Egyébként meg megfigyelések igazolják, hogy kétfajta ember van, az egyik nem igazán érti, hogy mi a fenének akarna bárki is temetőt kotorni, a másik meg rögtön rákattan, és legszívesebben mindig kint kotorászna egész nap. És nagyon hamar függővé lehet válni, az Edina például az első alkalom után már alig bírta visszafogni magát a nagyszülei sírjának meglátogatásakor, úgy kellett magára parancsolnia, hogy ezt most nem szabad turkálni, ez nem olyan temető, és én is mindig bűnös sóvárgással nézem a Farkasréti temető halmait a nyolcas buszról, nem beszélve arról, hogy arcok helyett újabban mindenbe csontokat látok bele, sétálok a körúton, és minden második kő patellának tűnik, az ágak pedig femurnak, nagyon nehéz ezeket nem összeszednem, mert az első szabály, hogy Csontot Nem Hagyunk Ott.

A temetőzés fun-faktora egyébként szerintem többkomponensű, először is ott vannak például a markológépek, amik leszedik a sírokról a földet. Ez már így eleve elég izgalmas, ahogy beleharap a talajba, meg odébbdob pár sírkövet, precíziósan, és a múltkor ráadásul az egyik beleragadt a sárba, a másiknak kellett kihúznia, olyanok voltak, mint a nagyon nagy kiscicák, ahogy játszanak, távlati terveim között szerepel egyébként, hogy valamikor megkérem az egyik markolóst, hadd én is már. És akkor egyszercsak látszik a markolólapát alatt a koporsó körvonala (jó esetben, rossz esetben egy fél csontváz a kanálban), vagy a kripta bejárata, és akkor lehet óvatosan körbetisztogatni a sírt, vagy betájolni az össze-vissza hányt koporsókat a kriptákban, ami olyan, mint amikor már ott vannak az ajándékok a fenyő alatt, de még nem szabad őket kibontani. És az egésznek van egy óvodai homokozás jellege, nyugodtan lehet játszani, és senki nem szól rád, ha összepiszkolod a ruhádat. Magának a tetemnek az összeszedésére meg többen használták már egymástól függetlenül a kindertojás-élmény kifejezést, mert soha nem lehet tudni, hogy mi van benne, na jó, az eléggé valószínű, hogy egy hulla, de lehet mellette olvasó vagy imakönyv vagy akármi, nem beszélve az érdekes patologikus jellemzőkről. És ilyenkor minden kincs, még  a megzöldült, olvashatatlan réz érmék is. És aztán hazamegyünk, és a temetőre gondolunk.

(Egyébként, mintegy konklúzió gyanánt is, fontosnak tartanám megemlíteni, hogy én semmiképpen nem fogok nedves kriptába temetkezni, pláne nem fémkoporsóba, pláne nem erős szövésű ruhába. A tiramisu egy olyan sütemény, amit egy idő óta messze elkerülünk.)

Azt mindenképpen meg kell említenem, hogy a fiúm rendkívül szupportív módon viselkedik az egész temetős mániámmal kapcsolatban, abszolút nem zavartatja magát attól, hogy utamat koporsófogantyúk és egyéb kriptadíszítések szegélyezik, amiket gátlástalanul szétdobálok a házban szerte, ugyanezt teszem továbbá a hullamocskos munkaruháimmal, szóval egyáltalán nem kiabál velem, hanem mos rám meg főz rám, nekem csak paníroznom meg bekevernem kell a dolgokat, hétvégén például az isteni borjúpörköltje mellé még galuskát is csinált, miután tisztáztuk, hogy a galuska nem olyasmi, amiben van káposzta. Ezt ugyanis hosszan nem hitte el nekem, bizonyos dolgok iránt erős gyanakvással viseltet, ilyen például a galuska és a cédéírás. Egyikben sem hisz igazán.

Lényeg, ami lényeg, a héten egyetlen este volt, amikor ideiglenesen elhidegültünk, ugyanis zuhogott az eső, és én bőrig áztam, mint a vöcsök, na, akkor egyáltalán nem kérdezte meg, ahogy szokta, hogy na mi volt ma a temetőben (erre én általában rituálisan azt válaszolom, hogy hullák, mire ő azt mondja, hogy ki gondolta volna, szerintem ezt sose fogjuk megunni), hanem velem is úgy viselkedett, mint a galuskákkal és a cédéírással, vagyis mélységesen gyanakodott és menekült, és egyáltalán nem hagyta, hogy megölelgessem, hiába mondtam neki, hogy ebben a vizes lányban egy száraz lány rejtőzködik, aki ki akar törni, és ne a külső jellemzőim alapján ítéljen meg. De aztán megtörölköztem, és minden jó lett megint, azóta csak azt nehezményezi egy kicsit, hogy soha nem hozok neki hulladarabokat, szerintem csak azért, mert élvezi a gondolatot, ahogy a metrómegállóban bóklászom ártatlan arccal és copfokkal, és a hátizsákomból kilóg egy kéz.

A régiségbolt úgy került a képbe, hogy ott van közvetlenül a temető tőszomszédságában, és a hollandé, aki a temetőtulaj haverja. A holland úgy néz ki, mint egy viking, beszél némi akcentusos magyar, és állítólag egy templomszerűen, avagy kriptaszerűen berendezett helyen lakik, továbbá rendszeresen kijár hozzánk a temetőbe magához ragadni a még ép  koporsófedeleket, és azokat a koporsódíszeket, amikre mi nem vetettünk szemet.

A holland boltja, a régiségkereskedés olyan, mint egy nagy raktár, sőt az is, mintegy ötletszerűen vannak szétdobálva benne a dolgok, és mindenen vastagon áll a por. Valami elképesztő hangulata van, nagyon jó oda visszajárni csak nézegetni is, bár tök nehezen találtuk meg, mert egy gyártelep-szerűségen van eldugva, bezárt ajtók mögött. Igazából nagykereskedés, de ha dörömbölünk, hogy a temetőből jöttünk, akkor beengednek bennünket, a srác, aki ott dolgozik, hagy minket bóklászni, időnként elnéző mosollyal figyelve, a legtöbb dolog ugyanis nem eredeti, utángyártott, de ki is akarna egy valóban száz éves utazóládát, amikor lehet neki egy tök új, ami sokkal százévesebb utazóládábbnak néz ki, mint az igazi. Nagyon addiktív hely egyébként, mindig van olyasmi, amiért muszáj lesz visszamenni, én például egy olyan kovácsoltvas jellegű próbababán gondolkozom most, hogy nem rúgott ki a fiúm a parazsas vasalóval meg az utazóbőrönddel, az Edina meg egy szintén kovácsoltvas jellegű szobainast nézett ki magának, de tegnap már elment a srác, mire odaértünk, így viszont legalább jövő héten is van miért visszamennünk.

A Hét Halottja címet Nyitray Edény nyerte el. Egyesek szerint ugyan Edéné, de őket leszavaztuk.

Igen, ez már az ebéd utáni műszak volt.

Egyéb képességeim:

• – […]
• – […]
• – könnyed, légies termetem lehetővé teszi, hogy egészen keskeny, viszont igen hosszú kriptafakkokba bekússzak, dacolva a klausztrofóbiával, és onnan emberi csontokat sértetlenül kiadogassak.

Mondjuk ez utóbbit szívesen kihagytam volna, viszont némi börleszkes típusú humort vitt a jelenetbe az a körülmény, hogy akarva-akaratlanul is nagyot szippantottam az alattam elterülő halott illetőből, aki felett félkézen fekvőtámaszoztam, ettől viszont először tüsszögnöm, majd hevesen szipognom kellett, ami kívülről valahogy úgy nézett ki, hogy szenvedélyesen zokogok egy halottat ölelgetve, mintha én lennék Heathcliff, ő meg az én Cathym, vagy valami hasonló, és ez a gondolat még ott bent erőteljes röhögésre késztetett, amitől még jobban belélegeztem a mindent, szóval majdnem végzetes láncreakció indult el. De aztán idővel azért kimásztam.

A hazaútjaim a temetőből egyre bonyolultabbá válnak, csütörtökön például egy ónból készült, nagytestű angyalt vonszoltam magam után, amelyet gondos kezek segítettek nekem lefeszegetni egy koporsó oldaláról, pénteken meg egy öntöttvas vasalót himbáltam a retikülömben, másik kezemben meg egy klasszikus utazóbőröndöt.

Az úgy volt ugyanis, hogy először is én nagyon szeretek a temetőben lenni, és ezért elkezdtem a colour localt hazatelepíteni különböző koporsódíszek formájában (ígéretes koporsófogantyú-gyűjtemény kezdeménye található most például az ebédlő padlóján), másfelől meg rábukkantunk egy régiségkereskedésre a szomszédban, ahol rámtört az az érzés, hogy nem élhetek parázzsal működő vasaló nélkül, nem beszélve a századfordulós hangulatú utazóbőröndről. Meg vettem camera obscura típusú fényképezőgépet is, illetve olyan cirádás réz(?) pohártartót is, ami még Moszkvában volt nekünk. Bevallani csak a vasalót meg a fényképezőgépet mertem a telefonban, a fiúmnak így is körbe kellett engem hurcibálnia szombaton Budán, hogy fémtisztítószereket találjak, ami felháborító módon nincsen sem az Obiban, sem a Praktikerben, van viszont (legalábbis Sidol) a Kaisersban, amit ugyen nem várna az ember.

Ami a temetőt illeti, a héten kipakoltunk vagy 10 kriptát, ezek egyikében volt a lápi hulla típusú néni is, bizonyos Aranka, aki kivonszolása közben sajnálatos módon a derekánál kettészakadt, viszont még így sem lehetett dobozba gyömöszölni, úgyhogy most egy kényelmesebb kőre ültetve sziesztázik, a szomszédos házak lakóinak nagy örömére. Találtunk továbbá egy elsőáldozó kislányt is, rengeteg melléklettel, volt neki érme a szemén, meg szentképei, saját, gyöngyökkel kirakott fedelű bibliája, hosszú szőke haja fátyollal, mint egy gót novellában, és nyolc éves létére magassarkúban helyezték örök nyugalomra, tekintet nélkül a bokacsontokra, na meg az inakra. Ami a patológiát illeti, találtunk egy rettenetesen összeforrt combcsontot (a felső csonk lecsúszott az alsó mellé, vagy 7 centire, és oldalról forrtak össze), rengeteg protézist, illetve az elsőáldozó papájában volt egy drainer is, az ilyesmi mindig öröm. Jó volna egyébként lassan beszereznem egy anatómiai atlaszt, mert most már tudom az összes csontot, beleértve a kismillió bokacsontot is, meg az izomtapadási helyeket, csak a nevüket nem, és nem élhetek így tovább. Jövő héten folyt. köv.

Ma bent sürgölődöm a munkahelyemen, mert már nagyon le vagyok maradva a kedvenc fórumaim olvasásával hogy ne felejtsék el az arcomat, de holnaptól ismét temetőzés, amit nem csak én tekintek élményekben és tapasztalatokban gazdag edukációs programnak, mint azt az alábbi, listáról lopott levél is tanúsítja:

Subject: fontos figyelmeztetes

A mai napon a [luciaval] es [K. L.-lel] csoportosan, tarstetteskent elkovetett hullarablas soran a kovetkezo fontos tapasztalatra tettem szert Szurke Farkas azon tortenetebol, hogy mit mondott a rendor, amikor megallitotta ot nyolc mumia szallitasa kozben:

Soha, SOHA ne vegyel hasznalt autot antropologustol, de ha megis, NE kerdezd meg, mi az a folt a karpiton.

Egyébként meg nem a szivacsos csontok kiemelése jelenti a temetői leletmentés legnagyobb kihívását, hanem az alkoholelvonásos tünetek, amelyek hétvégén jelentkeznek.

Én, bevallom, eddig mindig azt hittem, hogy az csak hiszti, amikor jobb sorsra érdemes önjelölt művészek arra panaszkodnak, hogy a társadalom bigottsága és ellenállása miatt nem képesek alkotni és zsenijüket kibontakoztatni, de ma én is szembesültem ezzel a jelenséggel. Másfél sör után ugyanis megfogant bennem az Ötlet, és ennek hangot is adtam, és mégsem volt senki hajlandó levetkőzni a világirodalmi ihletésű, Meztelenek és Holtak című fotósorozat kedvéért.

Én igazából soha nem értettem, hogy a fiúm hogy tud konzervet bicskával felbontani, ez a képesség, a misztikus tudás birtoklása, mindig is mély csodálatot ébresztett bennem. Ma viszont a szükség rávitt, hogy egész rövid idő alatt egyetlen kis kapa segítségével lehántsam egy bádogkoporsó tetejét.

Még egy kicsit gyakorolok, és talán a real thinggel, a konzervvel is megpróbálkozhatok.

A temetőbe én értem ki legelsőként, mert mindenki más elaludt, úgyhogy hosszan várakoztam izgatottan a falon ücsörögve a narancssárga szoknyámban. Az izgatottságom oka az volt, hogy biztos senki nem fog megismerni, és ott kell majd magyarázkodnom, hogy mit akarok itt, erre egyszercsak jött egy autó, és fülig érő szájjal kiüvöltött belőle valaki, hogy szia lucia, és én nem ismertem meg az illetőt. Arról ugyanis megfeledkeztem, hogy nekem pocsék az arcmemóriám, vagy jobban mondva elég jó, feltéve, hogy mindig mindenki ugyanolyan ruhát visel, és ugyanolyan pózban áll ugyanolyan háttér előtt.

Azt, hogy megismertek, az is bizonyítja, hogy a kipakolás után közvetlenül rámadtak egy szkafandert, és belöktek egy kriptába. Namármost biztos van jobb módja is a nyári vakáció eltöltésének, minthogy víz- és léghatlan ruhában ugráljon az ember egy harmincfokos büdös kriptában, térdig emberi maradványok között, amiket óvatosan kiadogat, de én még nem találkoztam ilyennel, úgyhogy elég jól éreztem magam. Asszem, ez olyan nekem, mint a fiúmnak a hegymászás, csak én soha nem fekszem benne arccal¹, mert attól hullamérgezést kaphatnék.

Az ebéd nagyrészt sörből állt (igazából ez nekem tökre szimpatikus, hogy léteznek ilyen állások, ahol egész nap kint lófrálnak az emberek a szabadban, tobozzal dobálnak náluk kisebbeket, és néha összeszednek valami halottat, ráadásul délben hülyére isszák magukat, csak az a baj, hogy ehhez nagyon sokat kell tanulni, doktorik, meg minden) úgyhogy a délután közvetlen hangulatban telt, olyanok voltak, hogy éltbazmeg nyolcvankét évet, meg luciabazmeg milyenjével írjákazthogy márija, ez utóbbit azért kaptam, mert délelőtt a sírfeliratokat mindig lebetűztem nekik, egy olvasni és írni képes személy minden fennsőbbségével és arroganciájával (don't try this at home). Aztán négykor elhúztunk haza.

Ja, meg az is megállapítást nyert, hogy a heineken, a hemoglobin és a hermafrodita ugyanazzal a betűkkel kezdődik, ami azt mutatja, hogy társalgásunk nem nélkülözte az emelkedett, filozófikus jelleget sem.

¹ vö. fiúm hegymászós történetei, melyek általában abban kumulálódnak, hogy "és akkor feküdt(ek) arccal a hóban".