…de most már muszáj egy kicsit a személyiségfejlődését is dicsérnem, mert amikor az éjszaka közepén, bizonyos körülmények folytán pizsamában* (nem, nem járunk, vagy ilyesmi) sétáltattuk a kutyát, és én előadtam neki a nézeteimet az életről, a világmindenségről, és arról, hogy szerintem ki mit gondol miről, akkor spontán reakcióból megjegyezte, hogy lucia, te tiszta hülye vagy, bazmeg, majd teljesen magától – wait for it – helyesbített, és azzal fejezte be a mondatot, hogy vagyis úgy értettem, hogy más a véleményed, mint nekem**.

Mondjuk valamivel később, amikor megint más volt a véleményünk, megkérdezte (udvariasan), hogy megüthet-e, amire én egyértelmű nemmel feleltem, ő pedig felszólított, hogy mondjak egy okot, amiért nem, én meg rávágtam, hogy hát mert nő vagyok, és erre leszexistázott, de a jellemfejlődés akkor is egyértelmű szerintem (pluszban tényleg nem ütött meg, pedig akkor legalább tudnám, hol a helyem***).

Egyébként meg nagyon remélem, hogy ilyenkor a környéken szintén kutyát sétáltatók azért kifinomult fülükkel felfedezik emelt hangú beszélgetéseinkben az intellektuális metaszinteket.

* mármint én voltam pizsamában, de mit várunk tőlem, én csak egy lány vagyok.
** !!!
*** mondjuk ebben nekem is rengeteg munkám benne van, hosszú-hosszú éveket töltöttem azzal, hogy kitapasztaljam, hogy tudom a lehető legjobban felnyomni benne az ideget anélkül, hogy megütne.

Öt különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: a szovjet pezsgő, a lengyel töpörtyű, az albán kifli, a szlávos arcú lány és az angol fordítás.

Azért a negatív széria szombat este még kicsúcsosodott abban, hogy egyszer csak dőlni kezdett a kazánból a füst. Ez egyáltalán nem kellemes dolog, pláne, ha az ember egyedül van otthon egy gyerekkel, és odakint hideg van.

Az Univerzum nemi életéről csak egészen rövid ideig tudtam gondolkozni ennek kapcsán, mert egyrészt oltani kellett, másrészt szellőztetni, harmadrészt begyújtani a gázt (a sztori az, hogy a házban van egy fatüzelésű kazán és egy gázkazán, mindkettő tudja melegíteni a radiátorokat, akár egyszerre is, fával fűteni olcsóbb, tehát azt preferálom, ha éppen itthon vagyok). Utána elgondolkoztam azon, hogy mit tenne a helyemben Vin Diesel és Ryan Gosling, majd rágyújtottam és oldalra néztem (Ryan Gosling), és nem napalmoztam szét a kazánt, mint Vin Diesel, hanem keresgélni kezdtem kéményeseket a közelben a neten, mint egy pesti yuppie.

Találtam is egyet, aki hajlandó volt kijönni kedden, lebeszéltük a címet és az időpontot, de kedd reggelre egyszerűen éreztem, hogy nem fog jönni (olyan volt a hangja), úgyhogy felhívtam a közszolg kéményseprőket is. A kéményseprők azt mondták, hogy jönnek majd valamikor (ne hívjon, majd mi keressük), és min. 20, de két szintnél akár 30 ezer is lehet. Ettől egy kicsit zaklatott lettem.

Zaklatottságomat a fás bácsi törte meg, aki éppen fát hozott nekem a nem működő fatüzelésű kazánomba (korábbi rendelés, egyébként neki ugyanazt a fát ugyanazon a helyen olcsóbban adják, mint nekem, és szállítással együtt is kevesebből jövök ki így, mintha ott helyben megvenném szállítás nélkül, ld. még a vidéki élet rejtélyei). Ő megkérdezte, hogy miért kámpicsorodik az a szép kis szám, mire mondtam a kazánt, ő pedig megmutatta nekem, hol van a kémény tisztítónyílása (ezt a kötelezően évente kétszer kijövő és kifizetendő kéményseprők nem tették meg; az volt a trükk amúgy, hogy nem a kazánházban van, hanem a fürdőszobámban), majd elment hegesztőgépért, mert észrevette, hogy az egyik kapuszárnyam már csak egy zsanéron csüng egy ideje.

Amíg ő felhegesztett két zsanért (öt perc), én kilapátoltam egy zsák pernyét a kéményből, ugyanis ez zárta el a kazáncső szellőzőútját. És a végső poén az volt, hogy a bácsi a kéményseprőkkel ellentétben (akik nem jönnek el, de azt 20-30 ezerért) pénzt sem akart elfogadni a fán túlmenően, mármint a zsanérért sem, de azért rátukmáltam valamennyit, mert úgy éreztem, így talán jobban jövünk ki, mintha feleségül megyek hozzá.

Ja, és a fákat is bedobálta a garázsba, nem hagyta kint az udvaron, mintha Európában lennénk, vagy nem is tudom.

Én nem tudom már, mi volt éppen abban a pillanatban a bajom ma este, miközben odalent sétáltunk, de a stresszes nap (hét, év, élet) után elkezdtem ráförmedni a velem lévőre, hogy nem igaz, hogy még ez is, hát neked nem elég, hogy elmegyek… Itt viszont ráébredtem, hogy azt a szemére hánynom, hogy elmegyek vele egy romantikus olasz étterembe gnoccizni és forralt borozni, sőt, elvisz oda autóval, talán nem lenne sem túl taktikus, sem jellememre és – ami még fontosabb – felfogóképességemre jó fényt vető, úgyhogy a három másodperces szünet után, amíg ez végigfutott az agyamon, a konklúziókat levonva azzal fejeztem be a mondatot, hogy …én a picsába.

Az úgy volt a múlt héten, hogy kedden hirtelen felindulásból Agnussal és az L.-lel kocsmáztunk, amit Agnus gyönyörűen össze is foglalt a blogjában. Utána hazavittem az L.-t (hozzá), mert megbeszéltük, hogy Ryan Gosling utolsó elcseszett filmjét (Only God Forgives / Csak Isten bocsáthat meg) is megnézzük (a mostani hármat direkt rosszra csinálta, vagy nem tudom).

Mivel most már tudtuk, mivel jár ez a dolog, készültünk, hogy ne üssön annyira, én például rengeteg pálinkát megittam (otthon már az L. is), és folyamatosan mondogattuk egymásnak, hogy ugye tudod, hogy ez nagyon szar lesz? Ennek ellenére mélyen alulmúlta a nemlétező elvárásainkat is, egyszerűen rettenetes volt. A film, amelyben Ryan Gosling nem Ryan Goslingot játssza, vagy valami ilyesmit mondogattam utólag, az L. pedig leginkább csak borúsan hallgatott.

Utána másnap elvittem őt a munkahelyére, beugrottam pár percre a rendszergazdához, hogy lerakjam a cuccom, majd rohantam a Klubrádióba, hogy az egyedüllétről beszéljek*, ezt követően pedig rohantam segíteni a farmerek átvételében. Utána este beugrottam a klubba (közben összefutottam Suematrával a Deák téri aluljáróban, és miután azonosítottam, azt mondtam neki, hogy jó a kabátja, nem jön-e ő is a klubba, mire ő azt felelte, hogy de), ahol részben arról is beszéltem, hogy az egyedül élésről beszéltem, meg egészen az afterpartiig kitartottam és csacsogtam, minek utána hazafuvaroztattam magam a rendszergazdához, stb.

Mindezt csak azért soroltam így fel, mint életem jellemző alakulását, mert na miért hívtak meg a következő napon a Radio Caféba hülye vagyok (közben küldtek mailt), a Class FM-be? Igen, azért, hogy beszéljek az egyedüllétről, noha ezt az életvitelem lassan nem teszi lehetővé.

* Itt lehet meghallgatni, én úgy éreztem, hogy két ép szót nem vagyok képes összehozni egymás után, remegett a hangom, és nagyjából fogalmam nem volt, hogy miről beszélek éppen, csak attól tartottam, hogy ha egy pillanatra is elhallgatok, akkor soha nem leszek képes ismét megszólalni, ehhez képest meglepetten konstatáltam, hogy még bővített mondatokat is alkalmaztam, nagyjából szóismétlések nélkül. Lehet, hogy többszörös személyiség vagyok, vagy valami ilyesmi (igen, az egyik tud beszélni, a másik nem).

** Ja, a könyv magyar címe amúgy “A magam útján” lett, és amúgy véletlenül én fordítottam. Itt írtam róla korábban.

Ezt most gyorsan soron kívül muszáj megírni, hátha más is akar karácsony előtti hangulatelőkészítő programot csinálni (én igyekszem ilyesmit, a tavalyelőtti karácsony alkalmából kórusban hánytunk a gyerekkel, tavaly a bárányhimlő miatt voltunk szobafogságban, legalább előtte történjen valami).

Tarhonyakártevő hívta fel a lehetőségre a figyelmünket, mert neki valahogy rengeteg volt osztálytársa van, és egyikük családilag egy karácsonyfadíszkészítő üzemet működtet. Először akkor hallottam róla, amikor nyáron mesélte, hogy részben leégett, de azóta újracsinálták, és helyben is lehet vásárolni, úgyhogy elmentünk Mucival megnézni.

Amiért érdemes ellátogatni oda, az egyrészt az, hogy addig sem kell otthon fűteni nem nyavalyog a gyerek, hogy anya, játsszál velem vonatosat például tök kedvesen megmutatták nekünk a gyerekkel, hogy hogyan csinálnak mindent (az üvegfúvástól kezdve egészen a végső simításokig mindent csinálnak helyben), és Muci például annyira lenyűgöződött az üveggömbrázó géptől (az úgy van, hogy – eddigi tévhiteimmel ellentétben – az üveggömbök alapszínét belülről festik, úgy, hogy beleöntenek egy alapvetően más színű folyadékot a gömbökbe, majd felcsatolják őket a gömbrázóra, ami azért ráz, hogy egyenletesen oszoljon el az egyszer csak megjelenő szín), hogy a mai este egy részében azt magyaráztam neki, miért nem kaphat rázógépet karácsonyra.

A másik, amiért érdemes odamenni, az az, hogy tényleg nagyon szépek a díszek (rengeteg árnyalat és alárnyalat, különböző mintával), és helyben is lehet vásárolni egyesével, körülbelül fél-harmadáron a nagyobb boltokhoz (Auchan, OBI, stb) képest. A helyiek örülnek a helyben vásárlóknak, mert így azonnal kapnak pénzt (június helyett, pff), nekünk meg jó volt, mert olcsó. Mucinak az elején azt mondtam, hogy ötöt választhat, a tizediknél kezdett gyanakodni, hogy ez már több mint öt, de hagytam, mert tényleg élvezte (ahhoz képest, hogy az elején kiszállni sem akart a kocsiból, mert ő otthon akart vonatozni velem). Szóval, a zsákmány:

Még egyszer megemlíteném, hogy ez javarészt Muci ízlése, ha egyszer végre felnő, távlati terveim közé tartozik egy olyan karácsonyfa, amelyen csak zöld alapon zöld mintás díszek vannak, vagy csupa kék (hideg árnyalatokban, mint a középső sor jobbról egyes és hármas).

A hely honlapja itt van: http://www.szabouveg.hu/hu*, térképet is lehet találni rajta, a GPS-ben viszont nem volt benne a tárnoki Pacsirtamező utca, úgyhogy a Halász József elejét ütöttem be, mert onnan nyílik balra (közvetlenül azután, hogy az ember átkel az M7 felett a Sóskúti úton, majd az első lehetőségnél balra fordul (az a Halász József)).

És akkor most megkeresem az interneten, hogy hány gramm liszt és hány gramm méz mennyi tejfölöspohárban, mert a gyerek ragaszkodik hozzá, hogy ha karácsony lesz, akkor mézeskalácsot kell sütnünk (soha nem lett volna szabad óvodába adnom, ahol mindenféle ötleteket hall).

* Ööö, a reklámért nem kapok semmiféle ellenszolgáltatást, tényleg jó volt.

Aki szereti a drámai fordulatokat, azt tájékoztatnám, hogy a gyerek logopédusának/iskolaelőkészítőjének (kézzel) írt gombás levelemre egy (kézzel írt) szmájlis választ kaptam, egy újságcikkben megdicsérték valamelyik fordításomat, úgyhogy talán mégsem vagyok annyira béna, a nadrágoknak* látszik a vége, a barátaim felhívtak és nem üvöltöztek velem, a kukával kapcsolatban meg még aznap felvilágosítottak a szomszédból, hogy elfelejtett időben jönni a kukásautó, úgyhogy vigyem ki gyorsan, és tényleg.

Az életemben jelen lévő romantikáról annyit, hogy újabb személyiségfejlődésnek lehettem tanúja magammal kapcsolatban, korábban ugyanis előfordult, hogy felhívták a figyelmemet arra, hogy esetleg túl romantikus vagyok, ma viszont kaptam egy üveg posztszovjet pezsgőt frissen (változatos kalandok árán) beszállítva egy posztszovjet országból**, és arra a felvetésre, hogy ezt most akkor megihatnánk együtt, azt válaszoltam, hogy “nem, ma gyerekkel vagyok, úgyhogy ezt most egyedül fogom meginni, otthon”. Nincs az a Romana, amelybe ezt a reakciót bele lehetne szőni (én már csak tudom, én írtam néhányat***).

Továbbá az élet legbizarrabb fintora, hogy míg mások azért szoktak vagyontárgyakat kapni, mert erkölcstelen magatartást foganatosítanak, én az erkölcsösségem (életem kommentelőinek megfogalmazásában prűdségem) miatt kaptam egy izé, kanapét. Annyit súgok, hogy a kulcsmondat az volt, hogy “persze, alhatsz nálam, de akkor meg kell várnod, amíg veszek egy kinyithatós kanapét a lenti szobába****”.

Az ügyészségnek nincs több kérdése az Univerzumhoz.

* Erről elöljáróban annyit, hogy rám nem jellemző módon beszálltam egy márkás farmerbizniszbe (ellenállhatatlan személyes varázzsal győzhettek meg, másra nem tudok tippelni), tényleg jó nacik, tényleg nagyon jó áron, csak ekkora mennyiségben kicsit unom őket, részleteket később.

** Érdekes egybeesés, hogy pont ma gondoltam arra, hogy ha mostantól csak napi egy üveg leértékelt orosz pezsgőt fogyasztanék, és semmi mást, az kedvező hatással lenne mind az anyagi helyzetemre, mind a kedélyállapotomra (de lehet, hogy csak a nadrág beszél belőlem), továbbá bestseller rapid diétás könyvet írhatnék belőle. Bár ebből nehezen tudnék egy egész könyvet kihozni, de egy blogposztra (na jó, három mondatra) talán el tudnám nyújtani a témát, olyan Mireille Guilliano találkozik Venice Fultonnal stílusban.

*** Fiatal voltam, kellett a pénz.

**** Arról, hogy kaptam egy kanapét, úgy értesültem, hogy felhívtak az IKEA-tól, hogy mikor szállíthatják. Amikor tisztáztuk, hogy ez nem félreértés (és főleg azt, hogy ki van fizetve), egyeztettem a méreteket (mert nem nagyon tartózkodom otthon mostanában), és némi térfogatszámítások után arra jutottam, hogy el tudom hozni kocsival.

Az “A” tervem, mely szerint elesetten és kétségbeesetten állok majd a bedobozolt kanapérészekkel a kocsim mellett, nem vezetett célra, úgyhogy aránylag hamar fel is hagytam vele, összehajtogattam az üléseket, és betetriseztem a csomagokat az autóba (szeretném, ha a Prius-reklámban mondjuk Jennifer Lawrence játszana, ő szerintem hitelesebben elő tudna adni engem, mint én). Tényleg maximálisan sikerült kihasználni a rendelkezésemre álló térfogat-légköbmétert (kicsit oldalra kellett hajolnom vezetés közben), és a rendőr sem állított meg, úgyhogy rendkívül elégedett voltam magammal, miután hazaértem és beálltam a kertbe (akkor konkrétan úgy képzeltem, hogy Sigourney Weaver fog játszani). Miután végeztem az utolsó aliennel is tulajdonosi büszkeséggel nézegettem egy darabig a csomagokat, sajnos ráébredtem, hogy ezt be is kell vinni, és itt nincs tologathatós kocsi, de ha lenne sem tudnám feltolni a lépcsőn. És a nagyobb kanapédarabok nem szédszedhetőek.

Ez volt az a pont, ahol átváltottam Jennifer Lawrence-ba a Silver Linings Playbook valamelyik durvább jelenetéből (ez egyébként alapjáraton sem áll tőlem annyira távol, csak diszkréten csinálom), és azt tettem, amit minden nő tett volna a helyemben: felhívtam a rendszergazdát, hogy kipanaszkodjam magam. Ő rögtön azt tanácsolta, hogy kérjek segítséget a szomszédtól, és emlékeztessem, hogy a múltkor segített neki becsukni a kaput (pedig én csak egy kis megértésre vágytam, nem gyakorlatiasságra).

Mindenesetre végül sikerült bevonszolni a bútort, és valamikor hajnali három és négy között hirtelen felindulásból össze is raktam, a gyerek viszont azóta kábé nem száll le róla, úgyhogy már érzem, azt kellett volna mondanom, hogy “de akkor meg kell várnod, amíg veszek a lenti szobába két kinyithatós kanapét”.

Na, de van, akinek még nálam is rosszabb, mert egy ilyen gombás nap után hazamegy, és nem blogot ír, hanem azt mondják neki, hogy mindez azért van, mert ő tehet róla, és az ilyenek ne is számítsanak jobbra, esetleg mindehhez még meg is ütik. És az ilyen élethelyzeteknek azért nehéz véget vetni, mert az ember ezeket egy idő után el is hiszi, és egyébként is, jó ember az alapvetően, például engem is elvisel, pedig mennyire feldühítem mindig a hülyeségeimmel. De abból is tudom, hogy nagyon szeret, hogy nem akarja, hogy más emberekkel találkozzak, képzeld, annyira cuki, hogy még a családtagjaimra is féltékeny, mert ennyire szüksége van rám. És ha mindent jól csinálok, akkor egy idő után biztosan látni fogja a változást, elismer majd, és hálás lesz nekem.

Másrészt meg az anyagiak miatt nehéz kiszállni, mert ha az ember tényleg menekül (az ilyen kapcsolatokat nem baráti megegyezéssel szokták befejezni), akkor a nulláról kell mindent újrakezdeni. És ezt segítség nélkül, esetleg gyerekekkel is, nehéz, úgyhogy én a családi pótlékom összegét minden hónapban egy olyan alapítványnak utalom, amelyik védett otthont nyújt ilyen nőknek (általában nőkről van szó, bár én férfiakat is szívesen megvédenék, ha úgy hozná a sors).

Na, és szerencsére nem én vagyok az egyetlen, akik támogatják ezt a dolgot (akkor nagy bajban lennének a bántalmazott anyák). Az alapítói létrehoztak egy olyan csoportot facebook-on, amelyik tárgyi felajánlásokkal támogatná az újrakezdőket, itt lehet őket megtalálni:

https://www.facebook.com/ujrakezdes.nyilvanos

Légyszi támogassátok, osszátok, szeressétek.

Hát én nem tudom, mi van ma, ilyen nem nagyon szokott lenni, de most valaki nagyon rám hozta a rontást.

Reggel Muci végig duzzogott, miközben óvodába mentünk (pedig már éppen megszokta, hogy elment a kedvenc óvónénije a nyugdíj miatt, de most a dadusuk is eltűnt, akivel nagyon jóban volt, remélem, nem a szülők rúgatták ki, mert volt erről szó), utána órákon át adatbázisos/nagyon figyelős munkát végeztem deprimáló környezetben (de igen, én választottam), majd telefonon üvöltöztek velem ugyanabban a deprimáló környezetben, amiért nem akarok biztosítási csalást elkövetni, majd kiderült, hogy mégsem én kapok egy fordítást, ami pedig tetszett (ilyen nagyon régen nem volt, nem mertem rákérdezni, hogy miért), utána ismét tájékoztatott az ELMÜ, hogy az előző tulaj nem tudja kifizetni a tartozását, úgyhogy nekem kell (ezt csak annyival indokolták, hogy különben kikapcsolják az áramot) majd hazafelé a következő beszélgetés játszódott le a logopédiai/iskolaelőkészítő foglalkozásokról Mucival:

Én: És azt is kérte a logopédus néni, hogy mutasd meg, melyik oldalon van a szíved?
Muci: Igen.
Én: És hova mutattál?
Muci: hát középre, anya. A logopédus néni azt mondta, hogy az rossz, mert bal oldalra kellett volna, de én elmondtam neki, hogy ott csak egy nagy ér van, és a szív igazából középen van.
Én: És ezt a képet is néztétek? [mindenféle csoportosított dolgok gyűjtőnevét kell kitalálni]
Muci: Igen, de azt nem tudtam.
Én: Dehogynem tudtad, hát ezeket felismered.
Muci: De nem, mert az összes növény rajta, de a gomba nem növény, úgyhogy azt mondtam, hogy élőlények, de az nem volt jó.
Én: De ezt a képet jól mondtad, nem?
Muci: Nem, mert vannak rajta szerszámok, de az olló például eszköz, úgyhogy azt mondtam a logopédus néninek, hogy szerszámok és egy eszköz.
Én: És utána mi volt?
Muci: Hát, utána már semmi, mert velem nem nagyon beszélgetett utána, csak a többiekkel.

És egyrészt eléggé nevettem, miközben mondta, másrészt megbeszéltük, hogy az tévedett, aki a könyvet csinálta, de most komolyan, (jó esetben csak) középiskoláig azon kell vitatkoznom az ún. pedagógusokkal, hogy megmondhatjuk-e a gyereknek, hogy a gomba nem növény? Hogy a szív nem <3 alakú? Hogy a bálna nem hal? És soha többé nem kapok munkát, mert kiderül, hogy nem tudok fordítani, mindenki csak azért fog felhívni, hogy üvöltözzön velem, a gyerek örökre boldogtalan lesz, én örökre nadrágokat fogok számolni, és soha többé nem süt már a nap?

Szóval éppen ezen gondolkoztam hazafelé menet, és arról próbáltam magam meggyőzni, hogy ez azért így, ebben a formában lehetséges, hogy drámai túlzás, amikor kiderült, hogy a kukát is elfelejtettem reggel kirakni.

…mert a rendszergazda megfenyegetett, hogy nagyobb társaság előtt vissza fog vágni nekem a tőlem származó “te egy másfajta szépség vagy” idézettel, és erre az esetre felkészülve szeretném tisztázni az eredeti kontextust.

Én [általam érthetetlen okokból a nem egészen egy kezemen megszámolható egyéjszakás kalandjaimat magyarázva a rendszergazdának]: De az nem úgy volt, hanem úgy, hogy éppen itt dolgoztak, és amikor reggel, félálomban, pizsamában kibotorkáltam, akkor volt egy pillanat…tudod, ő egy nagyon helyes, szőke, kék szemű srác, és egy szál atlétában volt a kidolgozott felsőtestével, de nem ez volt a lényeg, hanem hogy úgy sütött be éppen a nap, hogy világított tőle a haja, meg az apró szeplői az arcán, és valahogy olyan őszinte, naiv kedvességgel mosolygott fel rám, hogy úgy éreztem, mintha ő maga lenne a nap, és egyenesen rám sütne. És utána sem a szex volt a lényeg, hanem ezt a pillanatot szerettem volna visszahozni, de nem sikerült.

A rendszergazda [nem kevés iróniával]: Bazmeg, ez annyira megható, hogy színdarabot kellene belőle írni. Az Alföldinek kellene belőle színdarabot írnia.

Én [arra gondolva, hogy akinek ilyen barátai vannak, annak nincs szüksége ellenségekre]: Csak attól tartok, hogy ő ilyen aganccsal furán hadonászó pasasokat tenne bele, meg ketrecét rázó gorillát.

A rendszergazda: Vagy delfineket. Á, nem, az Alföldi nem ereszkedik le olyan olcsó, hatásvadász eszközökig, mint a delfinek, ő tényleg gorillát rakna. Kit is játszana a gorilla?

én: A szimbóleumot.

A rendszergazda: Ja, értem. Mindenesetre kösz a csajozási tippet, megpróbálom majd bevetni. A szemem már megvan hozzá.

én, kedves hangon [igen, a rendszergazdának sincs szüksége ellenségekre]: Igen, maradjunk annyiban, hogy a szemed tényleg megvan hozzá.

A rendszergazda: Miért, szerinted nem tudnék ugyanilyen hatással lenni nőkre, mint rád az iparművész?

Én: Tudod, az egy ritka pillanat volt. Ő a fiatalságot, az életerőt és a sugárzó, sebezhető, őszinte kedvességet személyesítette meg számomra abban a pillanatban.

A rendszergazda: És én nem lennék erre képes?

Én: …

A rendszergazda: Naaa, nem lennék erre képes?

Én: …rendszergazda, tudod, te egy másfajta szépség vagy.

(na, és ezen a ponton jött a mindkettőnk részéről artikulálatlan röhögésbe fulladó vendetta ígérete).

Ezt mondaná Ryan Gosling csak kevesek számára érthető Roger Waters-áthallással a ma délutánomról (rare angus, jack daniels barbecue-szósz, új rúzs), ha meséltem volna neki róla, de hát nem meséltem:

(Idézet innen).

Én nem tudom, hogyan történhetett, de a könnyű esti vacsora után valahogy belesodródtunk egy maratoni sous vide szeánszba:

A végére már teljesen elveszítettem a józan ítélőképességemet, és vidám, kétes identitású állatkát alkottam a rozmaringos kacsamájból:

Írnék egyébként intellektuálisabb dolgokról is, de a legintellektuálisabb párbeszédünk az volt, amit lejjebb közlök, és a tudatállapotomat az is jelzi, hogy holnapra egy henteshez szerveztem randit.

Én (miután a rendszergazda megérkezett a kutyasétáltatásból/beszerzőkörútból): Jé, nyitva volt a pék? Azért, mert albán, vagy mit mondtál?
Nemén: Aha.
Én (szórakozottan keresve valamit, amit kritizálhatok, nehogy azt higgye, hogy már nem is kedvelem): Miért magyar tejfölt hoztál, amikor tudod, hogy nem szeretem a magyarokat?
Nemén (megszokott gyengéd hangnemében): Mert ugyan albánt akartam hozni neked, b+, de az a k albán sajnos pék.

Mit szólnál, ha vacsorára pirítanék egy kis bacont, rádobnám a sztrapacskát, majd ráütnék még néhány tojást?

Azért került bele egy kis császárhús, póréhagyma és erdélyi szalonna is, hogy ne legyen annyira sovány.

Tegnap (táskámban egy doboz ukrán csokoládéval, egy doboz ukrán teával és egy koponya alakú tengeri kaviccsal, de erről majd máskor) elmentem Dr. Meskó Bertalan előadására, amiről annyit tudtam, hogy Az orvoslás jövőjéről a címe, és, idézném, “nagyon jó lesz”. Útközben azért még rákerestem a telefonomon, és kicsit fennakadtam azon, hogy van-e olyan, hogy orvosi jövőkutató, de túltettem magam rajta, manapság már 4D moziba járunk, egy szavam sem lehet.

Meskó Bertalan (doktor) nagyjából azzal kezdte, hogy ezt a szakmát ő találta ki magának (persze van rendes végzettsége, meg minden), amivel rögtön a szívembe lopta magát, én nagyon szeretem, ha valaki nem azon nyávog, hogy jaj de rossz a munkahelye, miért nem hoznak létre számára egy olyan munkahelyet, ami neki tetszik, hanem megcsinálja, hogy azzal foglalkozhasson, amit szeret.

A másik, ami rögtön feltűnt, az volt, hogy Meskó Bertalan (barátainak csak Berci) rendkívül karizmatikus személyiség. Ezt mondjuk nem így fogalmaztam meg magamban, hanem egyszer csak az volt, hogy tök jól éreztem magam, nevettem, ahol kellett, könnybe lábadt a szemem a megható internetes történeteken, úgy kezdtem érezni, hogy mégiscsak van remény bolygónk jövője számára, és úgy általánosságban véve nagyon kellemes lett a közérzetem (az első másfél órában mindenképpen). És rám nem nagyon szoktak előadók így hatni, akármilyen karizmatikusak, valószínűleg azért, mert a karizmájukkal nem az én fajtámat szokták targetálni, M. B. viszont vitathatatlanul értelmes dolgokat is mondott, nem csak jól.

A két és fél óra utolsó egy órájában valamiért viszont már nem éreztem magam annyira jól, bár megfogalmazni nem tudtam volna, hogy miért, úgyhogy elindultam a Parlament mellől (ahova a felújítások miatt autóval nem tudtam bejutni, úgyhogy metróval mentem, de a felújítások miatt a metró nyolc után már nem jár) gyalog, nagy kerülővel (a felújítások miatt, ezért tart itt ez az ország) a rendszergazda felé (nem járunk, vagy ilyesmi, csak mióta vidéki lettem, néha két program között nála dekkolok), és útközben visszajátszottam az egész előadást a fejemben az átlagon felüli verbális memóriám segítségével.

Az alapfelvetés ugye az volt, hogy az orvoslás jövője körülbelül holnap teljesen meg fog változni, a beteg lesz a középpontban, és vége szakad az orvostársadalom patriarchális, felülről irányító hozzáállásának. A kérdésekre, hogy ez mégis hogyan fog itthon megvalósulni (ismerjük a körülményeket) nagyjából az volt a válasz, hogy nincs más lehetőség, mint a változás (őszinte hittel), és hogy ez máris folyamatban van, például M. B. és csapata létrehozták a Webicinát, ahol mind az orvosok, mind a betegek szakmailag szűrt információt (cikkeket, linkeket, stb) kapnak bármilyen adott orvosi témakörben. Tehát a válasz a neten ingyenesen elérhető, hiteles és alapos informálás.

Az többször elhangzott, hogy a Skype, a Facebook, stb, mennyit segíthet az orvos-beteg kapcsolaton. Arra a kérdésre, hogy a javarészt többé-kevésbé netanalfabéta orvosok (és betegek!) világában hogyan lehet ezt megvalósítani, az volt a válasz, hogy úgy, ha az orvosok eljárnak M. B. (egyébként ingyenes) előadásaira.

Ami a legjobban aggasztott valahol mélyen, az volt, hogy a kérdésre, hogy M. B. miből él, az volt a válasz, hogy bizonyos gyógyszergyárak fizetnek a Webicina szűrt tartalomtovábbításáért. Itt azért felmerült bennem, hogy ilyen állat nincsen, a gyógyszergyárak nem fogják outsourcingolni a tartalomszűrést, továbbá a gyógyszergyárak említése eleve red flag számomra, ismerjük őket. Mármint alapvetően nem hasonlítanám őket a sátánhoz, elvégre gyógyszereket készítenek, és nem az emberiség kiirtására törekednek, de nagyon zavaros a gyógyszergyárak és az orvostudomány kapcsolata; egyrészt rengeteg kutatást pénzelnek, másrészt viszont természetesen olyan kutatásokat, amelyek az ő anyagi malmukra hajtják a vizet, harmadrészt pedig ők is csak azokban a statisztikákban bíznak, amelyeket ők maguk hamisítanak. Lényeg, hogy felmerült bennem a (természetesen minden bizonnyal alaptalan) gyanú, hogy ha a gyógyszergyárak fizetnek a Webicinának, akkor minden bizonnyal inkább a mások felé sugárzott tartalmak szűréséért fizetnek (ld. még összegyűjtött összeesküvés-elméleteim).

Úgyhogy azzal estem be a rendszergazdához, hogy te, a M. B. szerintem igazából egy marketinges, aki a saját termékét marketingeli, majd, miután megvitattuk a rendszergazda aktuális nőügyeit, megállapodtunk abban, hogy azért a termék tényleg jó, M. B. nagyon profi marketinges, és van mögötte tartalom (szűrt). Utána rákerestem az életrajzára (igazából részben azért, mert megesküdtem volna, hogy vagy nyilas, vagy esetleg átlóg a bakba, már horoszkópilag, nem politikailag, és tényleg, de ez annyira nyilvánvaló volt, a nyilasok szoktak ilyen magukkal ragadóan fölé célozni az elérhető céloknak, elnézést), és abban volt ugyan pár necces dolog (a hazipatika.hu-t nem látogatja napi több millió felhasználó, a publikációk listája nem annyira meggyőző (ezt viszont helyettesítheti – részben vagy egészben – a blog, a Webicina szerkesztése), egy olyan hírportál, amelyik az impresszumában sem tünteti fel az embert, nem számít munkaadónak, akkor sem, ha az ember publikál oda, stb), de utána elkezdtem dobálgatni a dolgokat a mérlegekbe, és arra jutottam, hogy ez az egész Meskó Bertalan-dolog azért mégiscsak inkább jó, mint rossz, a következők miatt:

• Ingyenes előadások és anyagok egy elég fontos témában – az orvos-páciens viszony átalakítására tényleg szükség van, és nagyon valószínűnek tartom, hogy akár csak laikusként is érdemes meghallgatni M. B.-t a Semmelweisen idén ősszel minden kedden (kettőkor angolul, fél négykor magyarul). Itt van egyébként körülbelül a tegnapi előadása, kicsit másképp sorakozó, de azonos panelekkel.
• A crowdsourcing* hasznossága. Ez az orvosoknál különöen fontos lehet, mert akármilyen zseniális is egy orvos, fizikai okok miatt nem lehet mindenre kiterjedő lexikális vagy gyakorlati tapasztalata, míg mások esetleg pont találkoztak már ilyesmivel. Ez a beteg érdekeit szolgálja, kölcsönösségi alapon működik, szerintem nagyszerű dolog (és régen is volt olyan, hogy konzultáció, de mennyivel hasznosabb, ha több ezer kollégával csinálja az ember).
• Az egésznek az optimizmusa. Dr. M. B. optimizmusa. Én alapvetően nagyon szeretem a konstruktivitást, és mostanában nagyon ritkán találkozom vele (valahogy az utóbbi időben mintha meggyűlt volna, hogy mindenki másokban keresi a hibát, vagy az akadályokat gyűjtögeti). Ezt már írtam, de szerintem nagyon hasznos példa, hogy M. B., ahogy ő fogalmazott, nem volt boldog, ezért kitalált magának egy szakmát, és megcsinálta. Találjunk ki dolgokat, beszéljünk arról, hogyan csináljuk meg, és csináljuk meg őket, és akkor minden jó lesz. Nem csak az orvoslásban.
• A Webicina tényleg jó dolognak tűnik (bár egyelőre csak átfutottam). Van rajta online tanfolyam online teszttel is.

Az a lényeg, hogy végső soron inkább thumbs up, mint thumbs down, de ezért ez necces volt.

* Ezt én is csináltam kicsiben a fordításokkal (egy-egy kérdés bizonyos nehezen megoldható fordítási problémákkal kapcsolatban), szerintem alapvetően tök jó dolog, akik ötletelnek, azok élvezik (én is élvezem másoknál az ilyesmit), és több emberből nagy valószínűséggel jobb megoldás sül ki. Én azért hagytam abba, mert kaptam pár kritikát arra, hogy akkor biztosan nem is tudok fordítani, és ez egyébként is kihasználás, stb, annyira pedig nem számított érdemben, hogy ilyesmivel akarjak foglalkozni miatta (lehet, hogy majd külön blogban).

Mivel nemrég értem haza a Budapest egyik oldaláról a másikra és vissza vezető, gépjárművel megtett utamból (vasárnap este 26 km/órás átlag* annak ellenére, hogy nekem nincsenek gátlásaim, ha a sebességről van szó), ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy verseket blogposztot írjak a magányról.

Azzal kezdődött, hogy több ízben előfordult már velem, hogy gyakoroltam némi introspekciót (ez elég szórakoztató tud lenni, bár regényfelütésnek nem annyira izgalmas), és már aránylag régen rádöbbentem, hogy nekem szükségem van némi egyedüllétre (a romantikus párkapcsolatok és a baráti összejövetelek mellett, amelyre szintén szükségem van), sőt, az átlagosnál talán valamennyire többre, mondjuk napi pár órára (havi szinten szabadon összevonható és csoportosítható). Mivel hajlamos vagyok elnéző lenni magammal, nem az volt erre az első reakcióm, hogy kezeltetni kéne engem (bár biztos erre is van valami support group, amelynek a tagjai rendszeresen nem gyűlnek össze***), hanem hogy oké, ez van, akkor úgy kell igazítanom a dolgokat, hogy meglegyen ez nekem (legfeljebb majd titokban csinálom, mint a zugalkoholisták).

Utána az Univerzum mintha rákapcsolt volna arra, hogy tájékoztasson engem bizonyos dolgokról. A sarkkutatós fordításomnál még nem gyanakodtam annyira, mert ott a főszereplőnek a magány ellenére inkább azzal volt baja, hogy nem volt mit ennie, pszichés problémákat okozott neki az A-vitaminban gazdag huskymáj, illetve folyamatosan gleccserhasadékokba zuhant, ami elég kellemetlen. De egyrészt kiderült, hogy amikor egyedül volt, akkor kábé az egész túlélés fejben dőlt el nála, másrészt amikor nem egyedül volt éppen, akkor halálra idegesítették azok a társai, akiket amúgy, civilizált távolságtartással járó körülmények között kedvelt (ahogy Mel Gibson mondta a The Million Dollar Hotelben, familiarity breeds contempt).

Ekkor a sors szeszélye folytán lefordítottam a Going Solót Eric Klinenbergből, aki egy szociológus, és ez a könyve egy szociológiai kutatás eredményeit foglalja össze az egyedül élőkről. Klinenberg egyébként családos ember, és azért vállalkozott erre a projektre, mert anyagi támogatást kapott rá megriasztotta, hogy Amerikában mennyien élnek egyedül, és kíváncsi volt, hogy miért, és ez milyen következményekkel jár a társadalomra és az egyénre nézve.

Ebben a könyvben az volt számomra meglepő, hogy nem azt hozta ki belőle, hogy mivel társas lények vagyunk, az egyedül élés káros deviancia, hanem (nagyon röviden összefoglalva) azt, hogy aki (rendezett anyagi viszonyok között) egyedül él, és vannak barátai meg valamilyen magánélete, viszont van “saját ideje” is, az átlagban boldogabb, mint aki házasságban él, és jóval boldogabb, mint aki hosszú ideig házasságban élt, utána elvált, vagy meghalt a házastársa. Klinenberg kutatásai szerint azért élünk (sokan) egyedül, mert a fejlett országokban ezt megengedhetjük magunknak, és az egyedül élés legsúlyosabb velejárója nem a magány (szerinte bizonyos mértékű “konstruktív magány”, amikor az ember elengedheti magát, nem stresszeli egy másik, bármennyire szeretett ember jelenléte, és gondolkozhat dolgokon, vagy a hobbijának szentelheti az idejét, sokkal kiegyensúlyozottabbá tesz mindenkit), hanem az, ahogyan a társadalom stigmatizálja vagy egyenesen negatívan diszkriminálja (munkahelyi hátrányos megkülönböztetés, adózás, kölcsönfelvételek, biztosítás, stb) az egyedül élőket, és az, hogy az egyedül élők hátrányosabb feltételekkel jutnak hozzá bizonyos szolgáltatásokhoz (egyedül utazás, stb). És arra jutott, hogy a társadalomnak kellene adaptálódnia az egyedül élőkhöz és a magányt kedvelőkhöz, nem pedig fordítva (vagyis azt mondta, hogy tök normális vagyok, ami elég rendes tőle). Erre példaként felhozza például a stockholmi Färdknäppent, amely egy olyan társasház, ahol negyven feletti gyermektelen párok (Svédországban az a normális, hogy a gyerekek 18 évesen elköltöznek a szüleiktől) vagy egyedülállók élnek saját lakásokban, de közös mosodával, közös étkezdével, konditeremmel, stb, és így sokkal kisebb szénlábnyomot hagynak, mint más hasonló párok, ugyanakkor van lehetőségük az elkülönülésre is, de a társaságra is.

Ami elég megdöbbentő volt nála, az az, hogy több kutatás és vizsgálat azt hozza ki, hogy az együtt éléssel járó párkapcsolattal a modern társadalmakban általában a férfiak járnak jobban, és a nők kevésbé, több okból is (több házimunka, több stressz, és nagyobb a valószínűsége, hogy idős korban a nőnek kell ápolnia és meggyászolnia a férfit, mint fordítva).

Utána lefordítottam Kim Stanley Robinsontól a 2312-t, amelyet scifi-krimiként kezdtem el, na hát annak nem jó, mármint az elején tudtam, hogy ki a gyilkos****, bár végig reménykedtem valami csavarban. Viszont filozofikus sci-fiből szerintem nem olvastam még jobbat (ugyanakkor történet is van benne, csak nem a krimi a lényeg, hanem a szereplők személyiségfejlődése, mintegy rite of passage-regény), és megdöbbentő módon kábé ugyanazzal foglalkozik, mint a Going Solo, csak itt az űrben vannak a fejlett társadalmak, de a főhősök (akik a most átlagosnál sokkal tovább élnek) ugyanezeken gondolkoznak (együttélés/különélés, milyen formában, milyen berendezkedésben boldog az ember, ha bármire van lehetősége), és nagyjából ugyanarra az eredményre jut az egész, mint Klinenbergnél.

Ebben a könyvben volt még egy érdekes fogalom, amely megkönnyíti az egyedüllétet és az egyedül utazást, a pszeudoiteratíva, vagyis a napirend és a szokások strukturálása nagyjából azonos módon az első naphoz/előforduláshoz képest (tehát ha egy étteremben először a sarokasztalhoz ül le az ember, akkor hajlamos lesz a következő alkalmakkor is, kialakítja az útvonalait, stb). Tapasztalatokban változatos életem során egyébként az is kiderült számomra, hogy bizonyos magányos és/vagy stresszes szakmáknál is ezt ajánlják pszichológiai segítségként (a napirend strukturálását és pontos betartását, vagy legalábbis viszonyítási pontok létrehozását, mint az ötórai tea, ilyesmi), a gyerekem meg egyenesen függő ettől, nagyon kell neki ösztönösen, pedig nem él egyedül (állítása szerint nem is fog, hanem mindig velem lakik majd, ez egy kicsit megnyugtat, hogy legalább öt évesen nem akar különköltözni).

Na és ekkor néztük meg a Gravitációt (ajánlom a Westendben, a 4D-s***** moziban, mert ott rázzák a széket, spriccelnek és szagoznak, ami egy űrben játszódó akciódús filmnél nem hátrány), ami viszont (egy bizonyos síkon, de ez nem zavarja az érdekességét) a trauma utáni pszichológiai elszigetelődésről és az exogén depresszió tüneteiről szól (hallottam egy olyan elméletet is, hogy egy műtétről, ahol Clooney az orvos), rengeteg áthallás van a párbeszédekben is, eddig kétszer láttam, és tök jó keretes szerkezetet ad a sarkkutatós könyvvel, mert itt is fejben dől el.

Na, és mivel én hiszek valamennyire az Univerzum jeleiben, most valószínűleg be fogok szerezni egy nagyobb készlet benzint és számszeríjat, továbbá pár steampunk kiegészítőt, mert ennyi egybeesés után nem tartom kizártnak, hogy nemsokára bekövetkezik az apokalipszis, és erre próbál felkészíteni a sors jóindulatú, de csalásra hajlamos keze. Majd a garázs szerelőaknájában tartom a konzerveket, vagy ilyesmi.

* Egyébként rájöttem, hogy ezért tart itt ez az ország, mármint rendben**, kritikán aluli a közoktatás, korruptak a politikusok, magasak az adók, alacsonyak a jövedelmek, de számomra valahogy ebben csúcsosodik ki a hatalommal rendelkezők semmibevevése az ún. nép felé, ahogyan az időnkkel szórakoznak. Én amúgy sem vagyok az a türelmes fajta, de oké, azt elfogadom, hogy a gyerek lassan öltözködik (mert egy géniusz, aki a géniuszi gondolataival van elfoglalva, nem a zoknival), hogy visszaküld a fókájáért (mert cuki), hogy felnőtt emberek tartósan harmincnyolccal haladnak ötvenes, egyenes, belátható szakaszokon (erre nem tudok igazán magyarázatot, de elfogadom, hogy a demokrácia velejárója, és tényleg csak egy kicsit megyek a seggükben, és csak kiemelt esetekben villogok), az viszont nem oké, hogy ugyanazokat az utakat a haverok két-három évente felújítják olyan alapanyagokkal és technikával, amelyek két-három évig bírják (ott, ahol élek, egyébként az elmúlt másfél év alatt háromszor túrták fel és aszfaltozták újra ugyanazt az utat, és továbbra is vannak kátyúk), hogy minden állami intézményben órákat kell várakoznom olyan dolgokra, amelyekért egyrészt fizetem az adót, másrészt fizetem a pofátlan illetéket, hogy órákat vesz el az életemből a céges és magánjövedelmi könyvelésem követése, stb, amikor ezeket az órákat tölthetném a gyerekemmel legózva, munkával, falfestéssel, idióta státuszok posztolásával a facebookon, magánélettel, azzal, hogy bánatosan nézem az ablakon lecsorgó esőcseppeket és az élet értelmetlenségén gondolkozom, vagy még ezer másik a dugóban állásnál (vasárnap este!) sokkal szórakoztatóbb dologgal. Személy szerint igen hatékony választási lózungnak találnám azt, hogy “mindenkitől hetente két órával kevesebbet fogunk elvenni”.

** Mármint csak retorikailag van rendben, amúgy nincs.

*** Amúgy erre az én support groupom az L., akivel múltkor éppen telefonon csacsogtunk dolgokról (nem pedig jártunk, vagy ilyesmi), és éppen arról tájékoztattam, hogy rájöttem, hogy nekem nem kéne XY-nak tanácsokat adnom, mert gondolkoztam, és ráébredtem, hogy ő nem szeret/bír egyedül lenni (vegyük észre a hősnő személyiségfejlődését), mire az L. teljes természetességgel azt felelte, hogy “aha, ellentétben velünk, akik annyira szeretünk egyedül lenni, hogy az már beteges”.

**** Átvitt értelemben.

***** Amúgy a négy az új három, már 4G is van, meg minden, őrület!

Ezzel az a helyzet, hogy hála az égnek, négy különböző országban tanulhattam, ennek során kialakult egy határozott elképzelésem arról, hogy mi az, ami az oktatásban (felhasználói szempontból) működik, és bár határozott meggyőződésem, hogy természetesen egy megismételhetetlen, egyedi hópehely vagyok, de azért ezen elképzeléseim nem annyira valóságtól elrugaszkodottak.

A Szovjetunióról (igen, ennyire öreg vagyok) például sok mindent el lehet mondani, de az jó volt, hogy a tanárok úgy álltak hozzá az egészhez, hogy a tanulás érdekes és izgalmas dolog, akinek kevésbé megy, annak fel kell kelteni az érdeklődését, és nem a büntetésre ment ki az egész, hanem arra, hogy milyen klassz megérteni a mindent. A természettudomány-tanároknak például kifejezetten csillogott a szeme, ha felfogtunk valami nehezet, a tankönyvek egyértelműek és a mi szókincsünkkel is követhetőek voltak (továbbá az iskola könyvtárából kölcsönözhetőek, de venni is lehetett). Egyébként a későbbi itthoni, kéttannyelvű középiskolámban is az orosz matekot választottam, és ha az órán eszembe jutott valami érdekes kérdés az adott témával kapcsolatban, akkor a tanár simán hagyta, hogy azt próbáljam megoldani a rendes órai munka helyett, majd utána megbeszéltük.

És bármennyire gyűlöltük az egyenruhát, azért igazából nagyon kényelmes volt, hogy reggel nem kell gondolkozni, mit vegyünk fel (nem csak köpeny, teljes ruházat volt), mondjuk úgy érzem, ez itthon és manapság elég nagy ellenállásba ütközne, de akkor is.

Ja, és az úgynevezett technikán a fiúk rendes szerelőműhelyben dolgoztak, a lányok meg egyik félévben főztek, másik félévben varrtak (varrógéppel), de némi villanyszerelést például mindkét csapat tanult, ami nem jött annyira rosszul (noha máig nem hiszek az áramban).

Az amerikai középiskolában az tetszett nagyon, hogy bizonyos keretek között választani lehetett tantárgyat, félévente összesen hatot; kötelező volt valamelyik matematika (de opcionális, hogy az geometria, trigonometria, algebra, stb, és milyen szinten), valamelyik angol, egy idegen nyelv, egy természettudományi tantárgy, egy társadalomtudományi tantárgy (történelem, szociológia, stb), egy tárgyat meg teljesen szabadon lehetett választani. Egy nap legfeljebb négyfajta tantárgy volt (de hosszabb ideig tartottak), az órarend pedig kétnaponta váltogatta egymást (“A” napon az órák egyik fele, “B” napon a másik fele).

Nálam az egyik szabadon választott tárgy pl. az úgynevezett Art volt, amelyet egy műteremben tartottak, és azzal kezdődött, hogy a tanárnő körbeadott néhány albumot, és elmagyarázta a különböző képzőművészeti formákat és stílusokat (mittomén, agyagszobrászat, olajfestészet, szénrajz, kollázs, whatever), utána pedig ki voltak jelölve havi projektek, amelyek keretében adott témán belül kellett létrehozni valamilyen stílusú (ami éppen megtetszett) műalkotást, a tanárnő pedig körbejárt, elmagyarázta az adott technika alapjait és finomságait, és hajrá (én legnagyobbrészt olajfestettem). Az egész nagyon inspiráló és kötetlen volt, és közben mintegy mellékesen egy csomó művészettörténetet is tanultunk (mert persze szabad akaratunkból megnéztük, hogy a többiek mit csinálnak, kik csináltak még olyat, és mi benne az érdekes, és egyébként is, mi választottuk, hogy ezt akarjuk csinálni).

A matekról annyit, hogy a matematika ugye definíció szerint egy logikus, könnyen tanulható tantárgy, kivéve Magyarországon, ahol alulfizetett, hozzá nem értő tanárok írják a tankönyveket, és ugyanebben az oktatási rendszerben tanult tanárok tanítják az egészet, ezért amikor én alkmatra jártam itthon már egyetemen, akkor inkább rendeltem az Amazonról amerikai textbookokat, mert úgy sokkal könnyebben megértettem az egészet (és tudom, hogy büszke magyarok vagyunk, de első körben talán akkor is érdemes lenne minden oktatási szinten importálni a tananyagot a gyerekek folyamatos frusztrálása helyett).

Az angol (tehát az irodalom és a nyelvtan) szintén projektekre épült, minden hat hétre ki volt adva egy könyv, amelyről egy ún. critical essayt kellett írni. És ami a lényeg, megmondták, hogy hogyan (milyen egy akadémiai fogalmazvány felépítése, hogyan tagoljuk a szöveget, hogyan vezessük át egyik bekezdést a másikba, hogyan alkalmazzuk a retorikai eszközöket benne, stb). A másik fontos dolog, hogy az viszont nem volt megmondva, hogy a kánon szerint milyen véleményünk kell legyen az adott könyvről, hanem ki kellett választani valamelyik aspektusát, és arról írni. Saját gondolatokat. Helyesírás-ellenőrzővel (igen, azért annyira öreg mégsem vagyok). Ezenkívül kéthetente volt szókincsbővítő teszt, vagyis kaptunk egy listát bonyolultabb szavakkal (mint itthon az idegen szavak), és ezeket kellett adott mondatokban elhelyezni, meg szinonímákkal és antonimákkal összepárosítani, ilyesmi, a többi időben pedig mindenféle olvasmányokat vettünk át órán, leginkább beszélgetős stílusban.

Tájékoztató értékelést negyedévente kaptunk, és akié 90% felett volt, annak mindenféle kedvezmények jártak (például nem kellett beülnie a tanulószobába a két naponta egyszer bekövetkező lyukasórán, hanem azt csinált, amit akart, ilyesmi). Az irodában mindenféle problémánkat elintézték, és semennyire nem köpték le közben az embert, a könyvtárban, ha olyat kerestem, ami nem volt bent, megrendelték egy másik iskolai könyvtártól, a tankönyveket pedig ott is lehetett kölcsönözni (továbbá calculuson függvényrajzolós számológépet is kaptunk, szintén kölcsön).

És amikor éppen valami fontos esemény történt az országban vagy a nagyvilágban, akkor simán megszakították az órákat, és megbeszélték velünk a tanárok (az O.J. Simpson-ítélet kihirdetését például élőben néztük végig), beleértve a morális és a jogi szempontokat több aspektusból, ott egyszerűen ez volt a normális (és hozzátenném, hogy egy vidéki, 2000 fős kisváros középiskolájába jártam a konzervatív New Englandben).

És akkor itthon, tizenhét évvel később, amikor a gyerekemet akarom beíratni iskolába, az a normális, hogy rettegnie kell majd mindenféle hülyeségek mindenféle szankciójától, ha azt szeretném, hogy tudjon is valamit az adott tantárgyból vagy a világból, akkor nekem kell megtanítanom neki, és hogy basszus, krétakrízisek, kétszáz évvel ezelőtti erkölcstan, és napi tornaóra a folyosón, azért, mert csak.

Ha már szóba került a rendszergazda, úgy érzem, hogy benne is magot vetettem és csírát hajtattam azzal a kijelentésemmel, hogy nekem hízelegni kell, más magyarázatot nem tudok arra, hogy bár már azt hittem, a múltbéli diskurzusaink után ő engem semmivel nem képes meglepni, kínos helyzetbe hozni, hogy nem mondhat olyasmit, amire nem tudok válaszolni, ez most mégis bekövetkezett.

Az úgy volt, hogy átmentem hozzá hétfőn, ezúttal két géppel a hónom alatt, az egyik romlott volt, és éhesen, amiben idáig nincs semmi szokatlan. Lebicikliztünk a partra valami főtt ételért, közben párszor beszólt a kerékpározási technikámra, én párszor beszóltam az övére, minden a megszokott kerékvágásban ment úgymond. Utána feljutottunk az objektumba, ahol én természetesen bevetettem magam az első adandó internet elé, ő meg kiment a konyhába morogni, hogy azonnal keljek fel a gép elől, mert már tálal, melegít, meg minden, én pedig időhúzás végett, de hogy ennek ellenére érezze, hogy hallom és megértem a benne dúló érzelmeket, kicsit elváltoztatott hangon interpretáltam a szerintem benne felmerülő belső monológot, miszerint “…mert egész nap áldozatokat hozok érted, most is azért dolgozom, hogy legyen mit enned, itt gályázom, te meg arra sem vagy képes, hogy kivonszold az asztalhoz a seggedet…”, mire a rendszergazda közbevágott, és megszokott élces megjegyzései helyett azt mondta, hogy (wait for it):

– A te kis seggedet, drágám, nem kell vonszolni, az mintegy szárnyakon suhanva kiröppen ide.

Azóta is csak egy magyarázatot tudok elképzelni a dologra, azt, hogy tényleg nagyon éhes lehetett.

Szóval vannak megoldandó problémáim, és ezekkel azt csinálom, hogy kitalálok magamnak más problémákat, amelyekkel foglalkozhatok, például utánanézek, hogy kire szavazzak, amennyiben arra kerül a sor, utána pedig felhívom a rendszergazdát (rosszkor volt rossz helyen), és aránylag részletesen tájékoztatom arról, hogy fel vagyok háborodva (a körülmények sajátos alakulása folytán ingyen tudok vele telefonálni, de erről ő tehet).

Felháborodásom tárgyát leginkább az képezte, hogy az összes párt az érzelmeimre próbál hatni, de nem jól. A Fidesz például azzal, hogy ők a Fidesz, az ellenzéki pártok pedig annak a vitathatatlan ténynek a különböző változataival, hogy ők nem a Fidesz*, a többi meg olyan általánosság, hogy fontosak nekünk a folyóvizeink és a demokratikus értékek. Nem tagadom, hogy nekem szoktak lenni érzelmeim, és azokra hatni is lehet (elvégre én csak egy lány vagyok), de ahhoz valahogy rafináltabban kellene hozzáállni (nem vagyok egy egyszerű lány, na), például, magyaráztam a rendszergazdának, ha már ragaszkodnak ehhez a módszerhez ahelyett, hogy a számomra fontos témákban határozott, körülírt programot raknának elém*, akkor legalább adhatnának egy jó kiállású fiatalembert, akibe szerelmes lehetek. Esetleg hízeleghetnének.

A Bajnaiba például tök szívesen szerelmes lennék, fejtettem ki bővebben, mire a rendszergazda azt felelte, hogy a Bajnainak aránytalanok egy kicsit a végtagjai, mint az egyik volt csajának, és nős. Erre én azzal érveltem, hogy nekem tökre tetszett az a volt csaja, és a házasság sem akadály, mert plátóian akarok szerelmes lenni, és ebben lényegében igazából az akadályoz meg, hogy oké, hogy a többi választópolgárt egységsugarú választópolgárnak nézik, de azért nekem írhattak volna külön egy levelet, hogy “Kedves Vezetéknév Keresztnév (barátainak csak lucia), tudjuk, hogy neked nem elég az, hogy mi nem vagyunk a Fidesz, ezért elnézést kérünk tőled, és az alábbiakban tájékoztatnánk a valódi, titkos programunkról, már ha van nekünk ilyen”.

A rendszergazda erre hümmögött egy kicsit, majd azt felelte (még soha nem okozott nekem csalódást a problémamegoldás terén), hogy talán rá tudja venni erre a Bajnait (és itt mellékvágányként felidézte, hogy neki tök furcsa volt, hogy egy nyilvános előadása alatt Gordonnak szólították, de én mondtam, hogy ezért a szüleit tenném felelőssé, amiről a rendszergazdának Kálmán Olga, alias “kedves Kálmán” jutott eszébe), viszont akkor én is körvonalazzam határozottan, hogy mit mondjon/írjon neki.

Ezen egy kicsit elgondolkoztam, majd valóban körvonalaztam, hogy tájékoztassa arról, hogy szeretnék belé szerelmes lenni, ezért próbáljon küzdeni, de nem akarom, hogy ez a családi kapcsolataiban feszültséget okozzon, és ha ebben segít, szívesen beszélek a feleségével is. Erre a rendszergazda azért közbevágott, hogy miért akarok én a Bajnai feleségével beszélni, úgyhogy felvilágosítottam, hogy azért, mert tudom, milyen idiótán kommunikálnak néha a férfiak, és nem akarom, hogy a Bajnai (barátainak csak Gordon) kegyeimért folytatott küzdelme abba torkoljon, hogy egy szép napon megjelenik a kapumban egy bőrönddel (játssza Ryan Gosling), és azzal, hogy kirúgta az asszony, mert én igazából nem akarnék járni vele, vagy ilyesmi, de ezt valahogy finoman kellene vele közölni, nehogy megbántsa.

Itt már elég későre járt, úgyhogy nagyjából ennyiben maradtunk, de azóta lassan ott tartok, hogy inkább alapítok egy saját pártot, vagy nem tudom. Legnagyobbrészt nem tudom.

* Segítenék egy kicsit abban, hogy mivel vehetne meg engem kilóra akár egy többszörös tömeggyilkos is (amennyiben otthon, a négy fal között csinálja, és nem viszi ki az Andrássy útra):

1. Az adózás és a bürokrácia leegyszerűsítésével (ne kelljen könyvelőznöm, ne kelljen ügyvédeznem, ne kelljen külön helyekre utalgatnom, ne kelljen meg nem kapott pénzek után előre adóznom, adják meg, hogy a beérkezett jövedelemből hány százalékot utaljak és hova, viszont bármikor ellenőrizhessem, hogy milyen témákra mennyi ment); intézhessek minden dolgot online;

2. Átfogó közoktatási reformmal, de nem így (ne büntetésközpontú legyen az oktatás, hanem arra épüljön, hogy új dolgokat megtanulni jó és érdekes, legyen félévente kevesebb tantárgy, és életszerűbb, korszerűbb tananyag, viszont az alaposabban, középiskolától lehessen valamennyire választani (pl. hogy mely tantárgyakat akar emelt szinten tanulni az ember, készségtárgyakat, hittan/erkölcstan helyett pedig legyen már vitakultúra, a kommunikáció fajtái a gyakorlatban, és egy “hogyan boldoguljunk el az életben, alapvető jogi és ügyintézési tudnivalók” kurzus), ésatöbbi);

3. A kisebbségek és a gyengék védelme (ezen jelen szinten annyit értek, hogy legalább a hivatalos, törvénykezésben és hivatalos kommunikációban kifejezett álláspont legyen az, hogy a családon belüli erőszak szégyellnivaló dolog (nem olyasmi, ami megesik, ez van), mások bántalmazása származás vagy szexuális orientáció miatt ciki, stb).

Szóval a forgatókönyvíró-gárda így az eseménydús nyár végével azért összeült, hogy megírja, mi történt Tallián Miklóssal (Ben Affleck) azután (jelezném Budapest népszerű szórakozóhelyei felé, hogy még mindig nyitott a lehetőség, hogy inspiráljanak minket, cserébe Tallián Miklóssal (Ben Affleck, ha ráér) náluk fognak történni dolgok), és most is úgy volt az egész, mint ahogy elmeséltem a medúzáknak, hogy hogyan találtuk ki az első évadot*:

Ez talán nem egyértelmű a képről, de komoly biztonságtechnológiai hagyományokkal rendelkező módszerrel dolgoztunk; még ha be is törne hozzánk a TEK, és ellopná a kéziratokat, akkor sem tudnák dekódolni (erre én sem vagyok képes, úgyhogy nagyon remélem, hogy Lam/elvisegydrog igen).

Az este jegyzőkönyve a titkosított részeket kihagyva nagyjából a következőképpen nézne ki:

[tallián miklós, tallián miklós, tallián miklós]

Én: De hát ez nem az a helyzet, hogy odaállhatnék elé azzal, hogy beszélnünk kell a kapcsolatunkról**.
Lam/eed: Nem, ehhez szerintem is korai még.
Én: Esetleg azzal próbálkozhatnék, hogy “figyelj, beszélnünk kellene a másokkal való kapcsolatomról”.

[tallián miklós, Zsófi, Muci, tallián miklós, tallián miklós]

Lam/eed: Szerintem csinálj úgy, mint a Kálmán Olga.
Én: Hogy érted?
Lam/eed: Hát most olvastam abban a kutyás könyvben, hogy nagyon fontos az egyenes beszéd, az egyértelmű kommunikáció.
Én: Te most tényleg egy kutyalélektani könyvből adsz nekem tanácsokat a férfiakkal kapcsolatban?
Lam/eed: Szerintem nincs köztük akkora nagy evolúciós ugrás, ha úgy vesszük.
Én: De mégis mire gondolsz, csapjak a fenekére egy összesodort újságpapírral?
Lam/eed: Inkább arra, hogy dobj el egy labdát neki. De nagyon messzire.

[tallián miklós, tallián miklós, tallián miklós]

Én: És olyan cuki, fontosak neki a kihalófélben lévő pandák, és…
Lam/eed: Azt a helyzetet is meg kellene már oldani valahogy, mondjuk valamelyik éjjel fogni egy láncfűrészt, és kiirtani az összeset, hogy ne legyen már ez a feszültség.
Én: Várj, ezzel adtál egy ötletet, mi lenne, ha odaállnék elé, és azt mondanám, hogy “képzeld, a volt pasim kiirtotta az összes pandát egy láncfűrésszel”, majd miután kivárom, hogy felfogja, és sokkot kapjon, hozzáteszem, hogy “csak vicceltem, nem irtotta ki, és nem a volt pasim”, na?
Lam***: Ööö…

Szóval az életben az az egyik legrosszabb, hogy az ember nem valósíthatja meg az ellenállhatatlanul vicces ötleteit (kivéve, ha tévésorozatot ír belőlük). Stay tuned.

* Késő este volt, nagyon sokat ittunk, és egyszer csak megtörtént.

** Ööö, nem Tallián Miklósról volt szó, bár szerintem ő is korainak érezné ezt.

*** Pusztán a biztonság kedvéért, nem járunk, vagy ilyesmi, bla-bla.

Az egész azzal kezdődött, hogy égve hagytam a kocsiban a villanyt egy plakátmagányban ázó éjjelen, mert részben a határidőimmel voltam elfoglalva, részben azzal, hogy minél gyorsabban minél több rettenetes dolgot sikerüljön összeszednem Münchenről (it’s a dirty job, but somebody’s gotta do it) annak indoklása végett, hogy miért ne költözzön a pasim Münchenbe (illetve ha mégis, akkor én miért nem fogok odamenni). Mindeközben nőtt a hajam.

Ennek eredményeképpen kiderült, hogy Münchenben aránylag gyakran meghalnak emberek, és élnek pedofilok, továbbá sikerült lemerülnie az indítómotor kisakkujának, és ezekre csak azt a problémamegoldási módszert találtam, hogy felhívom a rendszergazdát, ő majd elintézi. Ő azt javasolta, hogy hívjak egy taxist, aki bebikázza, ami teljesen jó ötlet volt, viszont egyrészt Münchenben továbbra is dúl a pedofília, másrészt bikázás közben kisült valami az elektronikában, úgyhogy beadtam a kocsit szervizbe, és bejelentkeztem fodrászhoz.

Az első szervizben annyit sikerült elérniük, hogy menjen az autó, viszont ehhez ki kellett iktatniuk a kormányszögjeladót*, és egy csomó elektronikus cucc is megszűnt, amelyek közül a legfájóbb a központi zár volt, de például a cédélejátszó sem ment, meg a szent kvarcóra is elmúlt (a kipörgésgátló hibajelzése nem zavart ennyire). Szenvedéseimet csak az tudja elképzelni, akivel előfordult már olyan, hogy nem tudta útközben megnézni a pontos időt.

Itt feladtam az elveimet, és elvittem az autót a hivatalos márkaszervizbe, de ez két napos sztorinak ígérkezett, úgyhogy tájékoztattam a rendszergazdát, hogy nála alszom majd. Ennek egészen addig örült, amíg meg nem érkeztem, enni nem kértem, és kompenzálásként el nem kezdtem szórakoztatni bájos, szellemes stílusomban (előre készültem), ennek ellenére, amikor felhívtak a hivatalos márkaszervizből azzal, hogy a problémát részben meg tudják oldani, viszont részben nem, és keressek valakit, aki ért hozzá (amire én közöltem, hogy hát ezért mentem hozzájuk, de ajánljanak valakit, mire azt felelték, hogy hát Magyarországon nem ismernek ilyet, lehet, hogy mégis ki kéne mennem Münchenbe), szóval ekkor a rendszergazda keresett valakit, aki nagy valószínűséggel ért hozzá (egyrészt autószerelő, másrészt ért a külföldi Prius-fórumok olvasásához, amit eddig nekem kellett több ponton elvégeznem a szerelők helyett), mindeközben a szemem előtt boldoggá tette a Mensa elnökét, utasított, hogy írásban támogassam a jövőbeni jelölését, majd beosztotta, hogy a szintén nála alvó másik nővel másnap reggel melyikünk veheti igénybe melyik másfél órát a fürdőszobájában.

(A rendszergazda-rajongó olvasóimnak egyébként érdekes trivia lehet, hogy amikor másnap reggel kerestem nála a fogkefémet, akkor nyugtáztam, hogy itt egyáltalán nem működne a fogkefeszámlálásos női módszer a magánéletre vonatkozó következtetések levonására, mert csak a fő displayre négy darab van kirakva, kicsit hátrébb meg további tizennégy. Ez a tizennégy egyébként mágikus szám lehet nála, mert tusfürdőből is ennyi fajtája van, és akkor csodálkozik, ha nők másfél órát töltenek a fürdőszobájában).

Szóval másnap reggel evés közben mindezek ellenére hosszú előadást tartott nekem arról, mennyire fontos a szerelem egy kapcsolatban, majd elbocsátott fodrászhoz. A fodrászomat rögtön megkérdeztem, nem ismer-e Toyota-szerelőt, aki ért a Prius elektronikájához (már több mindenféle szakembert kiszervezett hozzám), mire egyrészt felhívta a Toyota-szerelő apósát, másrészt tett egy megjegyzést, hogy milyen jó volt aznap motorral menni munkába, amire én azzal a megjegyzéssel reagáltam (éppen a rendszergazdán edződtem egy napja), hogy ja, azt hittem, hogy az a cuki fehér robogó a ház előtt egy kislányé. Ennek ellenére nem ütött le, hanem megkérdezett, hogy mégis, mit várok egy női fodrásztól, majd (megjegyezném, egy nagydarab, férfias, másik szakmáját illetően gépész pasiról van szó, akinek az a hétvégi szórakozás, hogy betont kever, és összedob egy garázst időnként) a kisujját eltartva, affektálva, Márk, a női fodrász stílusában előadott nekem egy egyszemélyes standup comedyt arról, hogy hogyan kell nekem kocsibeállót csinálni és vízvezetéket szerelni (mert közben áttértünk a többi problémámra), közben néha belevágott a hajamba, én meg röhögve kávéztam, szóval már megérte odamenni.

Ezután elmentem a kocsiért, ahol nagyon kedvesek voltak, de ismét elmagyarázták, hogy a kormányszögjeladóval ők nem tudnak mit csinálni, és emiatt most kénytelen vagyok kivenni a kulcsom a zsebemből az ajtó kicsippantásához, mint a mező vadjai, szóval ha valaki tud olyat, aki ért a Prius kormányszögjeladójához, vagy kocsibeálló csíkot képes csinálni gyeprácsból (30 cm ásás, murvával feltöltés, tömörítés gyeprács lerakása, fizetek, mint a katonatiszt), vagy ilyesmi, az tájékoztasson légyszi.

* Update: a kormányszögjeladó nevéhez híven egy olyan eszköz, amely tájékoztat engem arról, hogy hány fokos szögben tekertem el a kormányt. Mivel én sok mindent kibírok (aludtam sátorban -10°C fokban, mentem kirándulni autistákkal, teljes estéket töltöttem ex-Bright szóviccei közelében (nem egyszerre)), úgy érzem, ennek a funkciónak a hiányán túl tudnám tenni magam, még ha ez azt is jelentené, hogy folyamatos bizonytalanságban kellene élnem a kormány tekeredési szögét illetően, viszont az a baj, hogy a Priusban valamiért az okoskulcsok felismerése is ehhez a berendezéshez kapcsolódik (tehát az a rész, h ne kelljen gombokat nyomogatni a kulcsomon, hanem észrevegye a kocsi a közelségemet, és nyissa nekem ettől az ajtót, meg indítsa a motort), és azt hiszem, itt húzom meg a határt az elfogadható életkörülményeket illetően.