Felraktam egy kereket tökegyedül (majdnem, csak az utolsó csavarokat untam már), és a rendszergazda javasolta, hogy blogoljam be lépésről-lépésre, de azt azért már mégsem. Jut eszembe, hajlandó vagyok minden rondaságot visszavonni az univerzumról, amennyiben kiderül, hogy a gyanús anyajegyem mégsem bőrrák, akkor oké, tényleg vicces volt minden eddigi ténykedése. Jövő csütörtökön megtudjuk.

Erősen gyanakszom, hogy az álommanó egzisztenciális válságba került, azért nem ér rá idetolni a képét már megint. Üzenem neki, hogy innentől fizetésnélkülin van, kimerítette a keretét.

Tegnap este már nem sokkal lefekvés előtt vette észre a nagy tűzoltóautót, amit Danielláéktól örököltünk (megjegyezném, én még három ilyen szép gyereket egy rakáson nem láttam, mint Pepe, Bakka és ZéKá, de tényleg, nem fotosop), és rögtön rávetette magát, és húzogatni kezdte a létráját, meg csévélni a fecskendőt, meg végignézegette, hogy mit lehet ki és becsukni rajta. Utána az ágyban szépen végignézegettük a Nyári böngészőt, amit nemisbékától kaptunk, és megkereste minden oldalon a cicát, az egeret meg a békát, majd megbeszéltük, hogy mit csinálnak a nénik és a bácsik. Utána a hátát simogatva próbáltam elalvásra bírni, a pizsamahúzásra úgy kellett rábeszélni, kicsit nyávogott miatta, de nem vészesen. Miután betakargattam, elég hamar elaludt végül.

És ezt azért nem a gyerekblogomba írom, mert ez nem a gyerek volt.

Énnekem fogalmam sincs, hogy mi lehet most, különös tekintettel arra, hogy pont a hónapnak abban az egy-két napjában járunk, amikor PMS-em biztosan nincs, de akkora viharfelhő van a fejem felett már napok óta, hogy szerintem ezért derült az ég mindenhol máshol. Tegnap éjszaka például háromkor még az volt, hogy a munkámat csináltam, közben azon gondolkoztam, hogy ha nem lenne ilyen hideg a takarón kívüli világ, akkor kimennék egy éjjel-nappaliba cigiért, noha már két hete nem dohányzom semennyit (a fázós lányok kevésbé hajlamosak tüdőrákot kapni, állapították meg brit tudósok), de ráadásul az L.-lel is rendesen osztottuk egymást a chaten passzív-aggresszívan, noha ez nem szokásunk (annyira). Igazából akkor lepődtem meg a leginkább, amikor leírta, hogy ez és ez a problémája, de szerinte ez engem kurvára nem érdekel, pedig igazán tudhatná, hogy mindig örömmel hallom, miért még rosszabb neki, mint nekem, szóval ez tök igazságtalan volt.

Utána meg átküldte a blikkes napi horoszkópomat (-unkat), miszerint valami munkahelyi szerelmi kavarás okoz nekem (-ünk) rossz napokat, és bár nehéz lesz rájönnöm, ki áll ennek a hátterében, mivel megszűnt az a munkahelyem is, ahova be se járok már egy ideje, de ha kiderül, ki kavar, és ez miért rossz nekem, akkor annak komoly következményei lesznek. Mondjuk az astronetes horoszkópom meg azt írja, “ne legyen türelmetlen, ha egy komplikált dologra keres megoldást. Ha tanácstalan, akkor forduljon segítségért. Többen érdeklődést mutatnak Ön iránt”, és nagyon úgy tűnik, hogy ezek a többek bizonyos viaszból formált bábukon keresztül érdeklődnek úgy konkrétan (miközben a nem létező munkahelyemen kavarnak).

Reggel meg négy óra alvás után folytattam a munkám, és meggyőztem magam arról, hogy csak elkényeztetett úrilány vagyok, nem problémáim vannak, és bezzeg ha hajnaltól a földeken kéne a krumplit szednem, akkor nem érnék rá depressziósnak lenni, erre kaptam rögtön két övön aluli hírt. Komoly tragédia mondjuk nincs semmilyen téren, csak csupa olyan dolog történik mindenhol, amire semmi befolyással nem tudok lenni, csak kivárni (bár a freeblogos kommentmoderálás már újra működik, éljen), ami viszont nem az erősségem, hogy eufémisztikusan fogalmazzak.

Na mindegy, aztán majd lesz valami.

Nem könnyű ám az egyedülálló anyák élete. Ma reggel például fél hétkor kellett kelnem megfejni a teheneket hogy időben elkészüljek a fotózásra, amin egyedülálló anyát alakítottam, és csak némi vigaszt nyújtott, hogy a nálam jelenlévő harmadik személy kávéval és fagyasztott zöldborsóval ébresztett, közvetlenül azután, hogy elmosogatott és felporszívózott (igen-igen szerencsés lány vagyok, na). Mielőtt bárki Katie Holmeséhoz kezdené hasonlítani a sirámaimat, szeretném tisztázni, hogy számomra kimondottan embert próbáló feladat hajnali fél hétkor a saját kezemmel nyomkodni a saját szemem alatti karikákhoz a fagyasztott zöldborsót, mint az állatok (tudom, tudom, a harmadik világban egy hétig él egy jól szituáltabb nyolctagú család tíz deka zöldborsón).

Utána viszont két órában tényleg klasszikus formában adtam elő az egyedülálló anyák életét, amikor fél kezemmel pánikszerűen pakoltam el a dolgokat és törölgettem, a másik féllel meg az egyedülálló gyereket próbáltam visszatartani attól, hogy a dupla adag reggeli tápszertől tettrekész állapotba kerülve szétrámolja a szoba másik végét. De időre elkészültünk.

Azután megérkezett a négytagú stáb, akik mind nagyon aranyosak voltak, és az előzetes félelmeimre rácáfolva nem hívták ki a gyivit a koponyák és egyéb csontok láttán, hanem örültek nekik, és különböző szögekben fényképezték őket magukban, illetve egymással a telefonjuk segítségével, amikor éppen nem velem foglalkoztak. Először azt a roppant életszerű jelenetet játszottuk el a Mucival, amint frissen és üdén (a természetesség jegyében dupla annyi sminket viselve, mint a legvadabb buliba indulás előtt) reggeliztetem őt márkás, lila blúzban, én szeretettel nézem, ő meg egyáltalán nem köpköd és borítja magára a joghurtot, hanem aranyos. Nagyon remélem, hogy ennek hatására senkiben nem fog felébredni a vágy, hogy egyedülálló anya legyen, mert, hogy is mondjam, ez nem feltétlenül játszódik az életben is mindig ebben a formában (különös tekintettel a felporszívózott padlóra).

A következő spontán jelenetben a sminkhatás (stílszerűen) olyan mindent anyámról-osra erősödött, és az ágyamon ülve spontán raktam éppen egy fülbevalót órákig a bal fülembe (amin benőtt a lyuk egyébként), spontánul beállított lábtartással és megfelelő szögben billentett fejjel, miközben próbáltam engedelmeskedni az örülj, és ne nézz üvegesen utasításnak. Ebben az a vicc, hogy az életben is kábé így szoktam ülni, de direkt csinálni nagyon nehéz, nem is leszek fotómodell soha. A harmadik felvonás arról szólt, hogy az előszobában helyszűke miatt spontánul a ruhaakasztókhoz simulva rakom be ugyanazt a fülbevalót ugyanabba a fülembe (ha valakinek valaha a fülbevalók berakásának nehézségeiről szóló cikkhez kellenek majd illusztrációk, megadom a fotós elérhetőségét), közben szerelmesen nézek a saját szemembe, illetve a bal könyökömre.

Az egész négy óra volt, és egyébként meglepő módon bár, de borzasztó jól szórakoztam, szép emberek jöttek és kedvesen, jólnevelten viselkedtek, még rendet is raktak meg minden, játszottak a gyerekkel, meg kaptam egy rúzstippet a sminkes lánytól, aki valami mentolos-eukaliptuszos cuccot kent a számra, amitől magától is pirosodik (továbbá jó íze van, mint arról tájékoztatott, ezt nagyon megértettem, mert most vettem a dm-ben egy eperízű rúzst ugyanilyen szempontokat figyelmbe véve). És amikor megmostam a képem, akkor hirtelen a sminklemosók létjogosultságára is ráébredtem, ugyanis pusztán víz és szappan segítségével csak olyan hatást értem el, mint Heath Ledger az utolsó (előtti) szerepében, a gyerek is igen érdeklődve bámult. Szerencsére találtam valami termékmintát, és végül előbukkant az igazi arcom.

És akkor most levezetésül orrba-szájba dolgozom majd hétvégén, nagyon remélve, hogy végzek is, de azért nem cserélnék az igazi fotómodellekkel.

…mert azért muszáj összegyűjteni, hogy mi is volt.

Rossz dolgok:

• Hát ugye kiderült, hogy amit én “ketten a világ ellen”-nek gondoltam, az az “egy ágyban az ellenséggel” volt, és egyedülanyuka lett belőlem, amit csak súlyosbít, hogy világéletemben ettől tartottam a legjobban. Nagyon régóta volt egy kép a fejemben, hogy amikor a gyerekem olyan 3-5 éves lesz, akkor az apjával sétálunk vele valahol, kétoldalt fogva a két kezét, és ő néha felhúzza a lábát és hintázik, és mindannyian nevetünk. Na ilyen most már nem lesz, se konkrétan, se átvitt értelemben. Ez kis dolognak tűnik, de nekem nagynak számít. Másrészről ez nagy dolognak tűnik, de az életnek megvan az a jó szokása, hogy megy tovább, és ahogy az angolszászok mondják, two out of three ain’t bad.
• Megszűnt a munkahelyem, ahova ugyan már csak távmunkában dolgoztam, de ott volt az asztalom, meg minden. Nagyon szerettem, tökre sajnálom. A gyászmunka keretében vettem magamnak ugyanolyan illatú vécéillatosítót, mint ott volt (mivel terhesen elég sok időt töltöttem a mellékhelyiségben azon töprengve, hogy akkor most úgy igazából kell-e nekem hánynom, nagyon megmaradt bennem az illat, tiszta Proust vagyok).

Jó dolgok

• A Mucit sikerült életben tartanom egész évben, ráadásul közben megszűnt koraszülöttnek lenni, nem kell már hurcolnom sehova fejlesztésre. A kórházban gratuláltak az immár hagyományos gyerekemhez, és külön mondták, hogy az értelmi képességei kemelkedőek (ezen mindig csodálkozom, hogy honnan tudják, mert én ugyan tisztában vagyok vele, hogy ő a világ legokosabb gyereke, de nekem könnyű, én az anyja vagyok). Amúgy meg napi 14-16 órát alszik, a többi időben vagy elfoglalja magát, vagy nekem bohóckodik, igazi bezzeg-gyerek, én nem is tudom, mivel érdemeltem ilyet. A többit a saját blogjában.
• Volt egy hármasom a hatoslottón, amivel visszanyertem kábé öt szelvény árát, meg az aprót. Lehet, hogy most kéne felhagynom a szerencsejátékokkal, amíg nyerésben vagyok.
• Most, hogy olyan tizenhárom éve fordítással foglalkozom, az önéletrajzomban két oldalnyi a referenciák listája és az egyik online portál interjút csinált velem, mint sci-fi/fantasy/Pratchett-fordítóval, talán ideje lenne belátnom, hogy nekem ez a szakmám, és nem csak mellékesen csinálom, miközben igazából valami tényleg fontos dologgal foglalkozom. Ráadásul kiadók keresnek meg, örülnek nekem, tetszik nekik a fordításom, én meg döbbenten állok (bár igazából tudom, hogy jól fordítok, de nem vagyok hozzászokva, hogy ezt mások is kifejezik szóban).
• Mióta elvált szülő, vagy mi lettem, azóta fellendült a társadalmi életem, ami a szociális fóbiámat is tekintetbe véve különösen vicces, de hetente legalább 2-3-szor beugrik valaki csak úgy, állandóan mindenkinek az ittfelejtett cuccait gyűjtögetem, emberek zuhanyoznak nálam és dobálják a szennyesbe a ruháikat teljesen természetes módon, ami tényleg tökre nem zavar, sőt, örülök neki, hogy nem karót nyelve ülünk a kanapén teázva és illedelmes dolgokról beszélgetve (bár néha felmerül bennem a kérdés olyan péterannás-kommentvadászosan, hogy önöknél szoktak zuhanyozni a barátaik?), szóval ez maradjon idén is így, hogy simán felhívnak este kilenckor, hogy beugornának, és beugornak (és hoznak sört is, jegyezném meg mintegy mellékesen).
• Blogilag úgy állok, hogy az a. szerint a valamelyikem szokott a leglátogatottabb személyes blog lenni a freeblogon a Yummie után (ami nem tudom, mennyire személyes blog, leginkább képekről szól). Átlagos hétköznapokon egyenként olyan 1200-1300 egyedi látogató jön, per blog, ha írok is, akkor több, ha megcsalnak, vagy véletlenül kiolvasom a Twilightot, akkor kétszer annyi, sőt. De nem ez a lényeg, hanem hogy köszi a rengeteg együttérző vagy vicces kommentet, illetve azoknak az olvasóknak is hálám, akik ismeretlenül is beajánlottak mindenféle munkalehetőségekre, tényleg nagyon jól jött. És az összes többi segítségért is, ez egyébként elképesztő, hogy bármilyen fura kérdésem-kérésem van, azonnal megjelenik itt a téma valamelyik szakértője, legyen szó operáról, biciklizésről, különböző társaságokról, agyi metszetekről és planetáriumokról. Az a gyanúm, hogy ha egyszer egy ukrán maffiózóra lenne szükségem, kábé öt percen belül beírná olyan két-három ukrán maffiózó, hogy privet (vagy mi mostanában a titkos köszönésük az ukrán maffiózóknak). Szeretem ezt az információs társadalmat.
• És először voltam a Szigeten, ráadásul rögtön Tankcsapdán, fotóztam bárányokat magasan, nem csesztem el a gyerek első születésnapi tortáját (bár többek szerint bizarr lett, de annak szántam), kaptam mikroszkópot, kaptam csillagászati távcsövet, és akkor most csak a publikus dolgokat mesélem, szóval ha a 2010 csak ennyire lesz jó (mint papírforma szerint az életem legszarabb éve), akkor már örülünk. De azért felhívnám az univerzum szíves figyelmét, hogy ha esetleg 2010-et a Sültgalamb Évének szánná, miattam ne fogja vissza magát.

(Update: tudtam, hogy valamit kifelejtettem! Volt a Cohen koncert is. Meg rengeteg kocsmázás. Kiolvastam olyan 50 könyvet azokon kívül, amiket fordítottam. Megnéztem olyan 10 teljes sorozatot azokon kívül, amiket fordítottam. Életem első mozifilm-fordítása. Visszafogytam 50 kiló alá. Lehet itthon jelly-bellyt kapni. Satöbbi.)

Én tisztában vagyok vele, hogy nem az a normális, amikor decemberben 5-10°C van, de azért nagyon várom már ezt a beígért melegedést, mert itt a végeken számomra most napokra leállt az élet. A gyereket kézben nem bírom el, a babakocsi nem megy ebben a tíz centis hóban, ami ma még van, az autóval meg nem igazán lehet kijutni a kis, takarítatlan utcákon (két darab lejtő végi T elágazás van útközben, indulás előtt a 30 méteres kerti kocsikiállót is le kell takarítani, és az összes utca egysávos és beláthatatlan). Meg úgy tűnik, helyi mikroklíma (nagyon mikro) is sújt, legalábbis pénteken mr.a, miután elindult tőlem, a taxiból küldött egy mailt, hogy csak a mi kocsikiállónkon és a mi kapunk előtt van hó, sehol másutt. Azután szombaton persze bejött a hóvihar.

Ma muszáj volt munkaügyben kocsmába mennem (tényleg munka, bár nem csapos vagyok), és a városban a tíz kilométer simán ment, viszont itthon a kapu előtti öt méteren úgy elakadtam, hogy egy nagyon szimpatikus, idősebb, kutyát sétáltató pár tolt végül be (én ezeken mindig úgy meghatódom, amikor ismeretlen emberek segítenek rajtam, komolyan, amikor pedig békésen sétálhattak volna tovább), majd valahogy sikerült átlósan beállnom a helyemre, de legalább be tudtam zárni a kapukat.

És én igazából imádom a havat, Moszkvában voltam a legtöbbet gyerek, ahol télen tornaórán mindig sífutottunk (bár most vannak ezek a hírek, hogy a városon kívül akarják tartani az időjárást, ami egyrészt nagyon kúl, éljen, másrészt viszont hogy fognak így a kölkök síelni?), és emlékszem, hogy amikor nem kellett iskolába menni, mert -20°C alatt volt a hőmérséklet, akkor is kint ugráltunk a dombokon reggeltől estig, de itthon nem tudok mit kezdeni vele, síelni nem lehet hol (vagyis autóval kellene elmenni síelni, azt meg a fent részletezett okok miatt nem tudok), bár esetleg megpróbálhatnék itt az utcánk kemény száz méterén oda-vissza, a latyakban taposni meg utálok, szóval inkább ne legyen nagyon hó légyszi, amíg a gyerek úgy három éves nem lesz, és az már mindjárt itt van.

Van ez a dolog, ami engem mindig is zavart a Star Trekben, de nem kicsit, a teleportációval kapcsolatban. Ugye a transzporter úgy működik, hogy az indulási pontban ún. energiamintázattá alakítja a transzportálandó személyt/tárgyat, ezt elmenti a memóriájában, majd a célban újból összerakja. Én ezt nem tudom máshogy elképzelni, mint hogy a célban az ottani atomokat, molekulákat (energiákat? anyaggá változtatható energiákat?) rendezi az általa elmentett információk alapján az adott emberré (lehet, hogy ennél bonyolultabb, de most abban a szobában alszik a gyerek, ahol a The Physics of Star Trek könyvem van, amit PJ olyan kedvesen félretetetett nekem egy idegennyelvű antikváriumban a régi szép időkben, amikor még minden nagyon más volt). És ez számomra borzasztó ijesztő, hogy a Star Trek szereplői bele sem gondoltak, miszerint ők teleportáláskor tulajdonképpen meghalnak, és a célban egy másik ember folytatja az életüket az ő emlékeikkel, stb.

Akkor viszont itt van a kérdés, hogy meghalnak-e valójában. Eleve már az életet nagyon nehéz definiálni, ha belegondol az ember, értve ez alatt egy olyan kritériumrendszert, amelynek segítségével meg lehet állapítani egy idegen, nem feltétlenül szénalapú életformáról, hogy él. A szaporodás nem elég jó kritérium, mert akkor például az aszfaltutak, vagy a számítógépes vírusok is élnek (az igaziakról nem is beszélve). Az entrópia tartós, önfenntartó kismértékűsége már valamennyire jó közelítés lehet (ha eltekintünk attól, hogy a “tartós” nem egy egzakt érték, az “önfenntartó” a számítógépes vírusokra, vagy az aszfaltutakra is igaz (az aszfaltutakat például egy idegen intelligencia akár tudatos élőlényeknek is tekinthetné, amelyik maga köré csalogatja az emberi fajt (ahol megjelenik, ott emberből is több lesz), hogy az szolgai módon még több aszfaltutat hozzon létre, de oké, leszállok az aszfaltról), illetve hogy a “kismértékűség” egy nemlétező szó, nem beszélve arról, hogy ebben a gravitációcentrikus világban nehéz megállapítani, mekkora mértékű lehet maximum az az entrópia, amit mi még élőnek fogadunk el), de messze nem tökéletes, szóval bármlyen hülyén is hangzik, valószínűleg azt nevezhetjük élőnek, amit tíz emberből hat élőnek tart, és kész.

Na de visszatérve Schrödinger trekkereire, és arra, hogy meghaltak-e vajon, hát nem tudom, de nem jó érzés. Elsőre persze rávágnám, hogy igen, mert hogy nem a “saját” addigi atomjaikból és molekuláikból vannak, de ugye a mi atomjaink és molekuláink is hétévente lecserélődnek, mint azt a brit tudósok annyiszor megállapították már, és mégsem tartjuk ezt lényegesnek az identitásunk szempontjából. Nem beszélve arról, hogy eleve nagyon kevés “saját” atommal és molekulával indulunk (és az se a sajátunk, hanem a szüleinké), a többit mindenféle külső anyagokból vonja ki és építi magába a szervezetünk (a fiamé például leginkább módosított tehéntejből és sütőtökből, az enyém mostanában leginkább jelly bellyből, és mégsem úgy nézünk ki), szóval nagy valószínűséggel az atomok, a molekulák, és az ezekből felépített sejtek rendeződése, rendeződésének az információja az élet és az identitás, függetlenül a forrástól (ugyanakkor “információ”-ként sem lehet definiálni az életet, mert a konyhaszekrény is információ ilyen szempontból). Szóval nehéz, nagyon nehéz, de engem inkább ne teleportáljanak, amíg életben vagyok (az energiamintázatomat viszont nyugodtan el lehet menteni, ha valaki azt szeretné, abból bajom nem lehet, asszem).

Mindez persze csak azért jutott eszembe, mert a saját fordításomat kellene átszöszölnöm (feminista önsegítő könyv, ehhe-ehhe), és ilyenkor bármire képes vagyok, hogy ne kelljen, inkább gondolkozom, vagy akármi, másrészt viszont az egyik tegnapi the big bang theory epizódban Sheldon ugyanúgy említette meg ezt a star trekes problémát, mint ahogy én szoktam gondolkozni rajta (ijesztgetni magam vele) álmatlan éjszakáimon (amúgy mit árul vajon el az energiamintázatomról, hogy szerintem Sheldon az egyetlen nem ciki szereplő a sorozatban, amiben leginkább azok a párbeszédek ragadnak meg intellektuálisan, amiket pusztán a geekség kifigurázása végett írnak bele?), pedig már majdnem sikerült elfeledkeznem róla.

Na jó, Velvet cikkekkel kapcsolatban nem szoktam reagálni, de ezt most nem bírom ki (és nem azért, mintha felháborodtam volna, mert egyáltalán nem). Szóval Terabithia írt a férfira nevelésről a szokásos, átlagvagányságnál egy csipetnyivel szélsőségesebb stílusában, ami engem általában tökre szórakoztat, nem is maguk a cikkek, hanem utána a felháborodott, tollborzolós kotkodácsolás a kommentekben. Mert Terabithia provokatív, de nem hülye, ebben az írásában is végig vigyáz arra, hogy énüzenetekben beszéljen, nem minősít senkit, azt írja le, hogy ő hogy neveli a fiát, amire egy egészséges önértékelésű ember legfeljebb vállat von, hogy oké, így neveled, te tudod, virágozzék ezer virág, egy kevésbé ép önértékelésű ember viszont tudat alatt meginog a saját nevelési elveit illetően, mert oda van írva a képernyőre, hogy ő hogy neveli, én pedig nem úgy, akkor biztos baj van velem, rossz anya vagyok, de nem akarok rossz anya lenni, szóval akkor inkább süssük rá gyorsan, hogy vele van baj.

A provokatív sallangokat leszámítva nagyrészt egyetértek Terabithiával, és ha lányom lenne, nála észrevehetően másképp reagálnék bizonyos dolgokra, annak ellenére, hogy nagyjából egyforma embert szeretnék nevelni a lányomból és a fiamból, vagy éppen azért. Mert az elméleti lányom életében lesz egy csomó olyan dolog, amin nem segít a kényeztetés, vagy a puszi a homlokára, mert kamaszkorában és fiatal felnőtt korában át fogják majd vágni fiúk, csak hogy lefeküdjön velük (lehet azt mondani, hogy a szerelmi csalódás a fiúk életében is megvan, de a lányok kiszolgáltatottabbak egy kapcsolatban, mert a fiúk inkább a szexuális oldaláról közelítik meg a párkapcsolatot, a lányok meg inkább szerelmet szeretnének (nem azt mondom, hogy ez fekete-fehér, csak tendenciák), és szexet egyszerűen nem lehet hazudni, szerelmet igen), remélhetőleg legalább egy gyereket szül majd, ami borzalmas, és nem lehet megkönnyíteni, ha úgy jár, mint én, akkor havonta megtapasztalja alig enyhébb formában, hogy milyenek a szülési görcsök, (remélhetőleg) gondoskodnia kell majd legalább egy emberről maga körül folyamatosan, akkor is, ha fáradt, és úgy érzi, hogy nem bírja, valószínűleg neki is át kell majd még élnie, hogy ki nem mondva ugyan, de a közfelfogás szerint másodrendű állampolgár és munkavállaló, akinek többet kell bizonyítania, és kevesebbet kap érte cserébe, és eközben megtanul erősnek lenni, megtanulja, mi a fontos, és mi nem, tanul empátiát, önfeláldozást, kitartást, akkor is, ha mindig megpuszilgatom, amikor elesik.

A fiamnak sajnos vagy szerencsére nem kell ilyesfajta felnőtté váláson átesnie (ajánlott zenei aláfestés), mert manapság már nem kell önfeláldozni a hazért (hálistennek), megvédeni a családot az ellenségtől, elejteni a mamutot (vagy ha igen, a nők ugyanúgy elejtik a mamutot). A fiam gyerekét a felesége/barátnője fogja kihordani, megszülni és szoptatni egy olyan társadalomban, amelyik a nőtől elvárja, hogy akkor is tegyen valamit a családi kasszába, amikor a gyerekkel van otthon (vagy ne legyen vele otthon), de a férfitól nem várja el, hogy tisztába tegye a gyereket, vagy akár csak fogadja a védőnőt. És a férfiak kitalálnak ugyan maguknak mindenféle férfias játékokat, mint például a sportok, a hegymászás és a barlangászat, de ezek pont azért alkalmatlanok felnőtté válási rítusnak, mert nincsen semmi tétjük. Ha valaki versenyfutás közben kifullad és hánynia kell, akkor megáll és kilihegi magát, de ha szülés közben kell hányni, attól még egyúttal folytatni kell a szülést is, akkor is, ha nem bírja az ember, meg akkor is, ha elájul. Hegymászás közben meg lehet halni, ami tényleg tragikus, és nem kívánom senkinek, de hősiesség szempontjából az én szememben az ilyesminek éppen olyan súlya van, mintha valaki hullámvasutazás közben esik ki és hal meg, mert aki szórakozásból csinál valamit, az vállalja a következményeit (ezzel együtt mindenféleképpen támogatni fogom, hogy a fiam/lányom sportoljon valamit, mert attól is erősödik és boldogabb lesz, jobban megismeri a saját testét és korlátait, meg mittudomén).

Szóval a fiamat nekem kell majd megtanítanom igazi férfinak (felnőtt embernek) lenni, hogy nem kell amiatt sírni, ha kicsit beüti a térdét az ember (a lányom felnőttkorára sajnos nélkülem is megtanulja, hogy milyen az, ha tényleg fáj valami), hogy egy igazi férfi akkor sem ereszkedik le a nyafogásig, ha nyafogással elérné, hogy vegyek neki csokit (a lányom legkésőbb felnőttkorában nélkülem is megtanulja, hogy nyafogással a számára fontos dolgokat (egészséges gyerek, stb) nem tudja elérni, csak ha tesz is értük valamit), hogy a gyengébbekkel szemben önként háttérbe szorítjuk a saját érdekeinket, és átadjuk a helyünket az idősebbeknek, akkor is, ha ellenszenvesek (a lányomnak felnőttkorában valószínűleg a családja összes tagjával szemben háttérbe kell szorítania magát időnként nélkülem is), és hogy a gyengébbeket és az első pillantásra lúzereket nem bántjuk és nem csúfoljuk (a lányom nélkülem is át fogja élni, milyen az, amikor nem vesznek valakit annyira komolyan, csak mert nő, és ebből tanul majd empátiát nélkülem is).

És ezért van az, hogy a lányomat kicsit jobban kényeztetem/kényeztetném majd, amíg még megvédhetem a dolgoktól, a fiamat viszont keményebben fogom, és igenis elvárom, hogy ne nyafogjon minden hülyeség miatt, tanuljon önuralmat, legyen majd képes kicserélni a kereket az autón, adja át a helyét a nőknek és az idősebbeknek (villamoson belüli állóképességben versenyezzen, ne abban, hogy ki tud messzebbre ugrani, az ebből a szempontból csak majomkodás), hogy ne éljen vissza a kiszolgáltatottabbak kiszolgáltatottságával (amibe az is beletartozik, hogy ne hazudjon olyasmit nőknek, amit nem tart majd be), lehetőleg csináljon valami olyat, ami számít, valami maradandót, építsen házat, írjon könyvet, ültessen fát, és ehelyett ne pepecseljen mosogatással meg balettal meg cukrászattal, mert az egy férfitól a könnyebb út választása lenne, de tartsa tiszteletben azokat, akik ezeket elvégzik helyette (na jó, a balett-táncosokat nem muszáj), ne rombolja a munkájukat, ne nézze le őket, és ha a csaja nagyon fáradt, akkor igenis mosogasson el helyette, mert az igazi férfi, az olyan. Mert ezekre nekem muszáj megtanítanom, és ebbe az is beletartozik, hogy nem ugrok majd pátyolgatni, ha elesik a bicajjal, és elvárom, hogy bizonyos szintig intézze el maga a vitás ügyeit a kortársaival, és ne kezdeményezzen verekedést, de legyen képes megvédeni magát, és ne futamodjon meg a kihívások elől, legyen szó köpőversenyről, vagy a kisebb megvédéséről (azt azért majd igyekszem időben tisztázni vele, hogy a néptánc nem kihívás). Mert rajtam múlik, hogy igazi férfi legyen majd belőle.

Eddig bejön nekem ez a Linuxos életmód, legalábbis amire én használom a gépet, azt mindent sikerül megoldani (oké, mondjuk a GIB-et nem lehet telepíteni, a SZTAKI angol szótárában pedig konkrétan egy szó vagy jelentés sincs azok közül, amikre az elmúlt hónapban kíváncsi voltam, de szerencsére van papír alapú cuccom, csak keresni nehezebb benne, meg egy kicsit nagyobb súllyal nyomja a hasam, mint a gép). De igazából a kedvenc hibaüzenetem megosztása végett kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe:

Nem állítanám, hogy pontosan értem, mi a konkrét üzenet, de nagyon zenes (egyébként akkor szoktam ezt kapni régebben, ha a firefox downloads ablakából akartam megnyitni egy letöltött fájlt, de már nem csinálja).

Az OpenOffice-szal is csak pár problémám volt, az egyik, hogy nyomtatás nézetben nem lehet (vagy nem tudom, hogy lehet) eltüntetni a white space-et (tehát levágni a lapok "nem írható" részét alul-felül), a másik, hogy nem írja ki, hányadik betűnél tartok az adott sorban (ez feliratfordításnál lett volna lényeges, tudom, használjak text editort, de ha abból másolok odt-be, akkor eltűnhetnek a hosszú ők és űk), a harmadik, hogy amikor egy régebbi word formátumba mentettem alapból, akkor eltűntek a speckó karakterek (csak pár száz gondolatjelet kellett pótolnom), de azóta odt-be mentek, és csak a végén konvertálok, a negyedik pedig, hogy valamiért nem jegyzi meg az autocorrect beállításokat. Mármint konkrétan az lenne számomra lényeges, hogy ne csináljon automatikusan számozott listákat, de hiába állítom be, és hiába marad úgy a beállításokban, ha becsukom, majd újból elindítom a programot, akkor be kell mennem az autocorrect beállításokba, ahol nem kell csinálnom semmit, csak nyomnom egy ok-t, mert különben az arcomba listáz. Ez felettébb idegesítő.

Én tényleg nagyon próbáltam jó lenni, és tényleg nem vettem mostanában semmi hülyeséget (nagyrészt főzök meg párizsin élek, meg ilyesmi), hogyha végleg beüt a krach, akkor legyenek tartalékaim, de én hiába vagyok önmegtartóztató, ha egy tavasz óta nekem pénzekkel lógó cég azt mondja, hogy ők csak ruhában tudnak most kifizetni (don't ask, bonyolult). És ráadásul tegnap délelőtt felkavaró dolgok történtek, szóval bár azt terveztem, megkímélem a mr.a-t a legsátánibb oldalamtól, és csak a felnőtt játékboltba viszem el, ahol aranyosan elnézelődhet, muszáj volt kompenzálnom, minek következtében szegény mr.a-nak olyan kérdésekre kellett késedelem nélkül válaszolnia ok nélkül szemrehányó tekintetem kereszttüzében, a bolt közepén, hogy nem néz-e ki hülyén a rüsztöm abban a fekete csizmában. Azt állította, hogy nem (miután tisztáztuk, hogy melyik a rüsztöm), úgyhogy most van fekete csizmám. Megvettem továbbá életem első Levi's farmerját motivációs méretben, 26-osban (hálistennek ez most nem a fogyásra kell motiváljon, csak a nemhízásra), illetve egy farmerkék pólót is (két termék vásárlása esetén 25% kedvezményt adnak). Vettem továbbá egy sárkányt ábrázoló, "I disagree" feliratú barna pólót is, mr.a pedig meglepő módon vásárolt magának egy kockás inget valamelyik helyen (ilyet én még soha nem láttam, hogy pasi magának ruhát vásároljon, de tényleg).

Ekkorra kellőképpen lenyugodtam, de akkor beültünk a filmre, aminek az első fele alatt felmerült bennem a kérdés, hogy miért kell énnekem kirekesztő rasszistákat, illetve gyermekbántalmazást néznem, a második fele alatt meg jó volt, mert lövöldözés, robotok, semi-happyend (nagyon remélem, hogy elég virág a nyelvem ahhoz, hogy ez csak annak legyen spoiler, aki már látta), de utána azért továbbra is felkavarva otthagytam az a-t (mondjuk ő nem tűnt annyira felkavartnak), otthon bicikliztem még az alkonyatban egy sort, felhívtam nagyjából az összes számot a telefonomban, mindenkivel megbeszéltem mindent, majd megittam a banános sört, és aludtam, hát így telt a Nap, Amikor Nem Dolgoztam Kicsit Sem.

Igazából arról akartam írni, milyen volt agnussal először találkozni, de már fogalmam sincs, valószínűleg csendben volt és mosolygott, ezek a csendben levős-mosolygós alkalmak úgy egybefolynak bennem. És bár kifejezetten szeretem azokat az embereket, akik inkább csendben vannak (esetleg mosolyognak), ez így nem lenne túl katartikus megismerkedős történet.

Aztán volt az, hogy a megismerkedésünk után pár héttel elmosogatott a konyhámban egy buli után, és közben halkan énekelt.

Arra meg pontosan emlékszem, amikor a gyerek találkozott vele először, mert az éppen korrigáltan mínusz két napos, három kilós malac különösebb tartózkodás nélkül befúrta magát agnus nyakába-keblébe, és ott aludta végig a látogatást, és ez a hozzáállás a további kapcsolatukra is jellemző, csak persze most már több az akció. Ha agnus megjelenik, a gyermek kitárja a karját, hogy vegye őt fel, majd utána végeláthatatlan puszilkodás, hempergés és röhincsélés kezdődik. Lelkük mélyén a nagyobb fiúk is így reagálnak agnusra egyébként, csak bennük szerencsére működésbe lépnek a társadalmi gátlások, mielőtt barackkal kennék össze a dekoltázsát.

És azt hiszem, ezzel lehetne agnust leginkább jellemezni, hogy annak ellenére, hogy tenyérbemászóan jó nő és okos és vicces és énekel (de nem úgy, mint az iskolakórus üdvöskéje, hanem úgy, mint egy igazi énekesnő valami füstös lokálban), mégsem utálja egy általam ismert nő sem, mert kedves és sebezhető, és részben olyan, mint amilyen minden lány volt az ő korában, részben meg olyan, mint amilyenek szerettünk volna lenni az ő korában. Pluszban még mosogat is.

További ezer bejegyzést tőle.

Nem írtam, mert dolgoztam, elvben ma is dolgozom, de azért közben kiganajoztam a gy.a. maradék szemetjeit, meg mittudomén, mostam, ilyenek. Azután teregetés közben értek a meglepetések, mert ugye az még oké, hogy a gy.a. zoknijai-alsónadrágjai belekerültek, nincs még mosógépe, meg amúgy se túrta fel a szennyest, ennyi belefér. Azután a kezembe került egy ismeretlen póló, hálistennek csalhatatlan logikai képességeimmel hamar rádöbbentem, kié lehet, mert az L. munkahelye volt ráírva bazi nagy betűkkel, és össze is raktam a képet, hogy a múltkor, amikor feljött értünk biciklivel kocsma előtt, akkor átöltözött, és automatikusan bevágta a szennyesbe (még mindig nem vagyunk szeretők, nem is leszünk, just for the record).

Utána viszont egy másik póló is a kezembe akadt, azt se volt nehéz megfejteni így kizárásos alapon, csak végig kellett vennem, ki mindenki vetkőzik itt nálam, és hát az is egy ilyen sztori volt, hogy biciklizés utáni átöltözés. Erről eszembe is jutott, hogy iparágat is építhetnék rá, elvégre itt tök jó biciklizőutak vannak, le lehet rakni a kocsit (majd nagyvonalúan a bunkó szomszédnéni kapuja elé irányítom a forgalmat), el lehet menni sportolni, utána meg kimosok, következő alkalommal át lehet venni a cuccost. Mivel szeretek minden részletre kiterjedő terveket készíteni, azt is eldöntöttem már most, hogy vasalni nem vasalok. Kávé viszont van, meg ilyen izotóniás plusztabletta is.

Aztán felhívtam az L.-t, aki nagyon megörült a pólójának, és ő is rögtön tervezgetni kezdett, miszerint felmehetnék hozzá kimosni-kitakarítani, és akkor mindkettőnknek meglenne az az illúziója, hogy igazi kapcsolatban élünk, különös tekintettel arra, hogy mindketten csak másokkal fekszünk le (ezt szoktuk meg, ezt szeretjük*, számunkra ez jelenti az igazi kapcsolatot).

Érdekes fejlemény még, hogy a gy.a. mozdíthatatlanná rombolta a fél kezét a Mátyás-barlangban. Ebben az az érdekes, hogy egyrészt soha nem sérült még meg komolyabban barlangban, másrészt hetente jár a Mátyásban, ahol különösen nem esett még baja, meg nem is egy extrém veszélyes hely. És ezzel egyszerűen kezd már túl gyanús lenni, hogy megint az átkom fogott, mert ez nem az első eset (eddig négy ilyen volt, hogy konkrét sérülést kívántam valakinek, és bejött), amit az is alátámaszt, hogy ezeket szinte mindig én szívom meg (most is ugrott a terv, miszerint csütörtök este átjön a gyerekért, pénteken ott vannak, szombaton viszi a nagymamához, majd haza). Ráadásul az L. is rögtön azt reagálta a hírre a telefonban, hogy na ezt is én intéztem el, mondjuk ő részletesen végighallgathatta korábban, mi mindent kívánok ki mindenkinek. Mentségemre szóljon, hogy konkrétan ártani nagyjából senkinek nem lennék képes, még a fülbemászót is simán csak kiraktam ma a fűbe, pedig az ritka gusztustalan állat, noha jó anya.

Hát, ilyenek vannak.

* copyright by evika.

Kicsit monomániás napjaim voltak mostanában, fél kézzel dolgoztam, a másikkal takarítottam és pakoltam, felvittem a padlásra a hirtelenjében nem kellő cuccokat (az egyébként durva volt, nincs világítás, csak porszagú, pókhálós sötétség, ráadásul éjfélkor intéztem a dolgot, és olyan hangok hallatszottak mindenhonnan, amik egyértelműen patkánykígyók jelenlétére utalnak), mindenesetre most nagyjából rend van és tisztaság. Pillanatnyi elmeállapotomra jellemző, hogy a legvadabb ábrándjaim közé tartozik, miszerint meghívok valami daliás, jó kötésű fiatalembert vacsorára, amit a rusztikus hangulatú (antikolt fa és álkovácsoltvas-kellékek az ikeából*) ebédlőben fogyasztunk el gyertyafény mellett, majd búgó hangon megkérdezem, nem lenne-e kedve felmenni a hálószobába (fekete, cirádás kovácsoltvas ihletésű duplaágy, fekete alapszínű ágyneművel az ikeából*), ahol szembesíteném azzal, hogy át kellene tennie a fiókos monstrumot a szoba egyik oldaláról a másikba. És ha már úgyis arra megyünk, igazán segíthetne felvinni a Leksvik könyvespolcot a gyereknek, meg a padláson is össze kellene pakolni.

Szerintem jövő hétvégére azért elmúlik.

* Jól van na, igazából sznob vagyok, de mostanában csak erre telt.

Én értem, hogy gáz ez az egy évig tartó hídfelújítás, meg Budapest legforgalmasabb Pest-Buda összekötője, és köcsögkommunisták, meg minden, nekem is a Margit híd esik a legjobban kézre, de az az érzés, amikor délelőtt 9-10 között a kihalt Moszkva téren és Margit körúton száguldozom, az megfizethetetlen. Konkrétan 15 perc alatt ott voltam a Lajos utcában a Farkasréti temetőtől, pedig a Németvölgyi fel van túrva, és hiányzott az útból az összes idegbajt kiváltó tényező is (például a többi idegbajos autós). Ha ez így marad, akkor nem is bánom, ha nem jutok át Pestre egy évig, majd biciklizem, ha muszáj, vagy mittudomén, nem megyek Pestre, könyvesbolt Budán is van. És igazából annak is nagyon örülnék, ha a körúton belülről teljesen ki lennének tiltva az autósok (engem is beleértve), tisztára szép volt ma az itteni város kocsik nélkül.

Ezt igazából már régebben be akartam linkelni, mert JoeP írta, hogy eredetileg ide akarta kommentelni, csak aztán kinőtte magát az elmélet. Aztán valahogy elfelejtettem.

Úgy jutott eszembe, hogy tegnap este fél tizenkettő körül már nem bírtam tovább azt az áldatlan helyzetet, hogy a firefoxban a backspace nem megy vissza egy oldalt a tab historyban, és felhívtam az egyik informatikailag képzett ismerősömet, X-et (neveket pillanatnyilag nem vagyok hajlandó kiírni, mert minden előforduló férfinévre kapok pár érdeklődést, miszerint viszonyom van-e az illetővel, de ígérem, amint olyasvalakivel lesz viszonyom, akit említek a blogban, azt jelzem valahogy egyértelműen, mondjuk csillagot teszek a neve mellé). Szóval felhívtam X-et (nincs viszonyunk), aki még a kérdésem első szava táján visszakérdezett, hogy kikapcsoltam-bekapcsoltam-e, illetve megnéztem-e a Google-ben. Ezt kikértem magamnak, minek vannak a barátaim, ha a saját kezemmel kell leguglizom a dolgokat, mint az állatoknak, úgyhogy megnézte helyettem, én megdicsértem, hogy milyen ügyes rendszergazda, mire elcsevegte, hogy hát JoeP, az isten (vele sincs viszonyom) is megmondta, hogy a rendszergazdasághoz két dologra van szüksége az embernek: használható angoltudásra, és a google alkalmazásának képességére. Ekkor rákérdeztem az említett istenszerű személy istenségének mibenlétére, mire azt a választ kaptam, hogy az illető tök jókat ír a … (itt az első idegen rövidítésre önvédelemből automatikusan kikapcsolt az agyam, de asszem, a szófolyamban szerepelt az Exchange szerver kifejezés is).

És akkor eszembe jutott, hogy linkeljek, és hogy az az egyenlet igazából a tranzakcióanalízis (és valamelyest a flow-elmélet) matematikai megfogalmazása. A TA ugye azt mondja, hogy az a tuti (nyertes személyiség), aki sorskönyvileg arra van programozva, hogy elérhető célokat tűzzön ki maga elé. Tehát ha XY a hosszútávfutó világbajnokságot tűzi ki maga elé célul, WZ pedig azt, hogy sikerüljön lefutnia a távot, akkor ha XY másodiknak fut be, WZ pedig ezerhuszonharmadiknak, akkor is WZ lesz a nyertes típusú személyiség, XY pedig a vesztes. Dióhéjban.

Ami pedig a boldogságot illeti, én (percekre) már attól is tök boldog lettem tegnap, hogy egy fellow fordító (nincs viszonyunk) kérdezett tőlem pár dolgot, és én kapásból tudtam neki segíteni a tenzorszámítás terminológiájával, illetve elmagyaráztam a Russel-paradoxont is (nem feltétlenül érthetően, de én legalább értettem), és egy pillanatra úgy éreztem, hogy szükség van rám a világban.

Most csak zanzákra telik, de tökmindegy.

• Hétfőn valami lehetett, mert felhívtam alie-t, hogy megérkezett a jegy, amikor még itt voltak agnus & mr.a, és mondtam, hogy üdvözlik, mire alie háromszor visszakérdezett, hogy ki az az agnus és mr.a, és milyen jegyek (előre meg volt beszélve pedig). Utólag valami zenére hivatkozott, ami kiszívta az agyát. Mr.a pedig azóta írogatja, hogy mi mindent felejtett itt, pl. az óráját, a ceruzáját és a fényképezőgép-állványát (csak beugrott odaadni a jegyet-fagyit). Ráadásul utána a taxiban emlékei szerint még nyomogatta az óráját (ami itt van). Mi volt hétfőn?
• A ceruza azért maradt itt, mert amikor mr.a kijelentette, hogy minden  labirintusból ki lehet jutni, ha mindig jobbra fordul az ember, akkor kértem írószert, hogy rajzoljak neki olyat, amiből nem lehet (sikerült). Erre azt mondta, az nem szabályos labirintus. Van olyan, hogy a labirintuskészítés szabályai (mármint azt leszámítva, hogy egy bejárat, egy kijárat, köztük átjárható út)? Tény, hogy az enyémben volt egy falszakasz, ami nem kapcsolódott a többi falhoz, csak úgy elvolt magában.
• Igazából napközben nem rossz, az a rossz, hogy 1. nem tudok aludni, 2. nincs kedvem hazajönni, órákig keringek itt a környéken, mielőtt ráveszem magam. Tegnap például (másodfél óra alvás után) hattól dolgoztam, délben elhúztam, este hétig jóléreztem magam máshol, utána kocsmába is elmentem, és éjfél előtt nem sokkal még ott köröztem a gazdagréti lakótelepen, de nem volt nyitva semmi. Altató? Költözzek a kocsiba?
• Napok óta keresem a viharkabát (esetleg malaclopó) szót, erre tegnap ex-Bright kimondta mellettem (máshoz beszélt, másról), hogy viharkabát, majd brainoiz mr.a hozzátette, hogy malaclopó. Mekkora ennek az esélye?
• Valaki azt mondta, hogy agnussal mi ketten együtt lennénk a tökéletes feleség. Jellemző mindkettőnk énképére és aktuális önbizalmára, hogy ezt egyértelműen bóknak vettük.
• És életem legbizarrabb álma volt ma, azt álmodtam, hogy egy bizonyos pasiról ábrándozom szexuális témában. És ne már, mekkora kicseszés ez, ha már úgyis csak álmodom, akkor legalább let me see some action. Ráadásul mindeközben azt is álmodtam, hogy folyamatosan eltereli a figyelmemet a fájó bal fülem, pedig tökre nem fáj.
• Az egyik legjobbat majdnem ki is felejtettem: tegnap az autóban a cédémet hallgattuk, és alie egyszer csak azt mondta, hogy jé, nem is csak szar zenéket szeretek, és a zenei kompatibilitásunk mínuszból felment nullára. Mondjuk lehet, hogy csak nagyon kedves akart lenni.

Hát ilyenek vannak.

1. Én annyi, de annyi törődést és szeretetet kapok most, hogy ennyit szerintem a Jackson rokonok sem. Már eleve a kedves és együttérző kommentek is elegek lennének ahhoz, hogy úgy érezzem, azért van valami értelme a dolgoknak itt körülöttem, de akkor jön még a segítség minden hülye problémámmal kapcsolatban, illetve Tarhonyakártevő tett egy olyan ajánlatot is, amivel valóra válhat az életem egyik nagy álma, ha ügyes leszek, és ezt sem mondhatja el magáról mindenki.
2. Tegnap ott lézengtünk a strandon, én az egyik fa alatt álltam és bagóztam, alie a másik fa alatt állt és bagózott, agnus a fiúgyermekemmel állt a harmadik fa alatt, és magyarázta neki a fát, a többiek meg a szedett-vedett pokrócainkból, törölközőinkből és polifoamjainkból összehordott szigeten dominóztak. Már olyan késő délutános volt minden, brainoizék mégis a későbbi vonatot választották, hogy maradhassanak még, alie-vel egy pillanatra összevillant a tekintetünk, de nem mentünk oda egymáshoz, pedig szoktunk, és valahogy az volt a fejemben, hogy annyira, de annyira helyén van a világ. Később alie megjegyezte, hogy emlékszem-e, amikor én az egyik fa alatt bagóztam, satöbbi, merthogy akkor olyan meghitt volt az egész.
3. És ma este kaptam egy sms-t, amitől háromszor körbeautóztam a gazdagréti lakótelepet (az pont három Hallelujah). Ezt egyébként soha nem fogom megszokni, hogy pár szótól összedőlhet minden, vagy napokig boldog lehetek, és tudom, hogy a szavak mögött emberek vannak és évek lehetnek, de ugyanakkor a betűk ott a telefonban olyan kicsinek tűnnek ehhez.

És akkor ezek hivatalosan az életem legrosszabb napjai. Azt hiszem, kicsit irigylem magam.

Az van, hogy van nekem egy barátnőm. Jobban mondva barátnőnek azért lehet, hogy nem nevezhetném, inkább csak ilyen női ismerős, nem netről, máshonnan (amúgy sem netezik nagyon, a blogomhoz sincs semmi köze, IRL típusú személyiségnek nevezném). Most egy régebbi levél kapcsán jutott eszembe, felvettük a kapcsolatot, és hát hétvégén talán pont a viszonyunk lazasága miatt (közös ismerősök hiánya, relatív veszélytelenség) kijött belőle egy csomó minden. Az igazi barátainak értelemszerűen nem beszélhet ezekről, viszont nem igazán tudja, mit tegyen, úgyhogy felajánlottam, hogy majd én megkérdezem az én *barátaimat* (szóval aki halálosan gyűlöl engem, az légyszi most ne kommenteljen, de az se, aki nem halálosan, hanem szimplán csak utál). Igazából leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy tényleg arrafelé tart-e morális felfogások szempontjából a világ (engem is beleértve), amerre szerintem, vagy van még remény.

A helyzet a következő: Hófehérkéért pár éve eljött a herceg, minden szép és jó volt, összeházasodtak, boldogan éltek. Engem igazából mindig is az érdekelt a legjobban, hogy de azután mi történt, na hát ebben a történetben az történt, hogy született egy kislányuk, és továbbra  is minden szép és jó volt. Hófehérke otthon maradt a gyerekkel, de azért időnként el-elszabadult, illetve a herceget is könnyek és hiszti nélkül el-elengedte bulizni a barátaival. Egy időben kicsit gyanús lett neki, hogy egy gonosz mostohatestvér típusú csaj mintha állandóan a hercegen lógna a közös találkozásaik alkalmával, akkor ezt szóba hozta, de meg lett nyugtatva. Pár hete-hónapja viszont egy jóakarójától kapott egy pakkott egy csomó bulis képpel, amiken mind egymás mellett áll-ölelkezik a herceg és a gonosz mostohatestvér. Egy alkalom még elmenne, de azok a képek öt-hat különböző eseményen készültek az elmúlt félévben, ráadásul a herceg ezen időszak alatt mélyen hallgatott a gonosz mostohatestvérről, pedig a többi barátját-ismerősét szóba hozta, amikor a bulikról beszélt. Hófehérke nem konfrontálta a herceget, mert borítékolni tudta volna, hogy tagadni fog mindent, akárhogy is áll a helyzet (drágám, most nekem hiszel, vagy a szemednek), viszont nagyjából 90%-ra meg van azóta győződve a vádlott bűnösségéről. Azért nem akar szólni semmit, mert nem szeretné, hogy a válásig fajuljanak a dolgok (elsősorban nem az anyagiak miatt, hanem mert szereti a férjét, és nem akarja, hogy a gyerek apa nélkül nőjön fel), viszont az elfojtott feszültség nem tett jót a kedélyállapotának, és ez kezd a családi életükön is meglátszani.

Ez idáig elég egyszerű, de van folytatása is. Hófehérke ezidáig hírnevéhez méltóan viselkedett, az elő-előforduló udvarlókat tekintetének villámos sugarával verte vissza, még csak flörtölni se igazán flörtölt senkivel. Pedig volt, akin megakadt a szeme, de azzal az illetővel – nevezzük a legkisebb szegénylegénynek – minimalizált minden kapcsolatot, hogy kisebb legyen a kísértés. Most viszont váratlanul felbukkant a szegénylegény, hogy megkérje Hófehérke kezét-lábát-mindenét (a félreértések elkerülése végett, nem házasodni akar). Ebben a megváltozott helyzetben Hófehérke hajlana is rá, hogy igent mondjon, noha nem akarja elhagyni a családját, de úgy érzi, hogy a megtiport önbecsülésének jót tenne a rajongás, a szexről nem is beszélve, illetve, ahogy fogalmazott, ennyi neki jár. Már csak azért is, hogy egyensúlyba billenjenek a dolgok. Szigorúan csak egy kis nyári románc, nem több.

Na, és ha már így berobbantam az életébe, akkor, mivel szerinte én érdeklődöm az ilyen lelki dolgok iránt, megkérdezte, hogy szerintem mit tegyen, én meg (el nem ítélhető módon) a magam sajátos okai miatt azt javasoltam, hogy go for it (ugyanakkor engem nagyon elszomorít, hogy asszem, nem is ismerek olyan párt, ahol valamelyik fél ne lépett volna félre ilyen vagy olyan formában, néha tényleg reménytelennek tűnik ez az egész párkapcsolatosdi), de kíváncsi vagyok, hogy ki mit mondana, és miért. A válaszok összegzését és a jobb ötleteket majd továbbítom kivonatos formában.

Egyébként meg már éppen dicsérni akartam volna a kerületet, hogy mennyire jó már, betömték itt a kis utcákban is a kátyúkat (mondjuk még mindig olyan a környék, hogy a főutakon sem mérnek gyorshajtást, mert nem lenne kifizetődő), illetve idén nem tették közzé a lomtalanítás időpontját, csak a lakosok kaptak levelet körzetenként más időponttal, és egy nap alatt eltakarították a cuccost, úgyhogy nem alakultak ki dél-olasz bandaháborúkhoz hasonló viszonyok, meg a múlt héten becsengetett a kukás, hogy elfelejtettük kirakni a kukánkat, és segített kivinni is. Meg a szomszédok is tök normálisak, nem úgy, mint a csövön kopogósok a panelban.

Na erre ma egyszer csak becsönget valami rendőrzászlós, aki a nevemen szólított, hogy beengedném-e (kicsit mondjuk csodálkoztam, honnan tud rólam, mert nem ide vagyok bejelentve, és sehol nincs névtábla, de mindegy). Kimegyek, erre kiderül, hogy a jobbfelé lakó idősebb hölgy hívta ki őket (ketten voltak) azzal, hogy ott áll a kerítése előtt két éve az az autó, amiről senki nem tudja, kié, és ne álljon ott. Az én autóm persze, és azért állok ott, mert a kocsiszínbe már nem férek, és így muszáj valamelyik szomszéd elé, mert a miénk nyeles telek. Három éve egyébként megkérdeztem a főbérlőt, hogy hova állhatok, azt mondta, álljak a néni elé, mert neki nincs kocsija, csak ne a kapuja elé, mert az bunkóság lenne. Mondjuk ha bekopog és megkér, akkor simán elállok a kerítése mellől, a néni viszont ehelyett rakott reggel egy levelet a szélvédőmre, majd délben látta, hogy nem olvastam el, akkor rakott még egyet, és egy órára annyira feldühödött, hogy kihívta a rendőröket.

Jeleztem egyébként a problémát a főbérlő felé (az ikerház másik felében lakik), aki nagyon sajnálta, hogy pont nem volt otthon, mert beszélt volna a rendőrökkel. Én is nagyon sajnáltam, mert ő nagyon határozott hangnemben tudja megvédeni az igazát ilyen esetekben (mint kiderült, az utcánk közterület, nem a telkekből alakították ki), továbbá arról is tájékoztatott, hogy őt a gyámügyön jelentette fel a néni. Beszéltem a másik telekszomszéddal is, aki mondta, hogy persze, álljak eléjük bárhova, és öt is feljelentette már a néni valamiért, meg mindenkit. Ez a dolog egyébként így kohéziós erőként szolgált szomszédságilag, nem lennék meglepve, ha a néni lófejet találna az ágyába, de végül is neki lehet a legrosszabb, mert nekünk javarészt normális szomszédaink vannak, neki viszont csupa bűnöző lakik az utcájában.

Na de hogy keretet adjak a történetnek, a panelban ilyen nincs. Ott senki nem hív rendőrt, ha a háza elé állok.