Kaptam tortát is. És a rendszergazda körbehívogatta előtte a matematikailag művelt ismerőseit, hogy el tudja mondani a Daubnernek, hogy kell a megfelelő számrendszert feltüntetni.
a születésnapi vigasságok folytatódnak
Hozzászólás
17.
Tegnap volt a nagykorúságom X. évfordulója, szóval már majdnem felnőtt vagyok. Ennek örömére a fiúm azt mondta, hogy költözzünk össze (előtte azt is mondta, hogy a szülinapom tiszteletére bekapcsolta a fűtést, mire én megkérdeztem, hogy mégis mennyire állította, 14 fokra, ő meg azt felelte, hogy nem, 17-re, elvégre tényleg szülinapom van, és biztosított róla, hogy ő mindjárt kigyullad, de azért tűr), úgyhogy mostantól fogva együtt lakunk, ami annyi változást jelent, hogy immár legálisan terítik be a fürdőszobai cuccaim a fürdőszoba lapos felületeit, és a kardigánjaimat és könyveimet is hivatalosan fogom ezentúl szétszórni mindenfelé, illetve a kommunai szobámat ezentúl "nálam otthon" helyett raktárnak fogjuk hívni, ahova időnként elvonulhatok. Voltak ugyan gyenge ellenérveim a dologgal szemben, mint például hogy az a ház kevés két embernek, erre a fiúm felhívta a figyelmemet arra, hogy a három szoba közül az egyiket arra használja, hogy térképeket dobáljon szét a padlón, és belegondolva, tényleg. Meg én nem is foglalok olyan sok helyet. Idővel talán a plüssállatokat is átköltöztetjük, de csak ha ők is akarják (igazából szerintem erre ment ki az egész, a fiúm meglehetősen szentimentálisan viszonyul a plüssállataimhoz, még a rendszergazda is észrevette, hogy ellágyul a hangja, ha róluk beszél).
A főnököm meg ma reggel az asztalomra tett egy csokit azzal, hogy nem tudja, hány éves vagyok, de nem nézek ki annyinak. Nem mondom, hogy nem ért a nők nyelvén.
a Titi blogja
Hát ez történik most a kommunában, amúgy meg dezertőr vagyok, és bár itt is 17 fok, de a rendelkezésemre áll 1 db takaró és egy db notebook. Amúgy az előbb megpróbáltam a rendszergazdát rávenni, hogy ő is írjon bé logot, mert akkor már csak a Márkóból kéne kicsikarni egyet, és a világ megismerhetné a valóságot a kommuna minden tagjának szemszögéből, de hiába mondtam neki edukációs hangsúllyal, hogy látod, a patkány bezzeg ügyes, a patkány is tud blogot írni, miközben a fiúm a plüsspatkány tappancsaival ütögette a billentyűzetet, a rendszergazda felszólított, hogy ne hasonlítsam a játékaimhoz, és egyáltalán, kezeljem őt tisztelettel. Egyébként meg nem érti, mit akar a Titi az ő gonosz torkától.
matematikus
– Ez már majdnem olyan, mint egy fornetti-sorozat – mondta a rendszergazda egy közös ismerősünk telefonszámára, amit bediktáltam neki.
Igaza is van. Annak, hogy Fibonacci, nincs semmi értelme.
főleg tehenek
A világvége, ahova utaztunk, Erdélyben volt, de nagyon. Azért mentünk oda, mert található ott néhány lyuk, amibe a fiúm bele akart mászni (vö. barlangászat), én meg még pont elfértem a kocsiban, meg egyébként is, miért lábadoznék otthon kellemes körülmények között, amikor ezt bokáig folyóvízben, egy szalmazsákon is megtehetem.
Az odaút tök jó volt, mert nagyon szeretek autózni, bár az alföld egy kicsit túltengett, párhuzamot is vontam a vége felé a balrog és Petőfi között, a balrog ugyanis, bár ott született, csak húsz percig tudja szeretni a nagy laposságot, utána mindig elkezd unatkozni, szóval szerintem Petőfi tájjelegű költészetének nagy része a hazaérkezése utáni húsz percekben született, de ez csak egy kis irodalomtörténeti kitérő, igazából a tehenekre akartam kilyukadni. Erdély ugyanis tele van tehenekkel, például minden öreg, feketeruhás nénihez tartozik egy, aminek bevezetése szerintem itthon is nagy népszerűséget vívna ki a szemfülesebb politikusok számára, mind a tehenek, mind a nyugdíjas nénik körében. De voltak tehéncsoportok is lépten-nyomon, főleg az utolsó tizenhárom kilométeren, amit egy földút típusú szerpentinen tettünk meg meredeken fölfelé (magunk alatt is hagytunk néhány felhőt, amiből zuhogott az eső), na ott minden kanyar után néhány tehén vagy ló vagy kecske ácsorgott festői pózokban, egy idő után már teljesen beleolvadtak a tájba. Személyes élményem is volt tehénnel, amikor szombaton elindultam egyedül sétálni, és száz méter múlva, az elemi iskola mögött ott feküdt egy az út mellett a fűben, pitypang lógott ki az ő szájából, ami még nem lett volna olyan nagy baj, de aztán felemelte a fejét, és rámnézett. Én soha nem értettem egyébként, hogy a tehenek miért nincsenek tudatában annak, hogy ők sokkal nagyobbak, mint az emberek, és egyáltalán nem kell azt csinálniuk, amit az emberek mondanak, ehelyett például rájuk fekhetnek vagy felrúghatják őket; na, ez a tehén úgy nézett rám, mint aki pont abban a pillanatban döbbent rá erre. Ijesztő volt, úgyhogy inkább megfordultam, és bánatomban belázasodtam. Később többeket elriasztottam a sétától a történetemmel a Tehénről, Aki Rámnézett.
Meg volt rendes kirándulás is, természetesen fölfelé, merő véletlen, hogy a fiúm nem cipeltetett közben velem biciklit. De a szalmazsák megvolt, igaz, egy ágyon rajta, de akkor is.
Aztán hazaútkor a fiúm azt mondta, hogy menjünk a másik irányba, hogy ne legyen olyan unalmas, természetesen arra is földút volt, az általam látott legnagyobb disznók után útelágazásokkal súlyosbítva. És akkor egyszercsak a házak is elfogytak (addig minden három kilométeren volt átlag egy), és teljesen ijesztővé vált az erdő, mi pedig eltévedtünk, legalábbis én, mert a fiúm tök magabiztosnak látszott, például megtalálta, majd követte a piros turistajelzést árkon-bokron-patakokon keresztül, ami végül is nem bizonyult olyan jó ötletnek autóval, úgyhogy visszafordultunk. Én pánikoltam szép csendben, befelé, de akkor hirtelen belejött egy pöcöknyi térerő a telefonban, meg felbukkant két pletykáló néni az egyik kanyarban, amiből sejteni lehetett, hogy 5 kilométeren belül lakott rész következik (ezek a nénik ott mindenfelé teljesen szürreálisan jelentek meg az erdő legelhagyatottabb területein, valahogy a távolság nem volt számukra szempont, illetve akadály), és tényleg, és megmenekültünk attól, hogy a medvék (vagy a tehenek) egyenek meg bennünket, miután éhen és szomjan haltunk, illetve a tüdőgyulladásba pusztultunk bele.
Szóval úgy mindent összefoglalva, jó volt, szép volt, kicsit vizes volt, de akkor is. Jövőre állítólag sátras dologra megyünk, úgyhogy valószínűleg nem hisztiztem eleget.
pánik
Na hazatértem épségben, még éppen időben, hogy a rendszergazdát megnyugtassam, miszerint nem lopták el a blogomat. Ő ugyanis szombat éjjel, amikor látta, hogy mi történt, bepánikolt (idézném: a magyar kortárs irodalmat féltettem, bazmeg, hogy mi lesz vele nélküled), és mivel én éppen a világvégén, a térerőn is túl fetrengtem egy szalmazsákon, ő először átrobogott hozzám, és leellenőrizte a gépemen hogy nem tárolok-e nyilvánvaló helyeken jelszókat, de nem, és akkor végső kétségbeesésében eszébe jutott, hogy a munkahelyi desktopomon kint van valami blogos jelszó, úgyhogy autóba vágta magát, és az éjszaka közepén kirobogott Törökbálintra, felébresztette az éjszakai portásokat, és életet lehelt a gépembe, mindezt a blogomért, ami egy nagyon megható történet szerintem. Sajnos a jelszó az asztalomon a blogpatrolé, a blogos az otthoni gépen automatice megjegyződik a freeblog.hu-n, de ezt nem tudta. Az utolsó ötlete az volt, hogy csináltat nekem új jelszót, de bejelentkezési névként nem a luciával próbálkozott, hanem a nesztelencsigával, pedig milyen szép is lett volna, ha a human az éjszaka közepén egyszer csak azt veszi észre, hogy volt hozzáférése, nincs hozzáférése, mint azt utólag megbeszéltük. Mindegy, végül a rendszergazda is megnyugodott valamelyest, mivel – hogy ismét az ő szavaival szóljak – a magyar kulturális élet az üstökös csóvájaként követ téged, bazmeg, és előbb-utóbb úgyis mindenki megtudta volna, hogy a nesztelencsiga mostantól a nyirkosgalóca.freeblog.hu-ra írogat. Mindenesetre szeretem, amikor az értékemen kezel.
Ja, és a Titinek is van már blogja, én meg azóta azon gondolkodom, ki az a pilóta 2, és hogy vajon a magánélete súlyos megsértéseként értelmezné-e, ha kilinkezném, mármint a Titit, tekintve a blogom olvasói és az ő ismerői nagydarab közös metszetét. Mert ugye, az egy dolog, ha én magam dehonesztálom őt mindenféle kiteregetéssel, másik dolog, ha tevékeny segítője vagyok annak, hogy esetleg ő tegye ezt magával. Majd megkérdezem.
Fúrás folyik
mert nekem van. nemsokára felkerülnek a polcok.
update: mármint fúrógépem. azt hittem nem kerülök ki mert nem kaptam jogot rá, de tadaa
update2: jó csúnya mi. na keresek valami csodálatosan aranyos kismacskás headerképet hehe (nem keresek)
update3: előbb valmai jó kis avatar képet kell keresnem úgy tűnik. lucia nem rendelkezett az avatarokról. felhívjam így 0:12-kor amikor kiment a térképről?
update4: ebből soroaztnézés/alvás lesz, aztán majd folytatás, mert kétpercig néztem miért nem úgy csinálja amit akarok, mire rájöttem h bennvan egy felesleges #. pedig csak 1 sort kellett néznem. nehéz az élet
ec-pec
Azt, hogy melyik cipőmet és melyik hosszúnadrágomat vigyem, azt seperc alatt eldöntöttem. Na de azt, hogy a három köptetőm közül melyik kettőt hagyjam itthon…
partra vetett bálna
Na úgy néz ki, az a bajom, hogy a sok köhögéstől lumbágót kaptam, tegnap éjjel például többpercnyi megfeszített munkámba került, hogy a fejemet egyik oldalról a másikra fordítsam, de nem célom szenvedéseposzt írni, ezért azt, hogy a kóláspalackot hogy emeltem fel az ágyra, már nem is taglalom bővebben, mindenesetre ebben annyira kifáradtam, hogy inni végül nem is maradt erőm. Aztán reggel, miután húsz percet gyúrtam rá, hogy meg tudjak szólalni, de így sem sikerült elsőre, közöltem a fiúmmal, hogy elvisz engem patikába, majd a kapott krémmel felfegyverkezve elvonszoltam magam a kocsitól a székemig (legalább harminclépésnyi horrortörténet, van benne ajtó meg lépcső is), viszont a krém jót tett, például tízre a telefonkagylót is egész ügyesen sikerült felemelnem. Fel is hívtam az üzemorvost, akinek elmeséltem a dolog köhögős részét (beleértve a sárga stuffot, aminek kétnapos nyers csirkemáj-íze van), és ő felírt nekem orvosságokat, a sofőrünk meg elhozta a recepteket, úgyhogy akár még egy happy ending is kinéz nekem.
Muszáj is összeszedni magam, mert hétvégén megyünk ki a térképről, és a gyanúsan homályos útleírásban olyan szavak is szerepeltek, mint szalmazsák, meg pajta, meg alacsonyhegyi sátor. Asszem, a plusz pokrócból nem engedek.
ez már nem vicces
Most már a hónom alatt is (bal) a tüdőm fáj, a helyzet komolyságát mutatja, hogy a délelőttöt úgy töltöttem, hogy a jobb kezemmel a bal oldalamat fogtam görcsben, és mereven bámultam a monitoromat, amin nem általam érdekesnek talált internetes oldalak váltották egymást, hanem valami csiszológép nézett vissza szembe rám, így gubbasztottunk négy órán keresztül kettecskén. Dél óta, ha nem veszek levegőt, akkor már egész jól vagyok, de holnap orvos, mert ez így nem élet.
beteg
Titkos féreg foga rág, vagy mi, mindenesetre nem elég, hogy a tüdőgyulladásos intermezzó óta folyton köhögök, de a köhögés miatt ráadásul pénteken meghúzódott az oldalamban egy izom (bár a mars-szaturnusz együttállásom az oroszlánban állítólag hajlamosít a bizarr, idióta balesetekre és sérülésekre, ezt nem gondoltam volna), és emiatt azóta sántikálok, illetve egész hétvégén nem tudtam rendesen köhögni, de még csak torkot köszörülni sem (ez a harákolóizom valahol a bordák aljánál található, óvakodjatok tőle). Roppant megalázó helyzet volt. Viszont legalább fetrenghettem mindkét napon, a testem el is hitte nekem, hogy beteg vagyok, és belázasodott, abbahagyhatná, nem akarom az egész nyarat nagykabátban tölteni. A fetrengés alatt a Holdparkot kezdtem el olvasni, Bret Easton Ellis, és most szívemből gyűlölöm mind az írót, mind a fordítót; BEE ugyanis egy Bret Easton Ellis nevű íróról írt egyes szám első személyben, viszont az életrajzi adatai nem egyeznek, és ez csalás, továbbá az első 135 oldal arról szól, hogy a fiktív BEE milyen drogokat konzumál, és hogy most akkor végül is buzi-e. Ez egyébként az író számára sem derül ki ez alatt az idő alatt, viszont engem jóval kevésbé érdekel, mint őt.
A fordító meg a következő halálos bűnöket követte el (na jó,az első nem annyira súlyos, de az utolsót csak az erős lelkek olvassák el):
- Nem fordította le a Magyarországon is bemutatott filmek címét;
- Lefordította viszont a könyvben szereplő számok címét (arrghh, aaarrrrgggghhh);
- Szerepeltet a könyvben egy bizonyos Buffy, a véres vámpír című sorozatot (halál rá, halál).
Én ezen annyira felhorgadtam, hogy le is raktam azt a könyvet talán végleg, és tegnap becsörtettem a váci utcai Libribe, ahol vettem három új Pratchettet, meg egy Ed McBaint, hogy legyen valami örömöm is az életben. Ja, meg vettem egy Románia térképet is, mert a hétvégén megyünk Erdélybe, és nálam sose lehet tudni, mikor mondok valami olyat, ami miatt a fiúm úgy dönt, hogy nélkülem tér haza. Vagy esetleg leesik valahonnan, és nekem kell nélküle hazatérnem. Mondom, soha nem lehet tudni.
az idei mosogatás
– És mit fogunk holnap enni? – kérdezte tőlem pénteken a fiúm, mintha én lennék a táplálkozási felelős, vagy mi.
– Hát, ha veszünk csirkét, akkor csinálok sajtos-tejfölös csirkét tepsiben. Feltéve persze, hogy van tepsid – feleltem neki, mivel hirtelen gyanú ébredt a lelkemben.
– Hát már hogyne lenne.
– Csak azért nem voltam benne biztos, mert még nem láttam a tepsit nálad hónapokig hányódni a szennyes edények között.
– Nem is szólhatsz semmit, már majdnem mindent elmosogattam.
– És ez azt jelenti, hogy most jódarabig nem használhatunk tányért és evőeszközöket az evéshez?
– Pontosan. Döntsük már el, hogy mit akarunk.
Soha nem érti, hogy miért csinálnak a lányok akkora faxnit a házimunkából.
még dvd
Meg újabb jó ötletük is támadt a kilencszázakarhányért-filmes fiúknak, pénteken a The Way of the Gun c. kötelező alkotást is megkaptam a helyileg illetékes nagyáruházban. Juliette Lewis, jó szövegek, eddig drágáért sem lehetett hozzájutni. A magyar címe egy kicsit kínos, Hullahegyek, fenegyerek, a dvd borítója is, és bár a human már évek óta ajánlgatta nekem, sokáig azért nem néztem meg, mert valamiért azt hittem, hogy valami régi Clint Eastwood, ne kérdezzétek, miért, a human sose mondott ilyet, nincsen különösebb CE-kötődése sem, az én asszociációs algoritmusom mindenki számára rejtély, beleértve engem is. Lényeg, hogy amikor megnéztem végül, akkor örültem, hogy igen, mert van hangulata, van katarzis, bármit is mondjanak a hozzánemértő magyar filmkritikusok.
Hale Chidduck: Do you believe in karma?
Joe Sarno: Karma's justice without the satisfaction. I don't believe in justice.
ismer
En egeszen mostanaig azt hittem, hogy mar elertem azt a kort es
erettseget, hogy kulturaltan vegig tudjak ulni egy eloadast, de ugy
tunik megsem. Legalabbis a rendszergazda kepeinek tanusaga szerint en
eloadason vagy asitozom, vagy a falnak dolve bamulok a levegobe
merengve, vagy a tenyeremet nezem nagy odaadassal, egyedul az
vigasztal, hogy a tobbiek sem jartak jobban, ennyi alvo embert
nyilvanos helyen keszult kepsorozaton meg nem lattam.
Egyebkent
meg ez a wiw, ez a furcsa egybeesesek katalizatora, peldaul mar ket
napja fel-felbukkant a fejemben egy furcsa hangzasu, de ertelem nelkuli
szo (kb mit a pergola, csak jelentes nelkul), amikor egy ilyen nicknevu
ember bejelolt engem; idokozben rajottem, hogy biztos a mult hetvegere
regisztraltak kozott volt ott a neve, es biztos ott is talalkoztunk,
ugyanakkor az is biztos, hogy ket szot nem valtottunk egymassal, csak
asszem, pont a felhivatalos wiwes brainstormingon ultunk egy teremben,
de arrol is nagyon hamar kilogtam, mert rogton azzal indult az egesz,
hogy oracle adatbazis-programozas, meg kesleltetesi utemezes, es
ezekhez en nem nagyon tudtam hozzaszolni. A tobbiek java resze sem,
csak ok illedelmesebbek voltak.
A masik ismerosomet, aki
bejelolt, eloszor fel sem ismertem, nagyon nem tudam hova tenni, aztan
tobboras megfeszitett gondolkodas utan rajottem, hogy egy volt
forumtars, akivel szemelyesen is talalkoztunk, meg minden, de az igazi
nevet nem nagyon hasznaltam. Itt leginkabb az a rejtely targya, hogy o
honnan ismert fel, amikor peldaul a vezeteknevemnek csak a kezdobetuje
van fenn, a forumos nickjeim kozul egy sem, fenykepek ugyan vannak, de
azota sokat valtoztam, peldaul amikor utoljara talalkoztunk, nem volt
hajam. Titokzatos dolgok ezek.
enni
Tegnap egyébként végül nem mentem a fiúmmal külszíni fejtést nézni, mert mint megállapodtunk benne, ez az unalmasabb férfidolgok közé tartozik, amik engem nem izgatnak fel (nincs benne olyan, hogy támfal, meg sújtólég), és akkor ott voltam nála, és éhes lettem, de egy hosszas döntési folyamat eredményeképpen végül mégsem ettem meg a vésztartalék-virslijét, hanem felidéztem magamban a gyerekkoromat meghatározó szabályrendszert, ami arról szólt, hogy mit nem vagyok hajlandó megenni semmiképpen. Következzék akkor a feketelista (tekintetbe veendő, hogy időközben sokkal komformistább lettem, például most már simán el lehet vinni társaságba is (legalábbis evésügyileg simán)):
- fehér ételek (pl tejbegríz, vaníliafagyi, madártej);
- homogén ételek (pl tejbegríz, spenót, krumplipüré);
- minden olyan étel, ami látványosan tejből készült (pl tejbegríz (az örök vesztes), turmixok, gyümölcslevesek), kivéve a kakaót, mert a kakaó nyilvánvalóan a csokoládéfélék családjába tartozik, és nem a tejfélékébe;
- halak és egyéb tengeri állatok;
- magos szőlő (mindig kimagoztam, mielőtt megettem);
- minden olyan hús, vagy húsból készült étel, aminél a zsír-, mócsing-, bőrke-, csont- vagy porctartalom leghalványabb gyanúja felmerült (beleértve a menzás fasírtot, pörköltöt, rántotthúst, nem beleértve a grillcsirke bőrét);
- méz (egyszer másfél éves koromban széntablettát mézbe mártva akartak beadni nekem, utána vagy húsz percig öklendeztem, majd a csupasz széntablettát simán benyeltem);
- gomba és gombatartalmú ételek;
- minden olyan étel, amiben főtt (vagy sült) hagyma van;
- olajban sült, kelt-, vagy rétestészták;
- külföldi ételek (hat éves moszkvai pályafutásom alatt egyedül a pelmenyit voltam hajlandó a helyi specialitások közül megkóstolni, azt is csak az utolsó évben);
- bármi, ami azonosítatlan alapanyagokból készült, és azt mondták rá, hogy kóstoljam meg, ízleni fog.
Fenntartással kezeltem továbbá a lekváros kajákat, a vegetát és még egy csomó másegyebet is, és nem értettem, hogy más embereknek ezek a szabályok miért nem nyilvánvalóak. Tanulsága igazán ennek a történetnek nincsen, hacsak az nem, hogy azóta is messzemenően hajlandó vagyok tolerálni mindenki bogarát és hisztijét az elkerülendő dolgokkal kapcsolatban, pedig ezek általában jóval értelmetlenebbek az olyan nyilvánvaló elővigyázatosságoknál, mint például hogy polipot józan ember nem vesz a szájába.
work
Na, a héten kirúgódott a titkárnő is (őszintén reméltem, hogy valakinek lesz mersze végre megmondani neki, hogy már nem dolgozik itt, és nem csak abból fogja észrevenni, hogy nem kap fizetést, és valaki más ül a helyén). A dolog úgy történt, hogy tegnapelőtt behívták őt a főnöki irodába, ahonnan kuncogva jött ki, felkapta a telefonját, majd továbbra is kuncogva megbeszélt valakivel valamit. Nekem nem mondott semmit tegnap reggelig, amikor is közölte (szintén kuncogva), hogy nyugodtan adjak meghatalmazást a Zandinak is a postához, mert ő péntektől már nem dolgozik it, hihihi, ennél a pontnál már kezdtem sejteni, hogy nála a kuncogás a stresszoldás része, ezzel együtt külső szemlélőnek az ilyesmi baromi idegesítő, rögtön együtt is éreztem a balroggal, aki kuncogás miatt rúgta ki az előző csaját, és el is szégyelltem magam, amiért akkoriban türelemre intettem őt. Rájöttem ugyanis, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet tolerálni, és gyökerestül irtani kell őket, ahol csak lehet. A Zandi meg természetesen nem kap postai meghatalmazást, mert ő ezt rangbéli emelkedésnek tartaná, én meg vagyok elég vérgeci ahhoz, hogy megfosszam az ilyen apró örömöktől (meg persze azért sem, mert így sem bírom követni, melyik levél mikor kinek a kezén tűnik el, a Zandi meg különösen amnéziafenomén, de a fő motivációm természetesen a vérgeciség).
Természetesen volt egy ki búcsúztatóbuli is tegnap, ilyenkor ugyanis mindenki örül titkon, hogy nem őt rúgták ki, és ezt meg kell ünnepelni. Az ajándékot a Zandi választotta ki, tetszését egy határozottan szexuális töltetű jelenetet ábrázoló, kétszereplős fekete asztali szobor nyerte el*, amit ráadásul a titkárnőnek itt mindenki előtt ki kellett bontania, és hát az ilyesmit nehéz így nyilvánosság előtt kommentálni, nem is sikerült neki. Az új áldozat jövő héten érkezik talán, és így első blikkre némileg életképesebbnek tűnik, bár neki is vannak ilyen beszólásai, mint hogy az előző helyemen kitöltettek velem egy intelligenciatesztet, hogy megtudják, mennyire tudok bánni az emberekkel, tehát a szórakoztató faktort, úgy néz ki, a jövőben sem kell majd nélkülöznünk.
* A Zandi szerint ez az igaz szerelmet, és a feltétel nélküli odaadást szimbolizálta, ami nem tudom, hogy jön a munkaügyhöz, ha csak úgy nem, hogy erről mindig eszébe juthat majd a titkárnőnek, hogy kibasztak vele így esküvő előtt. Ilyenkor mindig pozitív visszaigazolást kap az az életelvem, hogy mindent elkövetek annak biztosítására, hogy a Zandi ne szeressen engem. Még mindig biztonságosabb az ő érzelmeinek az árnyékosabbik oldalán maradni.
dvd
Ja, egyébként meg mindenkinek, aki szereti (tudom, hogy illik, de nekem hosszú évek alatt sem sikerült megkedvelnem, ellentétben pl. az Arizonai álmodozókkal): az Auchanban újabban kapható ezresé' a Macska-jaj c. Kusturica alkotás.
médiás
Az Aljas (Alias) nem igazán jött be nekünk, a Dark Angelt meg nem lehet megszerezni, úgyhogy próbaképpen lenyomtuk most a Shield első szezonját (nem hosszú, rendhagyó módon 13 epizód) azokban a szakaszokban, amikor éppen nem aludtam és nem ettem (nem könnyű elkapni ezeket mostanában). A Shield egy Los Angeles-i rendőrkapitányságról szól, amin belül működik kísérleti jelleggel az ún. Strike Team is Vic "Good cop and bad cop have left for the day. I'm a different kind of cop" Mackey vezetésével, aki nem igazán riad vissza a törvény árnyékosabb oldalára való átcsellengéstől sem, amennyiben ez érdekében áll. Ugyanakkor a Strike Team tagjai számára igen fontos a betyárbecsület, és tetteiket a személyes haszonlesésen kívül egyfajta sajátos igazságérzet is vezérli, például csak az olyanokat lövik le, akik árulkodnak, aminek jogosságát mindenki beláthatja, aki hozzám hasonlóan öcs típusú testvérrel nőtt fel. Van persze mindenféle személyes mellékszál is a történetben, de szerencsére nem nyünnyögnek sokat, a lényeg mindegyik epizódban az aktuális bűntények kinyomozása (időnként több részen keresztül), a belső kimittud, meg a vallatási technikák, ami számomra különösen vonzó motívum. És pörög az egész, az egyetlen negatívum talán a szereplők megjelenítése az elején, ami úgy történik, hogy bevillan két másodpercnyi akció, majd egy fekete képernyő egy névvel, és ez ismétlődik párszor roppant idegesítően. Viszont a főcím kimondottan rövid (már-már a Lostéval vetekszik), és jó a zene.
Elgondolkoztam egyébként azon, hogy mennyire károsítja az emberek pszichéjét egy olyan sorozat, ahol a kimondottan simlis (gyilkosságtól, rablástól, súlyos testi sértéstől sem visszariadó) főszereplőkkel azonosulnak, akik ráadásul rendszeresen megússzák tetteiket, és arra a következtetésre jutottam, hogy számomra például ez kimondottan üdítő a sok kilúgozott, pc cuccos után. Ráadásul megtaláltam a távirányítómat (vagyis nem én, én ez alatt a két hónap alatt nem vittem igazán túlzásba a keresését, csak időnként ránéztem a kisasztalra, hátha valahogy visszakerült oda, de nem, viszont vasárnap este volt valami csernobilos összeállítás a Discoveryn, úgyhogy a fiúm két perc alatt megkereste), úgyhogy bekapcsoltam a tévét, és az kb 45 perc alatt annyira felbaszta az agyam, amennyire a Shield teljes első évadja sem, pedig az gyilkosságos sorozat, és mindezt úgy, hogy a Discoveryről nem kapcsoltam máshova. A Discoveryn a Mythbusters ment, és azt próbálták benne bebizonyítani, hogy a vajaskenyér nem hajlamosabb a vajas oldalára esni, mint a simára, és esküszöm, pár perc után fizikailag rosszul lettem attól, ahogy a vajaskenyereket rugdosták bakancsban a hülye amerikaiak, azt hiszem, ezt nevezik kulturális szakadéknak. Bár alapvetően kedvelem őket, de abban, hogy az egyszervolt amerikai pasimmal szakítottam, komoly szerepet játszott az, hogy képes volt a repülőre vett könyvét az utazás végén kidobni. Igen, a szemetesbe bele.
Szóval akkor leültem látótávolságon kívül a monitor elé, és csak hallgattam a tévét, már kezdtem is lenyugodni, amikor jött a köcsög Robi az ő Nicorette tapaszával. Egyszerűen nem értem, hogy van képe ehhez a tapaszgyárnak, hogy a majomarcút erkölcsileg magasabbra helyezik azért, mert nem képes magától leszokni, hanem ehhez segédeszközökre van szüksége – nagyon felháborodtam, sajnos ehhez nem volt közönségem, olyankor sokkal jobb, amikor a fiúmmal nézzük ágyból a tévét, és versenyt fikázzuk a benne szereplőket, valószínűleg igen szórakoztató öregkor elé nézünk. És az a leereszkedő hanghordozás, ahogy Zoliról, a Nicorette tarajos süléről beszéltek, na azzal végleg kihúzták a gyufát, ki is kapcsoltam a készüléket. Holnap talán kísérletet teszek az Animal Planettel, hogy azt meddig bírom.
a sport, mint olyan
Tehát a sportolókról az az én elméletem (ne feledjük, hogy ezt a biciklit tolva egy végeláthatatlan úton felfelé dolgoztam ki), hogy a sportolók végtelenül buta és tehetségtelen emberek, mert ha bármilyen intellektuális vagy kreatív hajlamuk lenne, akkor maradandó alkotásokba fektetnék az energiáikat, és nem azzal próbálnák felhívni magukra a figyelmet, hogy a lábukkal ütemesen nyomkodnak lefelé. Valahol a tizenhatodik kilométer környékén arra is rájöttem, hogy a biciklizés még az úszásnál is unalmasabb, mert az úszásban van kartempó is. A tizennyolcadik kilométernél – ami az út legmagasabb pontja volt – a fiúm maltodextrint etetett velem, valószínűleg csupán azért, hogy a szenvedéseimet fokozza (én ilyen rosszat még nem vettem a számba), nem törődve szemrehányó, sebzett tekintetemmel (bár az is igaz, hogy a szemrehányó tekinteteimnek az erőteljesebbjeit még az út előtt elhasználtam rá, mert tudtam, hogy útközben átlagban 5 kilométerrel fog előttem haladni, és úgy kevésbé hatásos, ezért előre szenvedtem látványosan). Az út pozitívumai közé sorolható viszont, hogy rengeteg érdekes madarat láttam, sajnos a legtöbbje már nem élt, meg volt valami shaolin falu felé mutató tábla is, de lehet, hogy akkor már hallucináltam a fáradtságtól, mert ez egyáltalán nem tűnik logikusnak. Mindenesetre a klub számolhat azzal, hogy ezentúl minden tábor Budapesttől biciklivel elérhető távolságon kívül fog bekövetkezni, amennyiben nekem ebbe bármennyi beleszólásom lesz.
harumpf
Kesobb szandekomban all majd kifejteni tobbek kozott a sportolokkal
kapcsolatos elmeletemet, ami nem vet rajuk tul jo fenyt, talan azert
sem, mert a bicikli tolasanak kb 8. kilometerenel kepzett meg bennem,
de egyelore merhetetlenul fel vagyok haborodva azon, hogy a
rendszergazda azzal vadolt meg nyilvanossag elott, hogy mindharom este
elszabotaltam a vetitest. Ha legkozelebb azt a koltoi tulzast olvassa a
blogomban, hogy mekkora egy pszichopata vagyok, akkor kovetelni
fogja, hogy zarjanak be, vagy mi van? Es raadasul valaszolni sem tudtam
a meltatlan felvetesere, mert o meg a mai netemet szabotalta el. Pfuj.
Meg azert is kesobb irok, mert itt nincsenek ekezeteim, es azt nem szeretitek.
settenkedve lopakodó 