Írjatok nekem légyszi-légyszi olyan “mi a különbség” vicceket, amik beleférnek egy Pratchettbe (tehát sikamlós lehet, de torpedóromboló ne legyen benne például), kérte a lány, akit barátai tréfás-mókás embernek tartottak, ennek ellenére egy sem jutott eszébe.

Az a helyzet mostanában, hogy vagy maguk alá temetnek a vámpíros illetve boszorkányokkal teljes fordítások (leadva a Vámpírakadémia befejező része, a Vámpírnaplók befejező része, a Wyrd Sisters pedig majdnem), amiket hozzájuk méltatlan módon a kinti munkaállomáson követek el (de legalább véres húst eszem közben, hála a malackaraj hentesének), vagy a nagyszülői lakást ganajozom, ami sokkal misztikusabb tevékenység, különös tekintettel azokra a részekre, amikor például több évtizednyi, szépen kisimított csokinyuszi-, ill. csokimikulás-papírt találok. Árnyalja még a képet, amikor fiatal, csillogó szemű illetőknek beszélek műfordításról, és közben csak nehezen tudok elvonatkoztatni arról, hogy egy részüknek kilóg az ún. gatyája a nadrágjából (nem, nem létesítettem csanát).

Időközben brainoiz értesített arról is, hogy az Agave második tavalyi fordítója lettem közönségszavazáson, köszönöm szépen mindenkinek, még jobban örülök Richelle Mead és Rose Hathaway győzelmének, ez az egyik kedvencem a “fordítás, mint guilty pleasure” kategóriában.

Továbbá az elektronikai problémáim is megoldódni látszanak, két hónap után vettem végre új mikrót, amiben az a jó, hogy mindenki gratulál az új televíziómhoz, a saját gyermekemet is beleértve, aki azonnal nyugtázta, hogy ana vett tévét, pedig kábé azt sem tudja, mi az. A beszerzés ütközött némi nehézségbe, először megrendeltem egy másikat ugyanis egy olyan üzlettől, akik hetente megnyugtattak, hogy most már tényleg mindjárt megérkezik (nagyon kedvesen beszéltek egyébként velem mindig), de két hónap elteltével kezdtem gyanakodni, hogy csak áltatnak, és egy sötéten induló hétfői napon végső kétségbeesésemben olyat tettem, amiről véresküvel (na jó, nem, csak így drámaibb) fogadtam, hogy soha többé: bementem a Media Marktba (ami egyrészt szemét üzletpolitikailag, másrészt volt már ott nézeteltérésem eladóval). Ott ki is szúrtam, hogy van kerek mikró, és szerintem jól kijönnénk egymással, úgyhogy megkérdeztem egy eladónak tűnő fiatalembert, hogy ugye segít nekem kivinni, ha megveszem, mire azt mondta, hogy inkább nem.

Ez egy kicsit megdöbbentett, mert nem azt kértem, hogy vegyen feleségül, vagy mittudomén, énekeljen nyilvánosan, esetleg fesse ki a körmömet, vagy ilyesmi, és a megbántottságom valószínűleg látszott is rajtam, mert ekkor hozzáfűzte még, hogy az itt nem szokás. Viszont én már a végsőkig el voltam keseredve, úgyhogy a drámai kivonulás helyett odakértem az osztályvezetőt, aki sűrű bocsánatkérések közepette a rendelkezésemre bocsátott egy férfit, és utána minden jó lett.

Ha már férfi, az autómba is vettem egyet, aki mindig mondja, hogy mikor merre menjek, csak a hisztit nem bírom, amikor a dugó miatt például kerülőúton másfelé megyek a gyerek apjához, és a hátsó ülésről a gyerek figyelmeztet folyamatosan, hogy nem ejje, nem ejje, apához medünk!, elöl pedig a férfi mondogatja olyan igazán passzív-agresszív hangnemben, hogy újratervezés, újratervezés. Egy ideig azt hittem, hogy én vagyok paranoid a hanghordozására, de időközben már ketten is megjegyezték döbbenten, hogy milyen szemrehányóan mondja, az embernek úgy harmadszorra viszketni kezd tőle a tenyere.

Hát ezek vannak mostanában, kaland, izgalom, jellemfejlődés.

“[Az] élmunkást olyan családfenntartóként jelenítették meg, aki kiemelkedő munkateljesítményével az átlagosnál magasabb életszínvonalat képes biztosítani szeretteinek. Vérmérsékletétől függően munka után vagy elégedetten üldögél otthonában, ahonnan nem hiányzik a rádiókészülék sem, vagy büszkén megy szórakozni kecses feleségével, akinek keresetéből csinos konfekcióruhákat vásárol”.*

Engem olyan családfenntartóként lehetne hitelesen megjeleníteni, mint aki vérmérsékletétől függetlenül már 1+ órája rezzenetlen pozícóban egyensúlyozza a fél lábán a notebookot, hogy a kontakthibás hálózati csatlakozója el ne mozduljon, és azon töpreng gépelés közben, hogy a főhősnő vajon esdekelve vagy rimánkodva nézett, miközben kecses gyermeke (a keresetéből vásárolt csinos konfekcióruhájában) a zebjának nem vojt pejenkája reveláció kiséretében, mélyen összpontosítva egy rendőrautót navigál keresztül a [családfenntartó] fején, amivel elővigyázatlanul ráfeküdt a kijelöletlen autópályára.

* Tóth Eszter Zsófia: Kádár leányai — Nők a szocialista időszakban.