Aki szereti a drámai fordulatokat, azt tájékoztatnám, hogy a gyerek logopédusának/iskolaelőkészítőjének (kézzel) írt gombás levelemre egy (kézzel írt) szmájlis választ kaptam, egy újságcikkben megdicsérték valamelyik fordításomat, úgyhogy talán mégsem vagyok annyira béna, a nadrágoknak* látszik a vége, a barátaim felhívtak és nem üvöltöztek velem, a kukával kapcsolatban meg még aznap felvilágosítottak a szomszédból, hogy elfelejtett időben jönni a kukásautó, úgyhogy vigyem ki gyorsan, és tényleg.

Az életemben jelen lévő romantikáról annyit, hogy újabb személyiségfejlődésnek lehettem tanúja magammal kapcsolatban, korábban ugyanis előfordult, hogy felhívták a figyelmemet arra, hogy esetleg túl romantikus vagyok, ma viszont kaptam egy üveg posztszovjet pezsgőt frissen (változatos kalandok árán) beszállítva egy posztszovjet országból**, és arra a felvetésre, hogy ezt most akkor megihatnánk együtt, azt válaszoltam, hogy “nem, ma gyerekkel vagyok, úgyhogy ezt most egyedül fogom meginni, otthon”. Nincs az a Romana, amelybe ezt a reakciót bele lehetne szőni (én már csak tudom, én írtam néhányat***).

Továbbá az élet legbizarrabb fintora, hogy míg mások azért szoktak vagyontárgyakat kapni, mert erkölcstelen magatartást foganatosítanak, én az erkölcsösségem (életem kommentelőinek megfogalmazásában prűdségem) miatt kaptam egy izé, kanapét. Annyit súgok, hogy a kulcsmondat az volt, hogy “persze, alhatsz nálam, de akkor meg kell várnod, amíg veszek egy kinyithatós kanapét a lenti szobába****”.

Az ügyészségnek nincs több kérdése az Univerzumhoz.

* Erről elöljáróban annyit, hogy rám nem jellemző módon beszálltam egy márkás farmerbizniszbe (ellenállhatatlan személyes varázzsal győzhettek meg, másra nem tudok tippelni), tényleg jó nacik, tényleg nagyon jó áron, csak ekkora mennyiségben kicsit unom őket, részleteket később.

** Érdekes egybeesés, hogy pont ma gondoltam arra, hogy ha mostantól csak napi egy üveg leértékelt orosz pezsgőt fogyasztanék, és semmi mást, az kedvező hatással lenne mind az anyagi helyzetemre, mind a kedélyállapotomra (de lehet, hogy csak a nadrág beszél belőlem), továbbá bestseller rapid diétás könyvet írhatnék belőle. Bár ebből nehezen tudnék egy egész könyvet kihozni, de egy blogposztra (na jó, három mondatra) talán el tudnám nyújtani a témát, olyan Mireille Guilliano találkozik Venice Fultonnal stílusban.

*** Fiatal voltam, kellett a pénz.

**** Arról, hogy kaptam egy kanapét, úgy értesültem, hogy felhívtak az IKEA-tól, hogy mikor szállíthatják. Amikor tisztáztuk, hogy ez nem félreértés (és főleg azt, hogy ki van fizetve), egyeztettem a méreteket (mert nem nagyon tartózkodom otthon mostanában), és némi térfogatszámítások után arra jutottam, hogy el tudom hozni kocsival.

Az “A” tervem, mely szerint elesetten és kétségbeesetten állok majd a bedobozolt kanapérészekkel a kocsim mellett, nem vezetett célra, úgyhogy aránylag hamar fel is hagytam vele, összehajtogattam az üléseket, és betetriseztem a csomagokat az autóba (szeretném, ha a Prius-reklámban mondjuk Jennifer Lawrence játszana, ő szerintem hitelesebben elő tudna adni engem, mint én). Tényleg maximálisan sikerült kihasználni a rendelkezésemre álló térfogat-légköbmétert (kicsit oldalra kellett hajolnom vezetés közben), és a rendőr sem állított meg, úgyhogy rendkívül elégedett voltam magammal, miután hazaértem és beálltam a kertbe (akkor konkrétan úgy képzeltem, hogy Sigourney Weaver fog játszani). Miután végeztem az utolsó aliennel is tulajdonosi büszkeséggel nézegettem egy darabig a csomagokat, sajnos ráébredtem, hogy ezt be is kell vinni, és itt nincs tologathatós kocsi, de ha lenne sem tudnám feltolni a lépcsőn. És a nagyobb kanapédarabok nem szédszedhetőek.

Ez volt az a pont, ahol átváltottam Jennifer Lawrence-ba a Silver Linings Playbook valamelyik durvább jelenetéből (ez egyébként alapjáraton sem áll tőlem annyira távol, csak diszkréten csinálom), és azt tettem, amit minden nő tett volna a helyemben: felhívtam a rendszergazdát, hogy kipanaszkodjam magam. Ő rögtön azt tanácsolta, hogy kérjek segítséget a szomszédtól, és emlékeztessem, hogy a múltkor segített neki becsukni a kaput (pedig én csak egy kis megértésre vágytam, nem gyakorlatiasságra).

Mindenesetre végül sikerült bevonszolni a bútort, és valamikor hajnali három és négy között hirtelen felindulásból össze is raktam, a gyerek viszont azóta kábé nem száll le róla, úgyhogy már érzem, azt kellett volna mondanom, hogy “de akkor meg kell várnod, amíg veszek a lenti szobába két kinyithatós kanapét”.