– Szóval te tudod, hogy mit érez a másik ember, csak leszarod – mondta a fiúm büszkén, majd megölelgetett, mert ő tudja, mit keres egy nőben.

Az úgy volt, hogy az érzelmekről beszélgettünk, amit nem szoktunk, ugyanis a fiúmat eleve annak a szempontnak a figyelembevételével választottam, hogy én nem szeretem azokat a pasikat, akik a média által megtévesztve úgy érzik, jogot formálhatnak arra, hogy lelki életet éljenek. Én kimondottan utálom azokat a pasikat, akik egynél több intencionalitási szintet visznek a kommunikációnkba, például azt hiszik, hogy amikor én azt mondom, hogy, akkor igazából én azt szeretném, hogy ők azt gondolják, hogy, pedig én ennél sokkal egyszerűbb vagyok. A másik, amit utálok pasikban, az a drámai indíttatás, amikor görög sorstragédiát csinálnak abból, ha például csörög a telefonom, és én, megbízhatatlan céda, fel is veszem. A következő lépcsőfok az, amikor már az is dráma, ha nem csörög, mert akkor biztosan szóltam a másik szeretőimnek, hogy ne akkor hívjanak, satöbbi.

Na a fiúm nem ilyen egyáltalán. Az ő legmarkánsabb érzelme az éhség, olyankor ül, és szomorúan néz maga elé. Meg üdítően konkrétan fogja fel a dolgokat, például a múltkor megkérdeztem, hogy mit szólna, ha én olyan lennék, aki mindenképpen akar egy kínai porcelánvázát a sarokba (igazából nem ezt kérdeztem, ez csak egy olyan allegórikus hasonlat), mire ő azt válaszolta, hogy ő nagyon örül, hogy mellettem nem kell ilyesmin gondolkoznia, és nem látja értelmét elképzelni, hogy nekem porcelánváza kell, ha egyszer nem kell. Erre én közöltem vele, hogy ő valószínűleg nagyon hülyén érezné magát egy pszichodráma-ülésen. Majd kis gondolkodás után hozzátettem, hogy egy idő után meg mindenki más érezné nagyon hülyén magát, ha ő megjelenne egy pszichodráma-ülésen, mert tényleg. Ő az a típus, aki fogja a dolgokat, és szétszedi meg megjavítja őket, nem pedig az, aki a lelkükről töpreng, meg imaginárius helyzeteket teremt magában. Viszont mindig nagyon kedvesen beszél a kedvenc dolgaihoz, például a biciklihez, a motorhoz, a nyuszihoz, a zsiráfhoz és hozzám.

Szóval az érzelmek úgy kerültek szóba, hogy a kollégáival az empátiáról beszélgetett, mint kívülálló¹, konkrétan arról volt szó, hogy a kollégái mondták, hogy mekkora érzelmi törést okozhat, ha elütsz valakit autóval, még ha vétlen is vagy, és erre a fiúm mondta, hogy ő már ült olyan autóban, ami öngyilkosjelöltet ütött el, és a legkellemetlenebb része az volt, hogy sokat kellett várni a rendőrökre, és ő egyáltalán nem érti, hogy milyen érzelmi törésnek kellett volna bekövetkeznie. Na ekkor magyaráztam el neki, hogy az valószínűleg úgy van, hogy az emberek szeretnek maguknak drámát teremteni és tragédiákba kapaszkodni, és ilyen helyzetben ezt büntetlenül, védőhálóval, mintegy ingyen tehetik (ismeretlen áldozat, semmi külső büntetés), és szerintem magára vessen, aki ilyenkor ragaszkodik ahhoz, hogy szenvedhessen. Na ekkor mondta a fiúm büszkén, hogy szóval én értem, mit éreznek, csak leszarom. És éppen olyan kedvesen nézett rám, mint a motorra szokott. Szerintem szereti az agyam pragmatikus járását.
¹jelemző momentum az életünkből, hogy bár nagyon jól tud angolul, egyszer valami film közben odafordult hozzám, hogy mit is jelent az a szó. A compassion.