lucia bejegyzései

a női lét nehézségeiről

23 hozzászólás

Tegnap este rádöbbentem, hogy a nők azért nem törnek hatalomra, meg világuralomra (azon túl, hogy ennél azért több eszük van), mert bizonyos tekintetben tényleg kihívással küszködnek a férfiakhoz képest, és emiatt rengeteg idő és mentális energia elmegy az életükből, amit egyébként világleigázó tervek kiagyalására fordíthatnának. És lehet, hogy ez szexistán hangzik, és biztos vagyok benne, hogy például brainoiz is áll néha tanácstalan arccal a ruhásszekrénye előtt azon töprengve, hogy melyik fekete pólóját vegye fel a fekete farmerjéhez és a fekete kapucnis pulóverjéhez, de abban is biztos vagyok, hogy ezt húsz másodpercnél nem teszi hosszabb ideig.

Ehhez képest itt vagyok például én, aki tegnap este nem is szándékoztam különösebben kiöltözni a kocsmába, csupán annyi célom volt, hogy (a) ne tűnjek annyira nagyon kövérnek, (b) ne legyen semmim lebüfizve, vagy csokis kekszes kézzel összemancsolva, (c) tavasz van, úgyhogy valami vidámabbasat és tavaszosabbat akartam felvenni.

Azt előre eldöntöttem, igen bölcsen, hogy a fekete-fehér-szürke vonalon maradok, mert ha még a színeket is belekeverem a dologba, akkor csak másnap estére érek oda a kocsmába, amikor rajtam kívül nem lesz ott senki. És azt is igen hamar eldöntöttem, hogy a fehér alapon szürke és fekete virágokkal ékes, térd fölé érő, lágyan omló, vidám tavaszi szoknyámat öltöm magamra (a női magazinok stílusában: marks & spencer koppintás a kínaitól, 3000). Ehhez felpróbáltam egy V-kivágásos fekete ujjatlant (Suematra, ingyen), de abban vastagnak tűnt a felkarom, meg egy fekete alapon szürke rózsás pólót (Jeans Club, akciósan 690), de az melltartó (Women’s Secret alapkollekció 3500) nélkül lenyomta a mellem, melltartóval meg úgy néztem ki benne, mint egy tehén (mit szépítsük). Ekkor kicsit tanácstalanná váltam de aztán találtam egy éppencsak ujjú, kerek kivágású, minta nélküli fekete pólót (Terranova, akciósan 890), és annál maradtam. Alá szürke, csipkés szegélyű combfix (Calzedonia, 1290, de asszem, egy ilyen az ötödiket ingyen adjuk akcióban vettem).

Ekkor viszont eszembe jutott, hogy a kocsmába huzat van, és hideg szokott lenni, és akkor még csak fél napja gyógyultam meg a lumbágóból, úgyhogy kardigán kell, de a kedvenc, tavasziasan vékony, fekete, kötött kapucnis kardigánom (New Yorker, akciósan 2500) a mosásban volt, úgyhogy ebben a tavaszias & vékony kategórában csak egy szürke-fekete keresztbecsíkos, kapucnis, kenguruzsebes maradt (Jeans Club, akciósan 1490), viszont bár kockázatvállaló és merész lány vagyok, aki vad dolgokra képes a gyerek nélkül töltött estéin, annyira mégsem, hogy fehér alapon virágos szoknyához szürke-fekete kardigánt vegyek, úgyhogy a szoknyát lecseréltem egy fekete alapon kis fehér virágosra (marks & spencer koppintás a kínaiból, 3000).

Így viszont a harisnya már túl sötét volt az egészhez, úgyhogy kerestem egy pezsgőszínűt (ld. mint a szürke). Viszont időközben kiderült, hogy a fekete alapon kis fehér virágos szoknya aljapont rálóg a térdem közepére, és ezért felhívja a figyelmet arra, hogy milyen göcsörtös a térdkalácsom, amit ilyen dagadtan nem engedhetek meg magamnak. Úgyhogy elkezdtem keresni a fekete bársony miniszoknyámat csipkés szegéllyel (én varrtam, kb. 300), de közben megtaláltam azt a fekete, átkötős kardigánt (Terranova, és nagyon drága volt, belekerült kábé két doboz tápszerbe (váltott lucia hirtelen nőimagazin-stílust), de fekete kardigánt nem szabad otthagyni, mert abból sosem lehet elég, mint a példa is mutatja), amiről már el is feledkeztem, és ami alá még pólót sem kell venni, úgyhogy visszavettem a fehér alapon virágos szoknyát a szürke harisnyával, satöbbi. Újabb negyedóra alatt elpakoltam az előszedett és szétdobált ruhákat, kerestem valami kendőt, a kabát meg a cipő adott volt, ékszereket szerencsére nem hordok, de még így is másfél óra elment az egészre a sminkeléssel meg minden.

Szóval ezért.

megint xkcd, aki amúgy is előfizető, lapozzon

7 hozzászólás

Szóval már megint az van, hogy az xkcd-nél az én életemet rajzolják a gyanúim szerint, bár reggel még azt hittem, hogy csak paranoid vagyok, de utána JoeP is direkt, előre megfontolt szándékkal bekommentelte (persze lehet, hogy ő is paranoid).

Szóval a mai strip, kattintásra előjön az egész:

az én életem egy gaiman-regény

4 hozzászólás

– Jártál-e már esőistennel? – tette fel a kérdést némi alig titkolt önelégültséggel (ez egy másik alkalom volt, mint amikor arról panaszkodott komoly hangon, együttérzést remélve, hogy mekkora szívás az, ha az embernek túl széles a válla és túl keskeny a dereka). És valóban, eddig is gyanús lehetett volna, hogy amint kilép az utcára, ónos eső kezd hullni, és ha nálam alszik, akkor minimum hóvihar van.

összefoglaló

19 hozzászólás

Nagyon sokat nem írtam mostanában a blogomba, amit akartam, például az L.-nek múltkor volt egy olyan orra alá szangvinikusan elmotyogott megjegyzése, hogy látom rajtad, hogy a blogbejegyzésedet fogalmazod magadban, tiszta szívemből gyűlöllek.

Ezt konkrétan azután követte el, hogy a kapcsolatunk minden eddigi dinamikájának ellentmondva egyszer csak egy felkapott pesti kávézóban találtam magam vele a legtrailertrashesebb, vörös rózsákkal, flitterekkel és koponyákkal ékes fekete pólómban, amit direkt azért vettem fel, mert az L. a kimenőmön a hagyomány szerint a leglepukkantabb pesti kocsmákba szokott engem elvinni, és nem akartam kilógni a miliőből. Erre ezúttal egy puccos kávézóval nyitott, ahol, mint arra felhívtam a figyelmét, csupa lány ült a barátnőjével, de az L. csak akkor adta meg magát, és döntött úgy, hogy inkább menjünk, majd az utcán megiszom a kávéját, amit lenyúltam, amikor a helyiségbe belépett az első fiú rajta kívül (a külföldi csoportot nem számoljuk), aki láthatóan, nyilvánvalóan, már-már tolakodóan nem heteroszexuális volt, és szemezni kezdett vele a kirakat üvegének segítségével.

Mentségére legyen mondva, utána elvitt az Instant nevű intézménybe, ahol sikerült a környezetbe simulnom, továbbá, miután azzal nyitottam a csaposnál, hogy remélem, vizezik a sört, mert sokat szeretnék inni, már messziről mosolyogtak rám, majd szerintem a biztonsági őrök is megjegyeztek, amikor a józanság látszatát próbálván kelteni, egyenes derékkal, határozottan besétáltam majdnem a szekrénybe, vagy mibe, a kijárat helyett. Evés után visszementünk még az intézménybe, de ekkor az L. már gyakorlottan elkapott és irányba állított, amikor eggyel korábban kanyarodtam balra, és majdnem a pult mögött kötöttem ki.

Az autóval az van, hogy most ugye megint esett a hó, és másnap délre természetesen már sehol nem maradt belőle említésre méltó mennyiség a kertünket kivéve, ahova farral, kanyarogva kell beállni, de én nagyon makacs, csakazértis teremtés vagyok, úgyhogy abszolváltam a feladatot, húsz centinként kiszállva és felkapálva a következő szakasznyi jégkeményre fagyott, öt centi vastag havat az első kerék elől, miközben erőteljes hangnemben szidtam a telet (a költő tavaszidéző ciklusa nem volt mentes némi vulgaritástól). De beálltam.

Ja, és megjelent a Vámpírakadémia következő része, amit fordítottam, ezt is imádom, guilty pleasure, de annak nagyon jó. Dmitrijnek továbbra is az arcába hull a haja, meg minden.

Amiről jut eszembe, sikerült ma a félreolvasás egészen bizarr formáját elkövetnem ma, a félreírást. Ebben komoly szerepet játszhatnak a legutóbbi időkhöz kapcsolódó magánéleti élményeim, ugyanis ahelyett, hogy a fiú mélyen a szemébe nézett, és elmosolyodott, azt írtam, hogy a fiú mélyen a szemébe nézett, és elmosogatott. Azért vannak dolgok, amikkel még az én cinikus, betokosodott, az élet hányattatásai során megkeményedett lelkemre is hatással lehet lenni.

a napi horoszkópok ügyében pedig meg fogom keresni a fogyasztóvédelmet

5 hozzászólás

Énnekem fogalmam sincs, hogy mi lehet most, különös tekintettel arra, hogy pont a hónapnak abban az egy-két napjában járunk, amikor PMS-em biztosan nincs, de akkora viharfelhő van a fejem felett már napok óta, hogy szerintem ezért derült az ég mindenhol máshol. Tegnap éjszaka például háromkor még az volt, hogy a munkámat csináltam, közben azon gondolkoztam, hogy ha nem lenne ilyen hideg a takarón kívüli világ, akkor kimennék egy éjjel-nappaliba cigiért, noha már két hete nem dohányzom semennyit (a fázós lányok kevésbé hajlamosak tüdőrákot kapni, állapították meg brit tudósok), de ráadásul az L.-lel is rendesen osztottuk egymást a chaten passzív-aggresszívan, noha ez nem szokásunk (annyira). Igazából akkor lepődtem meg a leginkább, amikor leírta, hogy ez és ez a problémája, de szerinte ez engem kurvára nem érdekel, pedig igazán tudhatná, hogy mindig örömmel hallom, miért még rosszabb neki, mint nekem, szóval ez tök igazságtalan volt.

Utána meg átküldte a blikkes napi horoszkópomat (-unkat), miszerint valami munkahelyi szerelmi kavarás okoz nekem (-ünk) rossz napokat, és bár nehéz lesz rájönnöm, ki áll ennek a hátterében, mivel megszűnt az a munkahelyem is, ahova be se járok már egy ideje, de ha kiderül, ki kavar, és ez miért rossz nekem, akkor annak komoly következményei lesznek. Mondjuk az astronetes horoszkópom meg azt írja, “ne legyen türelmetlen, ha egy komplikált dologra keres megoldást. Ha tanácstalan, akkor forduljon segítségért. Többen érdeklődést mutatnak Ön iránt”, és nagyon úgy tűnik, hogy ezek a többek bizonyos viaszból formált bábukon keresztül érdeklődnek úgy konkrétan (miközben a nem létező munkahelyemen kavarnak).

Reggel meg négy óra alvás után folytattam a munkám, és meggyőztem magam arról, hogy csak elkényeztetett úrilány vagyok, nem problémáim vannak, és bezzeg ha hajnaltól a földeken kéne a krumplit szednem, akkor nem érnék rá depressziósnak lenni, erre kaptam rögtön két övön aluli hírt. Komoly tragédia mondjuk nincs semmilyen téren, csak csupa olyan dolog történik mindenhol, amire semmi befolyással nem tudok lenni, csak kivárni (bár a freeblogos kommentmoderálás már újra működik, éljen), ami viszont nem az erősségem, hogy eufémisztikusan fogalmazzak.

Na mindegy, aztán majd lesz valami.

továbbá

11 hozzászólás

És ha lenne olyan életbölcsesség-gyűjteményem (lassan tényleg elmehetek párkapcsolati, terhesgondozási illetve gyermeknevelési tanácsadónak, elvégre kísérleti szinten igazoltam a legtöbb téves út és módszer tévességét), amit a gyerekemnek adok mondjuk kamaszkorában (valami ilyesmire gondolok), akkor azt is tuti belevenném, hogy ne tegyen fel olyan, minden gyakorlati valószínűség szerint csak hipotetikus helyzetek kimeneletére vonatkozó kérdéseket (példamondat: ha valami fertőzés következtében súlyosan károsodna a homloklebenyem, azért beszélgetnél-e még velem szépirodalomról?), amikre utólag visszagondolva inkább nem szeretné tudni a választ, vagy ha mégis, akkor legalább ne rágódjon rajta napokig.

Tisztára olyan vagyok, mint Ranschburg, csak kevésbé táskás a szemem (még).

a tavaszidéző áldozatokról

6 hozzászólás

Azt hiszem, az autós sagának ezennel hivatalosan is vége, ha annyi időm lenne, mint Szophoklésznek, akár tüchtig hexameterekbe is foglalnám (csak ott váltanék jambikus metrumokra, ahol a rendszergazdának hirtelen pisilnie kell, de ne szaladjunk ennyire előre).

Szóval az akkufeltöltés természetesen nem sikerült, az első tézisünk szerint azért, mert teljesen meghalt, de mint azóta kiderült, valószínűleg inkább azért nem töltődött fel, mert a rendszergazda szakaszos töltésre állította az üzemmódot, és ez valamiért nem jó (sajnos ahányszor elkezdte mondani, hogy tudod, a kapcsolótábla és az akkumulátor között van egy relé, a relé szónál önvédelemből automatikusan kikapcsolódott az agyam, úgyhogy azóta sem tudom, mi van).

Mindegy, hétfőn elvitt kocsistul az akkumulátoroshoz, és a bezártságszindrómámat szépen illusztrálja, miszerint a lehetőségtől, hogy átautózunk Óbudára, konkrétan extázisba estem, és ott ugráltam az ülésemen, hogy utazunk, utazunk. Útközben nem unatkoztunk, bár amikor a rendszergazda már tizenharmadszor kiáltott fel izgatottan, hogy nézzem, most állt le a benzinmotor, innentől villanyról meg, akkor felmerült bennem, hogy átváltok az üzemmód-animációról mondjuk a légkondibeállításokra, ez addiktívabb, mint a marquee képernyővédő, vagy a letöltési csík. Óbudán némi nehézségek árán (amerikai a kocsi, amerikai szabványokkal) kerítettek nekünk megfelelő akkut, szóval most már bármikor indul pöccre, és nem csak akkor tudok elmenni itthonról, amikor a rendszergazda meglátogat.

Utána átmentünk a gumishoz, ahol vettem gumit felnistül, és egy darabig tanakodtunk, hogy felrakassam-e. Én azért, mert itt a jó idő, és akarok-e én vajon kéthetente teljes kerékszettet cserélni, a gumis azzal érvelt, hogy már az ókori görögök a németek is fent szokták hagyni március végéig, hat-hét fokig jobb a téli gumi, de a végső szót a rendszergazda mondta ki, aki ragaszkodott hozzá, hogy felrakassam, mert ha megteszem, akkor tuti, hogy idén már nem lesz több hó, és ő már nagyon várja a tavaszt. A ravasz csel egyébként nagyon be is vált, ma már tíz fok felett van a hőmérséklet errefelé, nem mintha panaszkodnék.

Utána meg így fullosan felszerelkezve, mindent elintézve tekintettel lehettünk a Maslow-piramis felsőbb igényszintjein elhelyezkedő vágyainkra is. Én konkrétan olyan inghajtogatóra vágytam, amilyen Sheldonnak van a TBBT-ben, ami a Lidl-ben volt akciós (még egyszer köszi a kapcsolódó kommenteket), a rendszergazda viszont először arra vágyott, hogy elvigyük a pajtását egy körre, utána arra, hogy kövessük vissza az útvonalunkat, mert elvesztette a bluetoothos izéjét, ezt követően meg elnézte a benzinkutat, mert nagyon cseverésztünk, illetve mostazonnal pisilnie kellett, és amiatt, hogy éhes, csak mindezek után kezdett nyafogni. Kicsit meg is rendült az abbéli meggyőződésem, hogy én akarok még gyereket, hálistennek a sajátom viszont példásan viselkedett (leginkább csak nézegettett ki az ablakon), én meg hiszek a genetika erejében.

Aztán hazafelé még útbaejtettük a cukorkásboltot meg a puccos közértet is, mintegy gyorskajálda helyett (a mekiben sajnos nem tartanak penészessajt + baguette menüt), de ott már kezdett tarthatatlanná válni a helyzet, mert amikor a pénztárnál odaadtam a Mucinak a kenyér egyik csücskét, a rendszergazda felháborodott, és addig hisztizett, amíg meg nem kapta a másik csücsköt, de hálistennek ekkorra már az összes hülye nevű bolt bezárt, és más ügyintéznivalót sem találtunk hirtelen, úgyhogy hazamentünk szépen.

Ja, az autóval még annyi utójáték volt, hogy egyszer csak kiírt nekem a Coránál egy bazi nagy piros felkiáltójelet háromszögben, ami mellé a biztonság kedvéért odarakott még egy kisebb, narancssárga felkiáltójelet körben plusz zárójelben (csak hogy nehogy azt higgyem, hogy viccel), illetve kiírta, hogy VSC. Biztosra vettem, hogy valami olyan szintű fatális üzemzavar következett be, mint hogy fogyóban az ablakmosó-folyadék, ez egy textuálisan igen hisztérikus autó ugyanis, amikor a legutóbb kiírta, hogy végzetes motorhiba, meg minden, olyan hangnemben, mintha mindjárt fel akarnánk robbanni, akkor kiderült, hogy a jobb minőségű európai benzin miatt túl telítetlen a benzingőz a tanksapka és a tank lezáró ajtaja között, ezért az autó azt hitte, hogy az utóbbit nyitva felejtettem, és úristen, benzingőzzel szennyezem szép kék bolygónkat. Nem szereti az ilyet. Aztán kiderült erről a felkiáltójeles dologról, hogy csak a Coránál vette észre, hogy én kereket cseréltem, és ezért hisztis, de resetre abbahagyja. Azért szeretem.

idén is történt valami

42 hozzászólás

Nem könnyű ám az egyedülálló anyák élete. Ma reggel például fél hétkor kellett kelnem megfejni a teheneket hogy időben elkészüljek a fotózásra, amin egyedülálló anyát alakítottam, és csak némi vigaszt nyújtott, hogy a nálam jelenlévő harmadik személy kávéval és fagyasztott zöldborsóval ébresztett, közvetlenül azután, hogy elmosogatott és felporszívózott (igen-igen szerencsés lány vagyok, na). Mielőtt bárki Katie Holmeséhoz kezdené hasonlítani a sirámaimat, szeretném tisztázni, hogy számomra kimondottan embert próbáló feladat hajnali fél hétkor a saját kezemmel nyomkodni a saját szemem alatti karikákhoz a fagyasztott zöldborsót, mint az állatok (tudom, tudom, a harmadik világban egy hétig él egy jól szituáltabb nyolctagú család tíz deka zöldborsón).

Utána viszont két órában tényleg klasszikus formában adtam elő az egyedülálló anyák életét, amikor fél kezemmel pánikszerűen pakoltam el a dolgokat és törölgettem, a másik féllel meg az egyedülálló gyereket próbáltam visszatartani attól, hogy a dupla adag reggeli tápszertől tettrekész állapotba kerülve szétrámolja a szoba másik végét. De időre elkészültünk.

Azután megérkezett a négytagú stáb, akik mind nagyon aranyosak voltak, és az előzetes félelmeimre rácáfolva nem hívták ki a gyivit a koponyák és egyéb csontok láttán, hanem örültek nekik, és különböző szögekben fényképezték őket magukban, illetve egymással a telefonjuk segítségével, amikor éppen nem velem foglalkoztak. Először azt a roppant életszerű jelenetet játszottuk el a Mucival, amint frissen és üdén (a természetesség jegyében dupla annyi sminket viselve, mint a legvadabb buliba indulás előtt) reggeliztetem őt márkás, lila blúzban, én szeretettel nézem, ő meg egyáltalán nem köpköd és borítja magára a joghurtot, hanem aranyos. Nagyon remélem, hogy ennek hatására senkiben nem fog felébredni a vágy, hogy egyedülálló anya legyen, mert, hogy is mondjam, ez nem feltétlenül játszódik az életben is mindig ebben a formában (különös tekintettel a felporszívózott padlóra).

A következő spontán jelenetben a sminkhatás (stílszerűen) olyan mindent anyámról-osra erősödött, és az ágyamon ülve spontán raktam éppen egy fülbevalót órákig a bal fülembe (amin benőtt a lyuk egyébként), spontánul beállított lábtartással és megfelelő szögben billentett fejjel, miközben próbáltam engedelmeskedni az örülj, és ne nézz üvegesen utasításnak. Ebben az a vicc, hogy az életben is kábé így szoktam ülni, de direkt csinálni nagyon nehéz, nem is leszek fotómodell soha. A harmadik felvonás arról szólt, hogy az előszobában helyszűke miatt spontánul a ruhaakasztókhoz simulva rakom be ugyanazt a fülbevalót ugyanabba a fülembe (ha valakinek valaha a fülbevalók berakásának nehézségeiről szóló cikkhez kellenek majd illusztrációk, megadom a fotós elérhetőségét), közben szerelmesen nézek a saját szemembe, illetve a bal könyökömre.

Az egész négy óra volt, és egyébként meglepő módon bár, de borzasztó jól szórakoztam, szép emberek jöttek és kedvesen, jólnevelten viselkedtek, még rendet is raktak meg minden, játszottak a gyerekkel, meg kaptam egy rúzstippet a sminkes lánytól, aki valami mentolos-eukaliptuszos cuccot kent a számra, amitől magától is pirosodik (továbbá jó íze van, mint arról tájékoztatott, ezt nagyon megértettem, mert most vettem a dm-ben egy eperízű rúzst ugyanilyen szempontokat figyelmbe véve). És amikor megmostam a képem, akkor hirtelen a sminklemosók létjogosultságára is ráébredtem, ugyanis pusztán víz és szappan segítségével csak olyan hatást értem el, mint Heath Ledger az utolsó (előtti) szerepében, a gyerek is igen érdeklődve bámult. Szerencsére találtam valami termékmintát, és végül előbukkant az igazi arcom.

És akkor most levezetésül orrba-szájba dolgozom majd hétvégén, nagyon remélve, hogy végzek is, de azért nem cserélnék az igazi fotómodellekkel.

bejegyzés sok szóismétléssel, mert nekünk kevés kifejezésünk van a hóra

10 hozzászólás

Decemberben, januárban és februárban konkrétan egy fillért sem költöttem benzinre, és nem azért, mert annyira keveset fogyaszt az autó. Életemnek ebben a szakaszában a fiatal Sophie Marceau fog játszani, aki áll majd az ablak előtt, és ábrándosan bámulja a hóesést. A közélettől ideiglenesen visszavonult, írja majd az önéletrajzíróm.

Az van ugyanis, hogy az utca mikroklímája nem kedvez a téli eljárogatásnak, hogy finoman fogalmazzak. Amikor a két utcányira innen már vidáman anyázzák egymást a nyári gumisok, akkor itt még bokáig érő hó van, most meg konkrétan a babakocsival nem tudok kimenni az utcára (azért megoldom, de extrémsportosan, hogy az egyik vállamon a babakocsi, a másikon a gyerek, közben a kutya vidáman fickándozik a lábam előtt, mi így mulatunk). Decemberben még viccre vettem a dolgot, persze, havazik, gondoltam, aztán januárban felmerült bennem, hogy esetleg vennem kellene téli gumit, amit megpendítettem mind az L., mind a rendszergazda előtt, és mivel a rendszergazda azt is felajánlotta, hogy ha kell, kiáll nekem az utcára is a kocsival (ez itt nem triviális, a grófnő ötven méterre parkol a kaputól), ő nyert (már ha az bárkinek nyeremény, hogy elvihet engem a gumishoz, de én szeretem ezt így felfogni). Sőt, egy nappal korábban elkaptam a gy.a.-t, aki kiállt nekem az utcára simán, még tolnom se kellett.

Másnap reggelre leesett negyven centi hó.

Nem akarom túlságosan részletezni az ezt követő eseményeket, de nagyjából három szakaszban sikerült pár méterrel közelebb jutnom az utca végéhez az autóval. Ekkor jött az a rész, hogy beülök a kocsiba, ami nagyrészt elektromos, és akkor a legyengült állapotban lévő akkumulátor miatt bekapcsolt állapotban lefagy (számítástechnikai értelemben, nem lehetett szoftveresen kikapcsolni), ráadásul nincs rajta reset gomb (power gomb van csak). Kénytelen voltam úgy hagyni, amitől természetesen teljesen lemerült az akkumulátor, és ez többek között azért probléma, mert a csomagtartója csak elektronikusan nyílik (az első ajtajáról is ezt hittem, de kiderült, hogy a téglatest alakú slusszkulcs igazából egy ördöglakat, amiből ki lehet bányászni egy valódi kulcsnak tűnő kulcsot), én pedig a csomagtartóban tárolom a gyerek babakocsiját, szóval hátul kicsit szét kellett szednem az autót, majd gondos kézzel, a belső teret nem károsítva, egy szülészorvos precizitásával ki kellett bányásznom a rögös utakra tervezett, igen masszív Quinny Buzzt.

És tegnap ugyan átjött a gy.a. a pajtásával, és bebikázták az autót, én meg körbeástam vidáman (immár úgy negyvenedszerre), de valószínűleg keveset járattam, úgyhogy ma reggelre ismét se kép, se hang, se semmi. Szerencsére felhívott a rendszergazda, hogy hozna pénzt, én meg rögtön feltételeztem, hogy ha hajlandó a kisujját nyújtani, akkor biztos az egész karját is ideadja, úgyhogy feltártam előtte a tényállást. Neki az volt az ötlete, hogy kössük az autót rá a delejre a töltőjével, amihez riasztanom kellett a gy.a.-t, hogy adjon kölcsön neki ötven méter kábelt, majd kilencre már vidáman másztunk át az üres szomszéd telek drótkerítésén (légvonalban arra van az autóm, és mint kiderült, centire pont légvonalnyi kábel állt rendelkezésünkre). A kutya is jött velünk, pajkosan ugrándozott a hóban, ellentétben a rendszergazdával, aki papucscipőt viselt.

Az autónál nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült kinyitnom a motorháztetőt, ami alá a rendszergazda behajolva dolgozott, majd amikor egy fél percre eltűnt, hogy zseblámpát hozzon, döngve lecsapódott a motorházfedél. Ezt követően kiderült, hogy rettenetesen kevés kezem van, ennyivel nem lehet egyszerre dinamós zseblámpát tekerni, irányozottan világítani és a motorháztetőt fogni, úgyhogy az utóbbit csak néztem (de szeretném megnyugtatni a rendszergazda rajongóit, hogy tragikus események végül nem következtek be az este folyamán, hacsak a papucscipőt nem tekintjük annak).

Ekkor még konzultáltam a kádból kiugrasztott főbérlőmmel, hogy hogyan fakasszak áramot a kertben, majd a rendszergazda a gy.a.-val, hogy mit csíptessen hova, és egyáltalán, utána rendeztük a biztonságtechnikai kérdéseket, a rendszergazda megnyugtatott, hogy most már biztosan ki fogok tudni állni, mert a kocsi környékéről az összes hó a nadrágszárára, illetve a cipőjébe került, elmesélt egy viccet*, majd a poénnál a kezembe nyomott némi készpénzt, és a barátságunk töretlenségéről (ez az események után már nem volt annyira egyértelmű) biztosítva sebesen távozott. Azért kíváncsi vagyok, mikor látogat meg újra.

Mindenesetre most töltődik az autó, úgyhogy elképzelhető, hogy legközelebb akár már az Auchan pénztáránál végbemenő eseményekről is tudok írni hosszú, fájdalmasan részletes posztokat.

* A kilencvenkét éves Józsi bácsi elbiceg a kuplerájba, megpödri a bajszát, és felkiált:
– Nőt akarok!
– Maga már rég túlvan azon, aranyoskám – csitítja a madám. Mire Józsi bácsi:
– Igen? Akkor fizetni akarok!

Azért a rendszergazda előadásában viccesebb.

az identitáskeresés napjai ezek

6 hozzászólás

Most azért egy kicsit megijedtem, amikor Vivnek egyetlen randi után (nem, nem mi randiztunk, ott kő kövön nem maradna) már az esküvőjét terveztem (lássuk be, neki van hajlama az ilyesmire, mármint mindig férjhez megy véletlenül), hogy én is ilyen közhelyes, konzervatív, jobbos vénlány leszek lassan (mentségemre szóljon, hogy legfőképp a nászajándék miatt hoztam szóba a dolgot, azt nem árt időben egyeztetni, a harrypotteres rózsaszín plüss kézibilincseket szerintem elég nagy határidővel szállítják ki). Utána viszont, amikor az esküvőnél jóval részletesebben megterveztük a leánybúcsút, különös tekintettel arra, hogy melyikünk kinek a kockás hasáról szeretné lenyalni a sót a tekilához, és hogy melyik fiúkommentelőimet fogjuk felkérni chippendale-nek, akkor egy kicsit megnyugodtam, hogy talán mégsem a konzervatív a legjobb szó rám.

az astronet szerint hétvégén nem volt horoszkópja senkinek, így nem lehet tervezni

21 hozzászólás

Na szóval.

Ha kihagyom azokat a részeket, amik túl személyesek, egészségügyiek, másoknak unalmasak, textuálisan nem ábrázolhatóak vagy nem értem őket, akkor nem történt semmi hétvégén, annyi történt hétvégén, hogy szombat este elmentem a kocsmába, ahol négy órán keresztül beszélgettünk magunkból kivetkezve fordításokról (amikor éppen nem a gyerekvállalás örömeiről próbáltam meggyőzni másokat). Emberekkel.

Utána volt még olyan is, hogy sikerült meggyőznöm egy, azaz 1 főt arról, hogy a meleg párok örökbefogadási lehetősége nem feltétlenül az ördögtől való intézmény, mert akármilyen szocializációs következménye is legyen, ez még mindig jobb, mint az árvaház (állami gondozás). Később javasolta, hogy oké, de akkor döntsük már el, hogy milyen meleg párt akarunk örökbefogadni (fiúkat vagy lányokat, és mi legyen a nevük).

Aztán a vasárnap délután meg valahol a városban talált, ahol a patikából kijőve a hóesésben tárcsáztam az L.-t, azzal a magam előtt sem titkolt reménnyel, hogy esetleg hazavitetetem magam vele, ugyanis a Budapest Taxi közölte velem, hogy nem tudnak autót küldeni, és én egyrészt érzékeny lány vagyok, aki taxitársaságok részéről egy nap csak egy visszautasítást képes elviselni, másrészt rossz emlékezőképességű lány vagyok, aki csak egy taxitársaság számát tudja fejből (bár azzal tisztában vagyok, hogy nem bonyolult a többi sem). Az L. viszont olyan értelemben tájékoztatott, hogy más programja van, amihez éppen inget vasal, de megpróbált rávezetni a helyes útra, ami annyiban nem volt könnyű, hogy telefonálás közben elindultam valamerre, és éppen nem tudtam, hol vagyok (és mi van, és egyáltalán). De végül megállapodtunk abban, hogy az első villamosra felszállok és átmegyek Budára, továbbá sensei L. közölte velem azt is, hogy amikor nem mondok semmit, azt sokan nem tudják értelmezni, majd kölcsönös nagyrabecsülésünkről biztosítva egymást elbúcsúztunk.

Aztán a Délinél fogtam egy taxit kézzel, és haza is vitt. Minden jó, ha jó a vége.

ezt azért nem gondoltam volna

17 hozzászólás

Meghalt Salinger, az örök kedvencem és írói példaképem, és nekem ezzel hivatalosan is vége a kamaszkoromnak. Továbbá nagyon remélem, hogy ennek ellenére mégsem írják meg a Zabhegyező folytatását (ami önmagában is nagy WTF lenne, de ráadásul Salinger pontosan megírta a Hapworth 16-ban (is) megjelent egyik novellájában, hogy mi történt Holdennel azután (egyébként annál depresszívebb novellagyűjtemény a világon nincs, nem véletlenül, II. világháborús dolgokkal van durván tele, de azért nagyon jó).

Szomorú vagyok.

i just wanted somebody to ask

17 hozzászólás

Egyrészt nincs időm a munka mellett írni, másrészt amit írnék, annak a nagy része sem publikus (de legalább a posztumusz emlékirataim izgalmasak lesznek majd), viszont úgy tűnik, még így is lemaradásban vagyok, az L. ugyanis ma a telefonos válságtanácskozásunk során emlékeztetett, hogy a múlt vasárnapot sem írtam még meg, pedig ő azt hitte, azt mindenképp meg fogom. Mivel a statisztikám tanúsága szerint naponta olyan öten-tízen átnézik az L. kategóriát, ezt jogos követelésnek tekintem, bár írhatna inkább saját blogot, ne kelljen még ezt is nekem.

Szóval múlt vasárnap átjött alie és az L. felragasztani a gyerek foszforeszkáló csillagait (állat lett), meg minden, és becsülettel teljesítették is a feladatot. Sajnos közben szokás szerint beszélgetni kezdtek a zenékről, úgyhogy miután hozzáfűztem érdemi megjegyzésként, hogy az nem is olyan szar, összeraktam a gyerek játékait, rendeltem pizzát, csináltam a gyereknek tápszert, kivittem a szemetet, majd visszamentem a vendégeimet szórakoztatni, de nem hagyták. Folyamatosan vártam a rést a pajzson, időnként megjegyeztem, hogy Orbán hatalomra tör, meg hogy szegény Haiti, hátha ráharapnak, de nem. Aztán nem is tudom, hogyan, de előbb-utóbb alie-vel megint kikötöttünk a tevékeny múltunk elemzésénél, az L. meg hallgatta egy ideig, majd szépen megkért minket, hogy légyszi-légyszi, mondjunk már egy olyan (akár elméleti) esetet, amikor egy pasi ránkhajt, és nem köcsög, azt hogy kell (egyébként létezik ilyen, csak arról nem lehet olyan hosszan beszélgetni).

Erre alie vérszemet kapott, és eljátszotta a plüss arctámadóval (ez jelképezett engem), illetve a plüss alienkirálynővel (ez jelképezte a pasit), amint megtalálom az igazit (vagy nem). Mindeközben a gyerek egyébként ölében a plüss kutya-aliennel ült közöttünk, azt simogatta, és láthatóan nagyon örült, hogy együtt játszunk. Nem állítanám egyébként, hogy alie verziója minden ponton helytálló volt, én például kizártnak tartottam, hogy ha a plüss arctámadónak (aki én voltam) egy jazz-cédét ajánlanak fel kölcsönbe, akkor azonnal igent mond a kávézásra ebben a torrentekkel teljes világban, de ezt valószínűleg csak a költői szabadságnak lehetett betudni.

Ezt követően azután teljesen elszabadultak az indulatok, olyanok lettünk, mint egy középiskolai osztály, aminek a gyerek örült a legjobban, ha valaki azt mondta, hogy nem, lelkesen rázta a fejét, hogy nem-nem, egyéb esetekben meg megmutatta, hol a lámpa és a vau, csak utána lefektettük, és a fiúk-lányok is hazaindultak. Aztán a kapuban még az L. közölte, hogy öregek vagyunk már a nemtommihez, amit kikértünk magunknak, de ő ragaszkodott hozzá, hogy ez már bizony a B-oldal, de legalább a Good Bye Cruel World, mire kijelentettem, hogy szeretném azt hinni, hogy még csak a Mothernél tartok (korábban az L. szemrehányó hangsúllyal jegyezte meg, amikor feltartottam a másfél éves elől a villát, hogy mother, did it need to be so high), de egyébként is csak azután jönnek még az igazán romantikus részek, például a Hey You. Ja, meg a Comfortably Numb, fűzte hozzá az L.

Ezután az alie még közölte velem, hogy ha beújítok valami pasit, mindenképpen vigyem le a kocsmába, mert ő nagyon jól szórakozhatna, ha minket nézve váratlanul alien-hangokat adhatna ki (ezt be is mutatta). Erre közöltem vele, hogy bármilyen pasimmal ő legkorábban az esküvőmön találkozhat, ha már így állunk, vagyis valószínűleg soha, a tavalyi rendes, annuális lánykérésemet is hagytam beteljesületlenül. Mindenesetre alie erre közölte, hogy de akkor ő akar a koszorúslányom lenni, hogy ott cöcöghessen alienül, ebbe bizonyos ruházati feltételekkel bele is egyeztem, szóval a soha meg nem valósuló (talán jobb is) esküvőmről annyit már tudunk, hogy alie lesz rajta a koszorúslány rózsaszín tütüben, és a firefly főcímdala fog a bevonuláskor szólni.

Ja, és ha már így témánál vagyunk, L. kérdésére, hogy akkor milyen nekünk a tökeletes pasi, küldeném ezt szeretettel, remélem, az övön aluli ütés fájdalmának múltával azért röhög majd egyet.

kérdések, álmatlanság, medúzák

75 hozzászólás

Kezdeném a kérdésekkel, mert vannak, és legalább nem csak én dolgozom a blogommal.

Az első az, hogy egy levélváltás kapcsán kíváncsi lettem rá, hogy vajon hány olyan hosszú combú, szőke lány olvas, aki nyitott lenne kapcsolatra egy helyes, kedves, jóravaló fiatalemberrel, vagy egy mindenférfidisznóval (ki mire bukik)? A kérdés csupán elméleti, de légyszi, aki érintve érzi magát, az nyomjon ide egy ikszet álnicken vagy akármin, pusztán a statisztika kedvéért.

A másik bizarrabb, a szememről van szó, íriszdiagnoszták előnyben. Nekem kisgyerekkorom óta egészen sötétbarna a szemem, viszont pár hónapja észrevettem, hogy megjelentek benne smaragdzöld csíkok, meg ilyen félkörivek. Mi a kukitól lehet ez? Fogy ki belőlem a szín, és a végén átlátszó leszek? Beköltözött a fejembe egy ufó? Túl sok szabadidőm van, és csak azért foglalkozok ilyesmivel?

Egyébként meg minden rendben, kivéve, hogy nem tudok aludni, nappal kókadozva nem dolgozom, éjjel meg egyszerűen nem alszom. A valeriánától tiszta kábult leszek, az alkoholtól elalszom, de amint kimegy belőlem, felébredek, mindegy, így is lehet élni, de jöhetne már a tavasz.

Tegnap egyébként megint összeültünk a medúzákkal, Isoldének tényleg sassonja van, amit nekem évek óta képtelen vágni bármelyik fodrász (lelkesen bólogatnak, amikor mondom, hogy legyen állig érő, egyforma hosszú, csak hátul valamivel rövidebb, utána meg megszállja őket az ihlet, és lépcsős izéket vágnak a fejemre, hátul hosszabbra hagyva, ami beszárítva oké, de másnaptól nem oké, márpedig én minden nap hajat akarok a fejemre).

A brainoiz által fordított Amerikai istenek magyar kiadásából meg kihagytak egy nagyon ütős másfél mondatot, mint kiderült, ami egyrészt nem szép dolog, másrészt meg a fordítóra sem vet jó fényt, én soha nem hagynék ki egy szopást, magyarázta brainoiz mély meggyőződéssel.

Amúgy neki van a barátnőileg legjobb fej barátnője, mert éppen pusmogtunk, amikor AnnGel odakérdezett, hogy miről beszélgetünk, mire én felkiáltottam, hogy jaj, most ne figyelj ide, és erre egyáltalán nem vágta hozzám a sörösüveget, hanem fásultan felsóhajtott, hogy hát jó, biztos a Buffyról spoilereztek. Egyébként meg tényleg.

Suematra Férfit Hozott, de erről majd ő ír, ha akar, mindenesetre hálistennek visszafogtuk magunkat AnnGellel, és nem kérdeztük meg tőlük hangosan, vádló tekintettel, hogy és a másikférfinév hol van.

ExBright és b. neje meséltek a kukacáról, hosszan, részletesen, agnus a túlvégen ült, úgyhogy kábé csak annyit beszéltem vele, amíg átadtam neki a pulóverét és a derékmelegítőjét, amit a múltkor nálam hagyott, miután vörösboroztunk, illetve kiabálva megbeszéltük, hogy a gyermekemmel már lehet beszélgetni is, de néha még összenyálaz, ExBright ezt nem egészen értette, mert abban a hitben volt, hogy az L.-ről van szó.

Szóba került még, hogy hogyan kell szemezni, az elimination communication (nem, ez nem az, amikor szavakkal öl az ember), hogy Thaiföldre kéne utazni csak hajvágás és shoppingolás céljából, gyermekkorunk kétértelmű dalszövegei, utána hazafuvaroztam az alie-t, akivel mindig szoktunk még beszélgetni pár percet, ezúttal lementünk tizenötévesbe, és ment a köcsögpasizás, meg hogy alie szerint igazságtalan, hogy Suematrával (kedélyes visítozás közben mondta) csak rámutatunk egy pasira (nem ugyanarra), levesszük a polcról, és a miénk, ezt később cáfoltam, majd végül azt a következtetését tudatta a világgal, hogy, idézném, fejős évát kell olvasni és szécsi pált kell hallgatni, mert ők mindent megírtak már a párkapcsolatokról.

Utána este átküldött még egy számot, hogy ez jut rólam eszébe, tisztára meghatott, ilyet eddig csak pasik csináltak velem, kicsit meg is bántam, hogy Total Bitch márkájú szájfényt vettem neki karácsonyra, de szerencsére a helyén kezelte a dolgot (így kell a nőkkel bánni, keményen, további tanácsok az ismert címen).

csajbuli

49 hozzászólás

Itt volt ma Sisso, és itt volt a két kisfiú, akinek elszökött az apukája, tényleg olyan mindkettő, mint a mesében. És nem tudom, melyik apára lehet jobban haragudni, arra, akire nem szabad, mert meggondolatlanságból szökött meg örökre, és emiatt már mindig jó apa marad, vagy arra, aki azért fizikailag néha-néha ott van, de előre megfontoltan választotta azt, hogy jó apa már nem lehet. De a két gyerek tényleg két legkisebb királyfi.

És sikerült ma ebből kifolyólag felrúgnom a már komolyabb ideje tartó nikotin-absztinenciámat, ott beszélgettünk kicsit gyászosan, kicsit röhincsélve az erkélyen (a kisebbik aludt, a nagyobbik mikrószkópozott), és akkor az öt és fél éves odarohant az erkélyajtóhoz, kinézett ránk, rálehelt az üvegre, rajzolt rá egy arcot legörbülő szájjal, majd visszarohant. Tényleg.