szőke kategória bejegyzései

a férfi nemiszerv méretének jelentőséggel nem bíró voltáról

A közgazdász diplomáját bármilyen vitában logikai érvként használó kollégát időközben elérte az a csúfos vég, amivel eddig csak az emberiség legalját, a spammereket sújtottam: felkerült a durvábbik spamszűrőmre, de bizisten, kivártam hogy nagyon megérdemelje.

Az utolsó húzásai közé tartozott egy olyan, aminek az az előzménye, hogy munkahelyem jóvoltából harmadáron szereztem neki egy kis esztétikai hibás mosógépet (a külső dekorborítás volt egy húsz centis részen megrepedve, ha jól emlékszem), amihez elintéztem, hogy ingyen kiszállítsák neki 60 km-re, azon a napon, amelyikre ő kérte, mindezt a szabadságom alatt, betelefonálgatva a munkahelyemre. Most, amikor a kommunizmus, gépjármű-fenntartási költségek, és egyéb húsbavágó témák miatt befrusztrálódott, odavágási szándékkal tett a végén egy megjegyzést, hogy ja, egyébként a mosógép egy hónappal később tönkrement, a szerelő azt mondta, hogy nincs hozzá alkatrész, és amúgy is biztos lopott volt, azért adtuk olcsón. Na ez a történet több sebből is vérzik, például 1. az adott termékeknek a készülék gyártása idején mi voltunk itthon a kizárólagos forgalmazói, tehát maximum magunktól lophattuk volna, továbbá számlával, garanciajeggyel kapta; 2. az adott termékek jelenlegi forgalmazója a M****** M***********, akik természetesen szervizhálózatot is fenntartanak a márkának, ahol például alkatrészeket is tárolnak hozzá, arra az esetre, ha javítás közben szükség lenne rá; 3. más forrásból tudom, hogy a mosógépnek semmi baja nem lett, tökéletesen működött.

Szóval ez volt az a pont, ahol, bár meggyőződéssel hiszem, hogy a wiw az ismeretségi háló bemutatására, nem pedig rokon- és ellenszenveink kinyilvánítására való, ott is levettem az ismerőseim közül (később pedig, amikor ott is próbálkozott levelezéssel, tiltott felhasználóvá is tettem; ennek kapcsán elgondolkodtam azon az érdekes nyelvi jelenségen, hogy amikor valakit nagy faszként, vagy kis pöcsként jellemzünk, akkor az nagyjából ugyanazt jelenti). Nem az ellenszenvem kinyilvánítása végett, hanem mert cikinek találnám, ha valaki esetleg megtudná, hogy ismerem.

Reklámok

értekezés az erkölcsökről és a felsőoktatásról

Tegnap egyébként hazaérkezésem után közvetlenül megérdeklődtem a fiúmtól, hogy vannak-e nekem erkölcseim (kicsit számonkérő hangon, mintha ő tehetne róla). Azt felelte, vannak, úgyhogy felszólítottam, gondolja át a válaszát még egyszer, és ezúttal ne tévessze meg, hogy kedvesen nézek rá, és akkor rájött, hogy valójában nincsenek, amit az is bizonyít, mint felhívtam rá a figyelmét, hogy – nem lévén rövidnadrágom – miniszoknyában szoktam bebiciklizni a munkahelyemre (megtekinthető munkanapokon a budaörsi repülőtér környékén, reggel 7:30 és 8:30 közötti időpontokban), a fellow kamionosok nagy örömére. Aztán megkérdeztem tőle, hogy felsőbbrendű vagyok-e, mire azt felelte, hogy természetesen. Ebből nehezebben engedett, de végül egy kompromisszumos megegyezésre jutottunk, miszerint bár önhibámon kívül felsőbbrendű vagyok, de ezt nem szoktam szándékosan éreztetni másokkal.

A dolog úgy került szóba, hogy igazságtalanul megvádoltak azzal, hogy erkölcsileg felsőbbrendű vagyok. Az úgy volt, hogy ez az ismerősöm megint levelezést indukált (időközönként meg szokott kérni, hogy segítsek neki, mintegy pszichológiailag, majd komoly energiákat befektetve bebizonyítja, hogy úgysem tudok segíteni, lásd még Eric Berne összes műve), és rögtön az elején elpanaszolta, hogy ő mostanában nagyon kommunista lett, mert nap mint nap megszenvedi azt, hogy másoknak a szülei a segge alá tolnak autót, lakást, neki meg nem (egyébként jobban keres nálam, pedig én sem panaszkodhatom). Én a válaszomban szelíden megjegyeztem, hogy bár az kedves dolog, amikor valaki azért akar kommunizmust, hogy a szegény gyerekeknek is legyen mit enniük, de az nem, amikor azért, hogy másnak ne lehessen jobb, mint neki (fiúm, amikor meséltem neki, hozzáfűzte, hogy igen, ez utóbbit hívják magyar kommunizmusnak). Erre ő azt válaszolta, hogy énnekem már megint az a fontos, hogy cipőt adjak a szegény gyerekek lábára, míg ő sokkal fontosabbnak tartja, hogy a burzsoá gazdagok ne süttethessék a hasukat Ibizán a cipőgyáruk bevételéből, mert ez a probléma forrása. Én ekkor felháborodtam, és meg is írtam neki, hogy leszarom a szegény gyerekeket (fiúm a történetnek ezen pontján megjegyezte, némi büszkeséggel a hangjában, hogy igen, engem tényleg végtelenül nem érdekelnek a szegény gyerekek), nem róluk beszéltem, hanem arról, hogy én azok iránt tudok rokonszenvet érezni, akik a szegény gyerekek miatt ideológusok, nem pedig azok iránt, akik azért, hogy másoktól elvehessenek dolgokat (különösen, hogy többször megtapasztaltam, hogy az illető milyen sebességgel képes sutba vágni bármilyen ideológiai ellenszenvét, ha egyszercsak a jövedelmező oldalára kerül a dolognak). Erre megkaptam, hogy már megint erkölcsileg magasabbrendű vagyok, és egyébként is kapjam be, és egyébként is, az xy nőismerőse sokkal jobb fej nálam (mondjuk ennek élét kicsit elvette az, hogy korábban az illető legjobb tulajdonságaként azt tudta felhozni, hogy "fejlődőképes" – én is ezt a szót használtam mindig, amikor valami pozitívat próbáltam mondani a titkárnőinkről a főnökségnek).

Erre csak annyit kérdeztem, mintegy költőien, hogy biztos-e abban, hogy én vagyok a felsőbbrendű, nem pedig ő kapar nagyon az alsóbbrendű helyért a konverszációinkban.

A másik thread az volt, amiben felhívtam a figyelmét arra, hogy tudna ő magának autót venni, ha nem ragaszkodna ahhoz, hogy ötmilliós, szalonból kigördülő darabnál kezdődik a gépjármű, hanem tényleg autót akarna, amivel A pontból el lehet jutni B-be, meg még vissza is. Erre a közgazdász diplomájával érvelt, ami, vele ellentétben nekem nincs, és ami, velem ellentétben, megnyitotta számára a tudás kapuit annak tekintetében, hogy megfizethetetlenül drága egy autót fenntartani. Ekkor felhívtam a figyelmét arra, hogy lehet, hogy neki közgazdász diplomája van, nekem viszont konkrét számaim igazi autóról a témában, amit az én fizetésemből lehetséges fenntartani (igen, még mindig kevesebbet keresek nála). Arra (merő rosszindulatból) nem hívtam fel a figyelmét, hogy a közgazdász diplomáját jobb társaságban ne nagyon emlegesse, mert esetleg rossz fényt vethet rá.

Végső, halálosnak szánt tőrdöfésként azt kaptam, hogy majd akkor fogja olvasni a blogomat, ha intellektuális humorra vágyik. Noha nem teljesen értettem, hogy ebben, a szavak szintjén mi lehet a sértés, de azt éreztem, hogy ez az én szellemi képességeim hiányáról árulkodik, és ez egy olyan beszólás volt, amitől ha felfogóképesebb lennék, össze kéne omlanom és belátnom mindösszes bűneim, úgyhogy a biztonság kedvéért megkérdeztem a fiúmat, hogy ő, ugye, akkor se mondana nekem ilyet, ha nagyon meg akarna bántani. A fiúm azt felelte, hogy ő soha nem akar engem nagyon, vagy kicsit megbántani. Ekkor, csak hogy biztosra menjek, megkértem, hogy képzelje el azt az imaginárius helyzetet, amiben megeszem a sütijét, amiről az Auchan hűtőpultja mellett határozottan kijelentette, hogy ez az ő sütije, és ha én is akarok, akkor most szóljak.
Ezen rövid ideig gondolkoztunk, majd megállapodtunk, hogy az nagyon abszurd helyzet lenne, ha én megenném a sütijét, mire ő azt mondaná nekem, hogy majd akkor olvassa a blogomat, ha intellektuális humorra vágyik (sokkal valószínűbb, hogy azt fogja mondani, hogy fuj, köpöd ki). Mi szerencsére eléggé a sorokban, és nem a sorok között szoktunk egymással kommunikálni, ez például megkönnyíti számomra a megértést.

Szóval vigyázzatok ti is nagyon a közgazdászokkal. Következő felsőoktatási kasztelemzésünk a szociológusokról fog szólni.

s. n. és én

Ma egyébként csináltam valami nagyon szégyenletes dolgot, de az vesse
rám az első követ, aki hirtelen felindulásában is mindig racionálisan
és körültekintően viselkedik. Én nem. Gondolkodtam is egyébként, hogy
megírjam-e ide, ahol a nyilvánosság, de hát így kerek: ma reggel,
szabad akaratomból, felelősségem teljes tudatában Norbi Update
Karcsúság Kenyeret vettem.

Az úgy kezdődött, hogy leszoktam a dohányzásról, természetesen nem
készakarva, én olyat nem tudok, utoljára tavaly nyáron próbáltam
készakarni, de az akkori pasim ennek keresztbetett, tudva-tudván hogy
én a feszültégemet a cigarettán vezetem le, hisztérikus jeleneteket
rendezett és/vagy hazudott valami nagyot és átlátszót, mint egy
bálnabél-léggömb kétnaponta, ezáltal én kétnaponta visszaszoktam,
idegből róva az utcákat (persze egyszerűbb és könnyebb lett volna
otthagyni vagy letépni a fejét és a kiömlő vérét valamelyik kedvenc
ingével fogni fel, de én meghagyom a könnyebbik utakat a gyengéknek).
Aztán jött a fiúm, és én úgy szoktam le mellette, hogy egyszerűen
elfelejtettem először cigarettát venni, aztán rágyújtani, de tényleg,
ez igazából egyikünk érdeme sem, nem szenvedtem (tudatosan legalábbis
nem, de nem mindig veszem észre az ilyesmit), ő nem mondott olyanokat,
hogy szokjak le (nagyon helyesen, az ilyenektől mindig viszket a
tenyerem), és azóta konkrétan egyetlen szál cigarettát szívtam el, azt
is szociális kapcsolatok ápolása végett, ráadásul egy csokor
dohányzásnáci társaságában, bár tőlük illendően távol vonulva nem mintha megérdemelnék.

És akkor ettünk egy csomó csokit meg mittomén, egyáltalán, ettünk, ami
számomra nem volt annyira magától értetődő addig, ezáltal tavaly ősz
óta tavaszra felszedtem magamra olyan 9-10 kilót, mentségemre legyen
mondva, hogy ősszel lelki/egészségügyi okokból kifolyólag kimondottan
nyeszlett voltam, na mostanára már nem lehetett ezt elmondani rólam,
úgyhogy fogtam is magam és legott biciklire pattantam én, meg azt
csinálom, hogy du 3 után nem eszem. És du 3-ig is csak ilyen
fehérjés/zöldséggyümölcsös dolgokat leginkább, mert a szénhidrát nem az
én barátom, bár nagyon szeretem őt, például csirkepörköltöt is csak
alibiből szoktam a nokedlihez, tisztább konyhát megcélzó esetben
tarhonyához fogyasztani. De ennek vége (leszámítva a gyenge
pillanataimat), tudatosan vásárolok, és itt kanyarodunk vissza a Norbi
Update Karcsúság Kenyérhez (eddig ugyan nem tudtam, hogy karcsúságból
is lehet kenyeret csinálni, de ez olyan lehet, mint a táblák a
biciklislámpáknál, hogy "a szabad jelzés érdekében nyomja meg a
gombot", meg is nyomom mindig többször, hadd örüljön a szabad jelzés),
szóval reggel nézegettem ezeket a rozsos/tönkölybúzás izéket, és
mindegyik száraz volt, kivéve a norbiféle, és nagyon éhes voltam, és ő
nagyon kellette magát, kedves bíróság, úgyhogy igen, megtettem.
Többször. Előtte ugyanis egyszer már vettem norbis brokkolis csirkét is.

Ja, lényeg ami lényeg, a dolog működik, három hét alatt lement 5 kiló
(a hiteles, munkahelyi mérleg szerint – a fiúm mérlege szerint ugyanis
attól is hízom fél kilókat, ha ülök csendben a kanapén, mondtam is
neki, hogy csináljunk vele valami nagyon csúnya dolgot, gyújtsuk fel,
javasolta ő, én erre azt feleltem, hogy inkább valami olyasmire
gondoltam, mint a hivatali patkányokban, hogy kivisszük egy mezőre és
ott szétkalapáljuk és szétrugdossuk, és utána felgyújtjuk, konkludálta a fiúm, azt ebbe' maradtunk).

Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy szétrúgtam a volt pasim fejét. Mezítláb. Naturális volt, hallottam (éreztem) a fogak reccsenését, porcok csikorgását, ilyesmi.

Tegnap azt álmodtam, hogy most már mindenképpen gyerek kell nekem. Naturális volt. Kiszámoltam például, hogy május-júniusban kéne teherbe esnem, mert a vízöntők-halak még egészen elviselhetőek (megnyugtató, hogy azért álmomban is megvannak a prioritásaim), és megterveztem, hogy melyik sarokban legyen a babaágy.

Ma azt álmodtam, hogy abortuszt hajtanak végre rajtam (néha kicsit túlkompenzálok álmomban). Naturális volt. Kötőtűvel csinálták.

Kíváncsi vagyok, holnapra mit találnak ki.

big girls don’t cry

Meg tegnap kaptam egy sms-t is, amit megkönnyeztem. Ha három életem
volna, az egyiket biztosan folyamatos sírással tölteném, duzzogós
hüppögéssel és meghatott picsogással, álomba zokognám magam esténként
és némán könnyeznék a tengerparton ülve napközben, de szerencsére nincs
három életem, ebben az egyben pedig nincs ilyesmire idő.

drive another nail in

És most arra ébredtem, hogy úgy ráz a hideg, hogy szabályosan hozzá-hozzácsapódik a könyököm az ágyrácshoz, és csorognak a könnyek a szememből, kivételesen nem a saját, amúgy igen nagyra értékelt személyem miatt. Kell nekem idegenblogokat olvasnom késő éjjel hazajőve.

Mert az van, hogy bár a télapóhoz írt levelemben elmismásoltam, de én tényleg voltam idén nagyon rossz. És most kár lenne azzal áltatnom magam, hogy ha én nem, akkor más, meg hogy én soha nem mondtam, hogy költözzön el, mert ki tudja, hogy ha erkölcsösen viselkedtem volna, mi lett volna és mi nem. És az a legnagyobb baj, hogy ha most jönne valaki, és szöget akarna verni ezért a tenyerembe, akkor oda is tartanám neki, mert megérdemlem, de sajnálni, sajnálni azt nem tudom.

(És az úgy történt, kedves esküdtszék, hogy miután késő éjszaka nyilvánosan megcsókolt, meg én is őt, meg a lépcsőn is, nem is találkoztunk, és tüdőgyulladása lett, én meg elmentem síelni. Olaszországba. És este ott olvasgattam a faházban az emeletes ágyon (egyébként a rendszergazdával és a mostani főnökömmel voltam egy szobában, akiről akkor még nem tudtam, hogy mostanra a főnököm lesz), és a szomszédos nappaliban, amit egy nem egészen a mennyezetig érő fal választott el tőlem, italoztak, meg sztorizgattak a többiek, és egyszer csak hallom, hogy valaki önelégülten kijelenti, hogy a nők hülyék, nem tudnak szeretni, egy idő után mindegyik csak sír meg féltékenykedik, pedig a legjobbat kapják, a többiek meg buzgón helyeselnek. És mivel számomra ez a kijelentés kb azzal egyenértékű, mintha valaki azt mondaná, hogy a nők hülyék, amiért soha nincs vele orgazmusuk, pedig ő a legjobb szerető a világon, úgy döntöttem, hogy hazamegyek. És mert nem akartam hisztispicsáskodni meg kellemetlenséget okozni, úgy döntöttem, hogy gyalog megyek haza, elvégre tudom az utat, arra kell menni, amerről jöttünk. Úgyhogy felöltöztem és elindultam a szerpentinen, lábszárközépig ért a hó az úttest mellett, de mindegy volt, mert fűtött az indulat, meg siettem is, elvégre mégiscsak sokszáz kilométerről volt szó. És akkor közben írt időnként nekem sms-t a tüdőgyulladt, én meg időnként visszaírtam (komótosan, szertartásszerű volt, kesztyű levesz, cipzár lehúz, telefon kibányász zsebből, olvas, mosolyog, elfagyott ujjakkal üzenetet prediktíve bevisz), és a hegy teteje felé megkérdezte, hogy mi a bajom, és én visszaírtam, hogy köcsögök, és akkor ő azt írta, hogy de ő szeret, ha ez segít, és én már nem emlékszem, mit válaszoltam, mindenesetre megfordultam, és visszasétáltam a faházba, volt vagy másfél óra lejtmenetben is. Így történt, és nem másképp.)

nemvicces

Tegnap végül találkoztam a fiúval, és érdeklődés
hiányában (az enyimében) a haragvás elmaradt. Pedig hogy elhatároztam,
hogy visszafogom majd magam, nem teszek kellemetlenkedő megjegyzéseket,
nem leszek sértődött meg bántott meg zaklatott. Aztán nem volt szükség
rá, hogy visszafogjam magam, mert megjött, nézett szomorúan, mint harry
potter egy vesztes kviddicscsata után, én meg vigyorogtam. Muszáj volt,
mert belehempergett arccal a szalvétára öntött kristálycukorba (merem
remélni, hogy a szórakoztatásom végett, nem vad vágyainak
engedelmeskedve).

Meg felhívott a balrog, hogy érik a stílusom, ha az
elmúlt pár év tendenciáját nézi. Megbeszéltünk a jövőben valamikorra
egy író-olvasó találkozót, amikor majd a könyvemről fogok beszélni, ő
meg majd feláll a hátsó sorban, és megkérdezi, hogy mire gondolt a
művésznő, amikor azt írta, hogy. (Ezt a hogyot még majd ki kell
találnom).

Meg kaptam sms-t, hogy felhívott véletlen valaki hétvégén éjjel, én
meg 18 percig hallgattam a semmit. Magamra ismertem, de nem emlékeztem.

És akkor végül egyenesen hazasétáltam (már nem esett), és lefeküdtem
aludni, egyéb lehetőségeket figyelmen kívül hagyva. Így tűnt
stílusosnak, meg álmos is voltam.