Tegnap volt a nagykorúságom X. évfordulója, szóval már majdnem felnőtt vagyok. Ennek örömére a fiúm azt mondta, hogy költözzünk össze (előtte azt is mondta, hogy a szülinapom tiszteletére bekapcsolta a fűtést, mire én megkérdeztem, hogy mégis mennyire állította, 14 fokra, ő meg azt felelte, hogy nem, 17-re, elvégre tényleg szülinapom van, és biztosított róla, hogy ő mindjárt kigyullad, de azért tűr), úgyhogy mostantól fogva együtt lakunk, ami annyi változást jelent, hogy immár legálisan terítik be a fürdőszobai cuccaim a fürdőszoba lapos felületeit, és a kardigánjaimat és könyveimet is hivatalosan fogom ezentúl szétszórni mindenfelé, illetve a kommunai szobámat ezentúl "nálam otthon" helyett raktárnak fogjuk hívni, ahova időnként elvonulhatok. Voltak ugyan gyenge ellenérveim a dologgal szemben, mint például hogy az a ház kevés két embernek, erre a fiúm felhívta a figyelmemet arra, hogy a három szoba közül az egyiket arra használja, hogy térképeket dobáljon szét a padlón, és belegondolva, tényleg. Meg én nem is foglalok olyan sok helyet. Idővel talán a plüssállatokat is átköltöztetjük, de csak ha ők is akarják (igazából szerintem erre ment ki az egész, a fiúm meglehetősen szentimentálisan viszonyul a plüssállataimhoz, még a rendszergazda is észrevette, hogy ellágyul a hangja, ha róluk beszél).

A főnököm meg ma reggel az asztalomra tett egy csokit azzal, hogy nem tudja, hány éves vagyok, de nem nézek ki annyinak. Nem mondom, hogy nem ért a nők nyelvén.