Az a baj a halállal, már azon kívül, hogy mindig morbidan vicces dolgok jutnak eszembe róla, hogy ugye mire meghal valaki, addigra (most vegyük ki a szeretetet a képből) megszokjuk, lesznek mindenféle közös emlékeink, közös ismerőseink, ilyesmi. Amikor pedig megszületik valaki, akkor az tök jó, de hát azt a kisbabát nem ismerjük még, az csak később jön, és ezért csak olyan általánosságban tök jó. Pont fordítva kéne ezt egy praktikus világban, hogy amikor megszületik valaki, akkor legyen már régi ismerősünk, aki betölti a nélküle létező lyukat, amikor pedig meghal, akkor már ne ismerjük egyáltalán, magyarázta, miközben random törölgette a facebookról az ismerőseit.

A kaméleonok úgy kerültek érdeklődésem látóterébe, hogy szültem egy gyereket, aki megtanult beszélni, és közölte velem, hogy nagyon szeretne egy állatot. Nálunk ugye a robotika alaptörvényei közé tartozik, hogy amit a Don akar, azt a Consigliere elintézi (a ford. megj.: műfaji keveredés!), főleg, hogy a Don teljesen spontánul olyanokat mond, hogy anya, most ne vegyünk nyolc joghurtot, csak négyet, és akkor kevesebbet kell dolgoznod (pedig imádja a joghurtot), meg teljesen komolyan és magától értetődően magyarázza, hogy anya, nekem úgy belevilágított a villám a szemembe, hogy nagyon, de nagyon-nagyon, tudod, olyan nagyon, ahogy szeretlek (igen, vannak gyenge pontjaim).

Az ellenérvek közé tartozott, hogy amikor szűkíteni akartam a szóba jöhető állatok körét, akkor kiderült, hogy 1. malacot akar, 2. kecskét akar, 3. fókát akar. Ez a harmadik egy egészen hosszú és komoly stratégiai tervekkel alátámasztott időszakot ölelt fel, melynek során ellenérveimre kifejtette, hogy majd ások a kertben egy tavat nekik (mert egy fóka egyedül szomorú lenne), úgyis olyan ügyesen ások (ezen a ponton majdnem tényleg vettem egy fókát), és majd veszünk még két jégkockatartót, és mindig fagyasztunk nekik jeget, mert azt szeretik. Arra a gyenge próbálkozásomra, hogy de hát fókát tartani elég drága dolog lenne, az volt a válasz, hogy tudom, anya, nagyon sok labdát kell nekik venni.

Snitt.

Időközben elgondolkoztam kisebb változó égövi állatokon is, a kutyákat azért vetettem el, mert nem szeretem őket, a macskákat azért, mert szeretem őket (öreg vagyok már én az érzelmi kötődésekhez egy kerítésen kimászni képes állat, vagy, ha már itt tartunk, férfi irányába), viszont a gyerek a múlt héten teljesen váratlanul bejelentette, hogy a születésnapjára dinoszauruszt szeretne. Én tájékoztattam, hogy azok már mind meghaltak, de ezt a másik fél cáfolta azzal, hogy nem is, mert a cápás állatkertben is láttunk dinoszauruszt (van most ott valami komodóisárkányszerűség, nem az, de olyasmi).

Ez egy kicsit szöget ütött a fejembe, mert végül is, én réges-régen is akartam kaméleont, és egy üvegfalakkal lokalizált, érzelmileg belőlem pusztán neutrális reakciók kiváltására képes, dekoratív élőlényt még el tudok viselni, úgyhogy elkezdtem utánanézni.

Az első kérdés persze az volt, hogy mennyire visel el egy sisakos kaméleon egy gyereket, mert ha nem kompatibilisek, akkor valamelyiket vissza kell vinnem, és a kamion is jár annyi kelengyével, mint egy újszülött. Mivel a neten mindenki össze-vissza ír mindent, Tarhonyakártevő felhívta azt az ismerősét, aki vett már kaméleont a gyerekének, és azt a választ kapta, hogy váratlan haláleset miatt van két eladó terráriumuk olcsóért.

Közben olvasgattam is, és néhány ponton már-már, hogy is mondják, I felt a connection. A nőstény azzal jelzi párosodási szándékát a hím felé, hogy hidegen és szenvtelenül viselkedik. Nem szereti a hirtelen mozdulatokat. Néhány nőstény hímnek képzeli magát, és megoldja azt a karnist egyedül. Imádja a napfényt, de ha besüt a nap a terráriumba, hőgutát kap. Ez tisztára olyan, mint én, örültem meg, de utána olyanok jöttek, hogy ha sok mozgással stresszeljük, akkor a stresszhormonoktól legyengül az immunrendszere, és meghal, oké, számolgattam, úgyis van egy vendégszobánk odalent, majd abban nem mozgunk, ha pedig vendég jön, akkor szigorúan ráparancsolunk, hogy csak nyugodt, megfontolt mozdulatokkal, halkan és lábujjhegyen osonhat be, viszont mindezek után az következett, hogy átlagos élettartamuk 3-5 év. Ekkor kezdtem megharagudni az imaginárius kaméleonomra, akit addigra már egészen megkedveltem, de most tényleg, kapjon külön szobát, járkáljunk nindzsaként évekig a házban, szerezzünk neki hideg napfényt, erre ő egy-két év alatt ránkdöglik?

Ekkor eszembe jutott, hogy akár szaporíthatnánk is a kamionokat, de kiderült, hogy ezek nem bírják egymás társaságát a párzási időszakon kívül, tehát vagy kiszúrom a hűvös, távolságtartó viselkedéséről, hogy foganna, és szerzek neki gyorsan egy egyéjszakás hímkaméleont, vagy hozzá kell építenünk a házhoz még egy szobát, hogy a másiknak is lehessen saját helyisége.

Itt mintegy mellékesen elkezdtem utánanézni, hogy hogyan lehet a legegyszerűbben kerti sarkköri tengert ásni.

Azután ma végső kétségbeesésemben elmentem egy kaméleonboltba a Mammutban (hogy megnézzem úgy a szememmel, mennyire tűnik stresszesnek meg ilyesmi egy ilyen állat), ahol azt mondták, ott nincs, csak a társboltban a másik épületben, úgyhogy átsétáltam és vettem egy cipőt megkerestem a másik boltot, ahol az eladó rámutatott a megfelelő terráriumra, majd folytatta a halak etetését.

Én beálltam a mesterlövész-pozícióba, és keresni kezdtem tekintetemmel a bozótban a rejtőzködő életmódot folytató állatot. Egy perc eltelte után határozottan megdicsértem magamban, na, mégiscsak van valami ebben a kaméleonságban, annyira beleolvad a környezetébe, de nem sokkal később már kicsit ideges lettem, és eladói segítséget kértem. Az eladó ekkor a fejéhez kapott, és azt mondta, hogy ja, elfelejtettem, hogy délelőtt eladtuk. Ahogy a viccben mondják, hát ennyire jól elbújt.

Na szóval most én akkor nem tudom, hogy mi legyen, így három héttel születésnap előtt, de mivel a gyerek azóta megjárta az állatkertet, lehet, hogy reménykedhetek abban, hogy immár egy egyszerűbb állatot akar, mondjuk egy zsiráfot.

A szekrényajtóval az volt, hogy az ikeás gardróbomat ugyan pillanatok alatt összeraktuk, viszon a két, egyenként 2,4 méter magas és 1 méter széles, tükrös, csak kétemberesen összerakható tolóajtó darabokban kallódott itt körülbelül egy éve. Az összerakása általában abba az akadályba ütközött, hogy amikor megjelent valaki segítőkészen, akkor is csak egy ember volt rá, mert én hajmosásra, fejfájásra, halaszthatatlan radiátorfestésre vagy bútorcsiszolásra hivatkozva kimentettem magam, mint azok a társkeresős lányok szokták, akiket utána a velvetben megírnak.

Most szombaton viszont ultimátumot kaptam, bár egészen visszafogott, és fenyegetést csak nagyon a sorok között tartalmazó megfogalmazásban (“mi lenne, ha most odamennék, és felraknánk a szekrényajtódat?”), úgyhogy bevettem egy aszpirint a fejfájásra, és nekiláttunk.

Szeretném mindenki figyelmét felhívni, hogy az ikeás útmutató grafikus utasításai ugyan teljesen egyértelműen azt ábrázolják, hogy két ember hanyagul egymásra dobálja az elemeket, majd felettük állva, mélyen egymás szemébe nézve érzékien egymásra mosolyog, utána az egyik letérdel egy fiók mellé, és szevedélyesen simogatja, ez nem teljesen áll összhangban a valós folyamattal (vagy valamit rosszul csináltunk).

Mindenesetre az első ajtó összerakása után a második már simán ment, az volt az egyetlen kritikus pont, amikor a fekvő ajtó szélére kell rányomni az utolsó keretet úgy, hogy a belőle kiálló öt rögzítőpöcök (amelyből három szabadon mozog) egyszerre csúszik a tükrök alatt mélyen megbúvó, szabad szemmel nem látható merevítőelemek megfelelő bemenetébe, amelynek megoldását a ikea az emberi találékonyságra, vagy a korábbi nőgyógyászati avagy műfordítói munkásság során szerzett tapasztalatokra és tiszteletpéldányokra bízza. Végül ugyanis a több kilónyi kék fókás (“így öltük meg bin ladent”) kötetemmel támasztottuk alá a tükröket, miközben társam a harcban elmerengve végignézett a polcomon, és megjegyezte, hogy a tiszteletpéldányaimból azért kitelne fél év fűtés.

A bin ladenek az ajtók felhelyezése során is komoly segítséget nyújtottak, pont megfelelő méretűek voltak ugyanis ahhoz, hogy az alul beakasztás után kettő darabbal aládúcolva felül is rögzítsük őket (szórlöveg, mi? – motyogtam néha jogos elégtétellel). Volt egyébként egy pont, ahol felmerült bennem, hogy végül is úgy is jók lennének azok az ajtók, ha egyszerűen nekitámasztanánk őket a szekrénynek, és ez a pont még azelőtt következett be, hogy kiderült, miszerint mégiscsak a külsőt szeretném a bal oldalra, úgyhogy ismét le kellett akasztanunk, majd visszaraknunk mindkettőt. Azt nem szeretném megosztani, hogy ez végül csak az alsó sín felszedése, majd visszarakása után sikerült.

Mindenesetre abszolút megérte, mert most már tud a gyerek metrósat játszani a szekrényben. A képen éppen a Déli pályaudvar és a Blaha Lujza tér között halad a metró (anya, tudod, ez egy tehermetró, nem áll meg mindenhol).

Ugyanitt nyolc darab bin laden átvehető szekrényajtó-összerakáshoz, ajtókitámasztáshoz, lakádekorációnak vagy egyéb célra (egyet már sikerült ellentmondást nem tűrően odaajándékoznom valakinek).

Ja, a kaméleonokról majd később.

(Ez amúgy a nyelvkritikusok három világnapja volt, három különböző felületen bekritizálták nálam az ami/amelyt, az “”ismi”"-t, és a nájlomot).

Az idézetek kiterjedt levelezésemből származnak, ésatöbbi.

nemén: te miért írod azt, hogy nájlom?
én: poénból. miért, te miért írod, hogy “lécci” légyszi helyett?
nemén: fonetikusan lécci. olyan szó amúgy sincs, hogy légyszi. légy szíves ne te nyelvtannácizz, amikor én. nekem jutott eszembe. le vagy maradva. készpont.

És most akkor beszélgessünk arról, mit szeretünk egymásban.

…de ki tudja, mikor lesz annyi időm, hogy azt importáljam, ezt viszont muszáj, mert na ki volt az, aki megígérte a gyermekének, hogy csinálunk közös fényképet az anyáknapján, ha legalább egy verset hajlandó együtt mondani a többiekkel, utána ki volt az, aki annyira izgult, hogy kb. egy órával korábban odament az oviba, ki volt az, akinek emiatt szétázott a haja az összesen félórás esőben, és ki volt az, aki a műsor kezdetétől megállíthatatlanul bömbölt, ezáltal a sminkjének a maradékát is szétkenve?

Hát nem a Muci.

A Muci reakciója az egészre:

- Anya, most miért sírsz?
- Mehert annyira széhépen mondtad azokat a verseket, hogy ennyire örülök.
- Jaj, anya, megszokhattad volna már, minden évben ez van, csak más versekkel [- válaszolta a második anyáknapjájukat tartó tapasztalt középsősök életuntságával]