Lenne akkor itt pár kérdésem olyan dolgokról, amik még nem véglegesek a könyvben. Légyszi mindenki kommenteljen vagy írjon, akinek legalább perifériálisan van valami véleménye ezekről.

• Fognak-e engem köznevetség tárgyává tenni, kitaszítani maguk közül és elevenen megsütögetni parázson a Pratchett-rajongók, ha Susan (a Halál unokája) marad Susan, és nem Zsuzsizzuk le? Egyrészt a könyvben ki van emelve, hogy direkt adtak neki a szülei ilyen köznapi nevet, másrészt ugye itthon a Susan nem annyira köznapi, viszont borsózik a hátunk a Zsuzsizástól (mármint az ő esetében, egyébként tök jó név, meg minden). Szóval?
• Van egy olyan rész, hogy the world will be your mollusc (a the world will be your oyster analógiájára), ami önmagában nem lenne baj, de utána a megszólítottak még két-három mondaton keresztül elbeszélgetnek arról, hogy mi is az a mollusc. Itt két lehetőség van: az egyik, hogy “a világa lábatok előtt fog jógázni” (például), utána írni pár mondatot arról, hogy akkor mi is az a jóga, de én nagyon, nagyon nem szívesen fogalmazok bele új dolgokat másnak a könyvébe, mert az szerintem nem tisztességes dolog. A másik, hogy azt a pár mondatot teljes egészében kihagyom, majd folytatom a sztorit, mintha mi sem történt volna. (És természetesen ott van még a harmadik, S. A. típusú megoldás is, hogy szó szerint lefordítom az egészet, és nem marad ki semmi, nem kerül bele új dolog sem, viszont kipellengéreznek az összes lejterjakab topikban).
• A druidák kifejlesztenek egy ölben tartható, hordozható kőkört, ún. kneetopot, nekem erre az eddigi legjobb ötletem a lapkopp, aki tud jobbat, és megosztaná velem, az tegye.
• Van ez a nagyon gyilkos rész, a Wizards’ Excuse Me-vel: Wizards did not have balls. There was a popular song about it. But they did hold their annual Excuse Me, or free-for-all dance, which was one of the highlights of the Ankh-Morpork social calendar. Szóval van ez a pikáns dalocska arról, hogy kinek van ballja, és kinek nem, a varázslóknak eszerint pl. egyáltalán nincs, szóval mi legyen a szójáték magyarul? Vagy ez is maradjon ki, satöbbi?

Hát kábé ennyi, a többire van megoldás, ezekről nem tudtunk igazán véglegesen megegyezni.

És akkor lapzártakor bejött még egy kérdés:

• Van egy olyan mellékszál a történetben, hogy valamelyik szereplő mesél egy szerzetesről, aki ellop egy varázskürtöt, és híres zenész lesz. Az egész arra megy ki, hogy a végén egy másvalaki megkérdezhesse tőle, hogy és szerinted ki lesz híresebb, egy felonious monk, vagy te (célozva ezzel Thelonious Monk dzsesszzenészre). Ez szerintem nagyjából reménytelen, mert olyan beszélő nevet kellene rá találni (vagy magyart, vagy olyan külföldit, ami magyarul hangzik valaminek), ami egy híres fúvóshoz kapcsolódik. Én például egy általam ismert fúvóst sem tudnék felsorolni, de én komoly- és dzsesszzeneileg képzetlen vagyok, szóval ha bárkinek bármi ötlete van, hajrá.

És amikor már szinte sírva megküzdök két beszélő együttesnévvel (nem
tudom, a magyar punkbandák miért nem tudnak idétlennél idétlenebb
neveket adni maguknak, majd ismertté válni, vagy Pratchett miért nem
szerepeltet több borzot a könyveiben), majd lassítok, kifújom a levegőt, mert vidéki
idill következik, és akkor gyomorszájon vágnak azzal, hogy

'Dis looks like the kind of
town dat comes alive at night. Dis looks like the whole town should be
buried at the crossroads with a stake through it.'
'Talking of steak . . .' said Glod.
They looked at the tavern.

arra szerintem eufémizmus az "övön aluli" jelző (vö. "és akkor övön alul gyomorszájon vágott").

(Az hiszem, ideje, hogy nyissak egy fordítósblogot).

Tudom, furcsa lány vagyok, de mondja meg nekem valaki operakedvelő legyen szíves, hogy Wagnernél a valkűröknek (lehetőleg a mezzoszoprán valkűröknek – Brünnhilde?) magyarul/eredetiben milyen csatakiáltása van, amit az angol "hi-jo-to"-nak ír.

(És tényleg nem mindig ide rohanok a fordítási problémák megoldásáért, csak az elmúlt 1 oldal tartalmából: 1. kerestem emlékezetből magyar megfelelőt a horses for courses szólásra, 2. egy sunny side upos szójátékból csináltam egy rántottásat, 3. kikerestem és sejtettem egy Pengés utalást. Csak ez a Wagner tett be, és a google sem ajánl megoldást a "hogy csinál a valkűr" kérdésre).

Tegnap nagyjából a következő beszélgetés játszódott le közöttünk.
Kérdezi a fiúm, hogy mit fogok majd a követező után fordítani, mondom,
hogy a sivatagi barlangos űrlényes posztapokaliptikus következő részét.
Kérdezi, hogy miért, még nem ettek-e meg mindenkit az űrlények, mondom,
hogy hát ezek nem olyan űrlények, hanem ilyen — mutatom — ekkora
százlábúszerű izék, és nem esznek meg senkit, csak szerelmesek lesznek.
Egy emberbe, a százlábúk, kérdez vissza szkeptikus hangsúllyal a fiúm.
Magyarázom, hogy hát igen, az úgy van, hogy ez az űrlény belebújt egy
nő fejébe, és ez beleszeretett… – egy másik nőbe! – vág közbe
reménykedő hangon a fiúm, de megcáfoltam, hogy nem, hanem egy férfibe.
Ekkor a fiúm kijelentette, hogy ez minden bizonnyal valami nőknek szóló
könyv, és hányan veszik, húszan? Mondom, nem, furcsa módon nagyon
népszerű, pedig az egész arról szól, hogy a főszereplő űrlény/nő
elolvadva figyeli, hogy játszanak az izmok a szerelmének/szerelmüknek a
hátán, miközben az felnyúl valamilyen, a barlangnak magasabb pontjain
lévő akármiért. Erre a fiúm közölte velem, hogy de hát az nem is
látszik az overáltól. Én megmagyaráztam, hogy nincs rajta overál, mert
ez egy ilyen posztapokaliptikus kommuna, akik ott élnek és próbálnak
túlélni, de a fiúm ezt azzal nyugtázta, hogy pfff, ők overál nélkül még
az alapvizsgán sem engedték volna át a srácot, és egyébként is hogy van
ez, hogy jajj, jönnek az idegenek, meneküljünk, de előtte tépjünk szét
minden overált? nem életszerű, foglalta össze, majd lement a mosdóba.

Én nagyon szeretem, hogy tudunk a munkámról beszélgetni.

Van egy olyan mondat az egyik Ian Fleming-féle James Bondban, a Goldfingerben, hogy “Once is happenstance, twice is coincidence, three times is enemy action”. Fontos lenne tudnom, hogy ezt hogyan, és ki fordította magyarra (idézni kellene az egyik könyvben). Ha esetleg megvan valakinek, nézze már meg nekem, légysziköszi.

Mivel egyre jobban szorít egy fordításos határidő, ma végigcsináltam a fiúm superplexusának mindhárom pályáját (egyelőre csak külön, majd még próbálkozom azzal, hogy egybe). Szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy 2007. adventi időszakában a fiúm egy powerballt vett, 2008-ban mindenki más is így tett, most decemberben megvásárolta ezt az escherlabdát, csak szólok.

(Amúgy nagyon furcsa, mennyire fejben dől el ez egész, egyrészt ha egy pálya tizenötször nem sikerül, utána meg igen, akkor ezt követően mindig sikerülni fog, pedig egy felnőtt ember nem ügyesedik ennyit nagy hirtelen, másrészt meg a kettes pályát sokáig elbénáztam, utána nekiláttam a hármasnak, az egyből sikerült, és utána rögtön a kettes is, és most megyek, és lefordítom a mai harmadik fejezetet is).

Izé. Szóval már napok óta  készül itt egy eposzi mélységűre dagadó bejegyzés, amiben van minden, partiállat, brainoiz nővel, vásárlás, ármány, gyúródeszka, cselszövés, ismerd meg a Pilist túrám hóviharban, de szerintem lassan inkább tematikusan feldarabolom.

Előtte viszont mindenképpen szeretném mintegy mellékesen megemlíteni, hogy megjelent az a szintén elképzelhetetlenül hosszú Stephanie Meyer regény, amit nyáron fordítottam, miközben a gyerekért izgultam. Ettől azért nem lett rosszabb. Magyar címe A burok (eredetileg The Host, mint minden második angolszász sci-fié), kiadta az Agave (éppen megjegyzést akartam tenni, hogy nincs róla ismertető a kiadó blogjában, de felmerült bennem a sanda gyanú, hogy az elképzelhető, hogy az én reszortom lenne), műfaja romantikus sci-fi. Én fordítottam. RPG ismertető, a kiadó honlapja, könyvesblog. És tényleg nagyon hosszú, nagyon jó az oldalszám/forint aránya.

Azt nem emlékszem, említettem-e, hogy a harmadik Dexter is megjelent, azt is én magyarítottam, az is Agave, az is hosszú.

Erre mindig is kíváncsi voltam (sok más egyéb dolog között, mint például hogy miért teljesítenek a nők gyengébben a sportlövészetben is, amikor pedig az nem erőnlét kérdése), de most egyértelműen kiderült: a gyakorlatot tekintve az amerikai fehér ember előbb tekint kompetens, intelligens, illetve nem ciki személynek egy négert, mint egy nőt. Na nem mintha hibáztatnám őket, meg valószínűleg az is sokat segített, hogy Obama a rasszjegyeknek csak a jelzésértékű változatát viseli.

Más: beteg a szép fehér mentett ló öszvér, kűggyetek pénzt (neki nincsen társadalombiztosítása). Mi is küldünk, nehogy az legyen, hogy vizet prédikálok. (Igen, a görény után megint állatos ügybe keveredtem).

Most egyelőre ennyi, mert megint kaptam a multitól egy levelet, "BIG ask" témamegjelöléssel, és a múltkori után, amiben "nagyszerű kombájn"-nak titulálták a DVD lejátszó-felvevőt, semmi jót nem remélek.

Egy szórakoztatóelektronikai multi leendő magyar honlapját lektorálom. Ember fordította, nem gép, de (bár kelet-európai az illető) nem a magyar az anyanyelve. Szemezgetek egy kicsit, hogy másoknak is olyan jó legyen, mint nekem:

• Reakciós idő;
• A küldetésünk: azt okozzuk, hogy a legújabb technológia mindenki számára elérhető (ez a küldetés amúgy rég a bögyömben van, fél éve csináltam a cégünk (mindenféle árammal működő dolgok kizárólagos vagy nem kizárólagos forgalmazója) honlapjának tartalmi részét, szerettem volna rövid ismertetőket szerkeszteni a márkáinkhoz, e célból felkerestem az adott márkák saját oldalát, és bakker, egyiknek sem az a bemutatkozása, hogy tök jó mp3 készülékeket esztergálunk, hanem küldetésük van, meg víziójuk, a kultúra terjesztésétől a bálnák megmentéséig. Ezért tart a világ ott, ahol, mert mindenkit mindenféle absztrakt hülyeségek foglalkoztatnak, senki nem ül le csavarhúzóval és kalapáccsal a munkaasztalhoz, hogy csináljon is valamit. Kivéve a fiúmat természetesen, aki viszont kezd beleőrülni, mert csinált egy használható barlangi lámpát magának, csak most sorozatban szeretne másoknak is, viszont folyamatosan tökéletesíti hónapok óta, úgyhogy néha már úgy leönteném egy pohár hideg vízzel, amikor megint belelovallja magát, csak sajnos ő az erősebb. Ja, és neki amúgy pont az a szakmája, hogy víziójának kell lenni, valószínűleg ezt piheni ki itthon. A szerk. megj.);
• Magánügyi politika (ez valószínűleg az egyéni szocprobléma ellentéte);
• Bitmappás kép (ez jó, ezt használni fogom);
• Bizonyítványozott DivX (a kolléga szerint márpedig ha magyarul beszélünk, akkor beszéljünk magyarul);
• A hírek között, hogy 100% haladó digitális technológia (a reakciós idővel együtt ez tisztára jin és jang), illetve hogy "CÉG átveszi a MÁSIK CÉG'et az amerikai piacon" (itt a márkákat álcáztam, de egyébiránt betűhív, beletelt pár másodpercbe, amíg leesett, hogy takes over).

Na jó, mondjuk dánul én se biztos tudnám a finomabb nüanszokat (ezért is nem fordítok például dánra, de ha megtenném, és nem lennék biztos valamiben, akkor tutira ráereszteném a google-t, hogy nem egy új szót találtam-e fel).

És ha már itt tartunk, szeretném magam sajnáltatni csak egy egészen picit, mert az oké, hogy szülés után két nappal helyhiányra hivatkozva kirúgtak a kórházból, úgyhogy otthon jobb híján neki is láttam fordítani (konkrétan a kádban ülve, máshol nem nagyon bírtam), és oké, hogy nem volt egész nyáron egy tízezer karakter alatti hétvégém, és az is oké, hogy rengeteg órát töltöttem a horror fejősszobában fél kezemben a fejővel, a másikban a billentyűzettel, de igazából akkor borultam ki, amikor a könyvben, ami elméletben egy posztapokaliptikus sci-fi, a négyszázadik oldal tájékán a kolónia legkeményebb pasija elbőgi magát, és fél oldallal később még mindig a könnyek folyására kellett rokon értelmű kifejezéseket találnom, na, akkor úgy rágyújtottam volna, csak mit szólna a gyerek.

(És nem, a férfiak ne sírjanak. Soha.)

• cca 450 oldalas könyv lefordítása: csekk
• munkahelyemnek cca 150 oldal lefordítása: csekk
• gyerek megszülése, hazahozatala, beüzemelése: csekk
• tejtermelés leállása, ami szomorú, de legalább megint ehetek, amit akarok: csekk

Azt hiszem, a nyarat hivatalosan is befejezettnek nyilvánítom.

Volt egy kis konfliktusunk a munkahelyünk épületének tulajdonosával (szétázott a fal a csöpögő csövük miatt, és csak pénzért hajlandóak megcsinálni), úgyhogy mondtam a titkárnőnknek, kérje meg Ödönt, a legvérmesebb férfikollégánkat, hogy beszéljen velük ő. A titkárnőnk erre rám nézett, és őszintének tűnő, már-már kedves hangon azt mondta, szerinte beszéljek velük én, mert én sokkal kegyetlenebb tudok lenni, mint bárki más a cégnél.

Kezd érdekelni, vajon milyen kép él rólam a munkatársaim fejében.

Egyébként meg megkaptam a kriotartályos könyvet fordításra, éreztem én, hogy ez a profilomba vág.

Annyi haszna azért volt ennek a többezer használati utasításnak, amit itt cégesen lefordítottam (mármint amellett, hogy megfelelő élethelyzetekben bárkit el tudok szórakoztatni azzal, hogy felszólítom, miszerint a hálózati csatlakozót soha ne a hálózati kábelnél fogva távolítsa el a konnektorból), hogy amikor kapok egy sürgős irodalmi próbafordítást, akkor seperc alatt, csont nélkül megcsinálom benne a kriotartály kezelésével kapcsolatos részeket.

Amúgy megjelent a második Dexter (Drága, dolgos ~), amit szintén én fordítottam. Ezzel kapcsolatban szeretnék figyelmeztetni minden kedves és kevésbé ismerőst, hogy állapotomra való tekintettel előfordulhat, hogy negatív kritika esetén (bár az első Dexterre nem kaptam ilyet) előfordulhat, hogy listát készítek az elkövetőkről, becsöngetek hozzájuk egyenként (olyan Jay és Néma Bob visszavágos jelenetet kérek elképzelni), és miután megettem az összes banánukat, az arcukba sírok.

Maga a könyv tök jó, nekem ez tetszett a három közül leginkább, nem akarok spoilerezni, de pergős, vicces, nem nyafogós.

(Update: és végre-végre a Pratchett is kapható mindenki számára elérhetően, nem kell sötét sikátorokban napszemüveges idegeneknek jelszó bemondása után jelöletlen, kis címletű összegeket csúsztatni a zsebébe, ha hozzá akar jutni az ember.)

Nagyon nagy szerencse, hogy év elején nincs nagy hajtás, mert a munkahelyem női szakasza használhatatlan mostanában. Én folyamatosan, már-már hivatásszerűen eszem (örömforrás-pótlék, vágnám rá, ha nem örülnék amúgy is), "A" jelzésű kolléganőt csalja a férje, sőt, ami még rosszabb, titokban saját folyószámlát nyitott (két és fél munkanapnyi megbeszélnivaló, plusz a frissítések), "B" jelzésű kolléganő a tudatosság magasabb szintjére lépett (váratlanul, gejzírszerűen felbukkanó megbeszélnivalók az energiákról, satöbbi), "C" jelzésű kolléganő pedig házasságon kívüli kapcsolatba bonyolódott (mi is, de ő konkrétan házas, előreláthatóan több heti megbeszélnivaló). Az új, autista-gyanús pénzügyi vezetőnk ki is fejtette a minap, hogy ő nem érti, és soha nem fogja érteni a nőket, furán viselkedünk, pedig szerintem logikus, hogy ha éppen a hűtlenség etikai és gyakorlati vonatkozásait taglaljuk, akkor senki nem fog neki hat hónapos telefonszámla-részletezéseket előkeresni két órán belül. Velem külön közölte, hogy rájött, hogy időnként ironikusan fogalmazok, legyek szíves ezt jelezzem minden alkalommal a továbbiakban.

Otthon minden a legnagyobb rendben, szólóban a fecskés sorozatot (CSI) darálom lábadozva, duóban a Star Trek: Voyagert nézzük a fiúval. Aki egyébként örül mostanában, hogy a lánya értelmes korba lépett (majdnem tizenegy), amikor már lehet vele kölcsönösen szórakoztató programokat is csinálni, a legújabb terv, hogy megnézik együtt az Alien 1-2-t, majd beszerzünk egy plüss arctámadót, és azzal ijesztgetjük, remélem, legalább udvariasságból sikoltozik majd egy kicsit.

Az ünnepi hangulat engem mostanáig hálistennek nagyrészt elkerült, mert kívül lakom, illetve kívül dolgozom a bűnös városon, nagyjából egy három kilométeres egyenes szakaszon élem az életem (amit megkönnyít az, hogy ezen a három kilométeren van egy Tesco, egy Auchan, egy Ikea, egy Kika, egy Decathlon, stb., ezekbe szoktam tejér-kenyér beugrani, aztán persze mindig eszembe jut, hogy a tejet nem szeretem, a kenyérig meg nem jutok el, mert leragadok a túrókrém-választás komoly szellemi befektetést igénylő problémájánál). Az otthoni életem meglehetősen letisztult, nagyjából öttől éjfélig-egyig könyvet fordítok, ekkorra már a csillagokat is lehoznám az égből legszívesebben, csak hogy egyanként megrugdoshassam mindet.

A munkahelyi tevékenységem sokkal változatosabb, céges vacsit szerveztem például (nagy siker volt, megnyíltak egymásnak az emberek, a szervizmanagerünk például tájékoztatott, hogy azért rohan el mindig két éve, ha meglát, mert az akkori rendezvényen részegen összeveszett velem a leptonokról, aztán másnap rájött, hogy nekem volt igazam, de ezt cikinek tartotta volna bevallani, a Zandi meg az est vége felé a nyakamba ugrott, hogy de jó, hogy ott vagyok, noha ezt megelőzően kábé ötször beszóltam neki az étteremben, és háromszor kértem tőle cigarettát, csak az egyensúly kedvéért), bonbonokat installáltam gravírozott fadobozba, biztosítókkal tartottam a kapcsolatot, illetve elszórva a munkámra is jutott időm, vagyis koreai magyar fordításokat ültettem át itteni magyarra. A titkárnőnket imádom egyébként, mindig vigasztal, ma is kifakadtam neki, hogy a koreaiak Hangszint névvel illetik az OSD-ben az OSD átlátszóságának mértékét, mire megvigasztalt, hogy de hát azok koreaiak, honnan is tudhatnák. Ekkorra már nagyon vidám volt, megevett ugyanis a hasfájására olyan egy kiló konyakmeggyet, onnantól fogva ült és nevetgélt, remélem, azért haza tud vezetni. De megérdemli, hogy kirúghasson a hámból, mert baromi sokat segít mindenben, például elvégzi a munkáját hiba nélkül.

Időnként persze lazítok is,  leginkább olyankor, amikor véletlenül ReCaptcházom,  engem bármire rá lehet venni, ha azt mondják, régi könyvek sorsa forog kockán, jajmilesz, jajmilesz.

Aztán most megyek, mert Isoldénak boldog születésnapja van, és találkozom igazi emberekkel,  furcsa lesz, remélem, menni fog.

Something about this crossover between the supposedly unconnected worlds of sleep and waking made telling them apart impossible, as if anything that could show up in my sleep and then appear on my screen at work was too powerful to resist and I had no chance of fighting it, had simply to watch as it dragged me down and under into the flames.

Ez már a sokadik ilyen mellékesen odavetett megjegyzés a mai fordításomban, konkrétan volt olyan mondat, ami közben kimentem teázni, elintéztem pár telefont, és elgondolkoztam azon, nem akarok-e inkább a kőtörő szakmában karriert csinálni.

Amúgy két napja pánikolok a gondolattól (mindig magam mögé nézek, ismeretlen helyen úgy ülök le, hogy védve legyen a hátam, ilyenek), hogy a magyar Pratchett-rajongók meg fognak lincselni a nevek miatt, különös tekintettel arra, amit Rincewindnek találtunk ki a huszonnegyedik órában, és amire most igazság szerint nem is emlékszem, mert a frusztráció miatt valószínűleg tudatalattim legmélyére száműztem.

A helyzet a következő: a sorozat előző fordítója nem járult hozzá az általa kitalált magyar nevek használatához, és bár ilyet szerintem ne csináljon az ember a műfaj rajongóival (szerintem kismacskákat ölni is zsenánt például, vagy katonagatyához körömcipőt viselni, de ez mellékszál), végül is vitathatatlanul az ő legsajátabb szellemi termékeiről van szó. Én szívem szerint hagytam volna az eredetieket, de ez az elképzelésem mondhatni távol állt a kiadó elképzeléseitől, ők ugyanis azokra az olvasókra is tekintettel kívánnak lenni, akik például nem beszélnek tökéletesen angolul, beleértve az archaikus nyelvezetet is (és el kell ismerjem, ennek a hozzáállásnak egy magyar nyelvű kiadás esetében van némi létjogosultsága). Szóval rengeteget gondolkoztunk, mind külön, mind együtt (a csoportos változat elősegítése érdekében egyszer konkrétan nyolcvan percet autóztam az osztyapenkótól a Petőfi-hídig, és eközben is olyanokon merengtem, hogy tánti vagy nagyi, salotta vagy póré, arzenálmérgezés), és bár az egyeztetések dühöngően lelkes, elhivatott, kölcsönös nagyrabecsüléssel terhes légkörben zajlottak, egyszerűen mégsem találtunk olyan neveket, amikkel száz százalékra elégedett lennék, pedig én elfogult és engedékeny vagyok magammal szemben (mivel már rájöttem, hogy a szigorral semmire nem mennék, kár belém). Az olvasók viszont valószínűleg nem, szóval meg fognak ölni, akkor is, ha ők sem tudnak jobbat.

Úgyhogy kezdem gyakorolni a "ja, te nem engem keresel, az a gonosz ikertestvérem volt" világnézet autentikus tolmácsolását bosszúálló ismeretlenek esetére.

Értesüléseim szerit tegnap megjelet a Pratchett, amit én fordítottam, Hölgyek és urak címmel. Ezzel kettőre emelkedett azon komolyabb, bolti forgalomban kapható könyvek száma, amiben benne van a nevem, szóval a dolog kezdi a személyi kultusz határait súrolni, szerencsére van napszemüvegem. A könyvet egyébként érdemes elolvasni, nekem azelőtt is az egyik kedvencem volt, hogy szóbajött volna a fordítása, és egyébként is négyszázvalahány oldal alig kétezer forintért, Alexandra holapról rendelve valszeg még olcsóbb, úgyhogy a gyújtós kategóriában is teljesen jó ár/érték arányt képvisel azok számára, akik igényesek az életük minden területén (de meg ne tudjam).

Amúgy nem igazán történik semmi, a mukahelyemen bonbont számolok reprezentációsan, otthon könyveket fordítok, ahogy a csillag megy az égen, ebből csak a Svájc lendített ki, meg időnként elrángat valahova az L. is fortélyosan. Svájcba ugye jött a fiú is, ami előrevetítette annak lehetőségét, hogy a kedélyes kiruccanás túlélőtáborba fog torkollni, mint minden, amiben ő is részt vesz (amikor például javaslatomra elvitt engem s gyermekét a kisállatkiállításra, konkrétan hóviharban kellett elverekednünk magunkat a kocsitól a PeCsáig, van tehetsége az ilyesmihez). Mivel türelmesen kibekkelte az összes alkalmat, amikor a rendszergazdával hossza fényképeztünk romantikus beállítottságú fatönköket, illetve hegyvonulatokat, botor módon felajánlottam, hogy szívesen elmegyek vele kirándulni valahova a helyszínen, minek következtében órákig caplattunk zuhogó esőben a kihalt gesztenyeerdőben a legközelebbi hegyen. Útközben viszont megtudtam a felrobbantott tehenekről (a természetes okok miatt elpusztult szarvasmarhákat ugye nehéz eltávolítani a magasan fekvő rétekről) mindent, amire kíváncsi voltam, de soha nem mertem megkérdezni, meg láttam szalamandrát is. A szalamandra egy kognitívan disszonanciás állat, egyrészt olyan színe és feje van, mint egy kígyónak, másrészt olyan alakja, mint egy gyíknak, úgyhogy a bennem feltoluló ellentétes érzelmeket heveny rángatózással és mutogatással próbáltam kifejezni, amikor megláttam, miközben szavakba is öntöttem, ügyelve a koherencia teljes hiányára. A fiú utólag azt mondta, hogy miközben megpróbálta megfejteni a viselkedésemet (ő nem vette rögtön észre az állatot), elhatalmasodott rajta a meggyőződés, hogy egy láthatatlan kutya kapott el engem, aki megpróbál a szakadék felé cibálni (esett az eső, és ilyenkor ő mindig delirál, nem bírja a vizet). Aztán, amikor tisztáztuk a helyzetet, elmesélte, hogy a magyar túrázók szerint ha valaki három szalamandrát lát életében, az meglehetősen jó arány, úgyhogy a biztonság kedvéért később találtam még kettőt, hogy erre se legyen gondom később. A második konkrétan meg akart támadni, legalábbis felém száguldott, szerencsére másfél méterről indult, úgyhogy volt időm elővenni a fényképezőgépet, egy sorozatot készíteni róla, kifújni az orrom, és eltenni a gépet, mielőtt odaért volna (hidegben igen megfontolt sebességgel támad a fajtája).

Szóval ez volt Svájc, meg az olcsó Lindt csoki.