, és izoláltam a rajtól, hogy élősködjek az intellektusán. Szóval miközben brainoizzel sétáltunk lefelé a közértbe sörért, közöltem vele, hogy addig nem mehet haza, amíg nem talál ki nekem egy címet (ha ragaszkodunk az eredeti szellemiséghez, akkor olyan kellene, ami egyszerre jelent külföldit és más korszakból származó embert, és nem túl modern), és ezen töprengtünk, meg megpróbáltam meggyőzni arról, hogy bár tudom, hogy a szaxon az szász, de bizonyos körülmények között hangulati okokból hadd használjam már a szaxont, de nem sikerült. Később az internetes keresés során is csak az IKR zRt. vezérigazgatóját találtam a szóra, aki egyértelműen nem szerepel a könyvben, úgyhogy arra jutottam, brainoiznek igaza lehet. Szerencsére olyan hajnali négykor arra ébredtem, hogy mi lenne, ha a körülményeket tekintve (skótok) maradnék a sassenachnál, és valószínűleg ez lesz akkor.

Aztán brainoiz mondott egy olyat, hogy amikor neki volt ekkora méretű fordítanivalója (kb. 3-4 átlagos kötetnyi), akkor ő azt két darabra osztotta fel, és közben írt egy könyvet, ekkor felébredt bennem a versenyszellem, de utána reális szemszögből megvizsgálva a dolgot arra jutottam, hogy egyszerűen ebbe az egy hónapba egy saját könyv írása már végképp nem fér bele.

Aztán hazatérve a többiekhez brainoiz azt mondta, nézzük ezt most más szempontból, például a kiadókéból és a vicces magyar címgyárosokéból, MacLátni és MacSzeretni? Szenvedélyek viharában kettő? Csődör a múltból? És akkor alie is beszállt, és nagyjából elszabadult a pokol, illetve kicsit panaszkodtunk brainoizzel, hogy mennyire nehéz szexet fordítani (a könyv fele, a másik fele alapos és izgalmas történelmi regény), mert bizonyos dolgok magyarul vagy túl viccesen, vagy túl durván hangzanak, például hogy mondaná az ember egy történelmi regényben azt, hogy I shall hammer you senseless, lass, úgy, hogy egyszerre legyen kor- és szellemiséghű? Erre egyébként szültek egy szellemiséghű (szíjjeldöngetlek) és egy korhű (megedzem izzó rudamat szerelmed hűs tengerében) megoldást, de ugye érthető a probléma.

Azután megosztottam még, hogy a könyv erkölcsisége szerint ha az ember visszamegy az időben, akkor az nem megcsalás, mert ugye akkor pillanatnyilag nincs élő férje, mire alie megkérdezte, hogy nem lehetne-e ezt téridő-elméletté kiterjeszteni, vagyis ha átmész a másik szobába, akkor sem megcsalás, sőt, Schrödinger macskáját is bele lehetne vinni a dologba, hogy amíg az ember nem látja, addig a megcsalás és a nem megcsalás szuperpozíciója áll fenn, vö., drágám, baszd meg Schrödinger macskáját.

És akkor még beszéltem arról, hogy oké, a szex rendben van, a skótokkal is kiegyeztem valahogy, a történelmi hátteret is alaposan átolvastam, hogy ne írjak pölö a jakobiták helyett jakobinusokat, de az már mégiscsak túlzás, hogy a főszereplőnek a szexen kívül két hobbija van: a madarászat meg a gyógynövények. és ezekre ráadásul archaikus kifejezéseket használ, úgyhogy rákeresve kapok vagy négy-öt latin nevet, mert akkoriban a pintyőkét meg a csízeket meg mittudoménmit is így nevezték, vagy a gólyaorrot és a körömvirágot, és akkor kénytelen vagyok utánaolvasni, hogy ezek közül melyik passzolhat az adott helyre vagy főzetbe, és közben szépen lassan megöregszem.

Mindenesetre miután végigvettük az összes vándoros és utazós címlehetőséget, brainoiz visszafordult a kapuból, és csüggedten megkérdezte, hogy és mit szólnék a vándor utazóhoz vagy utazó vándorhoz.

A tegnap este meg nagyon durva volt, körbe-körbe villámok csapkodtak, csak itt nem esett semmi (pár cseppet leszámítva), éppen úgy, mint ma este.

És akkor későre járva eszembe jutott, hogy én most igenis kimegyek az erkélyre mojitózni meg cigizni, és mivel éppen azt nézegettem, hogy milyen jól belefogytam az Isoldétől örökölt csillogó, fekete estélyimbe (nem mintha járnék estélyekre), ezért abban mentem ki. Meg akkor már körömcipőt vettem hozzá. És akkor ott nézegettem a villámokat az erkélyről, nagyasszonyosan mojitózva és az alattam elterülő város (városrész) fényeit nézegetve, miközben denevérek csapkodtak körülöttem, amikor eszembe jutott, hogy kukanap van.

Úgyhogy fogtam magam, és kivonszoltam a kukákat az utcára, úgy, ahogy voltam, közben találkoztam egy kígyóval (lehet, hogy sikló volt, távolságtartóan viselkedtünk egymással, nem beszéltünk a faji hovatartozásunkról), és akkor, tekintetbe véve a levélszekrényemben fészkelő keresztespókot is, aki miatt csak nappal merek postaládát nyitni, akkor is óvatosan, rádöbbentem, hogy ezek Morticia Addams mindennapjai.

Szóval tegnap beültem egy kávézásra a pszichológusommal (és nem kezdett ki velem, vagy ilyesmi).

Valamikor félidő táján megkérdezte, hogy történt-e valami, merthogy folyamatosan vigyorgok, és akkor nem akartam mondani, hogy egyrészt azon vigyorgok folyamatosan, hogy ehhez vagy ahhoz mit szólnának a kommentelőim (a blogjaimról nem meséltem neki), másrészt meg olyanakon vigyorgok, mint amikor mondja, hogy érdekes módon én mindig a nevükön neveztem előtte az ismerőseimet (nem a nevükön neveztem, hanem mindegyiknek adtam egy álnevet paranoiából, álnévben tök jó vagyok, eddig csak egyszer tévedtem életem során, amikor Lamnak rossz kezdőbetűvel írtam alá levelet, történetesen a polgári nevemével, amit amúgy is ismer, szóval ez nem számít).

[Ez a neves dolog úgy jött fel egyébként, hogy hosszasan gondolkoztam azon, hogy tudhatnám meg, hogy miért is akart velem beülni kávéra, aztán azt az igen ravasz módszert választottam, hogy megkérdeztem tőle, miért is akart velem beülni kávézni. Erre azt mondta, hogy legfőkébb azért, mert tényleg érdekes velem beszélgetni, másrészt azért is, mert van pár dolog, ami velem kapcsolatban nem illik be a sémáiba (ezúton is köszönöm neki a fit the pattern egyik megoldását), és simán el tudta volna képzelni, hogy igazából egy boldog házasságban élő, unatkozó nő vagyok, időre született gyerekkel, mert annyira érzelemmentesen beszélek a gy.a.-ról meg a koraszülésről, ezért is kérte be a gyerekkel együtt a zárójelentéseit meg az oltási könyvét. Másrészt meg az is meggyőzte az egyenességemről, hogy mindenkit a nevén nevezek, pedig a páciensek nagyon gyakran a szerepükkel szoktak referálni a különböző személyekre (az exem, a szeretőm, az audis pasas)].

De azt mondtam, hogy azért is vigyorgok, mert mostanában nézem ezt a pszichológusos sorozatot, és mindenről az jut eszembe, hogy mit mondana erre Paul, a Tenyérbemászó. Ez különösen akkor vicces, amikor keverem a műfajokat, például fordítom azt a legalja amerikai álreality sorozatot a divatvilágról, és az egyik szereplő olyanokat mond, hogy I don't know, I mean, she is like such a bitch, és akkor megszólal a fejemben Paul, hogy and how does that make you feel? Superior? Exploited, perhaps? Do you have an issue with female dogs? És ez lehet, hogy csak számomra vicces, de amikor elmeséltem a pszichológusomnak, hogy mi megy a fejemben, ő is vigyorgott, pedig nem fizettem érte (is it important for you to pay for your everything? To be in control?). És akkor arról, hogy mi van, amikor mindezek a skót felföldön játszódó regénybe keverednek, még nem is beszéltem.

Aztán megbeszéltük Paul eseteit, és erről valahogy átterelődött a téma a pszichológusom eseteire, természetesen csak régiekre és név és konkrétumok nélkül, és jókat vitatkoztunk, meg jókat egyetértettünk, aztán mennem kellett (vacsorát kell csinálnom a férjemnek, mondtam, majd riadtan a számra csaptam a kezem), de azért megbeszéltünk egy két hét múlvai kávédátumot.

(Ja, egyébként nem kávé volt, én teát ittam, ő meg gyümölcslevet).

Azért mióta tisztáztam magammal, hogy az valahol érthető és a dolgok természetes rendje, amikor olyan srácok, akik vélhetően gyerekkoruk óta bicikliznek, izmaik vannak, továbbá az enyémnél jobb kerékpárjuk, lehagynak az Irhásban vagy a jános-hegyi szerpentinen (annak ellenére, hogy már három (négy?) éve biciklizem időnként, és néha nem is másnaposan), azóta minden frusztráció nélkül tudok gyönyörködni az előttem rendszeresen megjelenő biciklimezes férfivállakban és seggekben arra a pár másodpercre. A miheztartás végett azért megjegyezném, hogy ez nem jelenti azt, hogy amikor nyolcvan évesen tekerek majd fel az Irhásban, nem fogok egy sétabotot is magammal vinni, amit az engem leelőző bicikliküllők közé dugva azt rikácsolhatom, hogy hová siet, fiatalember, mi olyan sürgős.

A másik előnye ennek a dolognak, hogy gyakorlatilag eltűnt a derekamról a muffin és a lábamról a bőrnarancs, helyette szaporodik rajta az idegen agyag a véraláfutás (a másik kedvenc sportom). Konkrétan két vízszíntjelző sáv található rajtam, az egyik a sípcsontjaimon egy vonalban, amikkel a pedált szoktam magasságba állítani, a másik meg úgy néz ki, mintha rendszeresen markolászná valaki a combomat, egy ideig engem is megvezetett a dolog, és eltöprengtem a poltergeist-jelenségeken, meg a stigmákon, de azután rájöttem, hogy a gyerek pont ott szokott rugdosni lelkesen, amikor leviszem a lépcsőn. Mindenesetre a naranccsal és egyéb hájakkal ellentétben a foltosság nem akadályoz abban, hogy rövidnadrágban menjek ki az utcára, harisnya nélkül, nem tudom, hány éve idén először (de tudom, ahány éve nem voltam 46 kiló), főleg, hogy így július idusára sikerült falfehérből szimplán csak sápadttá barnulnom. Kár, hogy nem megyek sehova.

Ja de igen, a minap megnéztem a mr.a-val a Tetovált lányt, a Filmet, ami Nem Akart Véget Érni. Vagyis félórával azután, hogy türelmetlenkedni kezdtem, véget ért. Utána lett egy másik vége. Utána szép lassan, elnyújtottan, két mondat között hosszan a semmibe meredve lezártak egy elvarratlan szálat, majd még egyet és még egyet. És én alapvetően szeretem ezt a stílust, a szűkszavú, elgondolkozós, alkoholista svédeskedést, de mostanában ez az életem, és akkor a moziban legyen már egy tisztességes autósüldözés, vagy akármi. Mindenestre így sokkal nyugisabb olvasni a könyvet, ami egyébként tényleg jó.

Valamelyik éjjel, amikor felhívtam az L.-t (vagy ő hívott, már nem emlékszem), hogy sorozatokról beszélgessünk, akkor vehemensen ragaszkodott hozzá, hogy nézzek In Treatmentet*, de ne csak az elsőt, hanem a vadászpilótás részekig.

Tegnap csak annyit írtam neki, hogy értem, mire gondol, de én ezt sokkal alattomosabban és észrevehetetlenebbül csinálom. Ő visszaírta, hogy ja, tudja.


* Amúgy nagyon beszippantós sorozat, nem a szívemcsücske-kategória, viszont muszáj mindig megnézni a következőt. Kamaradráma, pszichológus + páciens.

A barátaim és ismerőseim reakciója a pszichológusos dolgokra (időrendben, nem fontossági sorrendben, de azzal még a kedvenc sorozataimmal kapcsolatban sem jutottam dűlőre):

balrog: ezek mind ilyenek, engem egy alkalom után rúgott ki a pszichológusom.

agnus: jaj, de kár, pedig azt reméltem, mostantól beszélgethetünk majd arról, hogy melyikünknek mit mondott a pszichológusa (egyébként egy délután agnus-szal sokkal jobbat tett nekem, mint a pszichológus, jegyezném meg).

a rendszergazda: én ezeket pénz nélkül is megmondtam volna (megmondtam) neked, holnap nálad vacsorázunk?

Az L.-lel meg hosszan beszélgettünk változatos témákról, közben egyszer leesett a vállam és az arcom közül a telefon, amikor éppen megtanultam bort nyitni nő létemre (hátha attól jobban alszom), de visszahívtam, úgyhogy valószínűleg nem tudatalatt kizárni akartam az életemből, egyszer meg olyankor szakadt meg, amikor egyhelyben álltam ártatlanul, de visszahívott, szóval ez sem ilyen ezoterikus üzenet volt, mindenesetre aztán olyan két órával később bepittyegett a készülékem, hogy mindjárt lemerül, és akkor az L. azt mondta, hogy de addig is beszéljünk, mert az olyan romantikus, aztán pont akkor szakadt meg vonal, amikor azt mondta, hogy a legszívesebben felgyújtanám (a malackaraj nyomdokain haladva, ön mit gyújtana fel a legszívesebben? Én egyszer majdnem kihajítottam a mozgásban lévő vasúti szerelvény ablakán Saint-Exupéry Citadella c. művét, csak azért nem tettem, mert kölcsönben volt nálam, és mások tulajdonával kevésbé vagyok melodramatikus).

mr. a (akivel szerintem nem beszéltem a pszichoanalízisemről, nehogy elijesszem, de bizonyos jelek utalnak arra, hogy olvassa a blogomat, vagy legalábbis tud róla): melyik napra szeretnél szigetjegyet?

Lehet, hogy igazából nem is vagyok nem boldog, csak annak érzem magam.

Hát az van, hogy kirúgott a pszichológusom (pszichiáteri minőségében is, de pszichológusként ez azért durvább).

Az úgy volt, hogy már előre lebegtette a dolgot, konkrétan attól fogva, hogy először találkoztunk, szóval nem hitegetett hosszútávú kapcsolattal. Arra még megkért, hogy ma vigyem be a gyereket is, hátha meglátja benne lecsapódva az eltitkolt lelki problémáimat, vagy mi, de nem látta. Azt mondta, ez egy kiegyensúlyozott, vidám, szociális, érdeklődő gyerek, nekem meg nincs szükségem pszichológusra.

Aztán újra végigvettük, hogy miért is mentem el hozzá:

1. Hátha kiderül, hogy azért történnek rossz dolgok, mert én csinálok valamit rosszul, párkapcsolatilag vagy máshogy. Erre azt mondta, hogy szerinte egészséges énképem és önértékelésem van, reális dolgokat várok el egy kapcsolattól, satöbbi, valószínűleg csak annyi a bajom, hogy messze intelligensebb vagyok az átlagnál, és velem legalább nagyjából egy szinten lévő pasikat választok, azok meg hajlamosak egyéb területeken is deviánsak lenni (elvégre ha lefelé térnének el ennyire, akkor katatón, beszédképtelen szellemi fogyatékosok lennének, és ezt felfelé sem könnyű feldolgozni), de erről szerinte pszichológus engem nem fog tudni lebeszélni. Ez ezzel jár, mondta, viszont ha mások rosszindulatú, vagy egyszerűen csak rossz döntéseket hoznak az életemben, akkor ne én menjek helyettük pszichológushoz. Ekkor hirtelen átváltottunk valahogy az autós hasonlatokra, és azt mondta, hogy ha van egy tök jó kocsim, és jól is vezetek, de az emberek elég nagy része trabanttal jár vagy csak nyolcvannal mer menni, akkor én sem fogok tudni százharminccal haladni az autópályán, annak ellenére, hogy mindent megtettem érte, és ezen a szerviz sem fog tudni segíteni.

Azt azért még megkérdeztem, hogy de nem lehet-e, hogy én vagyok túl naiv, és erre azzal folytatta, hogy egyrészt lehet, másrészt meg abból, hogy valakinek milyen autója van, nem lehet megállapítani, hogy mennyire tud vezetni, és ez gyakran a körülmények miatt sokáig nem is derül ki.

2. A depresszióm miatt. Erre kijelentette, hogy nem vagyok depressziós, csak szomorú, aztán odáig finomítottuk, hogy nem szomorú vagyok, hanem nem vagyok boldog, ami nálam tragikus jellegű állapot, mert én általában egy leárazott cipőtől vagy egy csokitól is boldog szoktam lenni. Most meg bemegyek a boltba ásványvízért és étolajért, és nem veszek semmi mást, csak ásványvizet és étolajat, néztem rá szemrehányóan (meg persze a nemalvás/nemevés). Erre azt mondta, hogy annyi rossz dolog után, ami velem történt az elmúlt két évben, természetes, ha egy kicsit el vagyok kettyenve, adjak ennek is időt. Vegyem úgy, hogy fájt a lábam, elmentem orvoshoz, diagnosztizálták, hogy nincs csontrákom, nincs eltörve, csak beütöttem, rendbe fog jönni. Azt mondta, szerinte nincs olyasmi, amit ne dolgoztam volna fel, vagy ne lennék jó úton afelé, hogy feldolgozzam, de ezt is ki kell fájni. Alváshoz meg kaptam pár tippet.

3. Mert néha kell egy tőlem abszolút független, elfogulatlan személy véleménye. Erre azt mondta, hogy most mindenről elmondta a véleményét, amit kérdeztem, ha akarom, akkor szívesen beszélget egyszer-egyszer velem egy kávé mellett, mert érdekes velem beszélgetni, de ezért ne fizessek (erről egészen addig azt hittem, hogy csak ilyen udvariassági izé, amíg konkrétan le nem egyeztetett velem egy időpontot), mert nincs igazán szükségem pszichoanalízisre. Ha tökegyedül állnék a világban, és nem lenne egy csomó barátom/ismerősöm, akkor elvállalna, de így ne bohóckodjak.

Aztán volt még időnk, úgyhogy megkérdeztem a családállításról, hogy arról mi a véleménye, mert én egész egyszerűen nem értem, hogy mire jó, mire azt mondta, hogy a családállítás eredmény szempontjából (jó esetben) ugyanoda vezet, mint az, amikor én negyedórában elmondtam neki a családomat szülőképestül meg minden, ő feltett három kérdést, leokézta, amit válaszoltam, aztán mentünk tovább. Nekem ez a módszerem, magyarázta, másnak viszont kell a drámaiság, az energiamezők meg az összes hókuszpókusz, mert néha sokkal könnyebb egy külső energiamezővel szembenézni, mint azzal, hogy ez az egész csak a fejünkben van, de ettől szerinte nem lesz önbecsapás, mert az az "energiamező", amiben a "felhasználója" hisz, az pont ezáltal létrejön, és ez olyan ügy, amiben nem az út számít, hanem a végeredmény.

Erre azt mondtam, hogy akkor ezt biztos ugyanazért nem értem, mint amiért a Schrödinger macskáját nem értettem sokáig. Mármint a részecskék szuperpozícióját értem, amennyire lehet, csak a hasonlatot nem, pedig nem vagyok hülye a hasonlatokhoz, az autópályás dolgot is rögtön vágtam (jegyeztem meg gyorsan, nehogy véletlenül arra jusson, hogy mégis hülye vagyok, nem pedig túl intelligens a magánéletemhez), csak nekem egy hasonlat arra szolgál, hogy egy nehezen megérthető dolgot egy köznapi, vagy könnyen elképzelhető dologgal helyettesítsünk, márpedig egy se nem élő, se nem halott macska az abszolút nem köznapi, mivel ilyen macska konkrétan nem létezik, és ugyanolyan nehéz elképzelni, mint a részecskék szuperpozícióját, akkor meg minek belekeverni az egészbe szegény cicát, ráadásul pont ilyen kellemetlen körülmények közé (lehetett volna éhes/jóllakott macskával is csinálni). És az energiamezőkkel is így vagyok valahogy, hogy amikor úgyis annyi mindent kell felfogni, akkor minek még energiamezőket is belekeverni, mondjuk így már értem, hogy belső gátlások miatt vagy három nap energiamezőzés, vagy két év beszélgetés.

Erre az ex-pszichológusom (meg kell tanulnom múlt időben beszélni róla) azt felelte, hogy biztosan a kvantumfizikusoknak is nehéz szembenézniük a szuperpozíciókkal, aztán elköszöntünk. Az már csak hab a tortán, hogy a gyerek hangos "szia, apa! Szia, apa!" kiáltásokkal távozott, de rá szerencsére nem vagyok hipochonder, ezért nem diagnosztizáltam le rögtön, hogy az "elveszett" apját keresi mindenkiben, hanem tudtam, hogy ezzel azt akarja mondani, hogy szerinte most az apjához megyünk.

Azért az valahol nagyon jellemző rám, hogy amikor álmomban egy idegen könyvespolcon turkálok, és egy olyan könyvet találok, aminek az a címe, hogy Hogyan öljünk meg bárkit vagy bármit, továbbá a címlapján egy látványosan véres kés és pár lőfegyver van, akkor biztos vagyok benne, hogy a címe átvitt értelemben értendő, és igazából valami pszichológiai kiadványról van szó. És amikor kinyitom, kiderül, hogy tényleg.

A Bookline meg most, hogy a névnapom pár nap híján pont félévre van tőlem, küldött egy 5%-os kedvezményt (kell valakinek? csak ma érvényes) névnapom alkalmából. A polgári nevemre címezve. Ma, Lukrécia napján.

A munkában meg az van, mint a viccben.

[Egy riporter felmérést készít az egyetemen, hogy ki mennyi idő alatt tudna megtanulni japánul. Először az öreg profot kérdezi meg:
– Hát, ha igazán belevetném magam a munkába, egy-másfél év biztos elég lenne.
Megkérdezi a tanársegédet.
– Egy kis munkával biztos sikerülne 9-10 hónap alatt.
Meglát egy diákot, aki épp egy halom könyvvel a kezében megy a könyvtár felé, és neki is felteszi a kérdést. Mire a srác:
– Miért, holnap zárthelyi?]

Csak nekem japán helyett skóttal (oké, nem szólhatok semmit, van még három hetem). Ráadásul nem csak a skót a bajom, hanem hogy ez az első könyv, ahol konkrétan egy mondat leírása után a kezembe temettem az arcom, mert elöntötte a pír (bővérű jelenet, tizennyolcas karikás) a századik oldalnál a hatszázból. Időutazós, és a "jelenben" még teljesen szemérmesen mentek a dolgok ("A férjem búgó hangon azt súgta, nekem jobb ötletei is vannak. Valamivel később a vállára hajtva a fejem...."), de úgy tűnik, az időutazás ürügyül szolgál mindenféle naturálisan lüktető izékre, hogy nagyon visszafogottan fogalmazzak*.

* Nem, nem vagyok prűd, de hadd ne idézzek mindent napi ezerötszáz egyéni olvasó előtt, ez mégiscsak a magánügyük. Meg annak a két-három további jelenlévő személynek a magánügye.

Hát az van, hogy bizonyos okok miatt (elég rettenetesen hat rám a kialvatlanság, csomó mindent elfelejtek, például a múltkor elvittem a gyereket az apjához, majd öt perc múlva telefonáltak, hogy az ottani ágyát, ami véletlenül éppen nálam volt, elfelejtettem kitenni, én meg mondtam, hogy ja, elfelejtettem berakni a kocsiba, majd hozom. aztán az ötperces út felénél futólag belegondoltam, hogy a fenébe, már megint nem fékeztem be a csomagtartóba lévő babakocsit, ezért zörög. További fél perc múlva eszembe jutott, hogy ja, a babakocsi a garázsban áll, az nem zöröghet, hanem igen, a kiságy csúszkál) szóval bizonyos okok miatt elmentem pszichológushoz, ami igen meglepő tőlem, mert érthető okok miatt nem hiszek bennük. De a barátaim ismernek és ezért elfogultak valamerre, és néha muszáj valami külső nézőpont nekem, hogy korrigáljon a való világ felé, akkor meg meg inkább olyasvalaki legyen, aki beszéli a nyelvemet, még ha fizetni is kell érte.

Az első alkalommal elmondtam, amit gondolok, és erre csak annyit mondott meglepetten, hogy ezen gondolkoznia kell (akkor hozzátettem, hogy legyen szíves, próbálja tranzakcióanalítikusként közelíteni a kérdést, mert én abban hiszek).

Második alkalommal megkérdeztem, hogy akkor neki most mi a véleménye. Bepróbálkozott azzal, hogy szerintem mi a véleménye (ha-ha), és aztán némi gondolkodás után azt mondta, hogy amikor először bementem hozzá, akkor azt gondolta, hogy ezt a lányt mindentől meg kell védeni, és reggelente csicsergő kismadárkák adják fel rám a rokolyámat, de most így két alkalom után úgy gondolja, hogy nekem mindenről tudnom kell az igazat, mert addig nem nyugszom, viszont amit intellektuálisan megértek, arra érzelmileg sem haragszom. Amit nem értek, vagy nem tudok, arra viszont akkor is haragszom, ha érzelmileg nincs okom rá (továbbá jár rajta az agyam, azért nem alszom).

Úgyhogy most az jön, hogy a világon mindent megtudok, amit eddig nem, de mély sajnálatomra nem fogom publikálni a blogomban.

Ha olvasnak ide nyelvészek, akkor szükségem lenne pár olyan kifejezésre, amik régen kifejezetten vulgárisnak számítottak, ma viszont nem tűnnek annak, vagy eufémisztikusak, de durvább dolgokra utalnak (pl. kutyafáját, teringettét, több nem jut eszembe most).

Na, gyorsjelentés: nem rohadt le a lábam a superglue-tól, illetve olyan nagyon rondán sem néz ki (csak úgy, mint egy átlagosan csúnya seb, amire pillanatragasztót öntöttek).

Közben utánaolvastam az interneten, és különösebb veszélyeiről sehol nem írnak a módszernek (a gy.a. szerint a superglue csak az árában különbözik a sebészeteken használt ragasztóktól), csak arról, hogy van, akinek irritálhatja a bőrét, és egy hüvelykesnél (2,5 cm) mélyebb sebbel forduljunk orvoshoz. Ugyanakkor olyanokat olvasni, hogy azonnal elállítja a vérzést (és tényleg, előtte a géz-ragtapasz kombóból azért csordogált eléggé, azért is ijedtem meg egy kicsit), megszünteti a fájdalmat (ez mozdulatlan állapotban igaz, mert az idegvégződéseket ott nem éri oxigén, de ha járok, azért húzódik, és ezért fáj), és mivel nem jutnak át rajta a baktériumok és az oxigén, ezért sterilizál is.

Az alkalmazása úgy történt, hogy álltam a csap felett gólyázva enyhén szédelegtem, kicsit csúnyán beszéltem magamban, és tisztítás után próbáltam ügyesen célozva az összefogott szélű sebre csöpögtetni az anyagból, aminek egy része vérrel elegyedve csordogált kedélyesen lefelé. Utána vártam két percet a száradásra ugyanott, majd megismételtem a műveletet, amit megkönnyített, hogy a vérzés időközben elállt, viszont megnehezített, hogy a lábam varrógépezni kezdett a póztól, továbbá az is, hogy időközben elkezdtem gondolkozni azon, hogy akkor én most bírom-e a vér látványát ekkora mennyiségben, vagy nem.

Azért remélem, arra soha nem kerül sor, hogy a belső szerveimet kelljen ezzel összeragasztanom, mint Vietnamban az amerikai katonáknak, pedig biztos érdekes blogbejegyzés születne abból is (bár lassan kezdem úgy érezni, hogy ennél feljebb nincs hova, tegnap unalmamban megnéztem a múlt heti látogatói statisztikát, és négy minisztériumból olvasnak, négy bankból, a közép-magyarországi regionális államigazgatási hivatalból, a miniszterelnöki hivatalból, a nemzeti autópálya zrt-től, három televíziós társaságtól, az ortt-től, az ántsz-től, én meg kicsit kezdem úgy érezni magam, mintha figyelnének, de azért inkább örülök, hogy ennyi mindenkit érdekel, mikor milyen cipőket vásárolok magamnak).

A hétvégét egyébként a változatosság kedvéért munkával töltöttem (kőkemény történelmi regény, folyamatosan fegyverszakértőket zaklatok vele, előtte egy madámos volt igaz történet alapján, azt majd meghirdetem, ha kiadják, mert érdekes), illetve hogy csináljak is valamit, vettem két háromfiókos Kullen szekrényt az Ikeában (nem tudom kiverni a gondolatot a fejemből, hogy az Ikea esetleg meglovagolhatná a vámpírőrületet mondjuk egy Edvard Kullen fantázianevű éjjeliasztalkával, vagy egyéb tagjával a bútorcsaládnak). Az elsőhöz négy Veronica Mars epizód kellett (ebből a harmadik alatt a padlón hevertem hanyatt, és először azon gondolkoztam, hogy mivégre vagyunk ezen a világon, ha az élet teljesíthetetlen feladatokat állít elénk, és úgyis kudarc a vége mindennek, utána szépen, lassan, szisztematikusan végiggondoltam, hogy ha a bútorlapokon nem ott vannak a lyukak, mint a leírásban, és nem olyan csavarokat adtak hozzá, mint a leírásban, akkor vajon mi a megoldás, és rá is jöttem. Komolyan, tisztára úgy éreztem magam, mint amikor valamelyik noir detektív hátradől, és kizárja a lehetetlent), a másodikhoz már egy elég volt.

A barátaimmal nem találkoztam, mert azért alapvetően kedvelem őket.

Aztán vasárnap este hirtelen áramszünet lett, és akkor hirtelen rádöbbentem, hogy én vagyok a szájlon*, mert áram nélkül dolgozni sem tudok, Veronica Marsot nézni sem tudok (pedig pont a buzgómócsing FBI-ügynökös résznek a közepén tartottam, amelyben összejön Logannel), olvasni sem tudok (biztos beteg ember vagyok, de mostanában már letöltöm a könyveket, amiket megveszek vagy megkapok, végszükség esetén beszkennelem őket, mert sokkal hatékonyabban tudok képernyőről olvasni), fürödni sem tudok, gondolkozni meg ugye nem akarok, úgyhogy először a kurblis zseblámpám fényénél olvastam papír alapú könyvet, mint az állatok, utána meg a zseblámpa fényével játszottam hülyeségeket, és akkor egyszer csak visszajött az áram, én meg tiszta stresszes lettem, hogy úristen, most dolgoznom kell, fürödnöm kell, olvasnom kell és Veronica Marsot kell néznem, pedig már úgy megszoktam, a sötétet meg a csendet meg a timeoutot.


* Ez egyébként nagyon durva, hogy az ismerőseim mennyi mémet adnak át, és a bloggerek külön durvák ebben. A szájlon meg a "nem akarok gondolkozni, de a mi szakmánkban erre szerencsére nincs is szükség" egyértelműen Lam-féle idézet, aztán amikor meglátom a búvalbaszott képemet a tükörben, akkor (a) Zetor Leila jut eszembe, ahogy a gangon mondja, hogy mivégre, azzal a hangsúllyal (meg hogy de legalább as sassoon as possible), (b) Suematra hangján, hogy fú, nagyon kivan (hosszú történet), (c) brainoiztól, hogy fájnak benne a versek, (d) Isoldétől (akitől azért a legtöbb ennél komplexebb mémem származik bloggerwise), hogy ez azért főleg nyafogás, esetleg agnustól, hogy jól vagyok én így kényelmetlenül (szokásom szándékosan félrefordítani jelmondatokat, én ezzel szórakoztatom magam). És ez csak a tükör, és csak a bloggerek. Abba, hogy mi történik a fejemben, ha kinyitom a hűtőt, bele sem akarok kezdeni.

A gyereknek sikerült levernie a poharát az ágyról (csak ezerkétszázhuszonhatszor mondtam neki, hogy ne tegye az ágyra, de minden kincsét odahordja), nekem meg sikerült belelépnem, és jól elvágnom a nagylábujjamat, amiből ömlik a vér. A hálószoba pillanatnyilag borzasztóan Dexteres, mindenhol vérfoltok a padlón, a falon, a bútorokon, a lépcső is hasonló állapotban van. Úgyhogy felhívtam a gy.a.-t, mint a vágott, lőtt és szúrt sebek szakértőjét, illetve az esetleg félárván maradó gyerekem maradék gondviselőjét, hogy most mit tegyek, és azt mondta, kenjem be superglue-val, akkor eláll a vérzés, és nem fertőződik el. Ami egyébként van is itthon, úgyhogy nagyon remélem, hogy nem a családi pótlékra pályázik, mindenesetre most gyorsan összeragasztom magam, aztán megtanítom a gyereket vért takarítani.

Nekem valami egészen különleges testképzavarom lehet, mert így 47 kilósan is ugyanolyan dagadtnak látom magam a tükörben, mint pár hónapja 55 kilósan, ugyanakkor dagadtnak is szeretem magam.

(Amúgy csak mondanám, hogy most van a gyümölcsügyileg legklasszabb hete az évnek, amikor málna és feketecseresznye még van aránylag normális áron, sárgabarack már van, nem beszélve a rengeteg zöldségről bagóért).

Ma hajnalban arra ébredtem, hogy kétségbeesetten sírok, és ezzel el is voltam pár másodpercig, mielőtt elkezdtem volna gondolkozni azon, hogy miért is. Akkor szépen összeszedtem, hogy igen, azt álmodtam, hogy Schmitt Pál lett a köztársasági elnök, ezért vagyok szomorú, majd rádöbbentem, hogy te jó ég, ezt mégsem csak álmodtam, tényleg ő lett az, szóval jogos a bánatom. További pár másodpercbe telt, amíg eszembe jutott, hogy engem ez igazából nem izgat, mondhatni teljesen hidegen hagy, úgyhogy akkor elkezdtem számlákat könyvelni, miközben egy kicsit hülyén éreztem magam.

Azért a tudatalattim érdekes, megismerésre érdemes személyiség lehet.

Azért kicsit reménykedtem benne, hogy ma az ügyeleten nem kérdezik meg, miben húztam meg a derekam (fel akartam íratni valami ütős krémet, gyerek mellett nincs időm lumbágózni), de amikor képszerűen elmagyaráztam, hogy biztos nem vesegyulladásom van, hanem egy madárfészket (pontosabban a fészek maradékát, mert a háromnegyede magától leesett de ennyire nem mentem bele a részletekbe) próbáltam lepiszkálni az erkélyen álló létrán egyensúlyozva a légkondi külső egységének a tetejéről, ami tőlem két méterre volt, egy szomszédból zsákmányolt husáng segítségével, és akkor maradtam egyszer csak úgy, akkor az orvos csak annyit kérdezett, hogy és afrikai fecskefészek volt, vagy európai (amúgy szerintem szarka, mert tele volt ilyen csillogó szálakkal, mint az angyalhaj, de szerencsére már nem laktak benne).

Mindenesetre kiderült, hogy a flectornál nem kapok jobbat, az meg vény nélkül is van otthon.

Szereztem számlatömböt is ügyesen (egy teljes Office Depot körülöttem ugrált, láthatóan örültek, hogy végre bemegy valaki), és most úgy érzem magam, mint a Serenity releváns részében a legénység, hátam mögött a reaverek (nevezzük őket kiadóknak), előttem az Alliance (APEH), and I'm a leaf on the wind.

Képi anyag (vigyázat, spoileres).

Oké, lehet, hogy túldramatizálom, bár brainoiz szerintem egyetértene velem abban, hogy ebben a szakmában az embert megerőszakolják, megölik, megeszik, majd a bőréből ruhát készítenek, és ha szerencsénk van, akkor ebben a sorrendben. Nem, egyébként tényleg túldramatizálom, így határidők tájékán kicsit feketén-fehéren látom a dolgokat.

Egyrészt voltam ma a könyvelőmnél hajnalban, és teljesen meghatódtam (nem, általában nincsenek ilyen hatással rám a könyvelők). Ez a csaj olyan, hogy amikor még cégalapítás előtt körbetapogatóztam, akkor találtam valamivel olcsóbbat és közelebbit is, de ő például az érdeklődő telefonom után fél nappal visszahívott, hogy utánanézett a speckó körülményeimnek, és amikor megcsinálom a céget, akkor figyeljek erre meg arra, mert úgy nekem jobb lesz (és tényleg jól jött, amit mondott az ügyvédnél). Mindezt úgy, hogy mondtam neki, hogy még nézegetek könyvelőket, tehát üzleti kapcsolat konkrét ígérete nélkül.

Aztán ma ott voltam nála, meg utána beszéltem egy ismerősömmel, aki szintén mostanában csináltatott céget, és hozzá képest én annyi pluszszolgáltatást kaptam, hogy nem nekem kellett letölteni-kitölteni-kinyomtatni dolgokat, hanem ezt megtette helyettem a könyvelő (elkérte az ügyfélkapumat, és úgy), de még az ajánlott blankettákat is megírta, nekem csak a kézjegyemmel kellett ellátnom, bevitte az obskúrus helyekre bevinnivalókat, ötödszörre is elmagyarázta a lehetőségeket szépen, türelmesen, képben volt a jelenlegi (28-i) változásokkal kapcsolatban, és amit kellett, inkább két helyre elküldött, mindemellett a múltkor még a gyerekemre is kedvesen mosolygott. És annyit azért nem fizetek neki (már nem a gyerekre célzok, hanem az ajánlott blankettákra, értem ilyet még senki nem tett). Ez nekem baromira megéri azt a havi plusz párezer forintot, de tényleg.

Érdekes adat egyébként, hogy minden könyvelő megkérdezte valamilyen formában, hogy legálisan akarom csinálni a dolgokat, vagy úgy, hogy meg is tudjak élni belőle (belőlem viszont nem halt még ki a remény, hogy legálisan is meg tudok élni, ha tartom a tempót munkában).

Azután állok a postán ötezer ajánlott levéllel, beáll mögém egy idősebb néni két csekkel, aranyos szalmakalapban, és akkor eszembe jutott, hogy mennyire rühellem, amikor két csekket akarok csak befizetni, és beáll elém valami vállalkozó az ötezer ajánlottjával, és még számlát is kér, szóval mondtam neki, hogy menjen be elém nyugodtan. A néni elintézte a tranzakciót, majd azt mondta nekem, hogy köszöni, hogy ilyen cuki voltam, és ne féljek, intézkedik, hogy visszakapjam ezt az élettől és teljesüljenek a kívánságaim, majd huncutul rám kacsintott, és eltűnt (mármint lement a mozgólépcsőn, annyira azért nem volt misztikus a dolog).

Úgyhogy az aranyhal ismét elkezdhet rettegni.

Na ez a kettő talán nem annyira felhasználható ellenem (amennyiben egyszer a jobbik szóvivőjévé válnék), viszont a Haj látszik rajtuk. Igen, agnus körbefotózott lelkesen, vakuval, vaku nélkül, vérrel, kádon, még szabópatríciásan is, de nem akarok beszélni róla.



Képen valahogy nem látszik, de esküszöm, hogy a tarkónál lépcsős.

Már többször írtam, hogy nekem biztosan a fodrászban van a szaturnuszom, mert egyszerűen mindenki képtelen egy tökegyszerű sassoont vágni, pedig egyrészt kimondom a szót, másrészt el is mutogatom elég részletesen. Isoldétől azt a tanácsot kaptam, hogy menjek Thaiföldre vágatni, mert ott tudnak, és a gyöngyös karkötők is olcsók, Tarhonyakártevő pedig állítólag ismer egy fodrászt, aki nem csak véletlenszerűen nyiszál az ollóval kábé akkorára, hanem azt csinálja, amit mondanak neki (biztosan évekig hordott vizescsöbröket fel a lépcsőn egy tibeti, ősz szakállú mesternek, meg téglákat ütött szét fél kézzel, másképp nem tudom ezt elképzelni). Ennek ellenére, magam sem tudom, miért, mindig visszamegyek ugyanabban a fodrászatba (de tudom, miért, mert olyan vagyok, mint Sheldon a TBBT-ből, hogy a fodrászat márpedig ott van a sarkon, ráadásul mindig ugyanabba a székbe is ülök, meg minden).

Viszont mostanában a nemalvás miatt elég asszertív vagyok, úgyhogy mielőtt elindultam, több szögből lerajzoltam többféle keménységű grafitceruzát alkalmazva a 3D hatás kedvéért, hogy milyen hajat szeretnék, és vittem magammal az intézménybe, azzal a szent elhatározással, hogy márpedig addig ki nem lépek onnan, amíg olyan nem lesz a hajam, amilyet akarok, még ha valamelyikünk a fodrásszal tragikus körülmények között életét is veszíti eközben.

Ugyanazt a csajt kaptam, akit szoktam (egyébként kedves lány, és nem beszélget, szóval a hajvágási képességein kívül tökéletes), aki megkérdezte, hogy nem jártam-e nála pár hónappal ezelőtt is, amire igennel feleltem, majd együtt csodálkoztam vele udvariasan azon, hogy azóta megnőtt a hajam. Ezt követően elmondtam, mit akarok. Megmutattam a hajamon, hogy mit akarok. Megmutattam képen, hogy mit akarok. Ekkorra már kissé monomániásnak kezdtem érezni magam, de Sheldon lebegett előttem, mint példakép (már nem hajilag).

A lány rávágta a fejemre a szokásos loncsot (kábé úgy kell elképzelni, mintha az ember libamájat kérne az étteremben, és rántott csirkét kapna, azzal, hogy az is szárnyasból van).

Akkor visszatértem a képhez, és pontról-pontra bemutattam, tényleg kedves, nem kioktató hangnemben, hogy szerintem mi a különbség aközött, ami a fejemben, és ami a fejemen van. Együtt élhettük át a rádöbbenés örömét, majd a lány (feszültségkeltő dobpergés) körülbelül öt perc alatt tökéletes sassoont vágott nekem.

Azóta is értetlenül állok a dolog előtt, de rájöttem, nem érdemes az ok-okozati összefüggéseken töprengenem, mindenesetre este majd megkérek valakit, hogy fotózza körbe a fejem, és akkor egy egész albumnyi referenciával járhatok ezentúl vissza oda (hogy fognak engem szeretni).

Vannak ezek a nyárköszöntő dolgok (nevezzük őket áldozatnak), amiken rituálisan túl kell esni május-júniusban (lehetőleg még Szentivánéj előtt, de idén a klímaváltozás miatt kaptam egy hét haladékot magamtól):

1. Faeper szedése a fáról, amíg tiszta fekete nem lesz a kezem-lábam, és fájni nem kezd a hasam: pipa
2. Vízhólyagok tenyésztése nyári szandálok által: pipa
3. Szamócaevészet a Börzsönyben, utána fűben heverés a vaddisznókról értekezve elalvásig: pipa
4. Megfelelő számú, feleslegesnek ítélt kilók leadása így vagy úgy: pipa
5. Legalább fél kiló málna együltő helyben való elfogyasztása: pipa
6. Lábkörmök színesre lakkozása: pipa
7. Szokásos nyári párkapcsolati balsors és/vagy koraszülött gyerek: pipa
8. Fekete, ropogós, nagyszemű cseresznye szigorúan kukaccal: pipa
9. Felbiciklizés megállás nélkül a szokásos helyekre: pipa
10. Hajvágás: pipa

Szóval innentől, ha tényleg beköszönt a nyár, akkor bár nem akarok mutogatni, hogy kinek lehet megköszönni, de én mindent megtettem az érdekében. Ami még nem volt meg:

1. Nyári esőben mászkálás úgy, hogy nem sietek valahova, meg nem hideg van, hanem valamiért pont jó.
2. Mojito az erkélyen (mindig elfelejtek fehér rumot, lime-ot és tonikot/ízesítetlen ásványvizet venni, mentségemre szóljon, hogy menta van).
3. Gyermek strandra vitele, közben szenvedés a meleg miatt, szenvedés a rovarok miatt, szenvedés a vacak kaja miatt, napszúrás. De a gyerek boldog.
4. Ezt tegnap álmodtam meg, hogy nekem biliárdoznom kell. Régen nyaranta jártunk biliárdozni barátokkal, akik azóta négy különböző földrészen élnek, közben Martiniztünk jéggel, utána meg milánóit vagy pizzát ettünk az Atlantisban. Hol szoktak ma biliárdozni az emberek? Egyáltalán létezik még ez a dolog?
5. Szeretnék egyszer elmenni a népnemzeti diszkóba. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egy igazmagyar, de majd varrok magamnak rokolyát, vagy ilyesmi, meg veszek turulos hullámcsatot, és rovásírással jegyzem a vendégkönyvet, de muszáj, mert kíváncsi vagyok. Valaki, esetleg?

Mennyit lehet leharapni egy marcipán aranyhalból ahhoz, hogy azért még teljesítse a kívánságaimat?

Cohennél* van egy olyan sor a The Captainben, hogy "complain, complain, that's all you've done, ever since we lost / if it's not the crucifixion, then it's the holocaust"**, és most pont úgy érzem magam, hogy oké, lehet, hogy rossz dolgok történnek velem, meg nem tudok aludni, és van okom az önsajnálatra, de egy idő után ez akkor is szörnyen unalmas (mármint nekem magamnak, nem könnyű együttélnem velem).

Szóval holnap elmegyek levágatni a hajam, meg mr.a húsevő bulijára, meg szerzek így egyheti absztinencia után fehér rumot, hátha lesz olyan gyerekmentes este, amikor mojitózhatok az erkélyen (egyedül mojitózni talán egy fokkal kevésbé szánalmas, mint egyedül cigizni az adott erkélyen, különösen, hogy este olyan tíz körültől végighallgathatom a szembeszomszéd tinédzserkorú lányának a telefonbeszélgetéseit abból a stratégiai pozícióból, tehát ez már-már társas eseménynek számít). Addig meg befejezem a folyó munkáimat, vagy valami.


* Biztos annak is van valami latin neve, amikor az embert ellenállhatatlanul vonzzák a hosszúkás arcú, földjegyű, párkapcsolatilag állhatatlan, leginkább kanadai, esetleg amerikai halott vagy majdnem halott zsidók (a szellemi életem elég nagy része az Eric Berne - Leonard Cohen - J. D. Salinger háromszög mentén bonyolódik), de abban is biztos vagyok, hogy evolúciós értelemben ez nem a leghatékonyabb lelki ferdülés.

** Amúgy meg pár éve értettem meg, hogy igazából miről szól például a First We Take Manhattan, azelőtt nem nagyon figyeltem a szövegére.

(Pár hónapja)

Isolde: ...és vannak ezek az újhullámos kollégák, őket hamar kiutáljuk, mert mindenféle ötleteik vannak, hogy beszélgetni kellene a betegekkel, meg ismerkedni velük...
lucia (bólogat): Ahelyett, hogy egyszerűen csak belefúrnának a fejükbe.
Isolde (boldog egyetértéssel): Hát igen!

(Pár napja)

lucia: És nálatok is van olyan, hogy összekeveritek a leleteket, és kiértesítetek valakit telefonon, hogy hölgyem, ön skizofrén, azonnal jöjjön be, vagy...
Isolde: ...vagy rossz páciensen hajtunk végre lobotómiát? Persze.


Disclaimer: Isolde tudtommal szokott beszélgetni a betegekkel, és még egynek a fejébe sem fúrt bele.

Igazából arra jutottam (miután az egyik illető ordibált velem a kocsiban, meg az utcán arról, hogy sorsszerűség, kegyetlennek kell lenni, és az élet szar, a másik illetővel végignyafogtunk két órát arról, hogy az élet szar, a harmadik illetőmeg a telefonban kiabált velem, és rájöttem, hogy én ilyennek nem szeretek lenni), hogy reménykedem a happy endingben, mást úgysem tehetek nagyon, addig meg takarítok, meg hülyére dolgozom magam, és közben észreveszem a jó dolgokat, miszerint:

1. Úgy tűnik, rendkívül absztinens életet fogok mostanában élni, mert a szerek nem segítenek.

2. Tragikus hirtelenséggel lefogytam 48 kilóra, rám jön az összes motivációs gatyám, és mióta a bőrgyógyász megerősítette, hogy valószínűleg tényleg a tejtől rossz a bőröm, amit ezzel ki is zártam az életemből (kegyetlen vagyok a tejjel), sokkal jobb. A bőröm.

3. Mivel így alvás nélkül nagyon hosszúak a napok, behoztam az elmaradásaimat, határidőnél vagyok, és nagyon úgy tűnik, hogy mintegy mellékesen csináltam egy céget is tök jó névvel. A tevékenységi köreimbe valahogy bekerült a gépjárművezetés oktatása, illetve a sport és szabadidős tevékenységek oktatása is (magyarázat nincs rá, hogyan, de ha már bekerült, benne hagytuk, enni nem kérnek). Ezekhez elméletben értek is mintegy (ki kell kerülni a virágládákat, és ugyanúgy kell csinálni, csak erősebben), szóval levelező oktatást szívesen vállalok a témában.

4. Egyelőre úgy tűnik, nem haldoklóhoz kell kórházba járnom, ami mindig öröm, illetve maga a látogatás lehetőség arra, hogy csiszoljam az asszertív képességeimet (nincs sok nehezebb dolog annál, mint meggyőzni egy ápolónőt, hogy vannak dolgok, amikhez te jobban értesz nála, mondjuk a helyesírás, illetve hogy nem feltétlenül szeretnéd tartani a bizarr látogatási időt egy egyágyas szoba viszonylatában, de nekem mindkettő sikerült).

5. A Muci az egy nagy öröm mostanában (is), de erről majd a saját blogjában.

6. A rengeteg levél, meghívás meg komment (kivéve a főoldalról idetévedőket, akik szerint minden problémám forrása az, hogy felcsináltak harminc évesen, de azokkal úgy bántam, mint a tejjel, kimoderáltam őket). És tényleg bocs, ha valakinek nem válaszolok vagy nem megyek el vagy ilyesmi, nem akarok bunkó lenni, csak rengeteg más dolog van most.

7. Kivételesen tök nagy rend van és tisztaság, akár neki is állhatok a mélyebb rétegek felderítésének (ill. nem kell valakinek ingyen egy ikeás antilop etetőszék?)

8. Én igazából szeretem ezt az időt, mondjuk eshetne kevesebbet, de nem hiányzik a nagy hőség most asszem.

9. A balrog rájött, hogy a kisautó, amit a Shellnél kaptam egyszer tankolás miatt, ugyanaz, amit a tévében Schumacherrel reklámoztak, és amit az alján be lehet programozni, hogy előre menjen, meg kanyarodjon, meg minden.

Aztán majd egyszer talán a fontos dolgok is rendbejönnek.

Aki még mindig azon aggódna, hogy rászokom a szerekre, most megnyugodhat. Tegnap nagyon durva éjszaka volt (nem jó dolgok történtek, nem jó dolgokra gondoltam), ráadásul aludtam vagy három órát utána, úgyhogy reggel bevettem egy xanaxot, hátha így könnyebb lesz végigcsinálni a napot. Jelentem, abszolút semmi változást nem éreztem, nullát, viszont délutánra olyan vizuális migrénem lett, hogy a fal adta a másikat (ez nem fájdalmas dolog, csak borzasztó idegesítő, egyre nagyobb körben káprázik a szemem, az agyban állítólag ugyanaz történik ilyenkor, mint másoknál a fejfájós migrénnél, ugyanazok a gyógyszerek is mulasztják el, csak most nem akartam szert halmozni, úgyhogy még egy advilt sem vettem be rá). Délután aztán dühömben nekiálltam takarítani, de még a koporsófogantyúkat is kiszidoloztam (ez nem valami silent cry for help, koporsó nem tartozik hozzájuk, dísztárgyak), és teljesen jól lettem estére, mármint olyan funkcionális.

Szóval az altató nálam nem működik, a xanax nem működik, az alkoholtól csak szomorú leszek, a hiányérzeten nem segít, csak felerősíti, úgyhogy nem iszom, de legalább mostanában rend lesz, tisztaság, meg elvégzett munkák, az is valami.

Az úgy volt, hogy már napok óta gondolkozom azon, hogy felhívom a balrogot, mint olyat, aki egyszerre gyakorló pszichopata, ugyanakkor boldog házasságban él, hogy mondja meg a tutit arról, hogy én akkor most rosszul gondolom-e a dolgokat (igazából azt akartam, hogy azt mondja, hogy jól gondolom a dolgokat), csak azért nem hívtam, mert telefonon ez hosszú lett volna. És akkor egyszer csak felhívott ő tegnap (mostanában nagyjából évente-félévente egyszer beszélünk), hogy munkaügyben szeretne velem tárgyalni, és akkor átjönne valamikor.

És már eleve nagyon jól indított, mert az első pár percben mondta, hogy (a) sokat fogytam, (b) a gyerek tiszta anyja (aki én vagyok), (c) szép ez a gyerek, és innentől nálam nem igazán lehet rossz lapot húzni. Úgyhogy kifejtettem neki a tényállást, mire tényleg megmondta a tutit, hogy ebben a helyzetben nekem az a dolgom, hogy eldöntsem, én mit akarok (pipa), erről én-üzenetekben tájékoztassam a másik felet (pipa), higgyek is benne, hogy tényleg ezt akarom (pipa), aztán lesz, ami lesz, de ami a legfontosabb, ez nem ciki. Mármint ne legyen magam előtt ciki, mert nem az, és ettől megnyugodtam, mert a balrog simán megmondaná nekem szerintem, ha valami cikit csinálok (esetleg orrbavágna).

És ami még érdekesebb, felhívta a figyelmemet arra, hogy kétszer is tettem olyan megjegyzést, hogy szerintemfélrekúrklára (pontosabban olyat, hogy mivanhafélrekúrklára), ami teljesen jogos, mert amikor a balroggal megismerkedtünk, meg utána még jó ideig bennem fel sem merült, hogy engem egyáltalán meg lehetne csalni (igazából most sem értem a jelenséget, ez a legijesztőbb). És valahol igaza van, mert életemben jártam olyan tíz pasival kábé, és ebből nyolcnál szó sem volt ilyesmiről, szóval nem kellene általánosítanom.

És akkor nézegettem, ahogy a gyerekkel játszanak az erkélyen, tök aranyosak voltak, és örültem, hogy egyik sem fél a másiktól (igazából a balrog az ijesztőbb, de úgy tűnt, a gyerek megérti, hogy csak azért, mert valaki nagyon magas, nagyon kevés haja van, és nagyon összefirkálta magát, mert az anyukája nem vette el tőle időben a filctollat, még lehet vele joghurtos dobozokat egymásra pakolni vigyorogva).

Utána elmondtam, hogy megtapasztaltam az endogén depressziót tökre, mivel kétszer altatóval aludtam el, és azonnal kiütött ugyan (az ajánlott adagnak csak a felét vettem be, de így is), viszont másnap kora délutánig a szorongásos depresszió minden tünetét megtapasztaltam, amiket egyébként ismerek, de ha külső okok miatt vagyok rosszul, akkor a munka segít, vagy a biciklizés, most viszont tök tehetetlenül vártam, hogy elmúljon végre. És egyébként az a legfurább, ahogy egy részem tényleg depressziós volt meg szorongott, de nagyon, egy másik részem viszont enyhén unottan figyelte, és azon gondolkozott, hogy most már megérti az öngyilkosok beszűkült tudatállapotát, mert ennél tényleg bármi jobb (félreértés ne essék, eszemben sincs öngyilkosnak lenni, de ha valakinek ezt nem pár óráig kell átélnie, hanem hetekig-hónapokig mondjuk, akkor szerintem tényleg nem érdekelheti a családja meg bármi, csak hogy szabaduljon, és azért élménynek nem volt rossz, hogy már tudom, milyen ez, nem csak könyvekből). Aztán megnéztem a lehetséges mellékhatásokat, és tényleg ott volt, hogy az emberek öt százalékánál szorongás, depresszió, szóval ezt kifogtam, szívás.

Utána megbeszéltük még a munkaügyeket, ami angolra fordítás, ezzel nem is lenne baj, de gyermekversek is vannak benne. A versekre azonnal rávágtam asszertívan, hogy nem, mire a balrog nagyon csalódottan nézett, majd előadta (van neki ez a stílusa, ami félúton jár Riddick és John Wayne között, hogy mély hangon, lassan, szűkszavúan elmond valamit, közben áthatóan néz), szóval előadta, hogy ő megkeresett ezzel egy amerikában angolt tanító magyar nőt, aki azt mondta, hogy nem. Utána megkeresett egy finn-magyar fordító- és költőnőt, hogy legalább a saját verseit fordítsa angolra, aki szintén azt mondta, hogy nem. És akkor arra gondolt, hogy megkeres engem, mert én biztos megcsinálom, mert én zseni vagyok (nem röhögte el, áthatóan nézett). Erre revideáltam az asszertivitásomat, és azt mondtam, adjon egy hetet, meglátom, de nem ígérek semmit. Mindenesetre ha valaki érez magában ehhez vénát (tényleg nagyon egyszerű négysoros gyermekversek angolra), jelentkezzen, legyen szíves.

Kerestetnek még iPhone-nal rendelkező, kisgyerekközeli személyek applikációtesztelésre (Dream?), továbbá takarítónő, mert megőrülök különben (az elmeállapotomat csak a takarítónő befolyásolja, az iPhone-osok nem).

Utána még vagy egy órán keresztül magyaráztam a balrognak, hogy csináljon már egy gyereket otthon, és ne halogassa, mert attól csak jobb lesz minden, remélem, sikerült adni neki egy újabb lökést (remélem, nem riasztottam most el hosszú időre), ő meg ugyanezt magyarázta nekem az Apple termékekkel kapcsolatban (nem ügynök, meggyőződésből), aztán hazament, én meg tökre aludtam végre hat órát három részletben (altató és xanax nélkül), ami nálam már-már normálisnak mondható.

Szövettan negatív hálistennek, ráadásul kaptam receptet Xanaxra, négy pár kinőtt cipőt (köztük két vintage, meg egy piros lakk tűsarkú, amire alie, az eredeti gazdatest azt mondta, hogy ezt az ágyban is magamon kell hagyni, mire elgondolkoztam ezen az életképen, hogy oké, szépen elrámolok, lefektetem a gyereket, beveszem az altatómat majd felveszem a piros magassarkút és békésen lefekszem aludni), egy nagyon szép kék gyöngyös karkötőt Isoldétól (kérdeztem, miért nem kell neki, azt mondta, igazából nem tetszett neki, csak nagyon olcsó volt, ezért muszáj volt megvenni, amit én abszolút értek).

Meg elkérte az utcán a telefonszámom egy tizennyolc körüli srác (ballagási öltözékben volt), valamiért, amikor így lefogyok 48 kilóra, mindig sokkal fiatalabbnak néznek, meg glóriától kaptam sajátkezü sütit, amiben nincs cukor, tök jó dobozban, illetve sajnos leitatott másfél pohár sörrel (nemalvásra meg nemkajára az nagyon sok), úgyhogy aránylag korán hazajöttem, és amár arra sem emlékszem, hogy hogyan, de előtte feltett még egy nagyon jogos kérdést, hogy én, akinek minden más tök rendben van az életében, miért borulok ki ennyire egy pasiügyön, mit teszek, ha valami más is elromlik.

És ez azért nagyon fura, mert én belegondolva csak pasiügyeken szoktam kiborulni, semmi máson, most a fél napig tartó melanómámon is inkább csak elgondolkoztam, hogy a gyerek, meg minden, akkor hogy lesz, meg akkor sem voltam kiborulva, amikor rohangáltam be két hónapig a gyerekhez a kórházba (oké, akkor kiborultam, amikor málnás joghurtot büfögött fel egyszer, és azt hittem, alvadt vér, de az elmúlt), tavasszal meg volt egy pont, hogy volt több mint másfél millió kintlévőségem, de azt nem tudtam, a számlákat miből fogom fizetni, akkor sem borultam ki, de meg akkor sem, amikor fiatalkoromban nagyjából egy nap alatt elköltöztem otthonról a semmibe. Mármint aludni meg enni meg ilyeneket tudtam. Akkor meg ezeken miért? Pláne, hogy realistán átgondolva most nem olyan vészes a helyzet, nem csaltak meg, nem bántottak meg úgy különösebben, összesen annyi, hogy halasztás van egy hosszabb időre (mondjuk én várakozásban különösen nem vagyok jó, meg amúgy is idiótaságnak tartom a felhozott indokokat, mindegy), ami után ki tudja, mi lesz vagy nem lesz. Én meg ettől tényleg nem eszem, nem alszom, a harag ugyan már elmúlt, de most olyan nagy szomorúság van, és még ruhákat is képtelen vagyok venni (vö.: "nem tudok levegőt venni"). Mindegy, valószínűleg arról van szó, hogy ilyenkor mások hoznak rólam döntést a fejem felett, és én nem tehetek semmit, vagy az apai elfogadás hiánya, vagy ilyesmi, mindenesetre nagyon fura.

Mindig mondom, hogy a dolgok kvantumokban jönnek (most semmi rossz, csak munka). Gyerekkoromban a kedvenc mesém a szépség és a szörnyeteg volt, elég sok változatát ismertem, ötéves koromban meg is kaptam azt a könyvet, amiben az is benne volt, csak asszem, a szörnyeteg egy malac volt, aki kitúrta a szegényember szekerét a legkisebb lányáért (miben volt ez?). Na mindegy, kaptam most fordításra egy olyat, ami ennek a modern változata, már az átnézésnél tartok (tök jó könyv egyébként),és erre ma betesz egy ilyet a graphjam, az L. meg azzal indít a telefonban, hogy ő egy szörnyeteg (ez a mondat a könyben nagyjából minden oldalon előfordul).

Most már csak annak kéne történnie az életemben, hogy boldogan élnek.

Tegnap átjött agnus és a rendszergazda, hogy érezzem a törődést. Agnus hozott túró rudit, meg sört, aminek köszönhetően tegnap is ettem és ittam is, továbbá a gyermek szórakoztatása mellett problémamegoldó tanácsokkal is ellátott, miszerint nézzek például filmeket. Sajnos a filmek szinte mindegyikében vannak párkapcsolati izék, amikre most nem akarok gondolni, válaszoltam, kivéve mondjuk az Alieneket, bár, tettem hozzá, pillanatnyi lelkiállapotomban az Alienek cselekménye és a saját bánatom között is tudnék párhozamot vonni. Nem jó.

A rendszergazda altatót hozott, mert mondtam, hogy xanaxon gondolkozom, mivel pillanatnyilag az alvásom abból áll, hogy éjfél körül megpróbálok lefeküdni, kettőig forgolódom, utána négykor arra ébredek, hogy olyan pár percig minden jó, mintha visszamentem volna az időben olyan két hetet-hónapot, utána meg egyszer csak konkrétan gyomorszájba vág, hogy semmi nem jó, és akkor felkelek, és hatig dohányzom az erkélyen, és marad a gyomorgörcs estig. A napi tevékenységeimben szerencsére nem akadályoz, de enni meg aludni nem lehet tőle, és a szép kis szám is sírósra görbül. És úgy tűnik, ez jó darabig most így is marad.

Szóval hozott erre altatót, ami azt eredményezte, hogy éjfélkor tényleg szépen elaludtam (miután kigugliztam, hogy a hirtelen halál nem tartozik a mellékhatások közé), majd hajnali négykor arra ébredtem, hogy keservesen sírok, akkor egy darabig értetlenül gondolkoztam, hogy mi bajom is van, majd eszembe jutott, és mentem az erkélyre dohányozni.

A rendszergazda emellett még szokása szerint gyermeknevelési tanácsokkal is ellátott. A múltkor azt mondta pl., hogy a gyerek ne szólítson engem anyának, mert tanulja meg, hogy én egy különálló indivíduum vagyok, nem egy szerep, továbbá ne gügyögjek hozzá soha. Ezúttal azt javasolta, tanítsam meg csibészelni, ha már az ül-t meg a fekszik-et érti. Néha feltámad bennem a kíváncsiság, hogy milyen lehetett a rendszergazda gyermekkora, de gyorsan elnyomom mindig.

A látogatásának további részét egyébként azzal töltötte, hogy meghívta agnust filmet nézni, elmagyarázta neki a kutyaidomítás fortélyait, majd telefonon és online dolgozni kezdett, és közben kioktatott minket, hogy az ilyenekkel (ügyfél), akik minden hónapban heteket késnek a csökkentett díjszabással is, és folyamatosan kamuznak, azokkal vérgecinek kell lenni, nem szabad engedni, el kell magyarázni nekik, hogy a szolgáltatásért fizetni kell, satöbbi. Amikor megkérdeztem, hogy mit csinál a gépen, azt mondta, hogy ja, visszakapcsolja nekik a levelezést egy napra. Úgy tűnik, az üzleti ars poeticáját a "sending mixed signals" kifejezés írná le a legjobban, de én nem vagyok informatikus, nem értek az ilyesmihez.

Hát az van, hogy bementem reggel a bőrgyógyászatra a gyermekkel, és a doktornő azt mondja, hogy nem én vagyok az, már így arcról. Kiderült, hogy egy ugyanolyan nevű csaj volt előző nap, és valamiért engem hívtak fel helyette (???), mondjuk gyanús lehetett volna, hogy a telefonban tizedikei látogatásra hivatkoztak tizenegyedikei helyett, meg az is, hogy ennyire hamar megvan a szövettan, de a napokat mindig keverem.

Mindenesetre most a saját eredményemre várhatok csütörtökig, annyira nem aggódom, mert egy kicsi izét szedtek csak le, inkább preventíven, mert rossz helyen volt, ahol irritálódhat, meg megváltozott, de nem is vágtak, csak valami wolframhurkoztak, mindegy, csütörtökön kiderül. A gyerek konkrétan szétszedte a rendelőt, de hagytam, kaptok egy ingyenes vizsgálatot meg wolframhurkozást a jövőben kompenzációképpen, de nem ennek örültem a legjobban.

Mindenesetre, ha a csodálatos gyógyulásom annak köszönhető, hogy valaki megvuduzta a sorsot, akkor legyen szíves, csütörtökig még ne hagyja abba.