Tegnap olyan nap volt, hogy csupa jó hír, például kiderült, hogy már megcsináltam azt a munkát, amit délutánra-estére osztottam be magamnak, mert egy sztahanov vagyok, és a gyerek is aludt, úgyhogy tiszta békében olvasgathattam a szülinapi könyveimet. Utána a fiúm száján kicsúszott, hogy de szép vékony vagyok, pedig általában kerüli a súlyomra vonatkoztatható megjegyzéseket. Majd az APEH pont kétszer annyit utalt nekem, mint amennyibe az a papucs került, amit szülinapomra vettem magamnak (utálom, hogy az egész városban nem lehet normális papucsot kapni, vagy ilyen felfújt habból készült izék, vagy ujjközvágósak, vagy talpbarátak ugyan, de az mind széles az én lábfejemre (szerintem én vagyok az egyetlen nő a világon, akinek a terhesség alatt összement a lába), szóval amikor megláttam ezt, akkor egy napi gyötrődés után megvettem, pedig háromszor annyiba került, mint amennyit szerintem egy otthoni papucsra költeni érdemes), és ezt jelnek vettem, mármint olyan jelnek, hogy a cipővásárlásért jutalmaznak engem az égiek, és esetleg érdemes visszamennem azért a kis lila bálicsukáért.

Mert én általában itthon nem vagyok cipőmániás, mert itthon nem igazán lehet jó cipőket kapni, különösen 36-osban, de egy olyan cipőnek, aminek a talpán van strasszos virágminta, egyszerűen nem lehet ellenállni. És otthagytam, mert egy olyanban nem lehet járni, a tűsarok mindenbe beakad, és amúgy is nagyon vékony anyagból van a textilrésze, és nehéz tisztítani, és biztos nem is áll jól, vagy ha mégis, akkor is csak lila estélyihez tudom majd felvenni, amim egyébként nincsen, meg amúgy sem járok estélyekre. A pro oldalon csak annyi áll, hogy úgy néz ki, mint egy mesében, és minden lánynak kell egy cipő, ami úgy néz ki, mint a mesékben:

Egyébként, ha már mese, akkor leginkább a kis hableány című jut az ember eszébe, amikor felveszi. Szóval valóban nem lehet benne járni (pedig a lépőrésze, mármint az az öt négyzetcentiméter, direkt gumírozott, nyári mintázattal, ugyanakkor még így is hibridje hordhatóság szempontjából a fiúm bicikliscipőjének, aminek totálisan merev a talpa, illetve a mászócipőjének, amiből 3 számmal kisebbet kell venni, hogy eléggé feszítse a lábujjakat ahhoz, hogy mászni lehessen benne, de ezzel nagyon hülyén néznék ki akár biciklin, akár sziklán), viszont virágok vannak a talpán, és gyönyörű benne a lábfejem (nem mintha a lábfej szépsége bárki piaci értékét megnövelte volna valaha is, de akkor is), úgyhogy megvettem, most már csak valami ruhát kell szerezni hozzá valahol. Mondjuk érdekesen fogok kinézni lila estélyiben a kocsmában, ugyanis az az egyetlen cipőkompatibilis hely, vagyis olyan, ahol a kocsitól pár lépés az asztal, ami mellett ülve tölthetem az estét, vagy esetleg még moziba tudom majd hordani. Nem baj, akkor is megérte.

Meg izé, ha már ott voltam a boltban, akkor vettem egy bordó lakkbőr szandált is, de az le volt árazva kétezerötre, és egyébként sincsen nyári szandálom, meg különben is, az embernek soha nem lehet elég bordó (piros) cipője. És annak meg sárkányminta van a talpán, csak úgy mondom.

Én tényleg nagyon igyekszem nem foglalkozni semmi közéleti hülyeséggel, eltökélten nem izgatom fel magam a politikán, a korrupción, az ostobaságon, de a családon belüli, gyengébbekkel szemben elkövetett erőszak a gyenge pontom. És egyáltalán nincs semmilyen illúzióm a magyarországi törvényszéki gyakorlattal kapcsolatban, nem gondolom, hogy a bírák itthon különösebben tisztességesek lennének, de azt azért elvárnám, hogy egy minimális morális érzékük legyen, már ha érthető a disztinkció. És két dolog van, amit ebben az egészben nagyon nem értek, az egyik, hogy ha valaki ismétlődően fenyeget, illetve tettleg bántalmaz kisgyereket, rákos nagymamát és terhes nőt, illetve mindezt akár egyszerre is, akkor mi kell ahhoz, hogy az önvédelem bármilyen formája legalább részben jogosnak ítéltessék ellene? Rugdosson meg még egy alom cuki kismacskát is, vagy mivel tudná még ezt tetézni? A másik meg az, hogy ha egy nő "csak" húsz centivel kisebb és tizenöt kilóval kevesebb egy pasinál, akkor mi a fenétől lennének kiegyenlítettek az erőviszonyaik? Én is csak tizenöt kilóval vagyok kevesebb a fiúmnál, de esélyem nincs ellene fizikailag fellépni (nem verni szokott, csak csikizni, és nagyon vigyáz rám, de úgy sincs), amúgy meg azonos súlynál is a férfiak szoktak erősebbek lenni.

És nem azt mondom, hogy minden esetben kategorikusan elítélem, ha megpofoznak egy nőt, Gyurisné dr. Komlóssy Évára például szerintem határozottan ráférne, hogy egy sötét sikátorban némi tettlegesség érje egy nála legfeljebb tizenöt kilóval nehezebb férfiember részéről, természetesen anélkül, hogy eközben bárki visszaélne lőfegyverrel, mert úgy ugye mindent szabad.

Ez a kérdés legutóbbi medúzatalálkozón is felmerült a látványszőr megjelenése előtt valamivel, de senki nem tudott rá adekvát választ adni, hogy tulajdonképpen mitől is akkora nagy szám a Swarovski kristály? Az ugyanolyan üvegstrassz, mint amilyet bármelyik rövidáruboltban lehet kapni nagyjából 15 ft/db áron, nagykereskedelmi forgalomban még olcsóbban, és oké, szépen csillog, nekem is tetszik, de mitől nem ciki azzal felvágni, hogy valaki Swarovski kristályt hord, vagyis színezett üveget? Attól, hogy drága? A SK olyan, mint a papírpénz, hogy az is csak papír, de önmagánál komolyabb értéket jelképez? És ezért kerül az a doboz Lindt csoki, amin van három darab ilyen nyomorult bizsu, többezer forinttal többe, mint az üvegtelen? Szeretném megérteni a jelenséget.

(És az ikeánál miért mindenki a bejárat közelébe tülekszik leparkolni az autójával, miért nem a kijárathoz, amikor pedig bemenni sokkal könnyebb, mint kicipelni valamit?)

Újabb érvvel gazdagítottam a Muci leendő "miért jobb fej az anyukám nálad, te Másik Nő" listáját: az anyám rugdosta magát a lábammal, amikor elfáradtam.

(Jól van na, esküszöm, hogy amikor nagycsoportos lesz, akkor nem fogom helyette megrugdosni a néniket a buszon, mert tudom, hogy az egészséges jellemfejlődés része, hogy egyedül, segítség nélkül hajtsa végre a maga elé tűzött feladatokat, de az a kedvenc játéka, hogy engem gyepál, és szegénykém még kicsi, és elfáradt, és annyira nevetett, amikor megfogtam a lábát, és helyette rugdostam magam).

Van ugye a közkeletű tévhit, hogy a gyerekre úgy kell edzeni, hogy először vesz az ember egy növényt, életben tartja, utána jöhetnek a halak, majd a fejlettebb gerincesek, és ha azok is életben maradnak, akkor lehet kukába dobni a fogamzásgátlót. Na már most nálam a legkitartóbb növény eddig fél évig húzta, a gyerek meg tökre életben van kilenc hónaposan is (amiből én csak hét hónapig vigyáztam rá, viszont őt sokkal gyakrabban kell locsolni). Ez konkrétan azért van így, mert a virág nem üvölt torkaszakadtából, ha a napra teszem, rászáll egy bogár, vagy éhes.

Ugyanakkor fordítva viszont működik a dolog, mert amikor a gyereket pelenkázom, mindig ránézek a virágokra is, ennek köszönhetően végre van egy olyan orchideám, ami a nálam töltött idő alatt már másodszor virágzik, ezzel példátlan túlélési képességekről téve tanúságot (bár az egyik fél pozsgáslevele leszáradt valamikor az idők folyamán, és mindenfelé léggyökereket eresztett már kínjában, hogy egy csepp vízhez jusson).

(Viszont az igaz lehet, hogy a környezetünkkel szembeni toleranciát, és az együttélési képességeket érdemes először növényeken letesztelni. Akit már az idegesít, hogy egy fikusz bámulja egész nap a sarokból, az inkább ne vállaljon gyereket).

Lett idén egy gyerekem, egy új autóm, meg két könyvem. A többi nem olyan lényeges.

Mindenkinek szép 2009-et.

De csak mert utálom a cliffhangereket. Szóval a bolond lány az a lány, aki szinte mindig itt sétál az utcánkban egy nagy kutyával, soha nem köszön, télen-nyáron nagy napszemüvegben, és ilyen military-hangulatú öltözékben, de az arckifejezése is olyan. Fogalmam sincs, hány éves lehet, húsztól negyvenig valami. Mi a fiúmmal szeretjük a bolond lányt, bár udvariasan csak távolról, de megemlítjük, hogy megint itt volt, meg ilyenek.

Legalábbis ez volt a status quo valamikor nyárig, amikor kiderült, hogy a fiúm ismer valakit, aki ismeri a bolond lányt, és akkor beszéltek pár szót, azóta köszön. Egyébként így belegondolva, lehet, hogy én vagyok az új bolond lány, mert ugye egész nap egyedül vagyok, sétáltatni is egyedül sétáltatok (bár a múltkor láttam egy másik babakocsis lányt, de nem tudom, mi ilyenkor a protokoll, megrángathatom-e a kabátját, hogy van-e kedve együtt sétáltatni, meg amúgy is lehet, hogy nem lenne rokonszenves, és akkor büjkálhatnék, á, bonyolultak ezek az emberi kapcsolatok), viszont nem akarom, hogy a gyerekem ne szerezzen tudomást az Artikulált Beszéd létezéséről, úgyhogy egész nap dumálok hozzá, mondom, hogy mi történik, kikérem a tanácsát, ilyenek. Az a baj, hogy most már akkor is, ha nincs ott. Megyek például le a boltba, és magyarázom enyhén magasított hangon (a kisbabák utánoznak, ha túl mély hangon beszélnek hozzájuk, akkor dörmögni kezdenek), szépen hangsúlyozva, hogy most itt óvatosan az út szélén megyünk, nézzük, hogy jön-e autó, hmm, virslit vegyünk-e apádnak, vagy tojást, szóval tisztára olyan lehetek, mint akinek van egy imaginárius gyereke.

Mindegy, lényeg az, hogy most már velem is beszélgetett a bolond lány, közös ismerős meg minden nélkül, mert odajött hozzám a kutyája, amikor a gyereket raktam be a kocsiba, és akkor tök kedvesen azt mondta, hogy ne haragudjak, csak a kutya imádja az autókat, én meg mondtam, hogy semmi gond, és utána azt mondta, hogy szia, meg én is azt mondtam, hogy szia, hát így történt.

Jövök ma haza kocsival, az utcából jön ki velem szemben egy másik autó,
nem ismerős (rövid, kis forgalmú utca, minden autót tudok), mindegy,
leállok, látom, ő is leáll, majd miközben pakolok ki, visszasétál, és
elkezdi fotózni a szomszéd házát a kapuból, meg távolabbról.

Na mármost az van, hogy ez borzasztóan idegesített, mert nincs rá
tervem. Azt már kitaláltam egy hosszú téli estén, hogy ha a gyermekemet
kenguruban cipelve mennék le a 100 méterre lévő kisboltba, akkor az út
bal oldalán érdemes sétálnom, mert ott van az árok, és ha bandaháború
törne ki az úton, melynek során mondjuk autókból lövöldöznek egymásra
(egy nagyrészt egysávos útról van szó egy kertesházas környéken, de az
ember legyen felkészült), akkor ott könnyebb fedezéket találnom.

De ez kissé megakasztott, hogy fényképez, sőt, visszajön fényképezni,
de nem ott parkol le, wtf, mindenesetre bemenekítettem a gyermeket,
vele nem konfrontálódom, majd azt találtam ki okosan, hogy kiviszem a
fényképezőgépemet én is (úgyis vissza kellett mennem postafordultával a
csomagokért), és fotózni kezdem én is az illetőt, ez mégiscsak
egyszerűbb, mint megszólítani, és ha beszélni akar arról, mit is csinál
ott, akkor ez ürügyet adhat neki, legrosszabb esetben meg megmutathatom
majd a szomszédnak a képeket, hogy na ez az ürge fotózta a házát, tud-e
róla. De mire visszaértem, már a kocsija is kiért az utcából, pedig egy
olyan 50 méterre parkolt, szóval megoldódott a helyzet.

De tényleg érdekelne, hogy mi ilyenkor a protokoll, mert egyrészt az
utca közterület, és én utálok beleszólni mások dolgába, ráadásul velem
is előfordult, hogy mások házát fotóztam, mert szép piros levél volt a
fehér falon, ugyanakkor a szomszéd háza bár szép, de nem annyira
festői, hogy percekig kelljen kattogtatni rá, autóval jőve, és
egyáltalán, ez egy olyan utca, ahol az emberek köszönnek az
arrajövőknek, és rákérdeznek az idegenekre, szóval most így tisztára harcol bennem a liberáldemokrata a konzervatív patriótával, fogadjunk, a pulzusom is felment.

És akkor azt még meg sem említettem, hogy a múltkor beszélgetett velem a bolond lány, de ennyi izgalmas sztori elég egy napra.

Azt álmodtam, hogy meghaltam, mármint meg voltam halva, biztos valami baleset lehetett, mert nem nagyon emlékeztem, hogy és miért. Két dolog miatt voltam nagyon szomorú, az egyik, hogy miután annyit vártam arra, hogy olyasvalakitől legyen gyerekem, aki nem fog/fogja elhagyni pár év múlva, most apukája ugyan lesz a fiamnak, de anyukája nem, a másik meg, hogy bakker, már majdnem befejeztem az aktuális könyv fordítását, miért pont most kellett meghalnom. Ja, és a legidegesítőbb meg az volt, hogy hirtelen nem akadt semmi dolgom, nem volt mit csináljak, csak szellemként bolyonghattam.

Mindenesetre ha nagyon koncentráltam, akkor meg tudtam fogni dolgokat, úgyhogy a könyvet végül befejeztem, meg volt pár olyan ember is, aki képes volt látni az ilyen halottakat, mint én, de a családomat nem közelíthettem meg (ez a szabály). Tényleg elég szomorú volt halottnak lenni.

(Egyébként tökre nem vagyok depressziós, szedem a vitaminokat meg a ginzenget, van mit csinálnom, de nem vagyok túlterhelve, tök jó minden, szóval szerintem ez a téli szorongás egy rosszindulatú, exogén állat, ami lesben áll, és ha nem engedik be a főbejáraton, akkor is besompolyog valahol, mindenesetre örülök, hogy igazából nem vagyok halott).

Szeretném agnus remekbeszabott fogalmazását illusztrálni néhány képpel.

A John Douglas — Mark Olshaker szerzőpáros Megszállottak c. könyvének 199. oldalán egy eltévelyedett bárány "még egy nagyon sötét kerékpáros galeribe is belekeveredett" (gondolom, az eredetiben (sinister?) bike gang lehetett). Ezen én nagyon jól szórakoztam, ahogy elképzeltem, de a fiúm azt mondta, tartsuk fenn a lehetőséget, hogy a fixisekre gondolt a szerző, azok nagyon kemények.

Ezektől az éjszakai kelésektől kezdek fáradni, vagy tetszetősebben kifejezve kezdem elérni a tudatosság magasabb szintjét. Tegnap kiraktam az asztalra (ez is megér egy misét, hogy az íróasztalon ugye számítógép van, mert min is írnánk, a minap az egész háztartásban nem találtunk egy tollat, amivel bankkártyát alá lehetne írni, pedig emlékeztünk, hogy lennie kell valahol), szóval kiraktam az asztalra egy tükröt, majd belenéztem a monitorba, és mereven rajta tartva a szemem, kifestettem a szempillámat. És csak egy kicsit zavart valami.

Amúgy meg stressz hátán stressz voltam tegnap dél óta, mert két alvállalkozó is eltűnt nagyon sürgető határidőkor, ami sokba kerülhetett volna nekünk, ráadásul nekem kellett volna jobban felügyelnem őket, és nem hinni szép szavuknak, de reggelre megoldódott. Szóval levezetésként jártam egy kört a kamionok között lent az objektum területén, és hálistennek behívott megint a felszámolás alatt álló szomszéd régiségkereskedés üzletvezetője, akire mély benyomást tettem azzal, hogy fiút fogok szülni, és felszólított, hogy válogassak nyugodtan, ami megtetszik, úgysem tudnak már mit csinálni a dolgokkal. A tegnapi hasonló jelenet során meglehetősen visszafogottan viselkedtem, mégis összevonta otthon a fiúm a szemöldökét, szóval ma ki fog rúgni. Mentségemre szolgáljon, hogy csupa hasznos dolgot válogattam, kovácsoltvas újságtartót, meg kő edényalátétet, és valószínűleg ő is nagyon tudná értékelni az antikosra pácolt, kék virágmintás tálcát, ami gyönyörűen megy majd a kék kő tányérjainkhoz, ha látná a színeket, a genetikai adottságairól meg nem én tehetek. Mindegy, majd megpróbálom valahogy megmagyarázni (drágám, a rózsaszín virágos fadobozba pont beleillik a borotvahabod), a madár nélküli kalitkát is sikerült.

Az emberek furcsák mostanában körülöttem, tegnap pl. egy cetlit találtam a kapun, hogy hívjam fel Natasát (nem ismerem), aki, miután felhívtam, bejelentkezett vizitre. Látogatásának, mint kiderült, nem leányrablás (kereskedelmi perspektívákkal) volt a célja, hanem azt kívánta tisztázni velem, hogy amennyiben bárki is keresné főbérlőmet, Igort, én mondjam azt, hogy nem tudom, hol van és mikor jön, és én csak ott lakom, semmi közöm hozzá. Mivel véletlenül valóban ez a helyzet, nem szálltam vele vitába, bár egy kicsit aggódni kezdtem Igorért.

Ma viszont felhívott ő maga, hogy valószínűleg keresi majd a felesége, mondjam azt, hogy blah blah. Sínek felett messzibenézős szerelmi drámát gyanítok a háttérben, a főhős gondolatait monoton alámondás narrálja.

És akkor írt az L. is, első mondatában rögvest implikálta azt, hogy én nem vagyok lány, nagybetűvel szólított úgy, hogy te, és felhozta anyámat is, az utolsó mondatában viszont afelől érdeklődött, mit hozhat nekem a metropoliszból, ahova utazik. Szerintem ezzel kimerítette a sending mixed signals fogalmát, nem csoda, hogy a magányba menekülök mostanában. A magányban viszont unatkozom, ezért is mondtam rögtön igent, amikor a fiúm megkérdezte, nem mosnám-e ki a neoprén rucijait, amíg ő sziklát mászik, meg azért is, mert azt állította, csak rá kell engedni a zuhanyt, ennyi, én meg hittem neki (pedig ezt is olyan túl magabiztos, "innen már nem emelkedik" hangon mondta). Innentől egyenes út vezetett egy – Bright szerint – Zichy Mihály ecsetjére méltó életképhez, a ködös távolban ugye a fiúm sziklát mászik, az előtérben én kecses mozdulattal hajlok a kád fölé áldott állapotban, és sikálok, mindezt négy órán keresztül (na jó, a négy órában a lélegző típusú széldzseki is benne volt, amihez se mosószert, se körömkefét nem használhattam).

A következő hétvégén a hűtő leolvasztásába vetettem magam, amit nagyban megkönnyített volna, ha egyrészt kicsit metroszexuálisabbak vagyunk, és rendelkezünk hajszárítóval, másrészt nem csak az aktus végén döbbenek rá, hogy van az eszköznek csepegtetőtálcája (aminek tartalmát hirtelen örömömben sikerült is magamra öntenem), harmadrészt ha eszembe jut, hogy kell kikapcsolni, és nem kell kirángatnom a helyéről, de erről nem szeretnék többet beszélni. Lényeg az, hogy úgy érzem, nem a számomra kijelölt utat járom, de dadaista társadalmunkban, ahol az emberi kapcsolatok kiszámíthatatlanná és zavarbaejtővé váltak, egyszerűen nem maradt számomra alternatíva.

Hétvégén voltunk kétnapos ún. kiránduláson (leginkább felfelé kellett menni sárban, már csak egy nagyon kicsit) a fiúmmal és a tízévessel, úgy is, mint család, többegyéb más családokkal. A leánygyermek a kezdet kezdetén kiszemelt magának, mint állóképesség és szellemiek terén hozzá legközelebb álló gyereket, és ez alkalmat adott nekem némi genetikai kutatómunkára (megfigyeléses, nem invazív módszerrel, mindenki sértetlen maradt). Elméletben lokalizáltam például a csücsörgéses gént (apja-lánya mindketten csücsörítve szívják be a levegőt, ha valamit elmélyülten tanulmányoznak), a mezőn ösztönösen kalászosnövény-tépkedő gént, a nemfázós gént, meg lennie kell egy olyannak is, amitől öt perc alatt meg tudnak tanulni falat mászni meg ilyenek, különösebb gyakorlás nélkül.

Amúgy nem várt módon a megpróbáltatásaim furcsa módon kimerültek abban, hogy többet kellett felfelé gyalogolni, mint ígérve volt, de ezt eleve beleszámoltam, se nem esett, se nem fútt, se nem havazott, és nem kellett a szabad ég alatt éjszakázni, a fene se érti ezt, puhul a fiúm. A madarak csicseregtek, a hajtások zöldelltek, kaptam enni, láttam földvárat, egy szavam sem lehet.

Ültettem hurmamagot, ki is hajtott, leveledzik, úgyhogy olvasgatom a
szakirodalmat. Mondjuk én sem vagyok kezdő az árnyalt, többszintű
fogalmazás terén, de a japánok mindent visznek.

"Ha a datolyaszilvát mandarinnal ábrázolják, akkor a képet úgy kell értelmezni, hogy "kísérje szerencse minden vállalkozásod!"."

Mostanában folyamatosan jön a mikulás, amikor meg valamiért nem, akkor teszek róla. Múlt hétfőn pl. egy Napirajz könyv várt az asztalomon, amit mr. a küldetett ide furmányosan (azóta is rejtegetem otthon, mármint a könyvet, mert a környezetem olyan, hogy ha meglátják a napirajzot, ellenállhatatlan késztetést éreznek, hogy kifejtsék, ők ezt mennyire nem értik, bár a fiú szerint van benne két jó momentum: a hintaló és a működtesse). Ma ugyanő csinált nekem lucia@nesztelencsiga.hu mailcímet, lásd ott fent, természetesen a gmailes is működik továbbra is. Amikor felszólítottam, hogy számlázza már ki ezeket, azt felelte, úgy gondolja, inkább meghív majd valami moziba és azzal el van intézve. Érzem, hogy valami trükk van a dologban.

Ami pedig a saját beszerzéseimet illeti, múlt héten megvettem nekem karácsonyra azt a metálpiros porszívót, amire már szeptemberben vágytam, ma azt a szintén metálpiros esőkabátot, amire már szeptemberben vágytam (úgy tűnik, szeptemberben vágyakozó típus vagyok), illetve beszereztem egy készlet keresztszemes mintát, továbbá matching hímzőeszközöket. Nem röhög, az új imázsom az, hogy titokzatos vagyok, ikertestvér, és közben hímzek (esetleg a porszívóhoz öltözve takarítok).

Az előszobaablak párkányán tárolt dekoratívan döglött légy mellé odahelyeztem egy szintén jóképű döglött darazsat is, hogy legyen társasága. Később agyonütöttem a konyharuhával egy százlábút, de az csúnya lett, úgyhogy egyszerűen csak kidobtam, úgyis csak kiközösítették volna.

A hétvégén két sikerélményem is volt, az egyik, hogy megjelent az egyik könyv, amit fordítottam (Jeff Lindsay: Dexter dühödt démonjai, aki ismeri a sorozatot, az tudja, miről van szó, aki nem, annak annyival tudnám jellemezni, hogy vicces-sorozatgyilkosos), bár ó, jaj, beleolvastam a honlapon, és csak az első pár oldalon egy általam fontosnak tartott félmondatot kihúztak belőle, meg volt egy másik baki is, de azért mégiscsak élmény. Most ott van a könyvesboltokban egy könyv, amiben benne van a nevem, és vérfolt van a borítóján, kívánni sem lehetne többet.

A másik az volt, hogy sikerült egyedül bevágnom egy Dupla Sajtos McRoyalt, pedig a kiszolgáló személyzet végigmérte a 46 kilómat, és megkérdezte, hogy nem akarok-e inkább valami mást, mert ez sok lesz, innentől kezdve viszont becsületbeliüggyé vált a dolog, és teljesítettem az magam által kitűzött célt. A sültkrumpli egy részét viszont otthagytam, mert azt senki nem vonta kétségbe, hogy meg tudom enni.

A hétvége maradék része őrült pakolással telt, sokkal több dolgom van, mint amennyit egy élet alatt fel lehet halmozni, pedig eddig úgy gondoltam, a könyveket és a ruhákat kivéve spártaian élek. Hát nem. Van például 35+ bögrém és poharam, pedig csak egy szám. Így jártam.

És ha már így fosom a szót, arra is szeretnék rákérdezni, nem olvas-e engem valamilyen orchideaközeli személy, aki meg tudná mondani, mi is tulajdonképpen az enyém célja. Az esettanulmány: orchidea (a nevét nem tudom, az a kétszáras, ikeás típus) hazajött velem a boltból, pár hónapig vígan virágozgatott, majd abbahagyta. Ekkor visszametszettem (ennyi volt a cserepére írva, hogy elvirágzás után vissza kell metszeni), minek következtében az orchideából nem maradt semmi, ami szemnek látható lenne. Emiatt pár hétig egyáltalán nem locsoltam (nagyon hülyén éreztem volna magam, amint egy üres cserepet öntözök), az orchidea viszont egyszer csak orvul növesztett két levelet (nagy flash volt, az egyik pillanatban még üres cserép, a másikban két bazi nagy levél néz ki belőle, ráadásul ezt egy eredetileg levéltelen növény csinálta), azóta a levelek számát megduplázta, szóval most nagyon szeretném tudni, miért csinálta ezt, és mi lesz a következő lépése, hogy lélekben fel tudjak készülni arra is, ha esetleg hirtelen elkezd makkot teremni, vagy ilyesmi.

Ja, és ha már itt tartunk, azt is megmondhatná valaki, miért hal meg mindig a thai bazsalikomom? virágföldbe raktam mindegyiket, nagy cserépbe, öntöztem rendesen, mégis elfonnyadnak és hörögve kimúlnak, hideg van nekik, vagy mi? Beszélni kell hozzájuk? Szeretetteljes családi légkörben kell őket nevelni? Tudatni kell velük, hogy nem csak az élelmiszert látom bennük, hanem önálló, értékes individuumokat, vagy mi van?