Mint ma kiderült, van ez a dolog a pasikkal, és nem csak az enyémmel, hogy olyanok, mint a spanyol feleségek. Ez igazából nem pont ma derült ki, hanem már a Sanyinál is, de ma tette szignifikánssá a következtetést a mintavételezés nagysága.

A spanyol feleség az úgy volt, hogy én úgy húszévesen alapfokú szinten beszéltem spanyolul, különös tekintettel az előre begyakorolt mondatokra, mint például hogy "carramba, de nuevo suena este maldito despertador", és akkor jött valami szakmai ismerős spanyol házaspár, akik közül csupán a férj beszélt angolul, a feleség viszont nagyon megörült annak, hogy spanyolul mutatkoztam be, és onnantól kezdve spanyolul beszélgetett velem folyamatosan, amiből én néha kiragadtam kulcsszavakat, amiket értettem, és azok hangulati tartalma szerint bólogattam különböző irányba. Na, pont ugyanígy éreztem magam, amikor a Sanyi a temetőben megörült annak, hogy Shimano bicikliscipő van rajtam, és onnantól fogva a biciklikről beszélgetett velem, mint kollégával, csak ebben a konverszációban nem a dormir meg az con migo voltak a támpontok számomra, hanem az agyfék, meg a szpesölájzd, meg még az egg-beatert is értettem, csak az összekötő részeket nem. Én ugyanis – a megtévesztő bicikliscipő ellenére – a biciklire úgy tekintek, mint amolyan szelidíthetetlen vadállatra, amely még álló helyzetben is képes megbokrosodni és ledobni engem, tekintet nélkül a korábbi viszonyunkra, és inkább gyakorlati (a hatásos önvédelem 12 módja) , mintsem elméleti érdeklődést tanúsítok iránta.

És akkor ma leszólítottam a glóriát, és túllépve a bemelegítő szakaszon, ami arról szólt, hogy ki sír, meg ki hagyta már abba, belecsapott a közepébe, miszerint a mi pasijainkban a motoron kívül ez az edukációs hajlam, illetve a párbeszédre való erőteljes törekvés is közös, tekintve, hogy az övé (az 1-es számú) is hajlamos váratlan hirtelenséggel elmondani neki a karburátokról sok mindent, avagy negyedórán keresztül felolvasni neki háborús fantasyből, ilyen fegyverleírást, vagy mit. És akkor utána jön a trükkös rész, amikor megkérdezik, hogy na? meg jó, mi? (az enyém konkrétan azt szokta kérdezni, hogy mit gondolsz te erről? hiába, mindig is túlbecsült), és erre válaszolni kell valamit. Namármost a glória, leánynevén sicktranzit, már több publikációjában tanúságot tett a férfiak területén tanúsított éleslátásáról és jó megfigyelőképességéről (utalnék itt a "pasim mindig utánamjön az erkélyre" tematikájú bejegyzésére, amivel – bár már csak magángyűjteményekben található meg – elévülhetetlen érdemeket szerzett a blogirodalomban, de nálam mindenképpen, még hónapokkal később is hangosan röhögtem rajta visszaolvasás közben), szóval ő nem hoz magára szégyent, ilyenkor mondja mindig, hogy úúúúhh, de jó, nem semmi!!, sőt, nem restell a kiragadott kulcsszavakra reagálni, mint például úúúhh, lézeres, de jó, nem semmi!!, bár ezzel egyszer megszívta, mert a szóbanforgó történet lényege az volt, hogy az a dolog konkrétan pont nem lézeres, de az ilyesmi előfordul, ezt sose lehet előre tudni.

Mindenesetre én is megosztottam vele, hogy tegnap, amikor a fiúm elmesélte, hogy Budapesten két reaktor is van, az egyik kutatóreaktor, a másik meg oktató, akkor én abszolút témába vágóan még vissza is kérdeztem, hogy ez azt jelenti-e, hogy az utóbbinak magasabb az egyetemi fokozata. Úgy éreztem, ebből biztosan tudni fogja, hogy én figyelek rá. A pasim, mármint.

Lényeg, ami lényeg, végső konklúzióként azt szűrtük le, hogy amikor a férfiemberek már nagyon átmentek spanyolfeleségesbe, mindig hatásos módszer, ha az ember megpróbálja magához ragadni a beszélgetés fonalát. Nálunk például mindig bejön, ha közlöm a fiúmmal, hogy nézd, van mellem, ez ugyanis mindig érdekli őt, láthatóan figyel és erősen koncentrál, akár percekig, noha már korábban is tudott a dologról. Fent említett konzultánsom szerint ez a módszer mind a motoros, mind a zenész foglalkozásúaknál hatásos, szóval innentől szerintem nyugodtan extrapolálhatunk, és bátran alkalmazhatjuk bármilyen kontextusban.

Tegnap a fiúm fogta magát, és csak úgy vett egy telket.

Na jó, nem csak úgy, mert a telekvásárlást több olyan alkalom is megelőzte, amikor kimentünk a faluba az "A" telkekhez, aztán átmentünk a "B"- hez meg a "C"-hez, aztán visszamentünk az "A"-hoz és megbeszéltük, hogy ez nagyon be lesz építve, és itt olyan emberek fognak lakni, akik görsíznek, meg ilyenek, és akkor megint visszamentünk a "B"-"C" tengelyre, majd a "C"-t megközelítettük földútról is, meg ilyenek. És az sem igaz, hogy teljesen megvette, mert még csak az előleget fizette be rá, de az már majdnem olyan.

Szóval a telek, az úgy néz ki, hogy csak egy kerítésszomszédunk lesz, viszont két utcánk, és egyik oldalról egy nagy, "régészeti terület"-ként definiált mező határol majd bennünket, meg kilátunk a szépségeszöld smaragd dombokra, illetve aranyló búzamezőkre, meg a jegenyesorra, ami a régi, föld típusú országutat fogja közre, szóval tiszta romantika az egész. Magát a telekre szánt házat a fiúm az építész ismerősével tervezi, akivel egy húron pendülnek, én meg felakadt szemekkel csodálom zsenijüket. A következő sarokpontok biztosak egyelőre:

• a kertbe beszerzünk majd egy profi fűnyírót (szerintem egyébként erre ment ki az egész telekvásárlás dolog);
• a ház egyszintes, egy légterű lesz, helyenként akár 6 méteres belmagassággal, különösebb belső elválasztó falak nélkül, leszámítva az előszobát. Előszoba azért kell, hogy az embert levetkőzés után, nyugodtabb körülmények között csapja meg belépéskor a "tyű, de nagy tér egyben!" érzése;
• a villanyos hálózat igen bonyolult rendszer lesz, lényeg, hogy minden lámpa mindenhonnan le- és felkapcsolható legyen, illetve a lényeges dolgok – általam követhetetlen algoritmus szerint – alternatív áramforrásokra is rá lesznek kötve, hogy például áramszünet esetén se maradjunk a mindkettőnk számára létfontosságú internet nélkül;
• a fürdőszobában minden az életnagyságúnál egy picit nagyobb lesz, de méretarányos. Erre azért van szükség, mert a fiúm szerint tök vicces lesz majd, ahogy valaki meglátja távolról, ahonnan egy normális fürdőszobának tűnik, majd odamegy, és nem érti, hogy most mi van.

Én igazából csak a kerttel szemben támasztottam elvárásokat, miszerint 1. legyen benne temető, 2. legyen benne málnabokor, 3. legyen benne esetleg cseresznyefa, 4. legyen benne egy kiscica. A cseresznyefa egyelőre tárgyalás alapját képezi, a többi kívánalmam indokoltnak találtatott, és elfogadtatott.

Én eddig azt hittem, hogy tudom, mi a szenvedély és az elkötelezettség, de amikor a minap a fiúm már reggel a motorokról motyogott valamit, aztán amikor hazajöttem a temetőből, akkor részletesebben is belement velem a témába, majd az éjszaka közepén felébredve rajtakaptam, hogy párhuzamosan motoros képeket nézeget és motorokról levelezik, amit csak arra az időre függesztett fel, amíg magamra rángattam némi szexuális élet céljából, amit követően álomba mesélt motoros történetekkel, nos, akkor rájöttem, hogy amit én a gyümölcsös túrókrémek iránt érzek, az semmi, csupán múló szalmaláng.

– Szóval te tudod, hogy mit érez a másik ember, csak leszarod – mondta a fiúm büszkén, majd megölelgetett, mert ő tudja, mit keres egy nőben.

Az úgy volt, hogy az érzelmekről beszélgettünk, amit nem szoktunk, ugyanis a fiúmat eleve annak a szempontnak a figyelembevételével választottam, hogy én nem szeretem azokat a pasikat, akik a média által megtévesztve úgy érzik, jogot formálhatnak arra, hogy lelki életet éljenek. Én kimondottan utálom azokat a pasikat, akik egynél több intencionalitási szintet visznek a kommunikációnkba, például azt hiszik, hogy amikor én azt mondom, hogy, akkor igazából én azt szeretném, hogy ők azt gondolják, hogy, pedig én ennél sokkal egyszerűbb vagyok. A másik, amit utálok pasikban, az a drámai indíttatás, amikor görög sorstragédiát csinálnak abból, ha például csörög a telefonom, és én, megbízhatatlan céda, fel is veszem. A következő lépcsőfok az, amikor már az is dráma, ha nem csörög, mert akkor biztosan szóltam a másik szeretőimnek, hogy ne akkor hívjanak, satöbbi.

Na a fiúm nem ilyen egyáltalán. Az ő legmarkánsabb érzelme az éhség, olyankor ül, és szomorúan néz maga elé. Meg üdítően konkrétan fogja fel a dolgokat, például a múltkor megkérdeztem, hogy mit szólna, ha én olyan lennék, aki mindenképpen akar egy kínai porcelánvázát a sarokba (igazából nem ezt kérdeztem, ez csak egy olyan allegórikus hasonlat), mire ő azt válaszolta, hogy ő nagyon örül, hogy mellettem nem kell ilyesmin gondolkoznia, és nem látja értelmét elképzelni, hogy nekem porcelánváza kell, ha egyszer nem kell. Erre én közöltem vele, hogy ő valószínűleg nagyon hülyén érezné magát egy pszichodráma-ülésen. Majd kis gondolkodás után hozzátettem, hogy egy idő után meg mindenki más érezné nagyon hülyén magát, ha ő megjelenne egy pszichodráma-ülésen, mert tényleg. Ő az a típus, aki fogja a dolgokat, és szétszedi meg megjavítja őket, nem pedig az, aki a lelkükről töpreng, meg imaginárius helyzeteket teremt magában. Viszont mindig nagyon kedvesen beszél a kedvenc dolgaihoz, például a biciklihez, a motorhoz, a nyuszihoz, a zsiráfhoz és hozzám.

Szóval az érzelmek úgy kerültek szóba, hogy a kollégáival az empátiáról beszélgetett, mint kívülálló¹, konkrétan arról volt szó, hogy a kollégái mondták, hogy mekkora érzelmi törést okozhat, ha elütsz valakit autóval, még ha vétlen is vagy, és erre a fiúm mondta, hogy ő már ült olyan autóban, ami öngyilkosjelöltet ütött el, és a legkellemetlenebb része az volt, hogy sokat kellett várni a rendőrökre, és ő egyáltalán nem érti, hogy milyen érzelmi törésnek kellett volna bekövetkeznie. Na ekkor magyaráztam el neki, hogy az valószínűleg úgy van, hogy az emberek szeretnek maguknak drámát teremteni és tragédiákba kapaszkodni, és ilyen helyzetben ezt büntetlenül, védőhálóval, mintegy ingyen tehetik (ismeretlen áldozat, semmi külső büntetés), és szerintem magára vessen, aki ilyenkor ragaszkodik ahhoz, hogy szenvedhessen. Na ekkor mondta a fiúm büszkén, hogy szóval én értem, mit éreznek, csak leszarom. És éppen olyan kedvesen nézett rám, mint a motorra szokott. Szerintem szereti az agyam pragmatikus járását.
¹jelemző momentum az életünkből, hogy bár nagyon jól tud angolul, egyszer valami film közben odafordult hozzám, hogy mit is jelent az a szó. A compassion.