1. Természetesen nem a legrégebben élt közös őse “Ádám” az emberiségnek (az valami plankton volt), hanem a legutoljára élt közös őse, értelemszerűen. Az ő férfiági felmenői mind Ádámok (vagyis volt Ádám, aki egy korban élt a mitokondriális Évával, de nem feltétlenül ismerték meg egymást bibliai értelemben).

2. Amikor a civil sátrakat jártuk agnussal és mr.a-val a szigeten, akkor is mondtam, hogy eleve hülyeség a “génkezelt élelmiszer” terminológia, mert homályos és félreérthető (ld. pl. kőmosott). Amúgy meg minden, de minden élelmiszer génmódosított, amit a boltban megveszünk. A génmódosításnak jelenleg két módja van, az egyik a termesztés, nemesítés és keresztezés, ami lassú, drága (a vevőnek drága, a félreértések elkerülése végett) és természeténél fogva bejósolhatatlan eredményekkel jár, illetve a laboratóriumi változat, ami gyors, aránylag olcsó és precíz. A GM ételek ellen tiltakozók érthetetlen okokból az utóbbi ellen tiltakoznak. Miközben ezt magyaráztam, éppen egy ilyen fotózósháttér előtt álltam, a kezemben egy “civilek a GMO ellen”, vagy hasonló szellemű szövegdobozzal. Erre sem tudok magyarázatot adni (kortársnyomás biztos).

3. A “természet” meg az evolúció úgy amúgy sem egy kedves, jólelkű, rózsaszín tütüs nénike, aki jót akar nekünk. A természet a legjobb ár-érték arányra törekszik. A természetnek ezért tökre megéri, hogy a felegyenesedett testtertásunk és az agyunkkal együtt megnőtt koponyánk miatt annyira egészségtelenül és példátlanul kicsivé vált az emberek szülőcsatornájának mérete az újszülötteinkhez képest, hogy ha nem létezne az orvostudomány, akkor szülések nagyjából felénél vagy az anya, vagy a gyerek maradandó károsodásokat szenvedne (a haláltól és az azonnal észrevehetőktől a csak később feltűnőkig). A szülés nem azért fájdalmas és sokkoló, mert a gyereknek és az anyának erre szüksége van, hanem azért, mert ez az ára a genetikailag a fájdalommentességnél kifizetődőbb intelligenciának. Annak az intelligenciának, ami módot ad a császármetszésre, érzéstelenítésre, műtéti beavatkozásokra. Ezt nem kihasználni szerintem olyan, mintha az ember kidobná a gyerekét a mentőcsónakból, mert a mentőcsónak nem természetes, vagy vakbélgyulladás esetén nem lenne hajlandó megműttetni, mert az nem természetes, vagy nem öltöztetné fel télen, mert az nem természetes. Ugyanakkor persze azt meg kell hagyni az otthonszülőknek, hogy legalább adnak esélyt a természetes kiválasztódásnak.

És akkor tegnap reggel elmúlt belőlem a faji alsóbrendűség érzete (az egyik kedvenc aforizmám az, hogy “nem vagyok rasszista. nem nézem le az alacsonyabbrendű fajokat”), mert elvittem a gyereket a nagyanyjához, és meglátogattam a könyvelőmet, és amikor hazaérte, Vlágyik és Kátya még aludtak, szóval ahogy a softer world mondaná, so there.

Azután este tényleg elmentünk bulizni egy bérelt szállodai terembe, és tényleg Isolde ruhájában voltam, és tényleg nem éreztem magam alulöltözöttnek, és én a látszat ellenére tök szociofóbiás vagyok, de odajöttek emberek és beszélgettek, oroszul, utána viszont nagyon későn, vagy nézőpont függvényében nagyon korán, volt egy rész, ahol csak néztem magam elé, és azon gondolkoztam, menniyre megváltozott a világ a gyerekkorom óta, és akkor odajött Vlágyik, és megkérdezte, hogy emlékszem-e még arra, amikor hajnali hatkor ott álltunk az unyivermag előtt a sötétben, hogy a hetes nyitáskor kapjunk még tejet.

És akkor beszélgettünk mindenről, amit addig még vodkázás alatt is gondosan kerültünk, hogy a régi képekről (volt egy ilyen nagyon vacak, rózsaszín gyerekfényképezőgépem, ami szemcsés fotókat készített, én meg lelkesen lekattintottam mindent, mintha tudtam volna, hogy valamikor még számítani fog) Marinát lelőtték, mert rossz helyre született, és rosszkor volt rossz helyen, Vityok meg tizenkilenc évesen meghalt autóbalesetben, a többiek meg a világ minden tájékán vannak szanaszét. És ezért számít, hogy mi megírjuk egymásnak (apró betűkkel, minden szabad helyet kihasználva) a jeles alkalmakkor a képeslapokat, és amikor nagyon ritkán találkozunk, akkor ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk, ami azért ismerjük be, valahol nem egészséges (az emberek változnak, például meghalnak, meg ilyenek).

Utána meg hazasétáltunk hármasban (mindig azt mondtuk, hogy majd a hídon hívunk taxit, vagy majd a következő kereszteződésben), és rengeteg hullócsillag hulott, aztán ma délelőtt meg kivittem őket a pályaudvarra, mert végül úgy döntöttek elmennek még Prágába egy hétre, hátha addigra jobb lesz otthon, a repülőjegyet meg átíratják. És megbeszéltük, hogy ősszel vagy tavasszal majd elmegyünk egy Kijev/Csernobil túrára, vagy Tallinba, Tallinban állítólag tök jó helyek vannak.

Utána hazajöttem, egyedül voltam, és borzasztó torokgyulladásom van, úgyhogy megnéztem a Das Bootot, hogy tudatosítsam magamban, van, akinek nálam is rosszabb (majd mostanáig dolgoztam, és meg kell jegyeznem, a Das Boot legénységének legalább Pratchettet nem kellett fordítania közben, nem mintha panaszkodnék).

Hát tegnap este végül azt történt, hogy ott álltunk bizonytalanul az ameletre vezető lépcső aljában, és én nagyon biztattam V.-t, hogy menjen fel, és feküdjön le, ő meg némi gondolkodás után azt mondta, hogy davaj poszigyím minutocsku pered putyom (van egy ilyen orosz babona, hogy nagyobb utak előtt le kell ülni egy percre, akármennyire siet is az ember), azután az asztalra borult, és elaludt, én meg bevettem egy advilt, ráterítettem az egyik foteltakarót, magam pedig a másikkal végigdőltem a ki nem nyitott kanapén, amiről bokától lelógok, és úgy aludtam reggelig, mint egy darab fa.

Reggel viszont még mindig úgy éreztem magam, mint egy darab (igen gyenge) fa, V. viszont egy zuhany után főzött teát, csinált négyünknek reggelit (oké, a gyerek is segített neki, de úgy szerintem nehezebb), majd elvittem mindenkit a szoborparkba, és végignéztük, utána meg útjukra bocsátottam őket, és ezek egész nap a városban mászkáltak, és nemrég írtak, hogy még egy moziba is beülnek, utána jönnek, hát én nagyon szeretnék ilyen géneket. Mindenesetre most sütöttem mákos palacsintát meg mákos rétest, mert úgy tűnik, számukra a mákos dolgok jelentik a hungarikumot (mit lehet még mákkal csinálni? A mákos tészta koncepciójához némi udvarias, de határozott berzenkedéssel álltak), holnap estére meg meghívtak valami ismerősük rendezte eseményre, és amikor kérdeztem, hogy mit vegyek fel, akkor Kátya az Isolde-féle fekete kisestélyit javasolta (játszottunk ruhamegmutogatósat), nagyon remélem, hogy csak viccelt, mert a nercbundám éppen a tisztítóban van (mint azt mondani szokás).

Szóval az van, hogy van egy régi moszkvai ismerősöm (több is, de nem akarom mindet most megírni), aki nemrég írt, hogy jönnek most a barátnőjével pár napra, lenne-e kedvem találkozni, meg minden, én meg rögtön mondtam, hogy persze, ki is megyek eléjük a reptérre, meg minden (imádok reptérre járni, de komolyan).

És akkor kimentem a reptérre, meg minden, és eléggé izgultam, mert Vlágyikkal sem találkoztam hosszú évek óta, a barátnőjével meg soha, és mindig az a kényszerképzetem, hogy nem fogok tudni oroszul beszélni (nem mintha nem értenének angolul), de aztán öt perc alatt mindig újra megtanulom. De most az volt, hogy egyszer csak a nyakamba ugrott egy lány a repülőtéren, hogy ő a Kátya, és tíz perc múlva már azt kérdezte a kocsiban, hogy felvarrattam-e a mellemet a szülés után, meg fényképeket mutogatott rólam tizenhárom éves koromból, hogy megtalálták, illetve a nagyjából húszperces út alatt elmesélte a dolgokat onnantól, hogy hogyan ismerkedtek meg, odáig, hogy mit reggeliztek, meg éppen áttértünk arra, hogy ki mit tanult, amikor egyszer csak mondta, hogy ja, őt egyébként tegyem ki, legyek szíves, egy bevásárlóközpontnál, mert nincs vesztegetnivaló ideje (nagyon aranyos volt).

Úgyhogy kiraktam az Arénában, meg a kezébe nyomtam egy térképet meg a szálloda címét meg egy háromnapos bkv-bérletet, aztán kiraktam Vlágyikot is a szállodánál azzal, hogy akkor este átjönnek, aztán eszembe jutott, hogy bemegyek utána tolmácsolni, mert ki tudja, és nagyon jól is tettem, mert éppen azt magyarázták neki, hogy nem foglalták el a szobát időben (??? a visszaigazoláson ott volt a repülő érkezési időpontja, kevesebb, mint egy óra alatt kijutottak, alig volt forgalom is), úgyhogy nincs helyük, csak másnap lesz, szóval akkor gondoltam egyet, és azt mondtam, hogy hagyják a fenébe, aludjanak nálam, három éjszakát kibírok a kanapén.

És akkor udvariaskodtunk még pár kört, de mondtam, hogy idegenvezetést nem vállalok munka/gyerek miatt, viszont tényleg örülök, ha nem egyedül vagyok otthon, úgyhogy nyugodtan, szóval most az van, hogy a konyhaasztal tele van ajándékba kapott vodkával (tisztáztuk, hogy nem vagyok alkoholista, de ez jár), kaptam egy kisbőröndnyi könyvet, és úgy száz gigányi filmet oroszul, a gyerek meg konkrétan egy tankot. És V. felküldött dolgozni, hogy nyolcig elvan a gyerekkel, és úgy hallom, a Muci már megtanulta, hogy nyet (naná), meg vokka, az akcentus meg teljesen megy neki, úgyhogy pillanatnyilag mély egyetértésben játszanak a tankkal a hangok alapján, és amikor V. azt mondja, hogy malagyec, akkor a gyerek helyesbít, hogy malac.

Ma este meg az volt, hogy végül is elmentünk mr.a-val az Inception-re, és azt tudni kell rólam, hogy mióta kétszer nem ismertem fel Anngelt (egyszer a Promodban, amikor folyamatos szemkontaktust tartva odajött hozzám, egyszer meg a MOM Parkban, amikor Tapsival (?) integettek nekem hevesen, de azt hittem, hogy vagy az előttem levőnek, vagy a mögöttem levőnek integetnek), és ez nagyon ciki volt, azóta folyamatosan őt keresem a szememmel a Promodokban és a MOM Parkban. Úgyhogy most simán felismertem már a mozgólépcsőn egy pillantással, aztán lesmárolt valakit, akiről kiderült, hogy brainoiz, úgyhogy megerősítést nyertem.

Szóval a filmről nem tudtam sokat előre, csak hogy valami álommanipulációs izé a nyálasképűvel, de közben folyamatosan a Mementó ugrott be, és tényleg Christopher Nolan írta-rendezte. Jó volt, olyan átlagosan, ahhoz képest, hogy nem szeretem az álmodós filmeket (volt benne autósüldözés, ehhe-ehhe). CN valószínüleg hasonló típusú halottfeleségekhez vonzódik, mert azt hittem, ugyanaz játssza, de nem, viszont Cillian Murphy benne volt (ő az egyetlen Kilián, akit a gyerekemen kívül ismerek, és az egyik kedvenc filmjelenetem ever az, a 28 nappal későbben, ami alatt a The House / In a Heartbeat szól, de nem ezért, meg nem is a laktanya/lakótelep/körforgalom miatt lett az).

Azután beszéltünk még az álmokról, és a más álmait írja meg más, de nekem ott van az, hogy évekig foglalkoztam tudatos álmodással szervezett és kevésbé szervezett keretek között, amiből a mai napig megmaradt, hogy nagyjából tudatosan álmodom (rá kell nézni egy feliratra vagy óralapra, majd elkapni a tekintetet, és ha másodszori ránézésre nem ugyanaz, akkor álom, utána lehet fejben vagy szóban kimondott gondolatokkal befolyásolni), de már nem akarom befolyásolni őket, viszont rengeteg mindenre emlékszem belőlük. Meg vannak sztenderd álmaim, egyrészt, mert sokat olvastam álomszimbólumokról, amik önmagukban nem tudom, mennyire működnek, viszont ha már elfogadta őket az ember, akkor a tudatalattija is azokon keresztül fog vele kommunikálni, legalábbis az enyém (mittudomén, a ház az a saját elmém a maga szintjeivel, a nagy víz meg a gyermekvállalással kapcsolatos dolgok, ilyenek).

Másrészt meg néha felírom a nagyon jelentősnek tűnő álmaimat, és eddig kétszer volt bizonyítottan olyan, hogy konkrétan megálmodtam a jövőt, nem csak deja vue volt. Egyszer tavaly tavasszal, amikor azt álmodtam, hogy ősz van, és egyedül maradtunk a gyerekkel (ez akkor nagyon bizarrnak és hihetetlennek tűnt), másrészt meg volt egy olyan, hogy egy idegen alszik az ágyamban, én meg a fenti lépcső valamelyik felső fokára teszek egy tányért és egy bögrét, és ez is megtörtént, másnap kikerestem (amikor álmodtam, akkor még nem tudtam, hogy azért teszem oda, mert nincs kedvem lemenni a földszintre, de onnan nem szedi össze a gyerek).

És erre van egy saját külön (nekem) kedves elméletem (pet theory), hogy az idő tényleg egy negyedik dimenzió, ugyanúgy egységben megvan és létezik, mint amit mi az első háromnak érzékelünk, csak mi vagyunk csököttek hozzá, olyanok, mint egy egydimenziós pont, ami egy kétdimenziós vonalon halad végig szabott úton, és egyszerre csak egy egydimenziós pontját érzékeli. És szerintem ezért nem létezhet az időutazás olyan formában, mint a sci-fikben, mert még ha tudnék is közlekedni az időben, akkor is csak annyi lennék és annyit érzékelnék öt évvel korábban, mint ami akkor voltam (tehát az akkori énembe tudnék visszamenni, nem egy külön testben), és ezért van az, hogy bár bevillanhatnak a múltamból vagy a jövőmből képek, de az adott pillanatban nem tudom értelmezni őket, csak amikor tényleg átélem. Ami jól is van így, mert a valódi jósokat már az ókori görögök megvakították, vagy még rosszabb dolgok történtek velük, szóval ez így oké.

Azután haza (vagy valameddig) szállítottam a mindenkit, és nem tudom, mi van ma a várossal, de tele volt villogó rendőrautókkal késő este (a Hegyalján valaki villanyoszlopra tekeredett, a Blahánál is körbevettek két furgont, a Hársfa/Wesselényi sarkon meg egy kukásautót, a többit nem jegyeztem meg).

Szóval tegnap beültem egy kávézásra a pszichológusommal (és nem kezdett ki velem, vagy ilyesmi).

Valamikor félidő táján megkérdezte, hogy történt-e valami, merthogy folyamatosan vigyorgok, és akkor nem akartam mondani, hogy egyrészt azon vigyorgok folyamatosan, hogy ehhez vagy ahhoz mit szólnának a kommentelőim (a blogjaimról nem meséltem neki), másrészt meg olyanakon vigyorgok, mint amikor mondja, hogy érdekes módon én mindig a nevükön neveztem előtte az ismerőseimet (nem a nevükön neveztem, hanem mindegyiknek adtam egy álnevet paranoiából, álnévben tök jó vagyok, eddig csak egyszer tévedtem életem során, amikor Lamnak rossz kezdőbetűvel írtam alá levelet, történetesen a polgári nevemével, amit amúgy is ismer, szóval ez nem számít).

[Ez a neves dolog úgy jött fel egyébként, hogy hosszasan gondolkoztam azon, hogy tudhatnám meg, hogy miért is akart velem beülni kávéra, aztán azt az igen ravasz módszert választottam, hogy megkérdeztem tőle, miért is akart velem beülni kávézni. Erre azt mondta, hogy legfőkébb azért, mert tényleg érdekes velem beszélgetni, másrészt azért is, mert van pár dolog, ami velem kapcsolatban nem illik be a sémáiba (ezúton is köszönöm neki a fit the pattern egyik megoldását), és simán el tudta volna képzelni, hogy igazából egy boldog házasságban élő, unatkozó nő vagyok, időre született gyerekkel, mert annyira érzelemmentesen beszélek a gy.a.-ról meg a koraszülésről, ezért is kérte be a gyerekkel együtt a zárójelentéseit meg az oltási könyvét. Másrészt meg az is meggyőzte az egyenességemről, hogy mindenkit a nevén nevezek, pedig a páciensek nagyon gyakran a szerepükkel szoktak referálni a különböző személyekre (az exem, a szeretőm, az audis pasas)].

De azt mondtam, hogy azért is vigyorgok, mert mostanában nézem ezt a pszichológusos sorozatot, és mindenről az jut eszembe, hogy mit mondana erre Paul, a Tenyérbemászó. Ez különösen akkor vicces, amikor keverem a műfajokat, például fordítom azt a legalja amerikai álreality sorozatot a divatvilágról, és az egyik szereplő olyanokat mond, hogy I don’t know, I mean, she is like such a bitch, és akkor megszólal a fejemben Paul, hogy and how does that make you feel? Superior? Exploited, perhaps? Do you have an issue with female dogs? És ez lehet, hogy csak számomra vicces, de amikor elmeséltem a pszichológusomnak, hogy mi megy a fejemben, ő is vigyorgott, pedig nem fizettem érte (is it important for you to pay for your everything? To be in control?). És akkor arról, hogy mi van, amikor mindezek a skót felföldön játszódó regénybe keverednek, még nem is beszéltem.

Aztán megbeszéltük Paul eseteit, és erről valahogy átterelődött a téma a pszichológusom eseteire, természetesen csak régiekre és név és konkrétumok nélkül, és jókat vitatkoztunk, meg jókat egyetértettünk, aztán mennem kellett (vacsorát kell csinálnom a férjemnek, mondtam, majd riadtan a számra csaptam a kezem), de azért megbeszéltünk egy két hét múlvai kávédátumot.

(Ja, egyébként nem kávé volt, én teát ittam, ő meg gyümölcslevet).

A barátaim és ismerőseim reakciója a pszichológusos dolgokra (időrendben, nem fontossági sorrendben, de azzal még a kedvenc sorozataimmal kapcsolatban sem jutottam dűlőre):

balrog: ezek mind ilyenek, engem egy alkalom után rúgott ki a pszichológusom.

agnus: jaj, de kár, pedig azt reméltem, mostantól beszélgethetünk majd arról, hogy melyikünknek mit mondott a pszichológusa (egyébként egy délután agnus-szal sokkal jobbat tett nekem, mint a pszichológus, jegyezném meg).

a rendszergazda: én ezeket pénz nélkül is megmondtam volna (megmondtam) neked, holnap nálad vacsorázunk?

Az L.-lel meg hosszan beszélgettünk változatos témákról, közben egyszer leesett a vállam és az arcom közül a telefon, amikor éppen megtanultam bort nyitni nő létemre (hátha attól jobban alszom), de visszahívtam, úgyhogy valószínűleg nem tudatalatt kizárni akartam az életemből, egyszer meg olyankor szakadt meg, amikor egyhelyben álltam ártatlanul, de visszahívott, szóval ez sem ilyen ezoterikus üzenet volt, mindenesetre aztán olyan két órával később bepittyegett a készülékem, hogy mindjárt lemerül, és akkor az L. azt mondta, hogy de addig is beszéljünk, mert az olyan romantikus, aztán pont akkor szakadt meg vonal, amikor azt mondta, hogy a legszívesebben felgyújtanám (a malackaraj nyomdokain haladva, ön mit gyújtana fel a legszívesebben? Én egyszer majdnem kihajítottam a mozgásban lévő vasúti szerelvény ablakán Saint-Exupéry Citadella c. művét, csak azért nem tettem, mert kölcsönben volt nálam, és mások tulajdonával kevésbé vagyok melodramatikus).

mr. a (akivel szerintem nem beszéltem a pszichoanalízisemről, nehogy elijesszem, de bizonyos jelek utalnak arra, hogy olvassa a blogomat, vagy legalábbis tud róla): melyik napra szeretnél szigetjegyet?

Lehet, hogy igazából nem is vagyok nem boldog, csak annak érzem magam.

Azért az valahol nagyon jellemző rám, hogy amikor álmomban egy idegen könyvespolcon turkálok, és egy olyan könyvet találok, aminek az a címe, hogy Hogyan öljünk meg bárkit vagy bármit, továbbá a címlapján egy látványosan véres kés és pár lőfegyver van, akkor biztos vagyok benne, hogy a címe átvitt értelemben értendő, és igazából valami pszichológiai kiadványról van szó. És amikor kinyitom, kiderül, hogy tényleg.

A Bookline meg most, hogy a névnapom pár nap híján pont félévre van tőlem, küldött egy 5%-os kedvezményt (kell valakinek? csak ma érvényes) névnapom alkalmából. A polgári nevemre címezve. Ma, Lukrécia napján.

Na, gyorsjelentés: nem rohadt le a lábam a superglue-tól, illetve olyan nagyon rondán sem néz ki (csak úgy, mint egy átlagosan csúnya seb, amire pillanatragasztót öntöttek).

Közben utánaolvastam az interneten, és különösebb veszélyeiről sehol nem írnak a módszernek (a gy.a. szerint a superglue csak az árában különbözik a sebészeteken használt ragasztóktól), csak arról, hogy van, akinek irritálhatja a bőrét, és egy hüvelykesnél (2,5 cm) mélyebb sebbel forduljunk orvoshoz. Ugyanakkor olyanokat olvasni, hogy azonnal elállítja a vérzést (és tényleg, előtte a géz-ragtapasz kombóból azért csordogált eléggé, azért is ijedtem meg egy kicsit), megszünteti a fájdalmat (ez mozdulatlan állapotban igaz, mert az idegvégződéseket ott nem éri oxigén, de ha járok, azért húzódik, és ezért fáj), és mivel nem jutnak át rajta a baktériumok és az oxigén, ezért sterilizál is.

Az alkalmazása úgy történt, hogy álltam a csap felett gólyázva enyhén szédelegtem, kicsit csúnyán beszéltem magamban, és tisztítás után próbáltam ügyesen célozva az összefogott szélű sebre csöpögtetni az anyagból, aminek egy része vérrel elegyedve csordogált kedélyesen lefelé. Utána vártam két percet a száradásra ugyanott, majd megismételtem a műveletet, amit megkönnyített, hogy a vérzés időközben elállt, viszont megnehezített, hogy a lábam varrógépezni kezdett a póztól, továbbá az is, hogy időközben elkezdtem gondolkozni azon, hogy akkor én most bírom-e a vér látványát ekkora mennyiségben, vagy nem.

Azért remélem, arra soha nem kerül sor, hogy a belső szerveimet kelljen ezzel összeragasztanom, mint Vietnamban az amerikai katonáknak, pedig biztos érdekes blogbejegyzés születne abból is (bár lassan kezdem úgy érezni, hogy ennél feljebb nincs hova, tegnap unalmamban megnéztem a múlt heti látogatói statisztikát, és négy minisztériumból olvasnak, négy bankból, a közép-magyarországi regionális államigazgatási hivatalból, a miniszterelnöki hivatalból, a nemzeti autópálya zrt-től, három televíziós társaságtól, az ortt-től, az ántsz-től, én meg kicsit kezdem úgy érezni magam, mintha figyelnének, de azért inkább örülök, hogy ennyi mindenkit érdekel, mikor milyen cipőket vásárolok magamnak).

A gyereknek sikerült levernie a poharát az ágyról (csak ezerkétszázhuszonhatszor mondtam neki, hogy ne tegye az ágyra, de minden kincsét odahordja), nekem meg sikerült belelépnem, és jól elvágnom a nagylábujjamat, amiből ömlik a vér. A hálószoba pillanatnyilag borzasztóan Dexteres, mindenhol vérfoltok a padlón, a falon, a bútorokon, a lépcső is hasonló állapotban van. Úgyhogy felhívtam a gy.a.-t, mint a vágott, lőtt és szúrt sebek szakértőjét, illetve az esetleg félárván maradó gyerekem maradék gondviselőjét, hogy most mit tegyek, és azt mondta, kenjem be superglue-val, akkor eláll a vérzés, és nem fertőződik el. Ami egyébként van is itthon, úgyhogy nagyon remélem, hogy nem a családi pótlékra pályázik, mindenesetre most gyorsan összeragasztom magam, aztán megtanítom a gyereket vért takarítani.

Nekem valami egészen különleges testképzavarom lehet, mert így 47 kilósan is ugyanolyan dagadtnak látom magam a tükörben, mint pár hónapja 55 kilósan, ugyanakkor dagadtnak is szeretem magam.

(Amúgy csak mondanám, hogy most van a gyümölcsügyileg legklasszabb hete az évnek, amikor málna és feketecseresznye még van aránylag normális áron, sárgabarack már van, nem beszélve a rengeteg zöldségről bagóért).

Ma hajnalban arra ébredtem, hogy kétségbeesetten sírok, és ezzel el is voltam pár másodpercig, mielőtt elkezdtem volna gondolkozni azon, hogy miért is. Akkor szépen összeszedtem, hogy igen, azt álmodtam, hogy Schmitt Pál lett a köztársasági elnök, ezért vagyok szomorú, majd rádöbbentem, hogy te jó ég, ezt mégsem csak álmodtam, tényleg ő lett az, szóval jogos a bánatom. További pár másodpercbe telt, amíg eszembe jutott, hogy engem ez igazából nem izgat, mondhatni teljesen hidegen hagy, úgyhogy akkor elkezdtem számlákat könyvelni, miközben egy kicsit hülyén éreztem magam.

Azért a tudatalattim érdekes, megismerésre érdemes személyiség lehet.

Azért kicsit reménykedtem benne, hogy ma az ügyeleten nem kérdezik meg, miben húztam meg a derekam (fel akartam íratni valami ütős krémet, gyerek mellett nincs időm lumbágózni), de amikor képszerűen elmagyaráztam, hogy biztos nem vesegyulladásom van, hanem egy madárfészket (pontosabban a fészek maradékát, mert a háromnegyede magától leesett de ennyire nem mentem bele a részletekbe) próbáltam lepiszkálni az erkélyen álló létrán egyensúlyozva a légkondi külső egységének a tetejéről, ami tőlem két méterre volt, egy szomszédból zsákmányolt husáng segítségével, és akkor maradtam egyszer csak úgy, akkor az orvos csak annyit kérdezett, hogy és afrikai fecskefészek volt, vagy európai (amúgy szerintem szarka, mert tele volt ilyen csillogó szálakkal, mint az angyalhaj, de szerencsére már nem laktak benne).

Mindenesetre kiderült, hogy a flectornál nem kapok jobbat, az meg vény nélkül is van otthon.

Egyrészt voltam ma a könyvelőmnél hajnalban, és teljesen meghatódtam (nem, általában nincsenek ilyen hatással rám a könyvelők). Ez a csaj olyan, hogy amikor még cégalapítás előtt körbetapogatóztam, akkor találtam valamivel olcsóbbat és közelebbit is, de ő például az érdeklődő telefonom után fél nappal visszahívott, hogy utánanézett a speckó körülményeimnek, és amikor megcsinálom a céget, akkor figyeljek erre meg arra, mert úgy nekem jobb lesz (és tényleg jól jött, amit mondott az ügyvédnél). Mindezt úgy, hogy mondtam neki, hogy még nézegetek könyvelőket, tehát üzleti kapcsolat konkrét ígérete nélkül.

Aztán ma ott voltam nála, meg utána beszéltem egy ismerősömmel, aki szintén mostanában csináltatott céget, és hozzá képest én annyi pluszszolgáltatást kaptam, hogy nem nekem kellett letölteni-kitölteni-kinyomtatni dolgokat, hanem ezt megtette helyettem a könyvelő (elkérte az ügyfélkapumat, és úgy), de még az ajánlott blankettákat is megírta, nekem csak a kézjegyemmel kellett ellátnom, bevitte az obskúrus helyekre bevinnivalókat, ötödszörre is elmagyarázta a lehetőségeket szépen, türelmesen, képben volt a jelenlegi (28-i) változásokkal kapcsolatban, és amit kellett, inkább két helyre elküldött, mindemellett a múltkor még a gyerekemre is kedvesen mosolygott. És annyit azért nem fizetek neki (már nem a gyerekre célzok, hanem az ajánlott blankettákra, értem ilyet még senki nem tett). Ez nekem baromira megéri azt a havi plusz párezer forintot, de tényleg.

Érdekes adat egyébként, hogy minden könyvelő megkérdezte valamilyen formában, hogy legálisan akarom csinálni a dolgokat, vagy úgy, hogy meg is tudjak élni belőle (belőlem viszont nem halt még ki a remény, hogy legálisan is meg tudok élni, ha tartom a tempót munkában).

Azután állok a postán ötezer ajánlott levéllel, beáll mögém egy idősebb néni két csekkel, aranyos szalmakalapban, és akkor eszembe jutott, hogy mennyire rühellem, amikor két csekket akarok csak befizetni, és beáll elém valami vállalkozó az ötezer ajánlottjával, és még számlát is kér, szóval mondtam neki, hogy menjen be elém nyugodtan. A néni elintézte a tranzakciót, majd azt mondta nekem, hogy köszöni, hogy ilyen cuki voltam, és ne féljek, intézkedik, hogy visszakapjam ezt az élettől és teljesüljenek a kívánságaim, majd huncutul rám kacsintott, és eltűnt (mármint lement a mozgólépcsőn, annyira azért nem volt misztikus a dolog).

Úgyhogy az aranyhal ismét elkezdhet rettegni.

Na ez a kettő talán nem annyira felhasználható ellenem (amennyiben egyszer a jobbik szóvivőjévé válnék), viszont a Haj látszik rajtuk. Igen, agnus körbefotózott lelkesen, vakuval, vaku nélkül, vérrel, kádon, még szabópatríciásan is, de nem akarok beszélni róla.

Képen valahogy nem látszik, de esküszöm, hogy a tarkónál lépcsős.

Már többször írtam, hogy nekem biztosan a fodrászban van a szaturnuszom, mert egyszerűen mindenki képtelen egy tökegyszerű sassoont vágni, pedig egyrészt kimondom a szót, másrészt el is mutogatom elég részletesen. Isoldétől azt a tanácsot kaptam, hogy menjek Thaiföldre vágatni, mert ott tudnak, és a gyöngyös karkötők is olcsók, Tarhonyakártevő pedig állítólag ismer egy fodrászt, aki nem csak véletlenszerűen nyiszál az ollóval kábé akkorára, hanem azt csinálja, amit mondanak neki (biztosan évekig hordott vizescsöbröket fel a lépcsőn egy tibeti, ősz szakállú mesternek, meg téglákat ütött szét fél kézzel, másképp nem tudom ezt elképzelni). Ennek ellenére, magam sem tudom, miért, mindig visszamegyek ugyanabban a fodrászatba (de tudom, miért, mert olyan vagyok, mint Sheldon a TBBT-ből, hogy a fodrászat márpedig ott van a sarkon, ráadásul mindig ugyanabba a székbe is ülök, meg minden).

Viszont mostanában a nemalvás miatt elég asszertív vagyok, úgyhogy mielőtt elindultam, több szögből lerajzoltam többféle keménységű grafitceruzát alkalmazva a 3D hatás kedvéért, hogy milyen hajat szeretnék, és vittem magammal az intézménybe, azzal a szent elhatározással, hogy márpedig addig ki nem lépek onnan, amíg olyan nem lesz a hajam, amilyet akarok, még ha valamelyikünk a fodrásszal tragikus körülmények között életét is veszíti eközben.

Ugyanazt a csajt kaptam, akit szoktam (egyébként kedves lány, és nem beszélget, szóval a hajvágási képességein kívül tökéletes), aki megkérdezte, hogy nem jártam-e nála pár hónappal ezelőtt is, amire igennel feleltem, majd együtt csodálkoztam vele udvariasan azon, hogy azóta megnőtt a hajam. Ezt követően elmondtam, mit akarok. Megmutattam a hajamon, hogy mit akarok. Megmutattam képen, hogy mit akarok. Ekkorra már kissé monomániásnak kezdtem érezni magam, de Sheldon lebegett előttem, mint példakép (már nem hajilag).

A lány rávágta a fejemre a szokásos loncsot (kábé úgy kell elképzelni, mintha az ember libamájat kérne az étteremben, és rántott csirkét kapna, azzal, hogy az is szárnyasból van).

Akkor visszatértem a képhez, és pontról-pontra bemutattam, tényleg kedves, nem kioktató hangnemben, hogy szerintem mi a különbség aközött, ami a fejemben, és ami a fejemen van. Együtt élhettük át a rádöbbenés örömét, majd a lány (feszültségkeltő dobpergés) körülbelül öt perc alatt tökéletes sassoont vágott nekem.

Azóta is értetlenül állok a dolog előtt, de rájöttem, nem érdemes az ok-okozati összefüggéseken töprengenem, mindenesetre este majd megkérek valakit, hogy fotózza körbe a fejem, és akkor egy egész albumnyi referenciával járhatok ezentúl vissza oda (hogy fognak engem szeretni).

Vannak ezek a nyárköszöntő dolgok (nevezzük őket áldozatnak), amiken rituálisan túl kell esni május-júniusban (lehetőleg még Szentivánéj előtt, de idén a klímaváltozás miatt kaptam egy hét haladékot magamtól):

1. Faeper szedése a fáról, amíg tiszta fekete nem lesz a kezem-lábam, és fájni nem kezd a hasam: pipa
2. Vízhólyagok tenyésztése nyári szandálok által: pipa
3. Szamócaevészet a Börzsönyben, utána fűben heverés a vaddisznókról értekezve elalvásig: pipa
4. Megfelelő számú, feleslegesnek ítélt kilók leadása így vagy úgy: pipa
5. Legalább fél kiló málna együltő helyben való elfogyasztása: pipa
6. Lábkörmök színesre lakkozása: pipa
7. Szokásos nyári párkapcsolati balsors és/vagy koraszülött gyerek: pipa
8. Fekete, ropogós, nagyszemű cseresznye szigorúan kukaccal: pipa
9. Felbiciklizés megállás nélkül a szokásos helyekre: pipa
10. Hajvágás: pipa

Szóval innentől, ha tényleg beköszönt a nyár, akkor bár nem akarok mutogatni, hogy kinek lehet megköszönni, de én mindent megtettem az érdekében. Ami még nem volt meg:

1. Nyári esőben mászkálás úgy, hogy nem sietek valahova, meg nem hideg van, hanem valamiért pont jó.
2. Mojito az erkélyen (mindig elfelejtek fehér rumot, lime-ot és tonikot/ízesítetlen ásványvizet venni, mentségemre szóljon, hogy menta van).
3. Gyermek strandra vitele, közben szenvedés a meleg miatt, szenvedés a rovarok miatt, szenvedés a vacak kaja miatt, napszúrás. De a gyerek boldog.
4. Ezt tegnap álmodtam meg, hogy nekem biliárdoznom kell. Régen nyaranta jártunk biliárdozni barátokkal, akik azóta négy különböző földrészen élnek, közben Martiniztünk jéggel, utána meg milánóit vagy pizzát ettünk az Atlantisban. Hol szoktak ma biliárdozni az emberek? Egyáltalán létezik még ez a dolog?
5. Szeretnék egyszer elmenni a népnemzeti diszkóba. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egy igazmagyar, de majd varrok magamnak rokolyát, vagy ilyesmi, meg veszek turulos hullámcsatot, és rovásírással jegyzem a vendégkönyvet, de muszáj, mert kíváncsi vagyok. Valaki, esetleg?

Igazából arra jutottam (miután az egyik illető ordibált velem a kocsiban, meg az utcán arról, hogy sorsszerűség, kegyetlennek kell lenni, és az élet szar, a másik illetővel végignyafogtunk két órát arról, hogy az élet szar, a harmadik illetőmeg a telefonban kiabált velem, és rájöttem, hogy én ilyennek nem szeretek lenni), hogy reménykedem a happy endingben, mást úgysem tehetek nagyon, addig meg takarítok, meg hülyére dolgozom magam, és közben észreveszem a jó dolgokat, miszerint:

1. Úgy tűnik, rendkívül absztinens életet fogok mostanában élni, mert a szerek nem segítenek.

2. Tragikus hirtelenséggel lefogytam 48 kilóra, rám jön az összes motivációs gatyám, és mióta a bőrgyógyász megerősítette, hogy valószínűleg tényleg a tejtől rossz a bőröm, amit ezzel ki is zártam az életemből (kegyetlen vagyok a tejjel), sokkal jobb. A bőröm.

3. Mivel így alvás nélkül nagyon hosszúak a napok, behoztam az elmaradásaimat, határidőnél vagyok, és nagyon úgy tűnik, hogy mintegy mellékesen csináltam egy céget is tök jó névvel. A tevékenységi köreimbe valahogy bekerült a gépjárművezetés oktatása, illetve a sport és szabadidős tevékenységek oktatása is (magyarázat nincs rá, hogyan, de ha már bekerült, benne hagytuk, enni nem kérnek). Ezekhez elméletben értek is mintegy (ki kell kerülni a virágládákat, és ugyanúgy kell csinálni, csak erősebben), szóval levelező oktatást szívesen vállalok a témában.

4. Egyelőre úgy tűnik, nem haldoklóhoz kell kórházba járnom, ami mindig öröm, illetve maga a látogatás lehetőség arra, hogy csiszoljam az asszertív képességeimet (nincs sok nehezebb dolog annál, mint meggyőzni egy ápolónőt, hogy vannak dolgok, amikhez te jobban értesz nála, mondjuk a helyesírás, illetve hogy nem feltétlenül szeretnéd tartani a bizarr látogatási időt egy egyágyas szoba viszonylatában, de nekem mindkettő sikerült).

5. A Muci az egy nagy öröm mostanában (is), de erről majd a saját blogjában.

6. A rengeteg levél, meghívás meg komment (kivéve a főoldalról idetévedőket, akik szerint minden problémám forrása az, hogy felcsináltak harminc évesen, de azokkal úgy bántam, mint a tejjel, kimoderáltam őket). És tényleg bocs, ha valakinek nem válaszolok vagy nem megyek el vagy ilyesmi, nem akarok bunkó lenni, csak rengeteg más dolog van most.

7. Kivételesen tök nagy rend van és tisztaság, akár neki is állhatok a mélyebb rétegek felderítésének (ill. nem kell valakinek ingyen egy ikeás antilop etetőszék?)

8. Én igazából szeretem ezt az időt, mondjuk eshetne kevesebbet, de nem hiányzik a nagy hőség most asszem.

9. A balrog rájött, hogy a kisautó, amit a Shellnél kaptam egyszer tankolás miatt, ugyanaz, amit a tévében Schumacherrel reklámoztak, és amit az alján be lehet programozni, hogy előre menjen, meg kanyarodjon, meg minden.

Aztán majd egyszer talán a fontos dolgok is rendbejönnek.

Aki még mindig azon aggódna, hogy rászokom a szerekre, most megnyugodhat. Tegnap nagyon durva éjszaka volt (nem jó dolgok történtek, nem jó dolgokra gondoltam), ráadásul aludtam vagy három órát utána, úgyhogy reggel bevettem egy xanaxot, hátha így könnyebb lesz végigcsinálni a napot. Jelentem, abszolút semmi változást nem éreztem, nullát, viszont délutánra olyan vizuális migrénem lett, hogy a fal adta a másikat (ez nem fájdalmas dolog, csak borzasztó idegesítő, egyre nagyobb körben káprázik a szemem, az agyban állítólag ugyanaz történik ilyenkor, mint másoknál a fejfájós migrénnél, ugyanazok a gyógyszerek is mulasztják el, csak most nem akartam szert halmozni, úgyhogy még egy advilt sem vettem be rá). Délután aztán dühömben nekiálltam takarítani, de még a koporsófogantyúkat is kiszidoloztam (ez nem valami silent cry for help, koporsó nem tartozik hozzájuk, dísztárgyak), és teljesen jól lettem estére, mármint olyan funkcionális.

Szóval az altató nálam nem működik, a xanax nem működik, az alkoholtól csak szomorú leszek, a hiányérzeten nem segít, csak felerősíti, úgyhogy nem iszom, de legalább mostanában rend lesz, tisztaság, meg elvégzett munkák, az is valami.

Szövettan negatív hálistennek, ráadásul kaptam receptet Xanaxra, négy pár kinőtt cipőt (köztük két vintage, meg egy piros lakk tűsarkú, amire alie, az eredeti gazdatest azt mondta, hogy ezt az ágyban is magamon kell hagyni, mire elgondolkoztam ezen az életképen, hogy oké, szépen elrámolok, lefektetem a gyereket, beveszem az altatómat majd felveszem a piros magassarkút és békésen lefekszem aludni), egy nagyon szép kék gyöngyös karkötőt Isoldétól (kérdeztem, miért nem kell neki, azt mondta, igazából nem tetszett neki, csak nagyon olcsó volt, ezért muszáj volt megvenni, amit én abszolút értek).

Meg elkérte az utcán a telefonszámom egy tizennyolc körüli srác (ballagási öltözékben volt), valamiért, amikor így lefogyok 48 kilóra, mindig sokkal fiatalabbnak néznek, meg glóriától kaptam sajátkezü sütit, amiben nincs cukor, tök jó dobozban, illetve sajnos leitatott másfél pohár sörrel (nemalvásra meg nemkajára az nagyon sok), úgyhogy aránylag korán hazajöttem, és amár arra sem emlékszem, hogy hogyan, de előtte feltett még egy nagyon jogos kérdést, hogy én, akinek minden más tök rendben van az életében, miért borulok ki ennyire egy pasiügyön, mit teszek, ha valami más is elromlik.

És ez azért nagyon fura, mert én belegondolva csak pasiügyeken szoktam kiborulni, semmi máson, most a fél napig tartó melanómámon is inkább csak elgondolkoztam, hogy a gyerek, meg minden, akkor hogy lesz, meg akkor sem voltam kiborulva, amikor rohangáltam be két hónapig a gyerekhez a kórházba (oké, akkor kiborultam, amikor málnás joghurtot büfögött fel egyszer, és azt hittem, alvadt vér, de az elmúlt), tavasszal meg volt egy pont, hogy volt több mint másfél millió kintlévőségem, de azt nem tudtam, a számlákat miből fogom fizetni, akkor sem borultam ki, de meg akkor sem, amikor fiatalkoromban nagyjából egy nap alatt elköltöztem otthonról a semmibe. Mármint aludni meg enni meg ilyeneket tudtam. Akkor meg ezeken miért? Pláne, hogy realistán átgondolva most nem olyan vészes a helyzet, nem csaltak meg, nem bántottak meg úgy különösebben, összesen annyi, hogy halasztás van egy hosszabb időre (mondjuk én várakozásban különösen nem vagyok jó, meg amúgy is idiótaságnak tartom a felhozott indokokat, mindegy), ami után ki tudja, mi lesz vagy nem lesz. Én meg ettől tényleg nem eszem, nem alszom, a harag ugyan már elmúlt, de most olyan nagy szomorúság van, és még ruhákat is képtelen vagyok venni (vö.: “nem tudok levegőt venni”). Mindegy, valószínűleg arról van szó, hogy ilyenkor mások hoznak rólam döntést a fejem felett, és én nem tehetek semmit, vagy az apai elfogadás hiánya, vagy ilyesmi, mindenesetre nagyon fura.