Jó, volt az a köhögős meg hányós dolog együtt a gyerekkel karácsonykor, de akkor azt gondoltam, hogy legalább túlvagyunk a mélyponton, innen már jobb lesz.

Utána, amikor a medúzáknál tényleg medúzaszerűen, egy fotelen meg egy széken szétplaccsanva ünnepeltem* annak ellenére, hogy az L. reggel belém nyomott egy csomó gyógyszert, arra gondoltam, hogy biztosan ez a büntetésem azért, hogy előző este az L.-lel elgörbítettük egy kicsit az időt és a teret**, de legalább itt a mélypont, és most már tényleg túlvagyok rajta.

Aztán, amikor az újév kórházban talált, pedig nem is ittam, már nem gondoltam semmit, csak azt, hogy de jó, legalább hoztak be nekem Mekit (nagyobb és vacakabb munkáknál mindig engedélyezek magamnak egy Mekit, és erről előre szoktam sóhajtozni is, úgyhogy tudták, hogy mit hozzanak). Mondjuk enni nem nagyon voltam képes belőle, de legalább folyt belém egy kis víz.

Utána egy nappal már azon bőgtem a telefonban otthon, hogy (a) nem tudom, melyik az ügyeletes gyógyszertár, úgyhogy nem tudom kiváltani a receptjeimet, (b) ha tudnám, akkor se tudnám kiváltani őket, mert annyira fáj a fejem, hogy egyrészt nem vagyok képes pizsamából átöltözni, másrészt nem vagyok képes kimenni az ajtómig, (c) nehogy odajöjjenek hozzám a receptekért, mert én nem fogok pizsamában ajtót nyitni*** (nem mintha tudnék), (d) nincs más kaja itthon, csak cornflakes, de úgyis (b).

Szóval ezen a ponton egy újabb napig az otthon talált lejárt szavatosságú Rubophenekkel és Algopyrinekkel játszottam oroszrulettet, majd szenteltem annak két órát, hogy összekaparjam magam az ágyból, és kivonszolódjak a gyógyszertárhoz, ahol sírva kértem (tényleg nagyon fájt a fejem, olyan voltam a napon, mint a vámpírok a régi filmeken), hogy adjanak valamit migrénszerű fájdalomra. A gyógyszertárosnő tekintetén egyértelműen látszott, hogy aki szilveszter után két nappal is másnapos, az várakozzon csak csendben, de végül megkaptam mindent.

Utána újabb két napig fájt a fejem, és közben eszembe jutott, hogy én ismerem a Magyar Fejfájás Társaság egyik volt elnökét (nem szakmai vonalon), úgyhogy gyorsan írtam neki egy rendkívül részletes levelet, amelyben többek közt olyan képszerű leírások is szerepeltek, minthogy “ahova feltolom a napszemüveget a fejemen” (tényleg nagyon rosszul voltam, vagy félkómában bámultam magam elé, vagy bőgtem). A postafordultával megérkező válasz nagyjából azt tartalmazta, hogy “hát az influenza fejfájással jár, meg az arcüreggyulladás is” (jó, meg pluszban azt, hogy nézzek be hozzá nyugodtan, ha aggódom), mindenesetre én határozottan jobban éreztem magam attól, hogy nem szerepeltek benne az “agyhártyagyulladás” meg az “agydaganat” szavak.

Ekkor viszont úgy éreztem, hogy valamit mégis tenni kéne, úgyhogy sírva (itt már Aszpirint/Advilt/Algoflexet rotáltam, hol segített, hol nem) elmentem a legközelebbi kórház fülorrgégészetére, ahol ki volt írva, hogy “kérjük, ne zavarják kopogtatással a rendelést”. Mivel egyedül voltam, negyven perc múlva azért bekopogtam, mire a doktornő lecseszett, majd behívott és megvizsgált, meg röntgen, meg minden, arcüreggyulladás, egyik fele felszakadt, másik nem. A doktornő még megkérdezte, hogy megveszem-e a sokezres antibiotikumot, vagy szúrja fel, mire csak annyit feleltem (zokogva), hogy remélem, lehet a patikában kártyával fizetni.

Szóval a pillanatnyi helyzet az, hogy élek, immár csak hatóránként szedek fájdalomcsillapítókat, lassan öt percnél hosszabban is tudok képernyőre nézni (ezt két napja írom a telefonomon), néha leveszem a napszemüvegemet idebent, kiolvastam a Kálmán Olgát, és ahol azt írta, hogy a fájdalomtól napokig nem aludt, tisztára olyan voltam, hogy I feel you, girl****, irodalmi hasonlattal pedig pillanatnyilag Esther Greenwoodhoz tudnám hasonlítani magam az Üvegburából, mert bár noha a gyógyszertárig már el tudok menni, minden olyan távolinak és halknak tűnik (füldugulás). Ja, és soha többé nem ejtem ki a számon azt a kijelentést, hogy “de legalább túlvagyok a mélyponton”.

* Noha Isolde sütőtöklevese (szalonnával. Sok-sok szalonnával) tényleg gyógyító erejű volt, teljesen objektíven nagyon jóra sikerült. Kétszer is vettem, meg minden.

** Nem, még mindig nem járunk, hanem először legóboltba mentünk, utána átlőttünk egy fát pezsgősdugóval a parkolóban, utána nagyon sokat ittunk, és amikor már tényleg nagyon sokat ittunk, akkor az L. szilajul előkapta Hal Hartleynak a Surviving Desire c. filmjét, amelyet korábban is megnézetett velem párszor, és azzal a felkiáltással, hogy ebben minden benne van, amit a párkapcsolatokról tudni kell, berakta a lejátszóba, én meg különböző jeleneteknél megjegyeztem, hogy ez tisztára olyan, mint én vagyok, meg ez is.

*** Igen, olyan voltam, mint Emerenc Az ajtó-ban, csak macskák nélkül.

**** És ő is állami kórházba ment!!! Mondjuk azon a gondolatkísérleten elvihogtam magamban egy darabig, amikor egyszer csak bevillant, hogy mihez kezdene nőideálom (Kálmán Olga) a férfiideálommal (Ryan Goslinggal): RG néz, mire KO azt mondja, hogy “na ne mondja már nekem, Gosling úr, hogy nem tudott volna felvenni egy másik kabátot, amíg ebből kimosatja ellenségei vérét, így mégsem illik társaságban megjelenni”, de ettől megfájdult a fejem, úgyhogy megint sírnom kellett.

Idén is van, mert állítólag működik. Már nem emlékszem pontosan, mikor kezdtem el, de az Univerzummal rejtélyes kapcsolatban álló blogom a statisztikai valószínűségeket meghaladó mértékben teljesíti állítólag a kívánságokat (nekem narancssárga sál, saját ház, mittomén), úgyhogy én is kívánok, kommentben más is kívánhat (mondjuk január 1. éjfélig), a kasszától való távozás után reklamációt nem fogadunk el, de tartsuk szem előtt, hogy az Univerzum egy aljas ribanc sajátos humorérzékű, vitatható moralitással rendelkező entitás, ezért fogalmazni csak nagyon egzaktul.

Szóval, amit én szeretnék jövőre:

• A szokásos “a gyerek legyen boldog és egészséges”, mindazzal, ami ezzel jár. Én is.
• Tök jó (és normálisan fizető) munkák, esetleg mondjuk szépirodalom, legyen időm (és gondolatom és teheteségem) végre könyvet írni.
• Találjak egy normális sulit a gyereknek, sikerüljön jól a költözés, ha azzal jár majd.
• Anyagi prosperálás (elég az idei szinten, tehát ne az akciós tejfölt kelljen vennem, és néha el tudjunk utazni).
• A barátok beváltak, úgyhogy maradjanak ilyenek nagyjából.
• Mindenféle autós problémák teljes hiánya.
• Úgy tűnik, az eddigi években ezt nem jól fogalmaztam meg, mert teljesült ugyan, csak nem úgy, de akkor legyen az, hogy “olyan magánélet, ami nekem jó” (mármint az enyém, nem másé, bár felőlem másnak is lehet magánélete).
• Egy téli balatonozás (nem tudom, miért, de annyira nosztalgiám van most a téli balatonra).

És most akkor ti jöttök.

Én igazából alapvetően sokra tartom a rendőrséget a magam módján (jó, nem viszem túlzásba, de az egyenruha mindenkinek jól áll, meg ilyesmi), de számos kérdőjelet vet fel a fejemben, hogy ha egy negyvenöt (oké, ma reggeli mérés alapján 46,3) kilós lány némi adrenalin segítségével képes cselekvésképtelenné fújni paprikasprével egy betörés tényállásának foganatosítása közben rajtakapott személyt, akkor az illető alig valamivel később hogyan képes útközben megszökni két jókiállású közeg őrizetéből.

Ugyanezen a címen “Ügyészség, sajtó” felíratú pólót keresek kölcsönbe a jegyzőkönyv felvételének időtartamára (az alaphangulat megteremtése végett).

Az úgy kezdődött, hogy a rendszergazda megkérdezte tőlem (mint a félhalottkorú, tehetséges zsidó férfiak rajongójától), hogy hogy is van ez a Cohen-Kohn dolog, én meg a frissen megszerzett tudást rögtön megosztottam Tarhonyakártevővel, akinek az első dolga az volt, hogy (legalább részben) lefoglalja a(z esetleges valamikor sohanapján leendő) gyermekem névadási jogait, ha már. Nincs kedvem ismét megírni, úgyhogy csak cset.

én: igen, ez így elég perverz
én pl nem adnám volt pasi nevét
a gyerekemnek
ha nem muszáj
jaj, képzeld el
TK:  figyelek
én:  utánanéztem a zsidó névadási szokásoknak
TK:  jól indul
és?
én:  ezt megpróbálom nem említeni pasiknak
nehogy azt higgyék
a közös gyermekünk nevét tervezgetem
na mindegy
szóval
ami nagyon tetszett
h a zsidóknál
kifejezetten nem comme il faut
élő rokon nevét adni
azért megszólnak
TK:  helyes
én:  babona is van rá
meg amúgy is
ez vonatkozik a barátokra is
egyszerűen zsenánt
TK:  de ha te egy rendes zsidó nő leszel
netán szerzel egy rendes zsidó apát is
én:  viszont szeretett halott rokonét szokták
TK:  és születik egy rendes zsidó fiúgyermeketek
akkor végre elnevezheted Manónak
én:  apát szerintem nem lehet örökbefogadni
az úgy magától, eleve van az embernek
ja úgy
TK:  léccilécci :-)
én:  első dolgom lesz :)
jó, második névnek elmegy
TK:  mindig szerettem volna más gyerekén kipróbálni :-)
én:  Apjaneve Sándor Manó
TK:  (egyébként Mánuel volt eredetiben, csak ahogy a Benedekből lett Bence meg a Marcellből Marci, úgy lett a Manó is külön név)
én:  A Mánuel amúgy tetszik
csak mindig a faulty towers jutna eszembe
Manuel!
Que?
Apjaneve Dorián Manó
TK:  az például kurvajó
én:  (a dorian grayt nagyon szeretem)
TK:  de Doriánnak is jó
és a titkos Vakond is benne lehet, ha már másnak nem sikerült eladnom
tudod, Apjaneve Dorián Vakond Manó, a Vakond néma
én:  :D
a Radó Manó már túlzás szerintem
TK:  igen
én:  Rinaldó Manó
:D
TK:  Rumcájsz?
de akkor szigorúan Manó Rumcájsz sorrendben
én:  térjünk vissza komolyabb vizekre
TK:  Endre? :-)
én:  annyira ne :)
a Gorgiás Manó
durván meseszerű
TK:  de hátha magas lesz, halvány bőrű és messzetekintő
csak néz a távolba az átható kék szemével, miközben oda sem figyelve felajzza számszeríját
én:  igen, így képzelem
kell egy átható kék tekintetű apa
TK:  akkor lehet Gorgiás Manó
arra figyelj, hogy akkor ne annyira rendes zsidó apát fogjál neki
hogy Steinfelder Gorgiás Manó legyen a vége
netán Cohen Gorgiás Manó
én:  jaj, juteszembe
zsidó nevek
azért kezdtem
mert Cohen-Kohn
hogy is van ez
és kiderült
h ugye mára terézia alatt kötelező volt rendes német nevet felvenniük
és akkor születtek ezek a németes zsidó nevek
és a Kohn nagyon ravasz
azért engedélyezték
mert hasonlít a mémet Kohlra
TK:  az jelent valamit?
én:  de igazából a Cohennel azonos a kiejtése
ami héberül papot jelent
TK:  hm
én azt tippeltem, a Cohenek mind amerikába származott Kohnok voltak eredetileg
én:  a cohen volt az eredeti
meg náluk is úgy volt, mint az izlandiaknál, stb
h eredetileg mindenkinek az apja keresztneve lett a vezeték
TK:  olvastad a Nyáry Krisztián Róbertbácsis posztját
én:  nem
TK:  az izlandiaknál az anyja
izédottír
én:  igen
így volt a zsidóknál is
a fiú a ben
a lány talán a bat
vagy ilyesmi
szóval
TK:  hát valamikor nálunk is
én:  a Katz is érdekes
TK:  Vajk fia Botond
én:  mert az is elég németes volt
aha
hogy átmenjen a szűrőn
TK:  aha
én:  de az igazából a Kohen Tzedeq összevonása
TK:  (én egy katzzal voltam először zsinagógában)
én:  ami az autentikus papot jelenti
nagyon pap pap
TK:  aha
én:  és azért nem szabad élő ismerős/rokon nevet adni
mert még összekeveri őket a halál
TK:  :-)
ez jó
én:  és a kicsit viszi véletlenül
TK:  ez JÓ!
én:  mára ez kikopott, de akkor is zsenánt
viszont halott rokonét szabad
…
közben leragadtam a neveknél
gyűjtöm kifelé
úgy érzem
TK:  na? :-)
én:  leendő gyermekem leendő apjának
nem lesz könnyű dolga
betűnként írom
ALFONZ (Senki Alfonz miatt)
ASZTER
AGENOR
ARVID
AURÉL
ez az A
(bár gondolom, felismerted a mintázatot)
TK:  persze
elfben nyomulsz :-)
én:  BELIZÁR
BALABÁN
BELIÁN
TK:  ezek sem elftelenek
én:  :D
nagyon topon vagy ma :D
TK:  ugye? :-)
csupa olyan név, amihez nem lehet pocakot növeszteni
és egy arvid a tökét se vakarássza

Azt mondtam Grafitnak a dedikáláson, hogy ha promózni akarom a turnét, akkor szellemes párbeszédeket kell folytatnunk, erre inkább átöltözött.

További állomások: http://napirajz.hu/?p=1575

…de most már muszáj egy kicsit a személyiségfejlődését is dicsérnem, mert amikor az éjszaka közepén, bizonyos körülmények folytán pizsamában* (nem, nem járunk, vagy ilyesmi) sétáltattuk a kutyát, és én előadtam neki a nézeteimet az életről, a világmindenségről, és arról, hogy szerintem ki mit gondol miről, akkor spontán reakcióból megjegyezte, hogy lucia, te tiszta hülye vagy, bazmeg, majd teljesen magától – wait for it – helyesbített, és azzal fejezte be a mondatot, hogy vagyis úgy értettem, hogy más a véleményed, mint nekem**.

Mondjuk valamivel később, amikor megint más volt a véleményünk, megkérdezte (udvariasan), hogy megüthet-e, amire én egyértelmű nemmel feleltem, ő pedig felszólított, hogy mondjak egy okot, amiért nem, én meg rávágtam, hogy hát mert nő vagyok, és erre leszexistázott, de a jellemfejlődés akkor is egyértelmű szerintem (pluszban tényleg nem ütött meg, pedig akkor legalább tudnám, hol a helyem***).

Egyébként meg nagyon remélem, hogy ilyenkor a környéken szintén kutyát sétáltatók azért kifinomult fülükkel felfedezik emelt hangú beszélgetéseinkben az intellektuális metaszinteket.

* mármint én voltam pizsamában, de mit várunk tőlem, én csak egy lány vagyok.
** !!!
*** mondjuk ebben nekem is rengeteg munkám benne van, hosszú-hosszú éveket töltöttem azzal, hogy kitapasztaljam, hogy tudom a lehető legjobban felnyomni benne az ideget anélkül, hogy megütne.

Öt különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: a szovjet pezsgő, a lengyel töpörtyű, az albán kifli, a szlávos arcú lány és az angol fordítás.

Azért a negatív széria szombat este még kicsúcsosodott abban, hogy egyszer csak dőlni kezdett a kazánból a füst. Ez egyáltalán nem kellemes dolog, pláne, ha az ember egyedül van otthon egy gyerekkel, és odakint hideg van.

Az Univerzum nemi életéről csak egészen rövid ideig tudtam gondolkozni ennek kapcsán, mert egyrészt oltani kellett, másrészt szellőztetni, harmadrészt begyújtani a gázt (a sztori az, hogy a házban van egy fatüzelésű kazán és egy gázkazán, mindkettő tudja melegíteni a radiátorokat, akár egyszerre is, fával fűteni olcsóbb, tehát azt preferálom, ha éppen itthon vagyok). Utána elgondolkoztam azon, hogy mit tenne a helyemben Vin Diesel és Ryan Gosling, majd rágyújtottam és oldalra néztem (Ryan Gosling), és nem napalmoztam szét a kazánt, mint Vin Diesel, hanem keresgélni kezdtem kéményeseket a közelben a neten, mint egy pesti yuppie.

Találtam is egyet, aki hajlandó volt kijönni kedden, lebeszéltük a címet és az időpontot, de kedd reggelre egyszerűen éreztem, hogy nem fog jönni (olyan volt a hangja), úgyhogy felhívtam a közszolg kéményseprőket is. A kéményseprők azt mondták, hogy jönnek majd valamikor (ne hívjon, majd mi keressük), és min. 20, de két szintnél akár 30 ezer is lehet. Ettől egy kicsit zaklatott lettem.

Zaklatottságomat a fás bácsi törte meg, aki éppen fát hozott nekem a nem működő fatüzelésű kazánomba (korábbi rendelés, egyébként neki ugyanazt a fát ugyanazon a helyen olcsóbban adják, mint nekem, és szállítással együtt is kevesebből jövök ki így, mintha ott helyben megvenném szállítás nélkül, ld. még a vidéki élet rejtélyei). Ő megkérdezte, hogy miért kámpicsorodik az a szép kis szám, mire mondtam a kazánt, ő pedig megmutatta nekem, hol van a kémény tisztítónyílása (ezt a kötelezően évente kétszer kijövő és kifizetendő kéményseprők nem tették meg; az volt a trükk amúgy, hogy nem a kazánházban van, hanem a fürdőszobámban), majd elment hegesztőgépért, mert észrevette, hogy az egyik kapuszárnyam már csak egy zsanéron csüng egy ideje.

Amíg ő felhegesztett két zsanért (öt perc), én kilapátoltam egy zsák pernyét a kéményből, ugyanis ez zárta el a kazáncső szellőzőútját. És a végső poén az volt, hogy a bácsi a kéményseprőkkel ellentétben (akik nem jönnek el, de azt 20-30 ezerért) pénzt sem akart elfogadni a fán túlmenően, mármint a zsanérért sem, de azért rátukmáltam valamennyit, mert úgy éreztem, így talán jobban jövünk ki, mintha feleségül megyek hozzá.

Ja, és a fákat is bedobálta a garázsba, nem hagyta kint az udvaron, mintha Európában lennénk, vagy nem is tudom.

Én nem tudom már, mi volt éppen abban a pillanatban a bajom ma este, miközben odalent sétáltunk, de a stresszes nap (hét, év, élet) után elkezdtem ráförmedni a velem lévőre, hogy nem igaz, hogy még ez is, hát neked nem elég, hogy elmegyek… Itt viszont ráébredtem, hogy azt a szemére hánynom, hogy elmegyek vele egy romantikus olasz étterembe gnoccizni és forralt borozni, sőt, elvisz oda autóval, talán nem lenne sem túl taktikus, sem jellememre és – ami még fontosabb – felfogóképességemre jó fényt vető, úgyhogy a három másodperces szünet után, amíg ez végigfutott az agyamon, a konklúziókat levonva azzal fejeztem be a mondatot, hogy …én a picsába.

Az úgy volt a múlt héten, hogy kedden hirtelen felindulásból Agnussal és az L.-lel kocsmáztunk, amit Agnus gyönyörűen össze is foglalt a blogjában. Utána hazavittem az L.-t (hozzá), mert megbeszéltük, hogy Ryan Gosling utolsó elcseszett filmjét (Only God Forgives / Csak Isten bocsáthat meg) is megnézzük (a mostani hármat direkt rosszra csinálta, vagy nem tudom).

Mivel most már tudtuk, mivel jár ez a dolog, készültünk, hogy ne üssön annyira, én például rengeteg pálinkát megittam (otthon már az L. is), és folyamatosan mondogattuk egymásnak, hogy ugye tudod, hogy ez nagyon szar lesz? Ennek ellenére mélyen alulmúlta a nemlétező elvárásainkat is, egyszerűen rettenetes volt. A film, amelyben Ryan Gosling nem Ryan Goslingot játssza, vagy valami ilyesmit mondogattam utólag, az L. pedig leginkább csak borúsan hallgatott.

Utána másnap elvittem őt a munkahelyére, beugrottam pár percre a rendszergazdához, hogy lerakjam a cuccom, majd rohantam a Klubrádióba, hogy az egyedüllétről beszéljek*, ezt követően pedig rohantam segíteni a farmerek átvételében. Utána este beugrottam a klubba (közben összefutottam Suematrával a Deák téri aluljáróban, és miután azonosítottam, azt mondtam neki, hogy jó a kabátja, nem jön-e ő is a klubba, mire ő azt felelte, hogy de), ahol részben arról is beszéltem, hogy az egyedül élésről beszéltem, meg egészen az afterpartiig kitartottam és csacsogtam, minek utána hazafuvaroztattam magam a rendszergazdához, stb.

Mindezt csak azért soroltam így fel, mint életem jellemző alakulását, mert na miért hívtak meg a következő napon a Radio Caféba hülye vagyok (közben küldtek mailt), a Class FM-be? Igen, azért, hogy beszéljek az egyedüllétről, noha ezt az életvitelem lassan nem teszi lehetővé.

* Itt lehet meghallgatni, én úgy éreztem, hogy két ép szót nem vagyok képes összehozni egymás után, remegett a hangom, és nagyjából fogalmam nem volt, hogy miről beszélek éppen, csak attól tartottam, hogy ha egy pillanatra is elhallgatok, akkor soha nem leszek képes ismét megszólalni, ehhez képest meglepetten konstatáltam, hogy még bővített mondatokat is alkalmaztam, nagyjából szóismétlések nélkül. Lehet, hogy többszörös személyiség vagyok, vagy valami ilyesmi (igen, az egyik tud beszélni, a másik nem).

** Ja, a könyv magyar címe amúgy “A magam útján” lett, és amúgy véletlenül én fordítottam. Itt írtam róla korábban.

Ezt most gyorsan soron kívül muszáj megírni, hátha más is akar karácsony előtti hangulatelőkészítő programot csinálni (én igyekszem ilyesmit, a tavalyelőtti karácsony alkalmából kórusban hánytunk a gyerekkel, tavaly a bárányhimlő miatt voltunk szobafogságban, legalább előtte történjen valami).

Tarhonyakártevő hívta fel a lehetőségre a figyelmünket, mert neki valahogy rengeteg volt osztálytársa van, és egyikük családilag egy karácsonyfadíszkészítő üzemet működtet. Először akkor hallottam róla, amikor nyáron mesélte, hogy részben leégett, de azóta újracsinálták, és helyben is lehet vásárolni, úgyhogy elmentünk Mucival megnézni.

Amiért érdemes ellátogatni oda, az egyrészt az, hogy addig sem kell otthon fűteni nem nyavalyog a gyerek, hogy anya, játsszál velem vonatosat például tök kedvesen megmutatták nekünk a gyerekkel, hogy hogyan csinálnak mindent (az üvegfúvástól kezdve egészen a végső simításokig mindent csinálnak helyben), és Muci például annyira lenyűgöződött az üveggömbrázó géptől (az úgy van, hogy – eddigi tévhiteimmel ellentétben – az üveggömbök alapszínét belülről festik, úgy, hogy beleöntenek egy alapvetően más színű folyadékot a gömbökbe, majd felcsatolják őket a gömbrázóra, ami azért ráz, hogy egyenletesen oszoljon el az egyszer csak megjelenő szín), hogy a mai este egy részében azt magyaráztam neki, miért nem kaphat rázógépet karácsonyra.

A másik, amiért érdemes odamenni, az az, hogy tényleg nagyon szépek a díszek (rengeteg árnyalat és alárnyalat, különböző mintával), és helyben is lehet vásárolni egyesével, körülbelül fél-harmadáron a nagyobb boltokhoz (Auchan, OBI, stb) képest. A helyiek örülnek a helyben vásárlóknak, mert így azonnal kapnak pénzt (június helyett, pff), nekünk meg jó volt, mert olcsó. Mucinak az elején azt mondtam, hogy ötöt választhat, a tizediknél kezdett gyanakodni, hogy ez már több mint öt, de hagytam, mert tényleg élvezte (ahhoz képest, hogy az elején kiszállni sem akart a kocsiból, mert ő otthon akart vonatozni velem). Szóval, a zsákmány:

Még egyszer megemlíteném, hogy ez javarészt Muci ízlése, ha egyszer végre felnő, távlati terveim közé tartozik egy olyan karácsonyfa, amelyen csak zöld alapon zöld mintás díszek vannak, vagy csupa kék (hideg árnyalatokban, mint a középső sor jobbról egyes és hármas).

A hely honlapja itt van: http://www.szabouveg.hu/hu*, térképet is lehet találni rajta, a GPS-ben viszont nem volt benne a tárnoki Pacsirtamező utca, úgyhogy a Halász József elejét ütöttem be, mert onnan nyílik balra (közvetlenül azután, hogy az ember átkel az M7 felett a Sóskúti úton, majd az első lehetőségnél balra fordul (az a Halász József)).

És akkor most megkeresem az interneten, hogy hány gramm liszt és hány gramm méz mennyi tejfölöspohárban, mert a gyerek ragaszkodik hozzá, hogy ha karácsony lesz, akkor mézeskalácsot kell sütnünk (soha nem lett volna szabad óvodába adnom, ahol mindenféle ötleteket hall).

* Ööö, a reklámért nem kapok semmiféle ellenszolgáltatást, tényleg jó volt.

Aki szereti a drámai fordulatokat, azt tájékoztatnám, hogy a gyerek logopédusának/iskolaelőkészítőjének (kézzel) írt gombás levelemre egy (kézzel írt) szmájlis választ kaptam, egy újságcikkben megdicsérték valamelyik fordításomat, úgyhogy talán mégsem vagyok annyira béna, a nadrágoknak* látszik a vége, a barátaim felhívtak és nem üvöltöztek velem, a kukával kapcsolatban meg még aznap felvilágosítottak a szomszédból, hogy elfelejtett időben jönni a kukásautó, úgyhogy vigyem ki gyorsan, és tényleg.

Az életemben jelen lévő romantikáról annyit, hogy újabb személyiségfejlődésnek lehettem tanúja magammal kapcsolatban, korábban ugyanis előfordult, hogy felhívták a figyelmemet arra, hogy esetleg túl romantikus vagyok, ma viszont kaptam egy üveg posztszovjet pezsgőt frissen (változatos kalandok árán) beszállítva egy posztszovjet országból**, és arra a felvetésre, hogy ezt most akkor megihatnánk együtt, azt válaszoltam, hogy “nem, ma gyerekkel vagyok, úgyhogy ezt most egyedül fogom meginni, otthon”. Nincs az a Romana, amelybe ezt a reakciót bele lehetne szőni (én már csak tudom, én írtam néhányat***).

Továbbá az élet legbizarrabb fintora, hogy míg mások azért szoktak vagyontárgyakat kapni, mert erkölcstelen magatartást foganatosítanak, én az erkölcsösségem (életem kommentelőinek megfogalmazásában prűdségem) miatt kaptam egy izé, kanapét. Annyit súgok, hogy a kulcsmondat az volt, hogy “persze, alhatsz nálam, de akkor meg kell várnod, amíg veszek egy kinyithatós kanapét a lenti szobába****”.

Az ügyészségnek nincs több kérdése az Univerzumhoz.

* Erről elöljáróban annyit, hogy rám nem jellemző módon beszálltam egy márkás farmerbizniszbe (ellenállhatatlan személyes varázzsal győzhettek meg, másra nem tudok tippelni), tényleg jó nacik, tényleg nagyon jó áron, csak ekkora mennyiségben kicsit unom őket, részleteket később.

** Érdekes egybeesés, hogy pont ma gondoltam arra, hogy ha mostantól csak napi egy üveg leértékelt orosz pezsgőt fogyasztanék, és semmi mást, az kedvező hatással lenne mind az anyagi helyzetemre, mind a kedélyállapotomra (de lehet, hogy csak a nadrág beszél belőlem), továbbá bestseller rapid diétás könyvet írhatnék belőle. Bár ebből nehezen tudnék egy egész könyvet kihozni, de egy blogposztra (na jó, három mondatra) talán el tudnám nyújtani a témát, olyan Mireille Guilliano találkozik Venice Fultonnal stílusban.

*** Fiatal voltam, kellett a pénz.

**** Arról, hogy kaptam egy kanapét, úgy értesültem, hogy felhívtak az IKEA-tól, hogy mikor szállíthatják. Amikor tisztáztuk, hogy ez nem félreértés (és főleg azt, hogy ki van fizetve), egyeztettem a méreteket (mert nem nagyon tartózkodom otthon mostanában), és némi térfogatszámítások után arra jutottam, hogy el tudom hozni kocsival.

Az “A” tervem, mely szerint elesetten és kétségbeesetten állok majd a bedobozolt kanapérészekkel a kocsim mellett, nem vezetett célra, úgyhogy aránylag hamar fel is hagytam vele, összehajtogattam az üléseket, és betetriseztem a csomagokat az autóba (szeretném, ha a Prius-reklámban mondjuk Jennifer Lawrence játszana, ő szerintem hitelesebben elő tudna adni engem, mint én). Tényleg maximálisan sikerült kihasználni a rendelkezésemre álló térfogat-légköbmétert (kicsit oldalra kellett hajolnom vezetés közben), és a rendőr sem állított meg, úgyhogy rendkívül elégedett voltam magammal, miután hazaértem és beálltam a kertbe (akkor konkrétan úgy képzeltem, hogy Sigourney Weaver fog játszani). Miután végeztem az utolsó aliennel is tulajdonosi büszkeséggel nézegettem egy darabig a csomagokat, sajnos ráébredtem, hogy ezt be is kell vinni, és itt nincs tologathatós kocsi, de ha lenne sem tudnám feltolni a lépcsőn. És a nagyobb kanapédarabok nem szédszedhetőek.

Ez volt az a pont, ahol átváltottam Jennifer Lawrence-ba a Silver Linings Playbook valamelyik durvább jelenetéből (ez egyébként alapjáraton sem áll tőlem annyira távol, csak diszkréten csinálom), és azt tettem, amit minden nő tett volna a helyemben: felhívtam a rendszergazdát, hogy kipanaszkodjam magam. Ő rögtön azt tanácsolta, hogy kérjek segítséget a szomszédtól, és emlékeztessem, hogy a múltkor segített neki becsukni a kaput (pedig én csak egy kis megértésre vágytam, nem gyakorlatiasságra).

Mindenesetre végül sikerült bevonszolni a bútort, és valamikor hajnali három és négy között hirtelen felindulásból össze is raktam, a gyerek viszont azóta kábé nem száll le róla, úgyhogy már érzem, azt kellett volna mondanom, hogy “de akkor meg kell várnod, amíg veszek a lenti szobába két kinyithatós kanapét”.

Na, de van, akinek még nálam is rosszabb, mert egy ilyen gombás nap után hazamegy, és nem blogot ír, hanem azt mondják neki, hogy mindez azért van, mert ő tehet róla, és az ilyenek ne is számítsanak jobbra, esetleg mindehhez még meg is ütik. És az ilyen élethelyzeteknek azért nehéz véget vetni, mert az ember ezeket egy idő után el is hiszi, és egyébként is, jó ember az alapvetően, például engem is elvisel, pedig mennyire feldühítem mindig a hülyeségeimmel. De abból is tudom, hogy nagyon szeret, hogy nem akarja, hogy más emberekkel találkozzak, képzeld, annyira cuki, hogy még a családtagjaimra is féltékeny, mert ennyire szüksége van rám. És ha mindent jól csinálok, akkor egy idő után biztosan látni fogja a változást, elismer majd, és hálás lesz nekem.

Másrészt meg az anyagiak miatt nehéz kiszállni, mert ha az ember tényleg menekül (az ilyen kapcsolatokat nem baráti megegyezéssel szokták befejezni), akkor a nulláról kell mindent újrakezdeni. És ezt segítség nélkül, esetleg gyerekekkel is, nehéz, úgyhogy én a családi pótlékom összegét minden hónapban egy olyan alapítványnak utalom, amelyik védett otthont nyújt ilyen nőknek (általában nőkről van szó, bár én férfiakat is szívesen megvédenék, ha úgy hozná a sors).

Na, és szerencsére nem én vagyok az egyetlen, akik támogatják ezt a dolgot (akkor nagy bajban lennének a bántalmazott anyák). Az alapítói létrehoztak egy olyan csoportot facebook-on, amelyik tárgyi felajánlásokkal támogatná az újrakezdőket, itt lehet őket megtalálni:

https://www.facebook.com/ujrakezdes.nyilvanos

Légyszi támogassátok, osszátok, szeressétek.

Hát én nem tudom, mi van ma, ilyen nem nagyon szokott lenni, de most valaki nagyon rám hozta a rontást.

Reggel Muci végig duzzogott, miközben óvodába mentünk (pedig már éppen megszokta, hogy elment a kedvenc óvónénije a nyugdíj miatt, de most a dadusuk is eltűnt, akivel nagyon jóban volt, remélem, nem a szülők rúgatták ki, mert volt erről szó), utána órákon át adatbázisos/nagyon figyelős munkát végeztem deprimáló környezetben (de igen, én választottam), majd telefonon üvöltöztek velem ugyanabban a deprimáló környezetben, amiért nem akarok biztosítási csalást elkövetni, majd kiderült, hogy mégsem én kapok egy fordítást, ami pedig tetszett (ilyen nagyon régen nem volt, nem mertem rákérdezni, hogy miért), utána ismét tájékoztatott az ELMÜ, hogy az előző tulaj nem tudja kifizetni a tartozását, úgyhogy nekem kell (ezt csak annyival indokolták, hogy különben kikapcsolják az áramot) majd hazafelé a következő beszélgetés játszódott le a logopédiai/iskolaelőkészítő foglalkozásokról Mucival:

Én: És azt is kérte a logopédus néni, hogy mutasd meg, melyik oldalon van a szíved?
Muci: Igen.
Én: És hova mutattál?
Muci: hát középre, anya. A logopédus néni azt mondta, hogy az rossz, mert bal oldalra kellett volna, de én elmondtam neki, hogy ott csak egy nagy ér van, és a szív igazából középen van.
Én: És ezt a képet is néztétek? [mindenféle csoportosított dolgok gyűjtőnevét kell kitalálni]
Muci: Igen, de azt nem tudtam.
Én: Dehogynem tudtad, hát ezeket felismered.
Muci: De nem, mert az összes növény rajta, de a gomba nem növény, úgyhogy azt mondtam, hogy élőlények, de az nem volt jó.
Én: De ezt a képet jól mondtad, nem?
Muci: Nem, mert vannak rajta szerszámok, de az olló például eszköz, úgyhogy azt mondtam a logopédus néninek, hogy szerszámok és egy eszköz.
Én: És utána mi volt?
Muci: Hát, utána már semmi, mert velem nem nagyon beszélgetett utána, csak a többiekkel.

És egyrészt eléggé nevettem, miközben mondta, másrészt megbeszéltük, hogy az tévedett, aki a könyvet csinálta, de most komolyan, (jó esetben csak) középiskoláig azon kell vitatkoznom az ún. pedagógusokkal, hogy megmondhatjuk-e a gyereknek, hogy a gomba nem növény? Hogy a szív nem <3 alakú? Hogy a bálna nem hal? És soha többé nem kapok munkát, mert kiderül, hogy nem tudok fordítani, mindenki csak azért fog felhívni, hogy üvöltözzön velem, a gyerek örökre boldogtalan lesz, én örökre nadrágokat fogok számolni, és soha többé nem süt már a nap?

Szóval éppen ezen gondolkoztam hazafelé menet, és arról próbáltam magam meggyőzni, hogy ez azért így, ebben a formában lehetséges, hogy drámai túlzás, amikor kiderült, hogy a kukát is elfelejtettem reggel kirakni.

…mert a rendszergazda megfenyegetett, hogy nagyobb társaság előtt vissza fog vágni nekem a tőlem származó “te egy másfajta szépség vagy” idézettel, és erre az esetre felkészülve szeretném tisztázni az eredeti kontextust.

Én [általam érthetetlen okokból a nem egészen egy kezemen megszámolható egyéjszakás kalandjaimat magyarázva a rendszergazdának]: De az nem úgy volt, hanem úgy, hogy éppen itt dolgoztak, és amikor reggel, félálomban, pizsamában kibotorkáltam, akkor volt egy pillanat…tudod, ő egy nagyon helyes, szőke, kék szemű srác, és egy szál atlétában volt a kidolgozott felsőtestével, de nem ez volt a lényeg, hanem hogy úgy sütött be éppen a nap, hogy világított tőle a haja, meg az apró szeplői az arcán, és valahogy olyan őszinte, naiv kedvességgel mosolygott fel rám, hogy úgy éreztem, mintha ő maga lenne a nap, és egyenesen rám sütne. És utána sem a szex volt a lényeg, hanem ezt a pillanatot szerettem volna visszahozni, de nem sikerült.

A rendszergazda [nem kevés iróniával]: Bazmeg, ez annyira megható, hogy színdarabot kellene belőle írni. Az Alföldinek kellene belőle színdarabot írnia.

Én [arra gondolva, hogy akinek ilyen barátai vannak, annak nincs szüksége ellenségekre]: Csak attól tartok, hogy ő ilyen aganccsal furán hadonászó pasasokat tenne bele, meg ketrecét rázó gorillát.

A rendszergazda: Vagy delfineket. Á, nem, az Alföldi nem ereszkedik le olyan olcsó, hatásvadász eszközökig, mint a delfinek, ő tényleg gorillát rakna. Kit is játszana a gorilla?

én: A szimbóleumot.

A rendszergazda: Ja, értem. Mindenesetre kösz a csajozási tippet, megpróbálom majd bevetni. A szemem már megvan hozzá.

én, kedves hangon [igen, a rendszergazdának sincs szüksége ellenségekre]: Igen, maradjunk annyiban, hogy a szemed tényleg megvan hozzá.

A rendszergazda: Miért, szerinted nem tudnék ugyanilyen hatással lenni nőkre, mint rád az iparművész?

Én: Tudod, az egy ritka pillanat volt. Ő a fiatalságot, az életerőt és a sugárzó, sebezhető, őszinte kedvességet személyesítette meg számomra abban a pillanatban.

A rendszergazda: És én nem lennék erre képes?

Én: …

A rendszergazda: Naaa, nem lennék erre képes?

Én: …rendszergazda, tudod, te egy másfajta szépség vagy.

(na, és ezen a ponton jött a mindkettőnk részéről artikulálatlan röhögésbe fulladó vendetta ígérete).

Ezt mondaná Ryan Gosling csak kevesek számára érthető Roger Waters-áthallással a ma délutánomról (rare angus, jack daniels barbecue-szósz, új rúzs), ha meséltem volna neki róla, de hát nem meséltem:

(Idézet innen).

Én nem tudom, hogyan történhetett, de a könnyű esti vacsora után valahogy belesodródtunk egy maratoni sous vide szeánszba:

A végére már teljesen elveszítettem a józan ítélőképességemet, és vidám, kétes identitású állatkát alkottam a rozmaringos kacsamájból:

Írnék egyébként intellektuálisabb dolgokról is, de a legintellektuálisabb párbeszédünk az volt, amit lejjebb közlök, és a tudatállapotomat az is jelzi, hogy holnapra egy henteshez szerveztem randit.

Én (miután a rendszergazda megérkezett a kutyasétáltatásból/beszerzőkörútból): Jé, nyitva volt a pék? Azért, mert albán, vagy mit mondtál?
Nemén: Aha.
Én (szórakozottan keresve valamit, amit kritizálhatok, nehogy azt higgye, hogy már nem is kedvelem): Miért magyar tejfölt hoztál, amikor tudod, hogy nem szeretem a magyarokat?
Nemén (megszokott gyengéd hangnemében): Mert ugyan albánt akartam hozni neked, b+, de az a k albán sajnos pék.

Mit szólnál, ha vacsorára pirítanék egy kis bacont, rádobnám a sztrapacskát, majd ráütnék még néhány tojást?

Azért került bele egy kis császárhús, póréhagyma és erdélyi szalonna is, hogy ne legyen annyira sovány.

Tegnap (táskámban egy doboz ukrán csokoládéval, egy doboz ukrán teával és egy koponya alakú tengeri kaviccsal, de erről majd máskor) elmentem Dr. Meskó Bertalan előadására, amiről annyit tudtam, hogy Az orvoslás jövőjéről a címe, és, idézném, “nagyon jó lesz”. Útközben azért még rákerestem a telefonomon, és kicsit fennakadtam azon, hogy van-e olyan, hogy orvosi jövőkutató, de túltettem magam rajta, manapság már 4D moziba járunk, egy szavam sem lehet.

Meskó Bertalan (doktor) nagyjából azzal kezdte, hogy ezt a szakmát ő találta ki magának (persze van rendes végzettsége, meg minden), amivel rögtön a szívembe lopta magát, én nagyon szeretem, ha valaki nem azon nyávog, hogy jaj de rossz a munkahelye, miért nem hoznak létre számára egy olyan munkahelyet, ami neki tetszik, hanem megcsinálja, hogy azzal foglalkozhasson, amit szeret.

A másik, ami rögtön feltűnt, az volt, hogy Meskó Bertalan (barátainak csak Berci) rendkívül karizmatikus személyiség. Ezt mondjuk nem így fogalmaztam meg magamban, hanem egyszer csak az volt, hogy tök jól éreztem magam, nevettem, ahol kellett, könnybe lábadt a szemem a megható internetes történeteken, úgy kezdtem érezni, hogy mégiscsak van remény bolygónk jövője számára, és úgy általánosságban véve nagyon kellemes lett a közérzetem (az első másfél órában mindenképpen). És rám nem nagyon szoktak előadók így hatni, akármilyen karizmatikusak, valószínűleg azért, mert a karizmájukkal nem az én fajtámat szokták targetálni, M. B. viszont vitathatatlanul értelmes dolgokat is mondott, nem csak jól.

A két és fél óra utolsó egy órájában valamiért viszont már nem éreztem magam annyira jól, bár megfogalmazni nem tudtam volna, hogy miért, úgyhogy elindultam a Parlament mellől (ahova a felújítások miatt autóval nem tudtam bejutni, úgyhogy metróval mentem, de a felújítások miatt a metró nyolc után már nem jár) gyalog, nagy kerülővel (a felújítások miatt, ezért tart itt ez az ország) a rendszergazda felé (nem járunk, vagy ilyesmi, csak mióta vidéki lettem, néha két program között nála dekkolok), és útközben visszajátszottam az egész előadást a fejemben az átlagon felüli verbális memóriám segítségével.

Az alapfelvetés ugye az volt, hogy az orvoslás jövője körülbelül holnap teljesen meg fog változni, a beteg lesz a középpontban, és vége szakad az orvostársadalom patriarchális, felülről irányító hozzáállásának. A kérdésekre, hogy ez mégis hogyan fog itthon megvalósulni (ismerjük a körülményeket) nagyjából az volt a válasz, hogy nincs más lehetőség, mint a változás (őszinte hittel), és hogy ez máris folyamatban van, például M. B. és csapata létrehozták a Webicinát, ahol mind az orvosok, mind a betegek szakmailag szűrt információt (cikkeket, linkeket, stb) kapnak bármilyen adott orvosi témakörben. Tehát a válasz a neten ingyenesen elérhető, hiteles és alapos informálás.

Az többször elhangzott, hogy a Skype, a Facebook, stb, mennyit segíthet az orvos-beteg kapcsolaton. Arra a kérdésre, hogy a javarészt többé-kevésbé netanalfabéta orvosok (és betegek!) világában hogyan lehet ezt megvalósítani, az volt a válasz, hogy úgy, ha az orvosok eljárnak M. B. (egyébként ingyenes) előadásaira.

Ami a legjobban aggasztott valahol mélyen, az volt, hogy a kérdésre, hogy M. B. miből él, az volt a válasz, hogy bizonyos gyógyszergyárak fizetnek a Webicina szűrt tartalomtovábbításáért. Itt azért felmerült bennem, hogy ilyen állat nincsen, a gyógyszergyárak nem fogják outsourcingolni a tartalomszűrést, továbbá a gyógyszergyárak említése eleve red flag számomra, ismerjük őket. Mármint alapvetően nem hasonlítanám őket a sátánhoz, elvégre gyógyszereket készítenek, és nem az emberiség kiirtására törekednek, de nagyon zavaros a gyógyszergyárak és az orvostudomány kapcsolata; egyrészt rengeteg kutatást pénzelnek, másrészt viszont természetesen olyan kutatásokat, amelyek az ő anyagi malmukra hajtják a vizet, harmadrészt pedig ők is csak azokban a statisztikákban bíznak, amelyeket ők maguk hamisítanak. Lényeg, hogy felmerült bennem a (természetesen minden bizonnyal alaptalan) gyanú, hogy ha a gyógyszergyárak fizetnek a Webicinának, akkor minden bizonnyal inkább a mások felé sugárzott tartalmak szűréséért fizetnek (ld. még összegyűjtött összeesküvés-elméleteim).

Úgyhogy azzal estem be a rendszergazdához, hogy te, a M. B. szerintem igazából egy marketinges, aki a saját termékét marketingeli, majd, miután megvitattuk a rendszergazda aktuális nőügyeit, megállapodtunk abban, hogy azért a termék tényleg jó, M. B. nagyon profi marketinges, és van mögötte tartalom (szűrt). Utána rákerestem az életrajzára (igazából részben azért, mert megesküdtem volna, hogy vagy nyilas, vagy esetleg átlóg a bakba, már horoszkópilag, nem politikailag, és tényleg, de ez annyira nyilvánvaló volt, a nyilasok szoktak ilyen magukkal ragadóan fölé célozni az elérhető céloknak, elnézést), és abban volt ugyan pár necces dolog (a hazipatika.hu-t nem látogatja napi több millió felhasználó, a publikációk listája nem annyira meggyőző (ezt viszont helyettesítheti – részben vagy egészben – a blog, a Webicina szerkesztése), egy olyan hírportál, amelyik az impresszumában sem tünteti fel az embert, nem számít munkaadónak, akkor sem, ha az ember publikál oda, stb), de utána elkezdtem dobálgatni a dolgokat a mérlegekbe, és arra jutottam, hogy ez az egész Meskó Bertalan-dolog azért mégiscsak inkább jó, mint rossz, a következők miatt:

• Ingyenes előadások és anyagok egy elég fontos témában – az orvos-páciens viszony átalakítására tényleg szükség van, és nagyon valószínűnek tartom, hogy akár csak laikusként is érdemes meghallgatni M. B.-t a Semmelweisen idén ősszel minden kedden (kettőkor angolul, fél négykor magyarul). Itt van egyébként körülbelül a tegnapi előadása, kicsit másképp sorakozó, de azonos panelekkel.
• A crowdsourcing* hasznossága. Ez az orvosoknál különöen fontos lehet, mert akármilyen zseniális is egy orvos, fizikai okok miatt nem lehet mindenre kiterjedő lexikális vagy gyakorlati tapasztalata, míg mások esetleg pont találkoztak már ilyesmivel. Ez a beteg érdekeit szolgálja, kölcsönösségi alapon működik, szerintem nagyszerű dolog (és régen is volt olyan, hogy konzultáció, de mennyivel hasznosabb, ha több ezer kollégával csinálja az ember).
• Az egésznek az optimizmusa. Dr. M. B. optimizmusa. Én alapvetően nagyon szeretem a konstruktivitást, és mostanában nagyon ritkán találkozom vele (valahogy az utóbbi időben mintha meggyűlt volna, hogy mindenki másokban keresi a hibát, vagy az akadályokat gyűjtögeti). Ezt már írtam, de szerintem nagyon hasznos példa, hogy M. B., ahogy ő fogalmazott, nem volt boldog, ezért kitalált magának egy szakmát, és megcsinálta. Találjunk ki dolgokat, beszéljünk arról, hogyan csináljuk meg, és csináljuk meg őket, és akkor minden jó lesz. Nem csak az orvoslásban.
• A Webicina tényleg jó dolognak tűnik (bár egyelőre csak átfutottam). Van rajta online tanfolyam online teszttel is.

Az a lényeg, hogy végső soron inkább thumbs up, mint thumbs down, de ezért ez necces volt.

* Ezt én is csináltam kicsiben a fordításokkal (egy-egy kérdés bizonyos nehezen megoldható fordítási problémákkal kapcsolatban), szerintem alapvetően tök jó dolog, akik ötletelnek, azok élvezik (én is élvezem másoknál az ilyesmit), és több emberből nagy valószínűséggel jobb megoldás sül ki. Én azért hagytam abba, mert kaptam pár kritikát arra, hogy akkor biztosan nem is tudok fordítani, és ez egyébként is kihasználás, stb, annyira pedig nem számított érdemben, hogy ilyesmivel akarjak foglalkozni miatta (lehet, hogy majd külön blogban).

Mivel nemrég értem haza a Budapest egyik oldaláról a másikra és vissza vezető, gépjárművel megtett utamból (vasárnap este 26 km/órás átlag* annak ellenére, hogy nekem nincsenek gátlásaim, ha a sebességről van szó), ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy verseket blogposztot írjak a magányról.

Azzal kezdődött, hogy több ízben előfordult már velem, hogy gyakoroltam némi introspekciót (ez elég szórakoztató tud lenni, bár regényfelütésnek nem annyira izgalmas), és már aránylag régen rádöbbentem, hogy nekem szükségem van némi egyedüllétre (a romantikus párkapcsolatok és a baráti összejövetelek mellett, amelyre szintén szükségem van), sőt, az átlagosnál talán valamennyire többre, mondjuk napi pár órára (havi szinten szabadon összevonható és csoportosítható). Mivel hajlamos vagyok elnéző lenni magammal, nem az volt erre az első reakcióm, hogy kezeltetni kéne engem (bár biztos erre is van valami support group, amelynek a tagjai rendszeresen nem gyűlnek össze***), hanem hogy oké, ez van, akkor úgy kell igazítanom a dolgokat, hogy meglegyen ez nekem (legfeljebb majd titokban csinálom, mint a zugalkoholisták).

Utána az Univerzum mintha rákapcsolt volna arra, hogy tájékoztasson engem bizonyos dolgokról. A sarkkutatós fordításomnál még nem gyanakodtam annyira, mert ott a főszereplőnek a magány ellenére inkább azzal volt baja, hogy nem volt mit ennie, pszichés problémákat okozott neki az A-vitaminban gazdag huskymáj, illetve folyamatosan gleccserhasadékokba zuhant, ami elég kellemetlen. De egyrészt kiderült, hogy amikor egyedül volt, akkor kábé az egész túlélés fejben dőlt el nála, másrészt amikor nem egyedül volt éppen, akkor halálra idegesítették azok a társai, akiket amúgy, civilizált távolságtartással járó körülmények között kedvelt (ahogy Mel Gibson mondta a The Million Dollar Hotelben, familiarity breeds contempt).

Ekkor a sors szeszélye folytán lefordítottam a Going Solót Eric Klinenbergből, aki egy szociológus, és ez a könyve egy szociológiai kutatás eredményeit foglalja össze az egyedül élőkről. Klinenberg egyébként családos ember, és azért vállalkozott erre a projektre, mert anyagi támogatást kapott rá megriasztotta, hogy Amerikában mennyien élnek egyedül, és kíváncsi volt, hogy miért, és ez milyen következményekkel jár a társadalomra és az egyénre nézve.

Ebben a könyvben az volt számomra meglepő, hogy nem azt hozta ki belőle, hogy mivel társas lények vagyunk, az egyedül élés káros deviancia, hanem (nagyon röviden összefoglalva) azt, hogy aki (rendezett anyagi viszonyok között) egyedül él, és vannak barátai meg valamilyen magánélete, viszont van “saját ideje” is, az átlagban boldogabb, mint aki házasságban él, és jóval boldogabb, mint aki hosszú ideig házasságban élt, utána elvált, vagy meghalt a házastársa. Klinenberg kutatásai szerint azért élünk (sokan) egyedül, mert a fejlett országokban ezt megengedhetjük magunknak, és az egyedül élés legsúlyosabb velejárója nem a magány (szerinte bizonyos mértékű “konstruktív magány”, amikor az ember elengedheti magát, nem stresszeli egy másik, bármennyire szeretett ember jelenléte, és gondolkozhat dolgokon, vagy a hobbijának szentelheti az idejét, sokkal kiegyensúlyozottabbá tesz mindenkit), hanem az, ahogyan a társadalom stigmatizálja vagy egyenesen negatívan diszkriminálja (munkahelyi hátrányos megkülönböztetés, adózás, kölcsönfelvételek, biztosítás, stb) az egyedül élőket, és az, hogy az egyedül élők hátrányosabb feltételekkel jutnak hozzá bizonyos szolgáltatásokhoz (egyedül utazás, stb). És arra jutott, hogy a társadalomnak kellene adaptálódnia az egyedül élőkhöz és a magányt kedvelőkhöz, nem pedig fordítva (vagyis azt mondta, hogy tök normális vagyok, ami elég rendes tőle). Erre példaként felhozza például a stockholmi Färdknäppent, amely egy olyan társasház, ahol negyven feletti gyermektelen párok (Svédországban az a normális, hogy a gyerekek 18 évesen elköltöznek a szüleiktől) vagy egyedülállók élnek saját lakásokban, de közös mosodával, közös étkezdével, konditeremmel, stb, és így sokkal kisebb szénlábnyomot hagynak, mint más hasonló párok, ugyanakkor van lehetőségük az elkülönülésre is, de a társaságra is.

Ami elég megdöbbentő volt nála, az az, hogy több kutatás és vizsgálat azt hozza ki, hogy az együtt éléssel járó párkapcsolattal a modern társadalmakban általában a férfiak járnak jobban, és a nők kevésbé, több okból is (több házimunka, több stressz, és nagyobb a valószínűsége, hogy idős korban a nőnek kell ápolnia és meggyászolnia a férfit, mint fordítva).

Utána lefordítottam Kim Stanley Robinsontól a 2312-t, amelyet scifi-krimiként kezdtem el, na hát annak nem jó, mármint az elején tudtam, hogy ki a gyilkos****, bár végig reménykedtem valami csavarban. Viszont filozofikus sci-fiből szerintem nem olvastam még jobbat (ugyanakkor történet is van benne, csak nem a krimi a lényeg, hanem a szereplők személyiségfejlődése, mintegy rite of passage-regény), és megdöbbentő módon kábé ugyanazzal foglalkozik, mint a Going Solo, csak itt az űrben vannak a fejlett társadalmak, de a főhősök (akik a most átlagosnál sokkal tovább élnek) ugyanezeken gondolkoznak (együttélés/különélés, milyen formában, milyen berendezkedésben boldog az ember, ha bármire van lehetősége), és nagyjából ugyanarra az eredményre jut az egész, mint Klinenbergnél.

Ebben a könyvben volt még egy érdekes fogalom, amely megkönnyíti az egyedüllétet és az egyedül utazást, a pszeudoiteratíva, vagyis a napirend és a szokások strukturálása nagyjából azonos módon az első naphoz/előforduláshoz képest (tehát ha egy étteremben először a sarokasztalhoz ül le az ember, akkor hajlamos lesz a következő alkalmakkor is, kialakítja az útvonalait, stb). Tapasztalatokban változatos életem során egyébként az is kiderült számomra, hogy bizonyos magányos és/vagy stresszes szakmáknál is ezt ajánlják pszichológiai segítségként (a napirend strukturálását és pontos betartását, vagy legalábbis viszonyítási pontok létrehozását, mint az ötórai tea, ilyesmi), a gyerekem meg egyenesen függő ettől, nagyon kell neki ösztönösen, pedig nem él egyedül (állítása szerint nem is fog, hanem mindig velem lakik majd, ez egy kicsit megnyugtat, hogy legalább öt évesen nem akar különköltözni).

Na és ekkor néztük meg a Gravitációt (ajánlom a Westendben, a 4D-s***** moziban, mert ott rázzák a széket, spriccelnek és szagoznak, ami egy űrben játszódó akciódús filmnél nem hátrány), ami viszont (egy bizonyos síkon, de ez nem zavarja az érdekességét) a trauma utáni pszichológiai elszigetelődésről és az exogén depresszió tüneteiről szól (hallottam egy olyan elméletet is, hogy egy műtétről, ahol Clooney az orvos), rengeteg áthallás van a párbeszédekben is, eddig kétszer láttam, és tök jó keretes szerkezetet ad a sarkkutatós könyvvel, mert itt is fejben dől el.

Na, és mivel én hiszek valamennyire az Univerzum jeleiben, most valószínűleg be fogok szerezni egy nagyobb készlet benzint és számszeríjat, továbbá pár steampunk kiegészítőt, mert ennyi egybeesés után nem tartom kizártnak, hogy nemsokára bekövetkezik az apokalipszis, és erre próbál felkészíteni a sors jóindulatú, de csalásra hajlamos keze. Majd a garázs szerelőaknájában tartom a konzerveket, vagy ilyesmi.

* Egyébként rájöttem, hogy ezért tart itt ez az ország, mármint rendben**, kritikán aluli a közoktatás, korruptak a politikusok, magasak az adók, alacsonyak a jövedelmek, de számomra valahogy ebben csúcsosodik ki a hatalommal rendelkezők semmibevevése az ún. nép felé, ahogyan az időnkkel szórakoznak. Én amúgy sem vagyok az a türelmes fajta, de oké, azt elfogadom, hogy a gyerek lassan öltözködik (mert egy géniusz, aki a géniuszi gondolataival van elfoglalva, nem a zoknival), hogy visszaküld a fókájáért (mert cuki), hogy felnőtt emberek tartósan harmincnyolccal haladnak ötvenes, egyenes, belátható szakaszokon (erre nem tudok igazán magyarázatot, de elfogadom, hogy a demokrácia velejárója, és tényleg csak egy kicsit megyek a seggükben, és csak kiemelt esetekben villogok), az viszont nem oké, hogy ugyanazokat az utakat a haverok két-három évente felújítják olyan alapanyagokkal és technikával, amelyek két-három évig bírják (ott, ahol élek, egyébként az elmúlt másfél év alatt háromszor túrták fel és aszfaltozták újra ugyanazt az utat, és továbbra is vannak kátyúk), hogy minden állami intézményben órákat kell várakoznom olyan dolgokra, amelyekért egyrészt fizetem az adót, másrészt fizetem a pofátlan illetéket, hogy órákat vesz el az életemből a céges és magánjövedelmi könyvelésem követése, stb, amikor ezeket az órákat tölthetném a gyerekemmel legózva, munkával, falfestéssel, idióta státuszok posztolásával a facebookon, magánélettel, azzal, hogy bánatosan nézem az ablakon lecsorgó esőcseppeket és az élet értelmetlenségén gondolkozom, vagy még ezer másik a dugóban állásnál (vasárnap este!) sokkal szórakoztatóbb dologgal. Személy szerint igen hatékony választási lózungnak találnám azt, hogy “mindenkitől hetente két órával kevesebbet fogunk elvenni”.

** Mármint csak retorikailag van rendben, amúgy nincs.

*** Amúgy erre az én support groupom az L., akivel múltkor éppen telefonon csacsogtunk dolgokról (nem pedig jártunk, vagy ilyesmi), és éppen arról tájékoztattam, hogy rájöttem, hogy nekem nem kéne XY-nak tanácsokat adnom, mert gondolkoztam, és ráébredtem, hogy ő nem szeret/bír egyedül lenni (vegyük észre a hősnő személyiségfejlődését), mire az L. teljes természetességgel azt felelte, hogy “aha, ellentétben velünk, akik annyira szeretünk egyedül lenni, hogy az már beteges”.

**** Átvitt értelemben.

***** Amúgy a négy az új három, már 4G is van, meg minden, őrület!