Mostanában elalvás előtti levezetésként olvasok, papírkönyvet (ha nagyon nem bírok magammal, akkor keresek belőle digitális verziót, és úgy folytatom), és az elmúlt pár napban éppen a Villanások – a jövő kiszámítható volt soron Barabási Albert-Lászlótól.
Szeretném leszögezni, hogy végül is nem bántam meg, hogy elolvastam, mert voltak benne érdekes és gondolatébresztő dolgok, de azért én alcímnek inkább azt adtam volna (vigyázat, spoilerveszély!), hogy “a jövőt illetően bizonyos dolgok statisztikailag kiszámíthatóak, de ezt eddig is tudtuk, más dolgokat meg voltak, akik megjósoltak, de valószínűleg csak szerencsések voltak. Egyébként meg pár száz éve nagyon csúnya dolgokat csináltak néha egymással az emberek”. Mondjuk ez valóban túl hosszú lett volna.
Az előző könyve, a Behálózva tök érdekes volt, de abban rengeteg gráfelmélet meg szakkifejezés meg (számomra) újdonság volt, amit szeretek, és akkor egyébként is csillogó szemű fiatal voltam még az ilyesmire (és most az istennek nem találom, hogy belelapozzak és megnézzem, tényleg jó volt-e). Ez a könyve nagyjából három szálon fut, fejezetenként van váltás két téma között, amit még dobhatna is dolgon, de sajnos egyrészt minden fejezet cliffhangerrel zárul, ami a huszonkettedik után már idegesítő, másrészt hiába a cliffhangerek, a végén nincs feloldás és konklúzió egyikben sem, harmadrészt meg nem futnak úgy igazán össze. A három szál egyébként (1) a Székely/Dózsa György féle keresztes hadjárat / parasztfelkelés, (2) a megfigyelhetőségünk a modern technológia által, (3) a villanások, vagyis a burstök jelensége, tehát hogy az azonos jelenségek hajlamosak csoportosan, egyszerre megtörténni (Lévy-eloszlás, amire én is gyakran hivatkozom blogilag azzal, hogy a dolgok kvantumokban történnek, pedig nem vagyok hálózatkutató).
A Dózsás szálat úgy nagyjából ki lehetett volna hagyni, nem mintha nem olvasnék szívesen történelmet, de akkor történelemkönyvet veszek elő, és rákészülök, ebben meg amúgy is csak annyi szerepe volt a száz oldalat kitöltő leírásnak, hogy lám-lám, Telegdi előre megjósolta, hogy ebből parasztfelkelés lesz, de ez a szerző szerint is inkább csak informed guess volt, mint elkerülhetetlen jövő. Viszont nagyon szépen alá volt támasztva forrásokkal, meg minden.
Az, hogy mennyire vagyunk megfigyelhetőek a modern technológia által, nem volt túlságosan kibontva, főleg a köztéri kamerákról, a repülőjegy-követésekről és a Google-ről szólt (a Google-től egyébként én is paranoid vagyok, akármennyire is praktikus, a határidő-naplónál azért meghúztam a határt), viszont nem esik benne szó a túlinformáció hatékonytalanságáról. Kitalált például egy rendszert, ami az összes internetes képet, videót és a köztéri kamerák felvételeit begyűjtve mindenkit arcfelismerővel azonosít, de egyrészt ez akkora nagy adatbázis lenne, amihez nagyon komoly erőforrások kellenek, másrészt meg lefogadom, hogy van a világon legalább olyan 100 ember, aki annyira hasonlít rám, hogy egy arcfelismerő program nem tud minket megkülönböztetni. De az a lehetőség is fenáll, hogy ha az ember elárasztja a rendszert lényegtelen vagy hamis információkkal (blogok, tumblik, twitter, facebook-üzenetek, telefonbeszélgetések), akkor abból nagyon nehéz kihámozni a lényegeset, gyakorlatilag négy lelkiismeretesen dolgozó és értelmes embert kellene egyre ráállítani a hatékonysághoz, és akkor ki figyeli a figyelőket (vagyis igen, ebben a szálban ír Hassan Elahiról, aki az életének a részleteit közzéteszi fotókban a neten, de őt a megfigyelhetőségre hozza fel példának, annak ellenére, hogy a fotókon sem Hassan, sem az ismerősei nem szerepelnek soha).
A harmadik szál a burstös, amire tulajdonképpen kíváncsi voltam, de ezt is azzal kezdi, hogy jé, az emberek levelezése és telefonálgatása a Lévy-eloszlást követi, nem pedig egyenletesen szóródik a nap folyamán, ami, gondolom, senki számára nem meglepő, tekintve, hogy senki (még én sem) nézi mereven folyamatosan a postafiókját, vagy kezdeményez telefonokat nem telefonos munka, evés vagy szórakozás közben. Ezek ilyen megjósolható burstök, mint ahogy a blogomat például kábé ugyanannyian olvassák naponta (jó, hétvégén pár százzal kevesebben), de vannak lokális csúcsok, hétköznap pl. reggel (bekapcsolja az ember a gépet), délben (ebédszünet), négy körül (mielőtt hazamegy a munkából, átfutja a blogokat), és este olyan 8 körül (vacsora után még ránéz a gépre). Amire igazából kíváncsi lettem volna, az a látszólag megmagyarázhatatlan burstök jelensége, mint például amikor pár nap alatt háromszor jön szembe ugyanaz a ritka bibliai idézet, de ezekről nem volt szó (és minden bizonnyal amúgy is csak statisztikailag valószínű véletlenek).
A végső konklúzió az egyébként, hogy statisztikailag egy csomó minden megjósolható, de mindig lesznek kivételek, ami valahol egybecsengett az előző könyv, a Behálózva egyik kulcspontjával, miszerint nem azok a leghatékonyabb (és az életben előforduló) hálózatok, amit olyan gráffal ahol minden csúcsba ugyanannyi él fut bele (tehát pl. egy olyan közösség, ahol mindenkinek mondjuk három barátja van), hanem azok, ahol van pár sokélű csúcs (tehát átlagban minden embernek három barátja van, viszont gyakorlatban egy csomónak kettő vagy egy, néhánynak viszont tizenöt). Az ilyen gráfokban lehet a legrövidebb úton eljutni A pontból B pontba, és ugyanígy a bejósolhatóságnak is az ilyen véletlen feltorlódások tudnak a leginkább keresztbetenni.
Annak a három embernek, aki idáig eljutott, elárulnám még, hogy a fordítás vacak de érthető volt (igen, angolul írta eredetileg a szerző, és nem ő fordította), voltak benne magyartalanságok meg meggyűlt nagyon a fordító baja a tulajdonnevek átírásával/fordításával és a tudományos fogalmak fordításával is, az illusztrációk meg nekem nyomasztóak voltak, de ez szubjektív lehet.




