Az emberek furcsák mostanában körülöttem, tegnap pl. egy cetlit találtam a kapun, hogy hívjam fel Natasát (nem ismerem), aki, miután felhívtam, bejelentkezett vizitre. Látogatásának, mint kiderült, nem leányrablás (kereskedelmi perspektívákkal) volt a célja, hanem azt kívánta tisztázni velem, hogy amennyiben bárki is keresné főbérlőmet, Igort, én mondjam azt, hogy nem tudom, hol van és mikor jön, és én csak ott lakom, semmi közöm hozzá. Mivel véletlenül valóban ez a helyzet, nem szálltam vele vitába, bár egy kicsit aggódni kezdtem Igorért.

Ma viszont felhívott ő maga, hogy valószínűleg keresi majd a felesége, mondjam azt, hogy blah blah. Sínek felett messzibenézős szerelmi drámát gyanítok a háttérben, a főhős gondolatait monoton alámondás narrálja.

És akkor írt az L. is, első mondatában rögvest implikálta azt, hogy én nem vagyok lány, nagybetűvel szólított úgy, hogy te, és felhozta anyámat is, az utolsó mondatában viszont afelől érdeklődött, mit hozhat nekem a metropoliszból, ahova utazik. Szerintem ezzel kimerítette a sending mixed signals fogalmát, nem csoda, hogy a magányba menekülök mostanában. A magányban viszont unatkozom, ezért is mondtam rögtön igent, amikor a fiúm megkérdezte, nem mosnám-e ki a neoprén rucijait, amíg ő sziklát mászik, meg azért is, mert azt állította, csak rá kell engedni a zuhanyt, ennyi, én meg hittem neki (pedig ezt is olyan túl magabiztos, "innen már nem emelkedik" hangon mondta). Innentől egyenes út vezetett egy – Bright szerint – Zichy Mihály ecsetjére méltó életképhez, a ködös távolban ugye a fiúm sziklát mászik, az előtérben én kecses mozdulattal hajlok a kád fölé áldott állapotban, és sikálok, mindezt négy órán keresztül (na jó, a négy órában a lélegző típusú széldzseki is benne volt, amihez se mosószert, se körömkefét nem használhattam).

A következő hétvégén a hűtő leolvasztásába vetettem magam, amit nagyban megkönnyített volna, ha egyrészt kicsit metroszexuálisabbak vagyunk, és rendelkezünk hajszárítóval, másrészt nem csak az aktus végén döbbenek rá, hogy van az eszköznek csepegtetőtálcája (aminek tartalmát hirtelen örömömben sikerült is magamra öntenem), harmadrészt ha eszembe jut, hogy kell kikapcsolni, és nem kell kirángatnom a helyéről, de erről nem szeretnék többet beszélni. Lényeg az, hogy úgy érzem, nem a számomra kijelölt utat járom, de dadaista társadalmunkban, ahol az emberi kapcsolatok kiszámíthatatlanná és zavarbaejtővé váltak, egyszerűen nem maradt számomra alternatíva.