Ha már szóba került a rendszergazda, úgy érzem, hogy benne is magot vetettem és csírát hajtattam azzal a kijelentésemmel, hogy nekem hízelegni kell, más magyarázatot nem tudok arra, hogy bár már azt hittem, a múltbéli diskurzusaink után ő engem semmivel nem képes meglepni, kínos helyzetbe hozni, hogy nem mondhat olyasmit, amire nem tudok válaszolni, ez most mégis bekövetkezett.

Az úgy volt, hogy átmentem hozzá hétfőn, ezúttal két géppel a hónom alatt, az egyik romlott volt, és éhesen, amiben idáig nincs semmi szokatlan. Lebicikliztünk a partra valami főtt ételért, közben párszor beszólt a kerékpározási technikámra, én párszor beszóltam az övére, minden a megszokott kerékvágásban ment úgymond. Utána feljutottunk az objektumba, ahol én természetesen bevetettem magam az első adandó internet elé, ő meg kiment a konyhába morogni, hogy azonnal keljek fel a gép elől, mert már tálal, melegít, meg minden, én pedig időhúzás végett, de hogy ennek ellenére érezze, hogy hallom és megértem a benne dúló érzelmeket, kicsit elváltoztatott hangon interpretáltam a szerintem benne felmerülő belső monológot, miszerint “…mert egész nap áldozatokat hozok érted, most is azért dolgozom, hogy legyen mit enned, itt gályázom, te meg arra sem vagy képes, hogy kivonszold az asztalhoz a seggedet…”, mire a rendszergazda közbevágott, és megszokott élces megjegyzései helyett azt mondta, hogy (wait for it):

– A te kis seggedet, drágám, nem kell vonszolni, az mintegy szárnyakon suhanva kiröppen ide.

Azóta is csak egy magyarázatot tudok elképzelni a dologra, azt, hogy tényleg nagyon éhes lehetett.