A jó meg az volt az elmúlt időszakban, hogy C. Eastwood értesített, hogy mivel mindjárt vége a Giger-vándorkiállításnak Bécsben, kénytelenek leszünk hamarosan megnézni, és erre egyszerűen nem mondhattam nemet, ami azért volt nagy szerencse, mert nem is akartam.

Különböző okok miatt az én autómmal mentünk, amelyben a beülés és a munkájának megkezdése között eltelt pár percben Mr. Eastwood (nekem csak Client) felhívta a figyelmemet, hogy ég a motorhiba lámpa, továbbá a MAINT READY is, és így elejét vette az esetleges kínos csendnek, mert erről elbeszélgettünk egy darabig (mivel már ittam kávét, amit ráadásul nem nekem kellett elkészítenem, kedélyes hangnemben). Ezután az út nagy része alatt dolgozott, vagyis, mint arra felhívta párszor a figyelmemet, dolgozott volna, ha nem rángattam volna a kormányt, és én mindannyiszor türelmesen tájékoztattam, hogy nagyon erősen fúj a szél, ezért ha nem rángatnám a kormányt a kamionok után, akkor meghalnánk, ilyenkor figyelmeztetett, hogy ne őt nézzem (vasvillaszemekkel), hanem az utat. Amikor viszont már osztrák területen szólt, hogy érdekes sebességgel megyek, és a válaszomra, hogy alig több százharmincnál, közölte velem, hogy de itt csak nyolcvannal szabad, majd, miután pánikszerűen lelassítottam, hozzátette, hogy a kamionoknak, BAZINGA!, kezdtem úgy érezni, hogy a szórakoztatásomra kulturális referenciát csinált az útból. Igazán nem kellett volna.

Miután befejezte a munkát, úgy tűnt, unatkozik egy kicsit, mert megkérdezte, hogy mi történik, ha menet közben megnyomja az autó kikapcsológombját. Én a gépjármű szakértőjének fensőbbséges hangnemében tájékoztattam, hogy semmi, nyomja csak nyugodtan, biztattam, és amikor csak röviden nyomta meg, tényleg nem történt semmi, amikor viszont hosszan, akkor kikapcsolt alattunk az autó, én meg úrilányhoz illő szenvtelen modorban vártam, hogy mikor szaladnak belénk hátulról, miközben a lendületet felhasználva kisoroltam a leállósávba.

A kiállításról annyit, hogy ezek után még mindig tartogatott felkavaró és izgalmas részeket, és maradandóbb hatást gyakorolt rám, mint amikor C. (nem Bécsben) édeskével kérte a mojitót, pedig ez nagy szó, szóval akit érdekel, az nézze meg (és hozzon nekem plakátot).

(Bécsben egyébként nem lehet legálisan fizetősparkolni, ehhez “jegyet” csak a legendákban szereplő trafikokban lehet kapni, és az osztrákok nem beszélnek angolul, viszont úgyis majdnem mindenki magyar).

Az óvodákkal éppen ott tartunk, hogy utánanéztem törvényadta Jogaimnak és a Kötelességeimnek, melyek szerint egyszülött gyermekemnek köteles az önkormányzat óvodai férőhelyet biztosítani a körülmények miatt, illetve a májusi-júniusi felvétel és beiratkozás bullshit, mert az óvodáknak egész évben, folyamatosan kell a felvételeket intézniük. Ezt meg is írtam fellebbezve az illetékes szerbeknek, és kaptam is választ, hogy az eljárást megindították, majd értesítjük.

Egy-két nappal később ettől függetlenül úgy alakult a jövőképem, hogy elképzelhető, hogy ősszel mi már innen távolabb fogunk lakni, és lehet, hogy ezért hangyaként fogok újjászületni, de szerintem viccesnek fogom találni, ha mégis felveszik a gyereket, én meg visszaírok, hogy így már nem kell.

A gyereket első körben nem vették fel egy óvodába sem, és ugyan hátra van még egy sor fellebbezés, nem táplálok túl sok reményt a dolog iránt, de két gondolat azért felmerült bennem.

Az egyik az, hogy ha az én gyerekemet, akit egyedül nevelek munka mellett, adót fizetve, tartásdíj nélkül, úgy, hogy már nem kapok semmilyen támogatást, nem veszik fel az oviba, akkor ki az, akit felvesznek?

A másik meg az, hogy ha ezentúl nem fizetek az államnak hobbiból a semmiért, csak mondjuk feleennyit, akkor a befizetett adó- és járulékkülönbözetből nem csak a legpuccosabb, lovon műkorcsolyázós programos magánoviba (vagy egy kisebb brit egyetemre) tudom beíratni a gyerekemet, de havi két wellness-hétvégére is el tudom vinni. És ha még valamivel kevesebbet keresnék bejelentve, akkor ezek mellé még szociális segélyt is kapnék.

Hát ezért tart itt ez az ország.

Szóval beesett most egy váratlan wellness-nyaralás, hogy cserébe írjak róla (nem ide, az külön project), azért vagyunk most Földváron, és egyrészt elképesztő, hogy itt szinte minden olcsóbb, mint Budán, másrészt meg konkrétan kedvesen szolgálnak ki mindenhol.

Családbarát hotelben vagyunk, és tényleg az, ez nem csak az etetőszékben merül ki, még brainoiz is megjegyezte, hogy tisztára Schaffer Erzsébet lesz a miliőtől, csak olyan szókapcsolatok jutnak az eszébe, hogy gyermeki áhítat, meg a lenyugvó nap fénye végignyaldosta a Balaton hullámait, szóval nagyon kemény. Mondjuk a gyerekkel még így sem egyszerű, mert saját külön elképzelései vannak arról, hogy mit kellene csinálnunk, én meg szeretném, ha örülne, viszont nem szeretném, ha a többieket feltartanánk, úgyhogy időnként külön utakon járunk. Kora délután egy kicsit melankólikus is lettem, hogy én itt etetem a szobában, amíg a többiek minden bizonnyal egyik vidám kalandból a másikba vetik magukat, de miután lefektettem és kisétáltam a strandra, konkrétan néma, punnyadt fekvés közben találtam őket, nem mondjuk strandlabdával ugrándozva dévajul. Amikor ezt felróttam, akkor tájékoztattak, hogy korábban elevenebbek voltak, vettek például lángost és palacsintát, de ez kimerítette őket.

Ottlétem alatt alie párszor felöltözött majd ismét levetkőzött, Isolde szappanbuborékokat fújt néha, az L. félálomban kacsintott, ha ránéztem, brainoiz meg a bölcsészszakok sajátosságairól mesélt, szóval minden olyan, mint mindig, csak szebb.

Ez van a kapunktól tíz méterre:

(Az ajtónktól két méterre meg alie és brainoiz, az udvaron meg mr.a olvasgatja a kindle-jét).

A nagymamáról maradt lakásnak az elmúlt két hónapban, nagyjából heti kétszer pár órában a konyháját pakoltam ki (meglehetősen kis konyha, de minden lehetséges zege és zuga tömve volt többek között 1953 óta gyártott élelmiszerekkel, kimosott felvágottastasakokkal és találtam benne például tizenhat darab ablaktörlőlapátot is, ami főleg annak tekintetében volt furcsa, hogy a nagyanyám nem tudott vezetni és nem volt autója), és a hét elején már megkönnyebbültem, hogy látszanak a bútorok, és sikerült felvinni a színvonalat a pusztán koszos és rendetlen szintre a reménytelenről, amikor felfedeztem, hogy van a konyhának egy kamrája is. Csak az a szerencse, hogy már megállapodtam a lenti török étkezdével, akik konténert bérelnek, és amikor felajánlottam, hogy beszállok a költségekbe, ha pár hétig használhatom, azt mondták, hogy hetente a negyedét-harmadát használjam nyugodtan ingyen, mert nem szokták annyira telepakolni.

A munka meg egyszerűen maga alá temet, a kiadók (részben) nem fizetnek, amikor pedig nekem most kellene még az ÁFA után mindenféle ilyen-olyan adókat befizetni egy magasabb, hatszámjegyű összegben, a szokásos havi fizetésem járulékairól és az éppen most aktuális törzstőkéről nem is beszélve. Én nagyon drukkolok magamnak (aki blogírásért cserébe pelenkát, fodrászt vagy kaját szeretne biztosítani nekem, annak üzenem, hogy nyitott vagyok bármire).

Egy darabig azt hittem, hogy Hajdú-Sarka Kata brit királyi esküvős kommentárjait az Indexnél vagy egy vicces kedvű helyi szakember írja, vagy direkt megkérték, hogy legyen hülye, de a rendszergazda felvilágosított, hogy őt nem kell erre megkérni.

Igazából inkább magamba fojtanám a részletes és kidolgozott kritikát a hozzászólásaival kapcsolatban, mert annyit nem ér, de azért ismeretterjesztés céljából szeretném megemlíteni, hogy náluk azért vannak (már amikor) ugyanolyan színű ruhában a koszorúslányok, mint a menyasszony, mert ez hagyomány (hogy az ellen ne tudja, melyik a menyasszony), nem azért, hogy a házasulandó párt bosszantsák. Ja, és szintén hagyományból nem teszik ki a mellüket esküvőn, templomban és terhesen, nem azért, mert nem követik a divatot.

Egy darabig azt hittem, hogy Hajdú-Sarka Kata brit királyi esküvős kommentárjait az Indexnél vagy egy vicces kedvű helyi szakember írja, vagy direkt megkérték, hogy legyen hülye, de a rendszergazda felvilágosított, hogy őt nem kell erre megkérni.

Igazából inkább magamba fojtanám a részletes és kidolgozott kritikát a hozzászólásaival kapcsolatban, mert annyit nem ér, de azért ismeretterjesztés céljából szeretném megemlíteni, hogy náluk azért vannak (már amikor) ugyanolyan színű ruhában a koszorúslányok, mint a menyasszony, mert ez hagyomány (hogy az ellen ne tudja, melyik a menyasszony), nem azért, hogy a házasulandó párt bosszantsák. Ja, és szintén hagyományból nem teszik ki a mellüket esküvőn, templomban és terhesen, nem azért, mert nem követik a divatot.

Nem fizetnek a reklámért, meg semmi, de nagyon elégedett vagyok most a lencsebolttal, mert írtak, hogy kiárusításuk van a vaterán, és tényleg olyan 10-25%-os áron megy minden, egy nap alatt szállítottak, és egyik lencse sem jár le másfél éven belül (továbbá szállítási költséget sem kellett fizetnem, lehet, hogy azért, mert eleve törzsvásárló vagyok, azt viszont végképp nem értem, hogy az 1000+2000 ft-os összegből hogy jött ki 2850.- ft, de örülök).

Szeretném, ha nyoma maradna annak, hogyan váltunk nőíróvá, mi adta meg a végső lökést, amikor majd megkapjuk a Cosmopolitan irodalmi díját, ezért kivonatolnám a mai medúza-threadet. Nem muszáj elolvasni.

agnus: fejős éva és schaffer erzsébet díjat kap a nők lapjától! szenzáció!
http://velvet.hu/celeb/2011/02/22/dijataadaskudarc/
Az irodalom kategória megint meglepetést hozott, ugyanis minden díjat átvettek. A harmadik helyezett Fejős Éva az olvasók után a könyvtárakat dicsőítette, Hegedűs Réka Schaffer Erzsébet nevében köszönte meg a díjat, örül a szeretetnek és a visszajelzéseknek, végül Tasi Géza Szabó Magda örököseként vette át az első helyzettnek járó elismerést.

lucia: ez komoly, hogy fejős éva és szabó magda, így, egy dobogón?

Bright: szegény Zsoldos-díj visszacsúszott a második helyre a legcikibb díjért folyó versenyben

Isolde: Szabó Magdának életében nem merték odaadni?

brainoiz: “Rám nézett, a jobb hüvelykujját felfelé fordítva lazán odaszólt: „Ilyenek a történetei!” Összenevettünk”
Ellenállhatatlan kényszert éreztem ezen a ponton, hogy trágárságokkal illessem a Zírónőt.

alie: én, mondhatni, schäffer erzsébeten szocializálódtam (anyám járatta a nők lapját kamaszkorom jellemformáló éveiben), és minden alkalommal mazochista élvezettel olvastam az írásait. később évekig azt hittem, hogy csak az ifjúkor lázadása tett oly szigorúvá sch. e. jellegzetes stílusa iránt, de aztán ismét elolvastam tőle valamit, amiben öreg tölgyfa ajtó, csillogó gyerekszemek, unokáját egyedül nevelő hajlott hátú nénike meg stbstb.
porcukorba forgatott hányásgolyócskák.
köszönöm, hogy ezt megoszthattam veletek (- leül, szoknyáját húzogatva -).

Isolde: én is sch-n és a nők lapján nőttem fel, és én sokáig azt hittem, hogy a felnőttek ilyenek, modorosak, de a szívük mélyén jóságosak és tudnak piskótát sütni házilag készült ribiszkedzsemmel mind.

agnus: persze ma, deresedő, korosodó, (bölcsülő?) felnőttként, már csak összenevetünk ezen és csóváljuk a fejünket.

lucia: deresedsz, ági? nem kéne bemenni lassan, és nem a hidegben nézni
szomorúan, magányosan?

brainoiz: Szerintem agnusnak igaza van. Rég volt már, hogy az életre kapott elemózsiás batyuval kiléptünk a szívmeleg családi fészek simogatás-kopott kapuján, és azóta az a batyu inkább zsák a hátunkon, a szerelmek, csalódások, a keserű-szomorú, mégis összenevetős évtizedek súlyával hízlalt málha, de hátunkat egyformán görnyeszti a súlya, és ezt látjuk viszont egymáson, ezt a görnyedést, amikor a ribiszkedzsemtől maszatos arcú kis vasgyúrók sertepertélnek körülüttünk a konyhában a nagy családi ebéd előtt.

lucia: ez annyira szép és szívhez szóló volt ebben a rohanó, elidegenesedett világban, ahol mások már csak a pénz és a csillogás után futnak, meg sem állva, hogy felsegítsék a nagymamát, akinek szívében élénken él még azóta nagyra nőtt kisunokái kacaja, a Combinóra, melynek elődjén tette neki régen, ránctalan arcú korában a fess szőke katona a szépet, szóval annyira megérintetted a lelkemben, Viktor, a már elfeledettnek hitt, fiatalkori hitet a világban, hogy nem is értem, miért nem díjaz téged soha a Nők Lapja.

Suematra: olyan húrokat pengettek, amik mellett nehéz elmenni szótlanul, ezeken a zord, ködös napokon, csak ez élteti az embert, ez ad egyfajta lelki töltést, erőt mindannyiunknak – csilingelő kacajok, süteményillat, elfeledett emlékek tolulnak fel bennem, mosolyog a lelkem.

Bright: ezzel a threaddel vallatni lehetne Guantanamóban

brainoiz: a thread tanulsága, hogy mindenkiben él egy sch. erzsébet. Bright, szeretném látni a te sch erzsébetedet.

Bright: én az enyémet már évekkel ezelőtt agyonvertem egy kuglófsütővel, és nem hagyom feltámadni, mert FÉRFI vagyok

L.: egy mézeskalács-illatú kuglófsütővel, tette hozzá a nagybetűs férfi.

brainoiz: szerintem kiadtuk magunkból a felgyűlt séfereket.

És tényleg átjött a rendszergazda, és megmentett, olyan két másodperc alatt bikázta be az autót, hogy öröm volt nézni, meg is jegyeztem, hogy milyen szép volt ez tőle. Erre gyanakodva nézett, hogy én nem szoktam ilyet mondani, valami pszichológiai tréningen vettem-e részt, mire tájékoztattam, hogy csak lelkifurdalásom van, amiért annyit sem mondtam neki előzőleg, hogy kérem szépen, vagy legalább légyszi. A rendszergazda kijelentette, hogy köszönetnek ez kevés, és szóba hozta a testi vágyait, miszerint libamáj, de az volt már múltkor, úgyhogy a Wellington-bélszín jelszóval búcsúztunk.

Utána ennek köszönhetően el tudtam vinni az autót a szervizbe, majd az átélt izgalmakra való

A rendszergazda tegnap a telefonban tőle szokatlan éleslátással közölte velem, hogy olyannak tűnök, mint aki sínen van, csak még nem tudja, merről jön a vonat.

Szokás mondani (mármint olyanok szokták mondani, akik ebből élnek), hogy a lélek sebeinél nincs nagyobb kín, de most határozottan úgy érzem, fájna inkább a szívem, attól normál tempóban tudnék dolgozni.

Este még beugrottam egy félórára a kocsmába az utazások miatt megfogyatkozott medúzákhoz a gyermekkel, ahol döbbenten meredtünk egymásra mindenkivel, amikor az új pincérnő (úgy tűnik, nem kapott rendes kiképzést) hajlandó volt megállni mellettünk, hogy felvegye a rendelést, nem szólt be semmire, és konkrétan mosolygott a végén. Felvetődött, hogy könyörögnünk kellene, hogy maradjon ilyen, vagy valami.

Vittem nekik külföldi tükörtojás alakú gumicukrot, meg Malteserst, meg ibolyás cukorkát és a maradék ibolyás likőrt, mely utóbbiak valami nemzeti hagyomány részei arrafelé, amire alie azt kommentálta, hogy ezt úgy képzeli, hogy egyszer, valamikor egy hosszan tartó, nagy éhínség lehetett arrafelé, és akkor elkezdtek gondolkozni, hogy miből is csináljanak ennivalót és alkoholt, majd úgy maradtak. Suematra azt mondta, tisztára olyan ez a gyerek, mint én, a gyerek azt mondta, vannak autók, brainoiz azt mondta, hogy mivel nem voltam ott, kénytelen volt edzőtermekről beszélgetni (egyébként lassan engem is sikerül rábeszélniük a rejtélyes okokból népszerű Corvin Mögötti Helyre, ha már minden menő bloggerlány odajár, bár belegondolva, ez ugyanígy visszatartó erő is), amit pedig AnnGel mondott, azt nem írhatom le, de örültem.

A fent említetettekkel mind nem járok, vagy ilyesmi.

Reggel gyanútlanul elindultam a posta felé, és nagyon vigyáztam, mert fúj a szél és jeges minden, ennek köszönhetően csak az út felénél taknyoltam a hóba vájt lépcsőn egy akkorát, hogy a kezdő zöldpályások is elismerő pillantásokat vetettek rám. Mivel beütöttem a fejemet (illetve a hátamat is), továbbá szédültem, biztosra vettem, hogy úgy járok majd, mint Natasha Richardson, de a lépcső szélén üldögélve és felelősségteljesen átgondolva a helyzetet úgy döntöttem, hogy azért lemegyek a postára, mert ha úgyis meghalok, legalább ezt intézzem el előtte.

Amikor hazaértem, elkértem a szomszéd szobában lakó orvos telefonszámát, bár úgy éreztem, rajtam már ő sem tud segíteni, de kellemes társaság. Ezek után (más mobiljából másoltam a számot) sikerült felhívnom egy veszprémi férfit, aki azt válaszolta a felvetésemre, hogy persze, kellemes hangom van, menjek át nyugodtan betadine-ért, majd tisztáztuk a félretárcsázást. Utána sikerült felhívnom az orvos anyukáját, akivel megbeszéltük, hogy minden rendben, jól van a fia, majd azért végül harmadikra összejött a dolog. Ekkorra kezdtem biztos lenni benne, hogy traumatikus eredetű (nem pedig alkoholizmusból fakadó) Korsakoff-szindrómám van, azért nem tudok egy tízjegyű számot rendesen betárcsázni.

Ez a meggyőződésem elmúlt, mire lefertőtlenítették a kezemet, mert akkor a jó doktor a fejbeverésem kapcsán megkérdezte, hogy alkoholista vagyok-e, minek következtében valószínűsítettem, hogy mégis alkoholizmusból eredő Korsakoffom van, amin a trauma csak rontott, csak már az ivási problémámra sem emlékszem (vagy erősen tagadásban vagyok). Hazaérve nézegetni kezdtem, hogy látszanak-e elhalt részek a kezemen, de nem, és a tükörbe nézve sem tűnök negyvenesnek, ami vagy azt jelenti, hogy nincs, avagy csak nemrég óta van Korsakoffom, vagy azt, hogy nagyon jól tartom magam, mindkettő öröm. Utána végighevertem az ágyon, és sajnáltam magam, amiért ilyen fiatalon kell távoznom az élők sorából, vagy vérmérgezés, vagy visszafordíthatatlan agyi károsodás következtében, de akkor bekopogtak, hogy van-e kedvem társaséletet élni.

A traumát fürdőruhában hevertem ki végül, többrendbeli szaunázás keretében.

Egy kétágyas szobában lakom, amiben a két ágy között egy olyan méteres járófelület van, és ennyi. Pillanatnyilag ágyanként ketten tartózkodunk ebben a szobában, plusz egy Mac Airbook, egy IBM Thinkpad, egy iPad, egy Asus EEE PC és egy Kindle. Az iPaden, amit egyébként a térdemnek támasztanak, egy designer videó megy. A migráció okára azt a magyarázatot adták, hogy “itt van internet”, mely állítás egyébként nincsen informatikailag megalapozva, de volt pár “itt olyan finom női illat van” megjegyzés is.

Az idő szép (itt a felhőréteg felett), a kaja jó, nagyon hiányoztok, csak miután holtan találtak egy magyart Thaiföldön, és megfagyott egy magyar Moszkvában, kezdek egy kicsit félni.

A napomról annyit tudnék mondani, hogy amikor a míuszokban keltem át a szaunából a lakosztályunk felé a vizes fürdőruhámra felvett hótaposóval, harisnya nélkül, matrjoskás szoknyában és fekete polár pulcsiban, egyvalaki tett csak megjegyzést a kinézetemre, és az is csak annyit mondott, hogy csini a szoknyám. Huncutul mosolyogva.

Az azért nagyon megnyugtató érzés volt, amikor este tízkor egy nyugat-európai autópályán elő tudtam venni a Kindle-t, és megnézni rajta a kommentjeimet.

Akarom mondani, olyan sok dologról írhatnék, ha nem lenne olyan sok dolog, amiről nem írhatok. Viccből megnéztem a horoszkópomat (hétvégére és ünnepnapokra azóta sem készítenek egyébként), és azt írja, így: “Igen bonyolultak a körülmények”. Hát ja.

Holnap állítólag romantikus szituációba keveredem, stay tuned.

Nem akarom elkiabálni, de ez az év azért sokkal jobban indul, mint ahogy az előző befejeződött. Köszönöm páldául a tegnapi rengeteg köszöntést és meglepetést és minden egyebet, beleértve azt is, hogy az Amazon végre feladta a Kindle-t. Nem számítottam rá (mármint az Amazont gyanítottam azért).

Valahogy tegnapra csúcsosodtak a mostanáig tologatott dolgok is, mr.a-val pl. megnéztük végül a RED-et, nekem nagyon bejött, bár volt benne néhány logikai baki, meg a színészek sem ezért fognak Oscart kapni, de pontosan olyan lett, amilyennek vártam. Feelgood-konteós-lövöldözős, már ha van ilyen kategória. (Viszont azóta sem tudom, mit keresett rengeteg rendőr a MOM-ban, az első azt nyilatkozta nekem, hogy simán csak összegyűltek, ok nélkül, de amikor double-checkeltem egy másiknál, ő kinyögte, hogy valami jogi vita van az egyik üzlettel kapcsolatban. Na de ezért ácsorogjanak ott legalább három órán keresztül?).

Utána felköszöntöttük egymást az L.-lel karácsony alkalmából. Ő azt mondta, úgy döntött, olyan lesz velem, mint az Univerzum, hogy ad is, meg nem is, majd átnyújtott  egy Cohen-BD-t. Nincs Blueray-lejátszóm, ennek ellenére örültem. Meg adott egy kínai jóslóhalat is, ami mindkettőnknek azt jósolta, hogy szenvedélyesek vagyunk (szerintem testhő alapján működik, és bárki másnak is ugyenezt jósolta volna, de ezzel nem lehet nagyot tévedni).

Ő egy eredeti orosz vodkát kapott tőlem (mostanában mindenki azt kap), és egy olyan műanyag izét, amit a gyerek hatvanas Activáljához adnak (mostanában mindenki azt kap). Mert azt kérte. További két személy is azt kérte, a gy.a. meg egyszerűen csak mindig megkérdezte, hogy játszhat-e vele, amikor átjött a gyerekért, úgyhogy ő is azt kapott karácsonyra. Nehéz leírni, hogy mi benne a jó, egy basic pörgettyű, amin be lehet kapcsolni színes, villogó ledeket, amik pörgés közben mintát rajzolnak, és amikor először kipróbáltam, negyedóráig csak bámultam meredten. Ezzel így vannak a környezetemben lévő pasik is, úgyhogy a gyereknek megvan már az évre szóló vitaminellátmánya, és ez nem költői túlzás. Majd töltök fel róla videót.

A rendszergazda meg a kezembe nyomta végre a rizsfőzőt, amire rábeszélt, az éjszaka közepén, a márc. 15. téren, úgyhogy most amellett, hogy vennem kell egy BR-lejátszót, szusit csinálni is kénytelen leszek megtanulni, de bízom magamban.

A csudaszép vaddisznótrófeáról majd később, ábrával.