Szombaton csapatot építettünk a munkahelyemen, ez úgy kezdődött, hogy – gyanúm szerint – a főnököm rendet akart rakni a szobájában, és akkor másnak se legyen jó. Szóval kijelölte a munkaszombatot, hogy aznap mindenki rakjon rendet, és fessünk. Falakat. Súlyosbította a helyzetet, hogy minden iroda más színt jelölt meg, mint kreativitás szempontjából serkentőt, mi például a titkárnővel egyöntetűen a sötét málnapirosban láttuk meg problémáink megoldását. Mivel ő kiment még lastminute beszerzéseket végezni, én magamhoz vettem a teljes salest, és delegáltam a feladatot. Kis csapatunk épülése önismeret szempontjából rendkívül hatékonynak bizonyult, már az első fél órában sikerült rádöbbentenem a fiúkat, hogy ők – velem ellentétben – nem értenek a dologhoz, két órával később pedig, amint megjelentem a helyiségben, pánikszerűen megkérdezték, hogy most mit csinálnak rosszul. Mivel nem szeretem a konfliktushelyzeteket, a leghelyesebbiket már a kezdet kezdetén magam mellé vettem consiglierinek, tájékoztattam, hogy a tréningnadrágjáról a bolyhokat boholyborotvával el lehet távolítani, majd miután ily módon felállítottuk a harapási sorrendet, folyamatosan böködtem, és mutogattam, hogy "az úgy nem lesz jó, mondd meg neki, hogy menjen ki egészen a széléig".

A Zandival szerencsére szintén nem kellett elsődleges kommunikációval közölnöm a világnézetemet vele kapcsolatban, ugyanis amikor a felgyűlt szemetet hordtam éppen hűvös halomba, illetve mindenki más is sürgött-forgott, megláttam őt a titkárságon kávéval a kezében merengeni. Udvariasan felajánlottam, hogy adok neki munkát, ha nincs mit csinálnia, mire udvariasan azt válaszolta, hogy ő inkább kávézik délig (az előzmények közé tartozik, hogy a három kép közül, amit akart, csak kettőt hagytam jóvá, mert a harmadik ronda volt, és egyébként is). Ekkor udvariasan ránéztem, hosszan kitartva, mire úgy döntött, hogy inkább a saját irodájában folytatja a merengést.

A titkárnőnk viszont újabb tehetségéről adott tanúbizonyságot, teljesen egyedül működtette a képkereteket és a képeket, egységet alkotva belőlük. Szerintem túlképzett erre az állásra.

Visszacsináltam a pirosat, nem mintha nem lennék szomorú, magányos lány a világ végén, de a fekete változat egyszerűen ronda volt.

És most van először olyan titkárnőnk, aki képes magától és jól artikuláltan kiejteni a száján azt a mondatot, hogy "hagyjad, majd én megcsinálom".

Az új titkárnővel egyelőre minden rendben van, csak olyat hibázik, ami az első két munkanapon el is várható (ha nem hibázna semmit, már halott lenne, kicsit felfokozott érzelmi állapotban vagyok mostanában, és nem bírom, ha valaki a tökéletességével akar kitűnni). Ugyanakkor remélem, nem hoztam rá a frászt, pénteken koponyás pólóban és bőrszoknyában fogadtam (a miheztartás végett), majd bemutattam neki a mániás oldalamat, amikor egyszerre huszonöt dolgot csinálok, és mindenki mást is ellentmondást nem tűrő hangsúllyal erre biztatok magam körül. A beja meg is kérdezte, költözködöm-e mostanában, majd kifejtette, hogy ahogy máskor a munkát viszem haza, most az otthoni életemet hozom be az irodába, pedig nem tettem mást, mint hogy mindenkivel összepakoltattam a saját részlegét, ikeás netről berendeztem a félig kész tárgyalót, delegáltam a falak lemosásának feladatát a takarítónőnek, és sorbarendeztem a közös fiókban a tollakat (igazság szerint nem bírtam magammal, és a falakat is elkezdtem sk lemosni, de csak titokban). Utasítottam emellett a főnökömet (na jó, megkértem rá szépen, neki viszont van annyi tapasztalata a nőkkel, hogy nem ellenkezett igazán), hogy hívjon össze egy mítinget és közölje mindenkivel, hogy 1. ne töröljék a céges maileket, 2. az előző titkárnőnk rossz fej volt. A míting után megkérdezte tőlem, ügyes volt-e.

Azt hiszem, kiegészítem az önéletrajzomat azzal, hogy "fordítói munkám során ügyesen kamatoztattam lakberendezői, háziasszonyi és cégvezetői képességeimet". Tehetségemet a titkárnők elüldözésére szerintem inkább nem említem meg, egyébként is, erre a mostanira vigyázni szándékozom, bár nevet még nem adtam neki, hogy ne kezdjek el túl korán kötődni.

Hát az van, hogy megint ijesztő vagyok, a délelőttöt pld. takarítással töltöttem a munkahelyemen, mert erőt vett rajtam a takarítónőfogadás-szindróma, vagyis nem akarom, hogy az új titkárnő rendetlen irodával szembesüljön rögtön. Mániás viselkedésemnek a cég nagy része áldozatul esett, a pénzüggyel kiválogattattam az archiválandó aktáikat (éppen pénzügyi vezetőt keresünk, fel is merült bennem, hogy jelentkezem a pozícióra, mert nagyon jól el tudom irányítani az állományt, valamiért még az elmebeteg is előre köszön), sikerült ügyes marketinggel elpasszolnom egy használaton kívüli nagy, rézszínű, nehéz és indusztriális jellegű valamit, ami három éve itt hányódott a sarokban (úgyhogy amennyiben profilváltáson gondolkoznék, szerintem a salesesek között is lenne esélyem), és stílszerűen mindent a logisztika munkatársaival vitettem le az irattárba illetve a kukába. Dél körül feltűnt, hogy valahogy eltűntek körülőlem az emberek, ha véletlen meglátok egyet, az sem teremt velem szemkontaktust, illetve mintha a keresztnevüket is megváltoztatták volna. A takarítónő ezt azzal magyarázta, hogy "parancsolós" vagyok ma, majd elgondolkozva hozzátette, hogy soha nem látott még ilyen boldognak, és ennek nagyon örül.

És most megírom a titkárnő munkaköri leírását, remélem, ő is örül majd.

Egész délelőtt meghallgatások voltak, a végén professzionális döntést hoztunk: az 5. számú jelentkező eredeti végzettsége pszichológus és beszél angolul (+2 pont tőlem), tavaly volt a Caminón (+2 pont a bejától), nincsen nagy feneke (+2 pont a főnökömtől), szóval csak olyasvalaki nek lenne esélye ellene, aki ezeken felül leszbikus (vagyis valószínűleg nem lesz gyereke) és szociopata (vagyis nem kell a bejával végighallgatnunk az egész napos csivit-csivitet). A logisztikai vezetőnk sem hiába végezte el a HR-es kurzust, rögvest gratulált nekünk a döntésünkhöz, hogy a jóseggű fekete hajú csajt választottuk.

Mély benyomást gyakorolt még ránk a kettes számú versenyző, aki a kérdésre, hogy mit tesz, ha sürgősen el kell küldenie egy e-mailt, és kiderül, hogy nem működik az internet, hosszan gondolkozott némán, majd elsírta magát, erős késztetést éreztem, hogy megrázzam a vállánál fogva, és az arcába üvöltsem, hogy meg tudod csinálni! meg tudod csinálni!, de végül nem tettem, és a hármaska bejövetelre vonatkozó kérdésére sem azt feleltem, hogy a sebzett majomnál gyorsabbak a szálló darvak (igen, hétvégén a japán regéket és mondákat olvastam). Napról napra egyre jobb és jobb ember leszek.

Ami a titkárnővel való kapcsolatunkat illeti, nevezzük őt Elizabethnek, az utóbbi időben már vagy olyanok voltunk, mint egy western, hogy csendben ülünk, lopva méregetjük egymást, kezek a markolaton, vagy – még gyakrabban – olyanok, mint egy nagyon búvalbaszott noir, hogy egyedül ülök itt a gép előtt sötét, kiábrándult tekintettel, valószínűleg eső dobol az ablakon, összerezzenek, amikor megszólal a telefon, a titkárnő pedig személyes kapcsolatait építi lent a raktáros fiúkkal. Ezt egy darabig bírtam, aztán úgy döntöttem, hogy ha már a munkámat haza kell vinnem ebből a helyzetből kifolyólag, itt az ideje, hogy az otthon feszültségeit behozzam az irodába, és akkor megszólaltam neki.

Szigorúan a pszichológiailag hatékonyabbnak tartott én-üzenetek segítségével kifejtettem, hogy szomorú vagyok, és szomorúságomat az ő távolléte okozza, melynek következtében nekem kell felvennem a telefonokat és eligazítanom a kollégákat korszerű technikai infrastruktúránk (fax, fénymásológép) rejtélyeit illetően, nem beszélve a vendégeknek lefőzendő kávékról. Ez láthatóan meghökkentette és felzaklatta, talán úgy gondolta, igazságtalan tőlem, hogy nem a helyzet személyiségépítő vonatkozásaira koncentrálok, és az apró sikerélmények lehetőségének széles tárházára, melyeket megnyitott előttem, hanem szűklátókörűen csak a fordításaim járnak a fejemben, melyekért fizetnek nekem ugyan, de mint tudjuk, a pénz nem kárpótol az egysíkú, monoton életért. Zaklatottsága azt eredményezte, hogy két napig nem is láttam, mert ezen időintervallum alatt nagyrészt barátai, a raktáros fiúk között vigasztalódott, akik őt megértik és érdek nélkül szeretik.

Ekkor úgy éreztem, ideje a fennsőbb erőkhöz fohászkodnom, és a vezetőség elé terítettem a kártyáimat. A főnököm meg is ígérte, hogy beszél Elizabeth-tel, de ezt a következő egy napban nem sikerült megvalósítania, mert problémáim jogosságát önkéntelenül is illusztrálandó, Elizabeth soha nem tartózkodott a helyén. Snitt. A következő jelenetek ilyen kézikamerás-rángatásosak voltak, a főnököm Mindenki Előtt megkéri Elizabeth-et, hogy Menjen Vissza A Helyére, Elizabeth felmond, de amikor sajnálattal bár, de elfogadják a felmondását, akkor inkább mégsem.

Másnap dögvész és békaeső, a pénzügyes elmebeteg ugyanis előrelátóan figyelmeztetett, hogy elfogyott a konyhából sárga tea (csak ő és én isszuk ezt), ha inni akarok, rakjak majd ki a kulcsos szekrényből. Ehhez tudni kell, hogy Elizabeth és a pénzügyes e. beteg között hónapok óta én közvetítek, mert a titkárnő a kolléga modorbeli hiányosságaira hivatkozva nem áll vele szóba. Szerintem viszont nincs különösebb baj a modorával, egyszerűen lényegretörően fogalmaz csupán, vagyis ha szeretne tőlem valamit, akkor azt mondja, lucia, rendelnétek nekem öt fehér mappát, és nem játssza végig azt a szigorú protokollt, mint a többiek, akik idejönnek, közlik velem, hogy lucia, egy nagyon nagy kérésem lenne, nem zavarlak?, majd miután percekig biztosítjuk egymást jóindulatunkról és együttműködési készségünkről, rendeltetnek velem egy pizzát, közben nekem meg teljesen kimegy a fejemből a megkezdett mondat második fele a fordításomban. Időnként még barátságosan el is csevegek vele, mármint a pénzügyessel, a múltkor is pont hallottam a konyhában, hogy szidja az összes kollégát, merthogy egész nap csak a seggüket meresztik szerinte, mire együttérzően megjegyeztem, hogy nehéz teher lehet számára a tudat, miszerint ő itt az egyetlen ember, aki rendesen végzi a munkáját. Erre empatikusan azt felelte, ez valószínűleg azért van így, mert ő az egyetlen, aki öt másodpercnél hosszabb ideig is észben tud tartani dolgokat. Utalt ezzel arra az alkalomra, amikor meglátott a folyosón, ahol elveszve ácsorogtam éppen a lét komolyabb filozófikus kérdéseire keresve a választ, arra, hogy ki vagyok, és mi is a célom nekem tulajdonképpen, ő pedig megállt, és érdeklődve rámbámult. Én visszabámultam. Egymásba fonódott a tekintetünk. A következő pillanatban reveláció ért, és a rádöbbenés örömével közöltem vele is, hogy ja, pisilni indultam.

Szóval közölte velem a pénzügyes a sárga teát, mire Elizabeth kikelt magából, hogy ő a titkárnő, és a sárga tea Titkárnői Feladat, neki mondja, és ne támadjuk itt hátba a szeme előtt. A továbbiakban is éreztette velem, hogy aljasságomnak következményei vannak, például amikor fél négykor megkérdezték tőle, mikor jöjjenek érte, villámló, ugyanakkor reménytelenül elkeseredett tekintetét rámvetve azt felelte, hát, úgy gondolja, most itt kell maradnia a munkaidő végéig. Csak hogy tudjam. A sokkot kiheverendő, azért másnap elkéredzkedett két órával korábban, erre a hétre meg szabadságot vett ki, hogy kipihenhesse a sok stresszt.

Szóval pillanatnyilag itt tartunk, és bár a külső szemlélő számára talán reménytelennek tűnhet a kölcsönös csalódottságnak és meg nem értésnek ez az áldatlan állapota, de én azért még bízom abban, hogy ha mindketten igazán akarjuk, egyszer még valóra válhat az az idilli álomkép, amiben megcsörren a telefon, én meg derűsen, vidáman tovább gépelek, miközben a titkárnő küldi el a fenébe a direct marketingeseket.

Hát, az van, hogy válságban vagyok magánéletileg, amiről részleteket nem fogok írni, egyrészt mert nem csak az én magánéletem, másrészt mert nem szeretném az önsajnálat nirvánáját azzal megszentségteleníteni, hogy a nyilvánosság elé tárom, de szeretném, ha senkinek nem maradna kétsége afelől, hogy Szenvedek. Magányosan sörözök a bejárati ajtó előtt. A külső oldalán. Közben sírásra görbül az a szép kis szám.

A dolog pozítív oldala, hogy időközben lefogytam 45-46 kilóra, úgyhogy már nem hányok, ha magamra nézek (minden egyéb dologtól hányok, idegi alapon, innen a fogyás, itt viszont bezárul a kör).

A munkámban keresek vigasztalást, például iszonyú hisztit csaptam a titkárnő végett a dolgozóban, de erről majd lesz egy külön bejegyzés, mert megérdemli. Ami a másik munkámat illeti, a könyvfordítást, tegnap sikeresen leadtam az elsőt, válaszul kaptam egy levelet, hogy ugyan nem az én dolgom lenne, de ha van ötletem könyvcímre, írjam már meg, úgyhogy kreatívkodtam egyet. Amúgy ehhez a fordításhoz kapcsolódik életem egyik leghosszabb lépcsőház-effektusa, ugyanis amikor 12 évvel ezelőtt odaát cserediákoskodtam az óceán túlpartján, az amerikai ismerőseim minden szerintük vitássá válható információt azzal vezettek fel kelet-európai nekem, hogy [lassan, hangosan, túlartikulálva] "in our culture…", és akkor jött, hogy kocsival menjek a boltba, ne gyalog, meg ilyesmi. Na, most baromira felgyűlt bennem a késztetés, hogy intonálva, megértően bár, de némileg leereszkedően közöljem az egész USÁ-val, hogy "in our culture, we don't use the same word twice in subsequent sentences". Ezt az indulatot igazából a párbeszédek váltották ki belőlem, he said, she said, he said, she said, tíz oldalban legfeljebb ha egyszer van egy mumbled, én meg találjam ki, hogy most sóhajtotta, kijelentette, közölte vagy leszögezte-e. Amikor ezt elpanaszoltam a fiúmnak, akkor rögtön konstruktívan állt a dologhoz, és azt mondta, nagy jövője lehetne egy olyan, fordítókra specializált vírusnak, ami a word dokumentumokba kicseréli az összes kérdeztét, állítottát, biztattát, suttogtát, stb., arra, hogy mondta. Ennek a vírusnak a wireless változatát már ki is fejlesztette, minden hozzám intézett mondata után hozzáteszi ugyanis, hogy mondta (és akkor még csodálkozik mindenki, hogy egész nap bőgök).

[Időközben felhívott az L., hogy lemondja a mai talinkat, és amikor mondtam neki, hogy blogot írok, felszólított azt mondta, ragaszkodik hozzá, hogy szóljak arról a bejegyzésben, milyen ügyesen ápolja a lelkemet, és felhív ööö havonta egyszer, mondta.]

A második kiborító része a fordításnak a vége felé keződött, amikor szerintem az iró rádöbbent, hogy még messze nincs meg a harmincezer szó, és az általam addig kedvelt szereplő hirtelen hosszú, nyűglődős eszmefuttatásokba kezdett arról a témáról, hogy akkor most ő-e vajon az a másik sorozatgyilkos is, vagy nem, vagy mégis, de az nem lehet, viszont minden más lehetőség kizárva, és így tovább. A harmadik ilyen rohamával annyira felbaszta az agyam, hogy lecsaptam a gépet, döntsd már el, te köcsög, morogtam mondtam, pedig alapvetően azért kedvelem az illetőt, és kirohantam egy cigire.

Szóval nem könnyű az élet, de hát ez van.

Tegnap egyébként még indulás előtt megkérdeztem a glóriát, hogy vajon minden pasi szellemi fogyatékos típus-e (mivelhogy a bejegyzés után ketten megkérdezték tőlem, hogy de ugye tényleg az a bajom, hogy barlangásztúrára kell mennem, igaz, az egyik a rendszergazda volt), vagy pedig belőlem lett hirtelen, észrevétlenül valódi író, az az esterházys típus, akit senki nem ért. A glória szerint simán nyomon lehet követni a lelki folyamataimat, viszont az ő életében is vannak olyan fiúk, ketten, akiknek ha azt mondja, hogy elmesélem, drága, milyen roppant érdekes történt velem, jó?, akkor azt felelik, hogy (a) nézd, ilyen lézeres kardot vettem a karakteremnek, tök jó, meg akarod nézni, mi?, (b) a kovácsgábor végig A-ban fújt. És ha tök nyilvánvaló dolgok miatt sír (vö. eltört pohár vagy Motörhead), akkor azt hiszik, biztos leesett a bicikliről, pedig amiatt sosem. Ez egyébként ilyen női természetfeletti képesség lehet, ez az empátia stuff, én például tökre meg is változtattam az előző bejegyzésemben azt a megfogalmazást, hogy "még így is rámver tizenöt centit", mert elolvastam a glória szemével, és azt mondtam, fúúúúj. Ő ugyanezt mondta, amikor utólag beszéltem neki róla, szóval jól tettem.

Ekkor viszont válsághelyzet lépett fel, mert kiderült, hogy nincsen nálam púder, ami általában ugye nem gond, de valamiért úgy éreztem, a munkamegbeszélésre mégse mehetek fénylő orral, mert kivágnak egyből (nem, nem arra a fajta munkára jelentkeztem), úgyhogy mondtam gyorsan, hogy szia, DM. A DM-ből aztán Rossmann lett, becsapódás előtt félórával, ahol a pénztárnál felhívott a glória azzal, hogy úgy érezte, ezt mindenképpen közölnie kell velem, hogy ha elkésem, akkor ne kamuzzak a forgalomról, hanem mondjam meg tisztességesen, hogy púderről volt szó, ezt meg kell érteniük. Igazából ezért is nem mentem be a Rossmann utáni csábító megjelenésű antikváriumba, mert úgy éreztem, a púdert még elő tudom adni hitelesen, de azzal már csak nem védekezhetek, hogy egyszerűen muszáj volt bemennem könyvesboltba is, hanem inkább megkerestem az Üllői út 43-at (a címeket a titokzatosság fenntartása végett megváltoztattuk), ahol viszont nem volt a cég. Ekkor felhívtam az Isoldét (ha nincsenek a blog általi ismeretségeim, valószínűleg soha nem találok oda, illetve az életben sem igazodom el úgy általánosságban, igaz, ha nincs a fent említett, akkor nem is kellett volna odamennem), aki cseppet sem lekezelően felvilágosított, hogy a Ferenc körút 43-nál valószínűleg nagyobb sikerrel járnék.

Ezután már csak egy akadályon kellett túlesnem, a cég ugyanis egy könyvesbolt felett volt, ahol megkérdeztem az utat, mire az eladó azt mondta, menjek be az ajtón, ami a könyvespolc mögött van. Ezt, ismétlem, egy könyvesboltban mondta, de azért másodikra eltaláltam, és teljesen pontos voltam. A szeánsz végül nem volt hosszú, de annál sikeresebb (volt rajtam púder, ugye), információcsereileg igen hatékony, úgyhogy most nekiállhatok a ööö kontrollingnak, szerintem vicces lesz.

Kicsit feszkó vagyok mostanában, nem mintha nem lenne rá okom, de általában ha van se hagyom magam felidegesíteni. Szóval tegnap az volt, hogy értesítettek, miszerint elég jó volt a próbamunkám egy olyan dologra, amit mindig is szerettem volna csinálni (na jó, húszéves korom óta, de körülbelül olyan egybeesésről van szó, mintha mindig is a MOL kontrolling főosztályvezetője akartam volna lenni, és akkor egyszer csak felhívtak volna a MOL-tól, hogy nem akarom-e megpályázni az állást). Szóval mentem hazafelé úgy tizenöt centivel a föld felett (bár az L. megjegyezte, hogy ő még így is vezet velem szemben tizenöt centivel (glóriának: nem, nem abban az értelemben)), erre a fiúm azzal fogadott, hogy felhívták a szalonból, miszerint van náluk egy alig használt Tuono, kipróbálhatja. Ezt a hírt természetesen nem überelhettem, úgyhogy beszélgettünk húsz percig a motorversenyzésről, majd a fiúm elhúzott, mert dolga volt, snitt. Megjegyezném, itt még nem voltam feszkó.

Feszkó akkor lettem, amikor tíz felé hazaért, és én éppen aludni készültem, hogy a másnapi megbeszélésre friss legyek és kipihent. A fiúm ekkor evett, majd felszólított, hogy beszélgessek vele. A beszélgetés során szóba hoztam érintőlegesen, hogy a lányok ilyen érzékeny típusú lények, szeretik, ha a másik nem ásítozik, miközben öt mondatban arról beszélnek, ami nagyon fontos nekik, és általában szeretik, ha törődnek velük, például beszélgetnek az őket érdeklő dolgokról is, meg egyszer elmennek velük az állatkertbe, nem mindig csak a biciklizés, a motorok, a barlangásztúrák meg a takarítás. A lányok szeretik, ha odafigyelnek rájuk, mondtam. Erre a fiúm rögtön rávágta, hogy igen, a mikrohullámú sütők is, például most már igazán ki kéne pucolni a mikrohullámú sütőt. És akkor így tizenegy és éjfél között (tízkor, ugye, már aludnom kellett volna) ott találtam magam a konyhában, amint a mikrohullámú sütőt pucolom, nem kedvesen, mondhatni, inkább dühből, aztán elszívtam két cigit zsinórban, majd összerogytam a kanapén. Ekkor odajött hozzám a fiúm, közölte velem, hogy egyrészt ő nagyon szeret, másrészt a mikrohullámú sütő most nagyon boldog. Válaszomat követően, miszerint én viszont nem vagyok boldog, hosszan gondolkozott, majd megkérdezte, hogy az-e a bajom, hogy hétvégén el kell mennem vele a barlangásztúrára. Visszatérő szereplőnk, a vasaló ezúttal nem volt kéznél, úgyhogy inkább befordultam aludni, ami nem volt könnyű, mert előtte el kellett nyomnom a fejemben visszhangzó szörnyű gyanút, miszerint nem lehet-e, hogy valóban szellemi fogyatékos a fiúm.

A megoldás természetesen az, hogy a fogyókúra miatt vagyok feszkó.

A titkárnővel az utóbbi hetekben egy kicsit elidegenedtünk, amikor ő azt játszotta, hogy soha nem volt itt a helyén, hanem a fiúkkal kokettált a raktárban, én meg azt játszottam, hogy ha csörög a telefon, akkor felveszem, majd rögvest lerakom, mivel sürgős munkám van. Ez az évődésnek is nevezhető dolog azt eredményezte, hogy rászólt a logisztikus kolléga, hogy ne csapdossa le a kliensekre a telefont, mire ő nem merte megmondani, hogy nem ő volt, mert nem akart belemenni az ok-okozatok elemzésébe, viszont hozzám egy ideig egyáltalán nem beszélt. Azóta viszont helyreállt közöttünk a szokásos protokoll, mert ma reggel, amikor már a harmadikfajta magyarázatomra se értette, hogy a MOL-kártyás üzemanyagfogyasztás lekérdezésénél miért fontos, hogy a záró dátum mellé még beírja, hogy 23:59, akkor én végül sóhajtottam, hogy jó, megcsinálom magam (félórás határidőt kaptunk 36 lekérdezésre), ő meg kiment a konyhába sírni.

Lehet, hogy párkapcsolati terápiára kéne mennünk, vagy valami. Esetleg vehetnék neki virágot néha.

Ülök itt békésen két használati között, csacsogok a glóriával az ímélcsetpostafiókunkban (asszem, pont akkor tartottunk ott, hogy ács, höhö, ács), amikor láttam a szemem sarkából, hogy az egyik sales megáll nem messze, és felém néz. Fél perc múlva még mindig ott volt, úgyhogy megkérdeztem, hogy mi van, mire azt felelte, "tudod, lucia, néha bejövök ide rádnézni, mert mindig úgy vigyorogsz a képernyődre, hogy ettől lelkesedéssel feltöltődve megyek vissza a munkámhoz. Te vagy számomra az élő bizonyíték, hogy lehet őszintén örülni egy számítógépnek".

Hát, részemről a szerencse.

Arra hivatkozva, hogy valakinek a telefon mellett kell maradnia, kimentettem magam a tűzvédelmi oktatás alól, majd amikor mindenki eltűnt a tárgyalóban, a saleses fiúkkal (akik sürgős munkákat emlegetve lógták el a rendezvényt) az iroda egyetlen kijáratát igénybe véve kivonultunk az épület elé napozni és csicseregni, és megállapodtunk, hogy esetleges tűz esetén is pontosan így fogunk eljárni. Ha lenne isteni igazságszolgáltatás, akkor mi égnénk el elsőként, de szerencsére nem kell ilyesmire bazírozni.

Mostanában egyébként szakmai problémák gyötörnek, az engemet pillanatnyilag leginkább kínzó kérdés például az, hogy ha az ember egy nem erotikus indíttatású sorozatgyilkos, akkor vajon tegezi, vagy magázza az áldozatait, arra a kis időre? Nem mintha alkalmatlannak érezném magam a szerepre, vagy ne táplálnék megfelelő mennyiségű lelki közösséget a pszichopatákkal, de én minden bizonnyal egy alapból kedves, megnyugtató modorú sorozatgyilkos lennék, némi anyáskodó beütéssel, úgy is, mint lány, aki tegez, viszont sokéves tapasztalat tanulsága, hogy a fiúk számomra magától értetődő magatartásformákat képesek zsigerből elvetni (vö. "buzi dolog"), és teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy olyan intim élethelyzetekben, mint egy másik pasi feldarabolása, a homoszexualitástól való elhatárolódásukat magázódással fejeznék ki.

Ugyanakkor azt, hogy "mostantól ön az enyém", határozottan, hm, stílustalannak érzem. Ez egyszerűen nem kúl így.

kacérkodik
kínoz
kalandra kész
kalkulálva
kancsít
kapálódzik
kapar
kápráztat
karcos
karmol
katalizál
katapult
kattog
kavar
kecsegtet
kegyetlen kéj
keményedik
kerget kerít
kérkedik
készülődik
ketyeg
kialakul
kielégítetlenül
kimeríthetetlen
kínál
kínlódik
kiszabadulni kész
koncentrált
konok
könnyedén
központosul
kulminál

Ha kihagyom a nem szalonképes részét annak, amit a glória javasolt, akkor "kötözz ki". Mondjuk nem illik a kontextusba, de jó.

Azt, hogy mennyire meghatározó az első benyomás, az is bizonyítja, hogy az eheti új sales kolléga (fejlődünk fel, vagy mi, újabban minden hétfőn új arcokat hordoznak itt körbe) például egyáltalán nem úgy gondolja rólam, hogy ijesztő vagyok és szigorú, hanem úgy, hogy egy kedves, mocskos lány vagyok, aki őszintén meg fogja neki mondani, hogy merre van a McDonalds. Az úgy volt ugyanis, hogy reggel biciklivel jöttem be, azzal a biciklivel, amiben nemrégiben megjártam nyakig sárban az Irhásárkot, kétszer klasszikus módon pofára is estem közben, majd hazaérvén csak ledobtam mind a biciklit, mind a bicikliscipőt, ma reggel meg nem gondoltam volna, hogy reprezentálni kell, de már ott elkaptak a raktárban, még mielőtt megszabadulhattam volna a méltatlan állapotú járműtől. Beismerem, vigyorogtam is, de csak mert <30 perc alatt beértem, nem szimpátiából, viszont ez, a sárcsimbókok, továbbá a tény, hogy beszélek angolul, annyira meghatotta az új kollégát, hogy úgy döntött, lelki társak vagyunk, és beköltözött mellém (nincs még asztala), ami nagyon bátor elhatározás volt, tekintve, hogy egyrészt faldöngető mennyiségű dezodorral fújta be magát, másrészt Beszél Hozzám, amikor én Dolgozom. Egyelőre csak dolgokat csapkodok előtte bottal, mint a gorillák, vagyis különösen bunkó vagyok a direkt marketingesekkel, de már odakészítettem a tűzőgépet is az asztalom szélére, ha esetleg véletlenül a lábára kéne essen valami. Jobb nem a véletlenre hagyni az ilyesmit.

Új sales koordinátor állt be hozzánk, itt ül a szomszéd lukban. Az első három élménye velem kapcsolatban az volt, hogy először is odajött volna hozzám bemutatkozni, de nem vettem fel vele a szemkontaktust, és rögtön el is rángatta valaki ijedten azzal, hogy ne, őt ne zavard (háttér: épp egy olyan használatit csináltam, amit két órán belül csomagolni kellett és kiszállítani párszáz példányban, ilyenkor se látok, se hallok, és a kollégákkal való megegyezés értelmében ilyen esetekben csak akkor szólnak hozzám, ha ég a ház).

Utána délután kiment a konyhába, ahol a titkárnőnk pattogott és sírt éppen, kérdezte, mi történt, mire (az elbeszélések szerint) azt mondták neki, hogy biztos a lucia mondott neki valamit (háttér: a titkárság dolga a takarítónő koordinálása és a dolgok rendben tartása, ennek ellenére a titkárnőnk felháborodott, hogy rajta kérik számon a pókhálókat, mire azt mondtam neki, hogy jó, akkor legyen az, hogy ezentúl mindenki nekem szól, ha pókhálója van, mert én nem veszem személyes sértésnek, ha megkérnek, hogy beszéljek a takarítókkal, szerintem egészen kedvesen mondtam, mégis kiment erre sírni a konyhába, biztos ő is lírai korszakában van).

Aztán másnap jött be a cégvezető napközben, én meg szemrehányóan megkérdeztem, hogy mégis, hol csavargott már megint, ő erre azt felelte, bankárokkal volt, én meg azt mondtam, hogy persze, mindig ezt mondja, és ez legyen az utolsó eset, hogy az engedélyem nélkül megy el, mire ő azt felelte lesütött szemekkel, hogy bocsánat, majd odafigyel, én meg ciccegtem (háttér: ez ilyen belső játék nálunk, mivel nekem kell számon tartani, hogy ki mennyi időre megy el munkaidőben, és elérhető-e, ha esetleg engedélyezni vagy aláírni kell, a főnökömmel meg ráadásul erősen túl is szoktuk játszani az ilyesmit, és a rutinnak köszönhetően soha nem is röhögjük el magunkat közben).

Ezek után ma hallom, hogy kérdezi, kaphat-e egy irattűzőt, és mondják neki, hogy persze, szóljon a luciának, hogy írja fel a rendelésbe, mire azt feleli, hogy ja, annyira nem fontos. Úgy tűnik, fél tőlem.

A titkárnőnk mai beszólása (pizzát rendelt, nem hozott magával enni): kimegyek ebédelni, szólj, ha megjött a kajám.

Egyébként visszarázódtam a munkahelyi légkörbe, és tegnap ismét lenyűgöztem a munkatársaimat azzal, hogy tudok angolul (ezen mindig nagyon csodálkozom, mert ugye a bérpapíromon "fordító" áll, mint munkaköri megjelölés). Küldött ugyanis valamelyik külföldi partner egy listát, hogy ezt a tizennyolc dobozfeliratot kellene lefordítani SOS, még tegnap, mert küldik a nyomdába. A szövegek olyanok voltak, hogy "TFT display", illetve hasonló nehézségi fokú darabok, úgyhogy tíz perc alatt némi álmodozással együtt is végeztem, és nyomtam egy reply-t, cc-zve a belső illetékesnek is, hogy nyoma maradjon. Fél órával később kijött hozzám az egyik cégtulajdonos, hogy megdicsérjen, majd a gazdasági vezető is mondta, hogy nagyon ügyes vagyok, éppen csak a standing ovation hiányzott, de hát végül is örültem, hogy örülnek, így vagyunk mi ezzel itt.

Arról már nem is beszélve, hogy ma kaptam egy szál orchideát azon az öt méteren, ami köztem és a mosdó ajtaja között van, amikor felálltam, hogy kimenjek, az esemény romantikus vonalából némileg visszavett ugyan, hogy éppen egy vadrózsaszín borítású szárnyas betétet próbáltam rejtegetni zsebetlen öltözékem lévén a hátam mögött, de aztán sikerült sikkesen a másik kezemmel átvenni a virágot, szóval egyszerűen nem értem, mire próbáltak azzal célozni, amikor gyerekkoromban azzal fenyegettek, hogy majd ha a nagybetűs élet.

Az van mostanában egyébként, hogy kaptam két olyan fordítást is, amilyenekre mindig is vágytam, és ezekben kiélem magam fogalmazásilag. Az egyik egy olyan mondattal indított rögtön, aminek konkrétan az utolsó egyharmadát nem értettem, pedig veretes nyelvezetű angol irodalmakat olvasok amúgy orrba-szájba, általában nem kottyan meg. Aztán amikor bepötyögtük a googliba, az első találat egy olyan fórum volt, amiben valaki ugyanerről a mondatról kérdezi, hogy mi a rossebet jelenthet, akkor egy kicsit megnyugodtam. Most meg mondtam a fiúmnak, hogy én ma már nem vagyok képes szellemi munkát végezni, és leültem blogot írni, vissza is rakta rögtön a Kalapácsot a lejátszóba, rám való tekintettel ugyanis egész nap Iron Maidentől dübörgött a ház, magyar rockzenére nem tudok fordítani, hülyék lesznek a szövegek.

Hát ilyenek vannak. Aztán majd folytatom az indiás sorozatot is.

Most, hogy majd' két napig nem volt net a munkahelyemen (a matáv megkeresésünkre először műszaki hibára hivatkozott, pár órával később azt mondta, hogy mi tavaly márciusban lemondtuk az előfizetést (ez ugyan nem akadályozta meg őket, hogy azóta is küldték a számlákat, amiket mi ki is fizettünk), ma reggel tisztáztuk, hogy nem mi mondtuk le, hanem a szomszéd iroda, akiknek 1-gyel eltért a telefonszáma, de délutánig nem tudták visszakapcsolni, mert, idézném, adminisztrálni kell a dolgot), alkalmunk nyílt a titkárnővel arra, hogy jobban megismerjük egymást, mint embert és mint kollégát. Mivel engem valahol őszintén érdekelnek a másik lelkében, fejében lezajló gondolatok, a motivációk, megkérdeztem tőle például, hogy miért szokta azt mondani az ügyfeleknek, hogy nem tudunk e-mailen használati utasítást küldeni, mert nem tároljuk azokat digitálisan, tekintetbe véve, hogy nap mint nap látja, ahogy én itt fordítom a gépen (méghozzá digitálisan) a szóban forgó dokumentumokat. Erre azt felelte, hogy de ő azt hitte, hogy nyomtatás után törlöm őket, hogy ne foglalják a helyet a gépen (amin, ugye, van 100 GB helyem erre a célra, plusz még 300 GB különböző belső szervereken, de nem sikerült az arányokat érzékeltetnem vele, talán valami olyas vizuális trükkel kellett volna próbálkoznom, ahogy nekem ötévesen elmagyarázták a naprendszert, a naranccsal meg a gombostűfejjel, satöbbi).

A következő problémakör, amiben eltért a véleményünk, az a belső hálózat és az internet disztingvációjának kérdése volt. A vonatkozó párbeszédünk körülbelül úgy hangzott, hogy szóltam neki, hogy ne mondja a barátainak, rokonainak és az üzletfeleinek, hogy ma a céges címére küldjék a leveleket, mert nincs internet, ezért csak azon fogja megkapni, mert azon is csak a belső levelek jönnek meg, erre ő – sértettségét nagyvonalúan titkolni próbálva – odahívott a képernyőjéhez, hogy de nézzem meg, a pénzügytől is most kapott levelet.

Utoljára a nap vége felé próbáltam a barátja lenni, amikor is nem tudtam visszafojtani az információt, hogy bár valóban nagyon szép adminisztrációs célzatú naptárat készített az elmúlt pár esztendőre, de – bár a hónapok napjainak száma a való életben is látszólag rendszertelen módon változik – 2005 nem egy olyan év volt, amikor április-május-júniusban 30 nap volt, a többiben meg 31, illetve 2004 decembere nem 2005-re esett, és ezek – noha apróságnak tűnnek – de egy szabadságösszesítő táblázatnál nem elhanyagolható tényezők.

Ekkor egy kicsit kiborult, amitől én egy kicsit megsajnáltam, de aztán a pinkrózsaszínűre festett körmeinek látványa (a hegyére csillámpor segítségével applikált mintával) megkeményítette lelkemet, és egyébként is nekem kell miatta egész nap Danubius hallgatnom, és mégsem borulok ki, csak néha sírok folyton.

(Egyébként meg a másik kolléga közben véletlenül feldöntötte a jaffámat az asztalomon, de azóta szerencsére hozott egy nagy doboz drága bonbont vigasztalásul, illetve tisztáztuk, hogy amikor azt mondtam, hogy á, hagyjad, semmi baj, azt mindketten úgy értettük, hogy most már örök életére az adósom, szóval valahol talán mégis pluszban vagyok).