az alkoholrul

Hozzászólás

Állítólag az alkohol előhozza az ember valódi énjét, ezt nem tudom, én simán csak bárkivel smárolok
már nem, mert már nem vagyok szingli, szóval simán csak rendkívül
szellemes vagyok, és nagyon szeretek mindenkit. A fiúm meg általában
semennyire nem változik meg (nem igazán tudom eldönteni, hogy ez amiatt
van-e, mert ennyire erős benne az önkontroll, vagy mert alkohol nélkül
is képes természetesen viselkedni – mindenesetre, az önkontrollját, ha
van, arra használja, hogy természetesnek tűnjön a viselkedése), de az
erős belga sör a minap őt is közlékenyebbé tette, és olyan dolgokat
osztott meg velem a hegymászóbalesetekről, amiket eddig még soha.
Asszem, úgy került a dolog szóba, hogy ugye kölcsönkaptam azt a
hegymászóbalesetes könyvet, és ezen kicsit felháborodott, hogy az tele
van tárgyi tévedésekkel, és elmondta, hogy hogy is mennek a dolgok
igazából, szerencsére a szintemre leereszkedve, és olyan, a jobb
megértést segítő képi eszközöket használva, mint például hogy "az Oroszlán-sziklát úgy képzeld el, hogy olyan, mint a Duna Pláza: mindenki odajár".
Csak arra az időre hagyta abba az információátadást, amíg lement
fürdeni, de addig is odanyomott az ölembe egy hegyes könyvet, és
kijelölte benne a kötelező részeket, hogy ellenőrizzem, hogy tényleg
úgy volt-e, ahogy ő emlékszik. Tényleg úgy volt, de ő szórakoztatóbban
adta elő.

Lehet, hogy gyakrabban kéne innia.

a szokásos

Hozzászólás

A világ rendje helyreállt: anyám ma felhívott, és megkérdezte, elhoztam-e tőlük a középiskolás biológiakönyvem. Mondtam, hogy el. Erre nekemesett, hogy én azt hogy gondoltam, azt még ők vették nekem akkoriban, és bármikor kellhet is nekik, stb.

Nem szívesen képzelem el, akkor mi lenne, ha tényleg elfogadnék tőlük egy utazást.

A telefonbeszélgetés vége felé (vázoltam közben irányában, hogy én mit gondolok erről a szituációról) anyám hozzámvágta, hogy jó, akkor nem is kell, hogy lejárjak vasárnaptól pár napon keresztül etetni a kutyát. Mivel ők tőlem (vagy a munkahelyemtől) 2,5 órányi utazásra laknak, amiből húsz percet gyalog kell megtennem, hegynek felfelé, ez a retorzió nem sújtott le annyira, mint szerintem szerette volna.

tp 0.1

Hozzászólás

Igazából persze tudom, hogy mostanában uncsi vagyok, meg egysíkú, de
nem tudok mit csinálni, az utóbbi időben leginkább különböző
barkácsgépek leírásai hoztak izgalmat az életembe, és a velük
kapcsolatos kétségek és vívódások miatt forgolódom ébren az ágyamban
éjnek idején (azzal, aki esetleg hasonló módon van ezzel, szeretném
megosztani, hogy a pendulum jigsaw szabatos magyar neve az dekopírfűrész), de
ez most változóban van, tegnap megvolt az első táborszervezős gyűlés.

A táborral egyelőre szerintem az a legnagyobb gond, hogy a tagok nem
tudnak róla, így pedig nehezen fognak eljönni. A második legnagyobb
gond, hogy a progresszív, fiatalos és izgalmas programjavaslatokat –
mint például a közgyűlés alternatív programjaként a liliomtiprás a
szintén helyszínen található középiskolás osztály bevonásával – már
születésükkor elvetik a szervezőtársak. A harmadik meg az, hogy
ugyanazen szervezőtársak legközelebb a következő gyűlésen át fogják
harapni egymás torkát, legalábbis erre enged következtetni az a
végtelen egyet nem értés, amelyik bármelyik kérdés kapcsán felmerült.
Amit konkrétan elvállaltam, az a regisztrátorkodás, a problémás
emberekkel (haha, ki nem az?) való kommunikáció, meg a filmnézetés, ami
a rendszergazda szerint úgy nézne ki, hogy én rábökök egy filmre, és
azt nézi mindenki, ugyanis – a rendszergazda állítása szerint – nekem
jó ízlésem van (igazából ebben nem hisz, viszont szereti hangoztatni;
őszintébb pillanataiban úgy fogalmaz, hogy a filmjeim felétől nincs
hányhatnékja). Én nála sokkal demokratikusabb lélek vagyok (valahol
Lord Vetinari módján, aki hisz a választás szabadságának fontosságában,
még ha a két választási lehetőség egyike a biztos, fájdalmas halál is),
ezért az én tervem az, hogy esténként öt film közül lehet majd egyet
megszavazni egyszerű többséggel. A tervem ördögi zsenialitása abban
rejlik, hogy azt az öt filmet viszont én fogom kiválasztani.

A másik szívügyem az újoncintegrálás, részben az ebben rejlő
kegyetlenkedési potenciál miatt, részben meg azért, hogy ellentétes
álláspontot képviselhessek a rendszergazdával és szeretett
ex-elnökünkkel, akik mélyen megvetendőnek találják az újoncok
tutujgatását (ennek köszönhetően a dolog valószínűleg félig-meddig egy
illegális földalatti mozgalom kereteit fogja felvenni annak minden
romantikájával – titkosított floppykon fogjuk majd egymáshoz csempészni
az újoncok listáját, rejtekben megkeressük őket, sötét sikátorokban
füttyögünk majd utánuk, majd dohos pincehelyiségekben harcedzett,
félelmet nem ismerő klubtagokat csinálunk belőlük, vagy valami
ilyesmi). Bár mindkettejüket tiszta szívemből szeretem – valahogy úgy,
ahogy egy lágyszívű, ámde nem elvakult gondozónő szereti a reábízott
dedeket – de tudom, hogy az én helyem az övékével ellentétes oldalon
van véleményileg, mert ott sokkal szórakoztatóbb lenni.

A mai nap feladata annak nem bántó, ugyanakkor hatásos megfogalmazása,
hogy az előadásokon nem nyivákolhatnak gyerekek. Hát meglátjuk.

work – resurrection of the parents vol.2

Hozzászólás

Tegnap reggel odajön hozzám a titkárnő szepegve, hogy neki már két nap
óta nem sikerül elintéznie ezt a dolgot, és légyszi légyszi próbáljam
meg én, hátha nekem megy. Úgyhogy felhívtam a T-comot, és megkérdeztem,
lehet-e a főnököm egyik cégének a két számát átiratni a másik cégének
nevére. Kaptam egy faxszámot, meg hogy mit küldjünk rá. Odaadtam a
titkárnőnek, aki nagyon hálás volt. Nem mertem megkérdezni, hogy mi nem
sikerült neki ebből az összetett folyamatból. A pénzügynek is
lefordítottam egy levelet angolra (két nem túl bonyolult mondatról volt
szó), úgyhogy lassan félelemmel vegyes tisztelet kezd övezni szerte az
irodában. A terv az, hogy nemsokára már egyáltalán ne kelljen
dolgoznom, legyen elég az, ha egész nap bólogatok a szakállamat
simogatva, és időnként mondok valami szabadon értelmezhető távolkeleti
bölcsességet.

Addig is további news flash, hogy a
csiszológépekről ma áttérek a fúrógépekre. Új, izgalmas fordulatot vett
az életem, mióta profilt bővítettünk. Az mp3 lejátszók már a fülemen
jöttek ki.

A szüleimet nem is írtam, halálmegvető bátorsággal
ugyanis meglátogattam megint a szüleimet, és teljesen rámhozták a
frászt, mert tök normálisan, már-már kedvesen viselkedtek. Az ilyesmi
mindig gyanús. Azért voltak vicces részek, például amikor meséltem a
fiúmat, és apám a második mondat után rámtukmálta a Hegymászóbalesetek
című könyvet (a szüleim gyereket akarnak tőlem, de mindenképpen
szeplőtelen fogantatással), meg amikor kérdezték, hogy utazom-e
mostanában valahova, és mondtam a Mongólia előadást, akkor seperc alatt
eldöntötték, hogy menjek inkább Jordániába, mert az olcsó, és
belelkesülve ki is találták, hogy akkor születésnapomra elküldenek
Jordániába, én meg az este további részében azon töprengtem, hogy vajon
van-e valami belső infójuk jordániai földrengésről vagy forradalomról a
közeljövőben, esetleg az a tény bátorítja őket ilyesmire, hogy én nem
tudok úszni, Jordánia viszont tele van mélyvízzel. Aztán a
rendszergazda megmentett és hazavitt, cserébe viszont ragaszkodott
hozzá, hogy a batomat és a commanderemet még éjszaka frissíthesse. Néha
azt kívánom, bár kevesebb lenne benne a szakmai elhivatottság.

work

Hozzászólás

Komoly szívás ez a mai nap, idáig lenyomtam három sarokcsiszoló gépet á
17 old. pdf. Tanulságos volt. Soha ne tartsátok oda az ujjatokat a
csiszolólemezhez, ha a készülék be van kapcsolva, például. Gondolkoztam
azon, hogy kis vérfrissítést viszek a használatikba, és mondjuk ezután
haverkodós stílusban írom őket, de aztán hagytam inkább.

Ami a mai menüt illeti, álmomban egy cápákkal teli medencében
úszkáltam, aztán a végén az egyik kiharapta a kezemből a kiskutyát,
akit ki akartam menteni. Még szerencse, hogy nem vagyok oda a kutyákért.

A rendszergazda azt mondta nekem tegnap, hogy ha egy utolsó
szalmaszálat kap az ember, abba nem kapaszkodni kell, hanem lélegezni
rajta keresztül, amíg ki nem mentenek. A főnököm azt írta ma, hogy
annak a pincérnek, aki nem tud mosolyogni, inkább vendégnek kellett
volna születnie. Csupa álruhás filózofussal vagyok körülvéve, mint
disznó a gyöngyök között.

szakmai elhivatottság

Hozzászólás

– Miért keltél fel hétkor? – kérdezte tőlem a fiúm. Úgy tűnt, szeretne jobban megismerni.
– Mert munkanapokon én hatkor szoktam, és még ha nálad alszom is, akkor is csörög fél nyolckor, ezért ilyentájt a szervezetem fel akar kelni.
– Na de miért nem aludtál rögtön vissza?
– Mert ilyenkor nem tudok rögtön visszaaludni. Csinálnom kell dolgokat egy kicsit, és utána már igen.
– Szóval a szervezeted kivárja azt az időt, amíg beérnél a munkahelyedre, és csak akkor érzi úgy, hogy megint szabadon alhat.
– Aha.

A megszokás, az már csak ilyen.

Hozzászólás

Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy szétrúgtam a volt pasim fejét. Mezítláb. Naturális volt, hallottam (éreztem) a fogak reccsenését, porcok csikorgását, ilyesmi.

Tegnap azt álmodtam, hogy most már mindenképpen gyerek kell nekem. Naturális volt. Kiszámoltam például, hogy május-júniusban kéne teherbe esnem, mert a vízöntők-halak még egészen elviselhetőek (megnyugtató, hogy azért álmomban is megvannak a prioritásaim), és megterveztem, hogy melyik sarokban legyen a babaágy.

Ma azt álmodtam, hogy abortuszt hajtanak végre rajtam (néha kicsit túlkompenzálok álmomban). Naturális volt. Kötőtűvel csinálták.

Kíváncsi vagyok, holnapra mit találnak ki.

edzés

Hozzászólás

– Látod ezt a csomót?
– Látom.
– Na, akkor csinálj most te is egy ilyet.
[megcsináltam]
– Ügyes vagy. Akkor most csinálj úgy egy ilyet, hogy áthurkolom a széken a kötelet.
– Kész van.
– Látod, milyen szórakoztató a hegymászás?
– Miért, a hegymászás erről szól?
– Aha. Bár ez inkább barlangászat.

work

Hozzászólás

A Bea aztán azt csinálta, hogy álltam a háta mögött egy kiflivel és a késsel, várván, hogy befejezze titokzatos szertartásait a konyhapulton, és akkor egyszer csak hátranézett, és azt mondta, hogy ő tudja ám, hogy le akarom szúrni, majd a sebébe tuszkolni a kiflit, hogy megzavarjam a helyszínelőket. Úgyhogy kénytelen voltam változtatni a terven.

tegnap

Hozzászólás

A tegnap valami végtelenül hányadék nap volt, a reggel pédául azzal
kezdődött, hogy zsinórban három újraírható lemez nem működött, és nem
volt internet. Máskor abban az időpontban még ébren sem vagyok, tegnap
viszont már kettőt be is frusztráltak nekem.

Aztán bejöttem a munkahelyemre, és itt egyrészt új alapokra akarták
helyezni az ittlétemet, konkrétan azt szerették volna, ha dolgozom,
másrészt a kollégáim valahonnan összerakták (szerintem súgtak nekik),
hogy valószínűleg azért vagyok én itt a fordító, mert biztos tudok
angolul, és akkor egész nap az egyiknek a leckéjét javítottam, a
másiknak az üzleti levelezését, a harmadik meg ötpercenként idejött egy
újabb szóval, hogy az szerintem mit jelent (az volt a benyomásom, hogy
kiterjesztette a messengeres kapcsolatait a tengerentúlra). És akkor
egyrészt felhívott a rendszergazda egyik exe (a céges vonalon!!), hogy
információért pumpoljon, másrészt volt egy másik igen kellemetlen
telefon is (soha többé nem veszem fel a számnélkülieket, soha). És
akkor volt ez a néni, aki kifogásolta az egyik használati utasítást,
amit még az én időm előtt kiadtak valami fordítóirodának, akik nem
szkennelték be a rajzokat, hanem körülírták őket, és a néni
oldalról-oldalra összevetette a magyart az angollal, és kifogásolt. És
akkor én azt mondtam a néninek, hogy jó, akkor beintegrálom valahogy a
munkámba, és beszkennelem neki, és akkor a néni elkezdett rikoltozni,
hogy de írásban is erősítsem ezt meg, mert különben fogyasztóvédelem és
média. Szóval munkahelyi telefont sem fogok soha többé felvenni.

Aztán hazamentem, éhesen, fázva, és rászóltam a plüssnyúlra, hogy ne
hisztizzen, mert az afrikai plüssnyulak például örülnének, ha egész nap
ágyban fetrenghetnének, akkor is, ha nincs net, majd bevágtam egy egész
pizzát, és kicsit megnyugodtam, hogy a letargiám az étvágyamra nincsen
hatással. Ezek után komoly csata kezdett dúlni a lelkemben, mert
egyrészt az ágyamban akartam fetrengeni elmerülve az önsajnálatban,
másrészt jó lett volna elmenni sörözni az egy éve nem látott
jóhaversággal. A dilemmát végül úgy oldottam fel, hogy felhívtam a
kérdéses személyt, és két órát elbeszéltünk, miközben én az ágyamban
fetrengtem sörözve. Sajnáltunk is engem, bár számára még a beszélgetés
végére sem derült ki, hogy miért.

Aztán elaludtam, és álmomban szétrúgtam a zombivá változott volt pasim
fejét, de ma reggelre minden jó lett. Még szerencse, hogy évente csak
egy szar napom van.

nem jó nap ez

Hozzászólás

Lesz egyébként idén tábor praecox, és megkérdezték, hogy van-e kedvem
segíteni szervezni (most nagyzolok, igazából nem kérdeztek semmit,
kijelentették, hogy segítek szervezni). Tegnap felhívott a
rendszergazda, hogy akár lehetnék én is a kommunikációs felelős a dologban,
merthogy nekem van stílusom és kompromisszumkész természetem, és az jól
jön. A kompromisszumkészség jegyében rögtön meg is írtam a táboros
listára, hogy megbeszélés céljára nekem csak a hétfő vagy a szerda jó,
sőt, csak a szerda (a mondat közben jutott eszembe az Angel és már nem
volt kedvem visszamenni törölni).

Egyébként én általában vonzódom az ilyen dolgokhoz, amikor az ember
bármifajta kompenzáció vagy hála reménye nélkül rengeteget szaladgálhat
egy jó célért, például tavaly egész évben, két mozin keresztül (év
végére a másodikból is kirúgtak minket) szerveztem a szombati
filmnézéseket. Ebben két jó dolog is volt, az egyik, hogy egy teremnyi
mit sem sejtő emberrel megnézethettem a Battle Royale-t (az utolsó
pillanatig sem gyanítottak semmit, pedig megírtam a szüzsé lájtos
verzióját a listára), a másik meg hogy próbára tehettem szervező- és
rábeszélőképességemet. A legnagyobb sikerem az volt, amikor a tavaszi
rügyek pattanása idejében először is rábeszéltem több mint 14 embert,
hogy részvételükkel tegyék rentábilissé az aktuális mozizást, mert a
Kék bársonyt mindenképp látniuk kell, majd a helyszínen – miután
eszembe jutott, hogy én már kétszer láttam a Kék bársonyt, ráadásul nem
is szeretem igazán – ezek közül jópárat (körbe volt ülve az asztal)
sikerült rábeszélnem arra, hogy mégse üljenek be az előadásra, hanem
sörözzenek kint velem.

Na ma is valami ilyet kéne csinálni, mozi helyett sörözést. Van már két
fél jelentkezőm rá (egyelőre a mozira). Az egyik sajnos nem iszik, de
ezt csak egy új, az eddigieknél is komolyabb kihívásnak és bizonyítási
lehetőségnek tekintem.

humánkísérleteink

Hozzászólás

Vannak ugye a bondázsosok, meg vannak, akik női cipőket próbálgatnak
neccharisnyával a behúzott függönyök mögött, és ott vannak azok is,
akik beöltöznek szőrmeállatkának, és úgy szeretik magukat, de ez mind
semmi: az én fiúm például pulzusoximétert húz az ujjamra, aztán elmegy
fürödni azzal, hogy játsszak nyugodtan. Jelentem, a véroxigénszintem
normális, folyamatosan 97-98% között stagnál, a pulzusom viszont valami
rettenetes, ha nagyon mozdulatlanul fekszem, akkor 70, blogírás közben
viszont 80-90 (bár ennek egy része valószínűleg a touchpad számlájára
írható), és amikor lerohantam a telefonomért, ami csöngött, a
visszafele úton már 131 volt, mondtam is a balrognak, aki hívott, a
balrog erre meg azt mondta, hogy vagy nagyon edzetlen vagyok, vagy
kövérkés. Ez igen életveszélyes húzás volt tőle, rögtön helyesbített
is, hogy mármint ha bárki más ilyesmire panaszkodna, akkor fel lehetne
tételezni, hogy kövérkés, én viszont, ugye, bizonyosan csak nagyon
edzetlen vagyok. Ezután még az utolsó erőimmel segítettem neki
konzumálni (érdekes módon, bármelyikünk van TESCO-ban, mindig felhívja
a másikat, tegnap például én is hívtam őt TESCO-ból, meg ő is engem, a
két időpont között volt vagy 3 óra, a két áruház között pedig 160 km,
de ez részletkérdés), majd nagyon mozdulatlanul feküdtem rettegve, hogy
egyszer csak szívrohamot kapok, mondtam is a fiúmnak, amikor feljött az
emeletre, hogy csak attól, hogy felültem, felment 93-ra a pulzusom. –
Attól, hogy megláttál engem, bébi – helyesbített erre a fiúm. Egy
macsóval járok.

A következő lépése pedig állítólag az lesz, hogy gázokat lélegeztet be
velem a véroxigénváltozásokat figyelendő. Milyen praktikus, hogy mindig
ott vagyok neki kéznél.

balrogos

Hozzászólás

Az érdeklődők megnyugtatása végett azért azt is megírnám, ha már így
szóba kerültek az ismerőseim, hogy a balrog tényleg szakított a
csajával. A múlt hét közepe felé felhívott azzal, hogy képzeljem, a
volt csaja már nem is köszön neki, én meg természetesen
visszakérdeztem, hogy mióta volt
az a csaj, aztán megtudtam, hogy pár órája. És már nem köszön.
Beszélnek telefonon, és sem az elején, sem a végén nem köszön. Kemény.

A balrog egyébként azért balrog, mert a LOTR első része közben
határozottan feltűnt nekem a hasonlóság közte, és az óidők démona
között: a balrogról is az jut a legtöbb pasi eszébe, hogy el kéne
szaladni. A nőknek nem. A nőknek az jut az eszükbe, hogy aki ennyire
keménynek és szigorúnak néz ki, annak biztos érző szívet rejt a kebele.
Vannak egyébként klisék, amik mindig bejönnek.

ICQ

Hozzászólás

Aztán persze nem mentem moziba (jöjjön a mozi hozzám, ha akar valamit),
hanem hazagyalogoltam a nyugatitól aquincumig, és akkor már nem is
voltam nyűgös. Asszem, engem időnként alaposan meg kell sétáltatni,
hogy jó legyen a közérzetem.

Az este további része nagyon durva volt, például hosszú évek után
felraktam megint az ICQ-t, hogy mást ne is említsek. Azért raktam fel,
mert mostanában az angeles sorozatot nézzük, és nekem folyamatosan az
motoszkált napok óta a fejemben, hogy én ismerem ám az Angelt, fel kéne
hívni. Aztán inkább felraktam az ICQ-t, és tényleg ott volt. Jövőre
lesz tíz éve egyébként, hogy megismerkedtünk, akkoriban még max
nyolcjegyűek voltak a UIN-ok, és ha valaki leemesgézett, akkor az nagy
valószínűséggel nem egy török fiatalember volt, aki a farkáról küldött
kép segítségével próbál lelki társat találni. És akkor az Angel
leemesgézett, mert egy hasonló nevű és lakcímű lányt keresett (ja, ezek
még azok az idők voltak, amikor nagyjából fent volt a nevem és a
lakcímem), és aztán találkoztunk is (első találkozásunkkor például a
Duna Pláza volt megbeszélve, az Angel viszont már Budáról követett
engem titokban), és elég sok mindent végigasszisztáltunk egymás
életéből. Vele láttam először (még moziban, rengeteget jártunk moziba)
a Pitch Blacket. Tőle kaptam az első Pratchettemet. Szóval komoly
dolgok kapcsolnak bennünket össze, bár időközben kissé eltávolodtunk –
immár nem két, hanem három hévmegállónyira lakunk egymástól, – de tök
olyan volt, mint régen, és egy csomó olyan dologra emlékezett rólam,
amire még én sem feltétlenül, például hogy már akkor, pisisként óvtam
őt a közgáztól és a közgázosoktól (az előítéleteim
konzisztenciája  azért megnyugtató, valamikor majd megosztom itt a
világgal a bölcsészekről és a műegyetemistákról szóló filozófiai
álláspontomat is), meg hogy régen is mindig úgy mondtam, hogy
állapodjunk meg feltételesen a hétfőben (az olyan távoli, misztikus
időpontokkal kapcsolatban, mint a jövő hét, vagy akár a holnapi nap, én
nem igazán merek biztosan állítani semmit), ja, meg azt is mondta, hogy
mindig eszébe jut, ahogy könyvből tanultam a spanyolt autodidakta
módon. Szal nosztalgia volt durván.

A version viszont sehol nem volt, bár belemondta a telefonban, hogy
sehol nincsen (mintha valami nyelvtanfolyamot is emlegetett volna, de
az valószínűleg csak a hagymázas látomásaim része volt). A version már
nem vegyül a tömegekkel, mióta celebritás lett.