Na jó, nem csak dolgozom mindig, hanem olyan is volt, hogy C. Eastwooddal találkoztam (C as in Client), már nem felvágásból mondom, vagy ilyesmi.

A programról előzetesen annyi tájékoztatást kaptam, hogy gokartozással fog kezdődni, és kapok majd enni is, a többi váratlanul fog érni, de azt hittem, engem már nehéz meglepni, ennek ellenére egy kicsit megdöbbentett, amikor úgy tizenegy óra tájban a kérdésemre, hogy most hova megyünk, azt a választ kaptam, hogy swinger-klubba, tudom-e, mi az. Már úgy értem, az evős része a dolognak süteményfélét is magában foglalt, és az ilyesmitől sok mindenre nyitott lesz az ember, de azért szerintem vannak dolgok, amiket illik előre megbeszélni, hogy az említett ember a szebbik fehérneműjét vehesse fel, meg ilyenek (bár úrilány mindig a szebbik fehérneműjét veszi fel, tudom).

Végül mégis egy szakadéknál kötöttünk ki, ahol mintegy mellékesen szóba került, hogy Mr. Eastwood ugyan akart hozni hallotti adatlapot, de elfelejtette (gyanítom egyébként, hogy ennek ahhoz is lehetett köze, hogy bármelyik CSI-os csukott szemmel is követni tudta volna a vonulási útvonalamat, mivel sikerült egy angórapulóvert felvennem, és ennek következtében bármi, aminek a közelébe kerültem, öt perc alatt úgy nézett ki, mintha egy falka angóranyúl pajkoskodott volna rajta órákon keresztül. Minden fizikai törvénynek ellentmond ez ugyan, de úgy tűnik, vannak olyan pulóverek, amik sokkal több szöszből állnak, mint amennyi pulóverből, tudok benyomást kelteni, na).

Utána tényleg kaptam enni, sőt, kávét is a könyvesboltban, ahol Mr. Eastwood (nekem csak Client) előzékenyen kikereste nekem az állathatározót az előzetes beszélgetéseinkre való tekintettel, amikor pocoknak neveztem az aranyhörcsögöt és azt mondtam a sirályra, hogy milyen szép galamb (galambnak tényleg szép volt egyébként). A szűkszavú vadnyugati hősök nem felejtenek, viszont mindig készen állnak arra, hogy segítsenek az ember személyiségfejlődésében.

Volt még olyan is, hogy A király beszéde (Mr. Darcy! Helena Bonham-Carter! Brit akcentus!), de az igazán emlékezetes részről nem írhatok, mert akkor valaki meg kellene öljön valakit.

Olyan volt, mint a döglött légy az ablaküvegemen, írta a leendő világhírű írónő. Szép, és mindig éreztette a jelenlétét, akkor is, ha éppen nem láttam.

Lehet, hogy azért érdemes lenne elmennem valami írótanfolyamra előtte.

Lehet, hogy üldözési mániám van, de az mindenképpen gyanús, amikor egyszerre több rendszeresen látott ismerősöm sügérré változik. Mostanában nem fogok gyanús energiaitalokat fogyasztani.

Jaj, most melyiknek drukkoljak, melyiknek drukkoljak.

Most már igazán írnom kellene valamit a blogomba, kár, hogy velem nem történik soha semmi, gondolta a lány, aki kicsit egyhangúnak érezte az életét, majd kisétált a hóesésben a kapuhoz, és átvett egynél valamivel több cápát a csomagpostástól.

Szóval van az, hogy még novemberben megrendeltem a Kindle-t, a rendszergazda rögtön közölte is velem, hogy szerinte az hülyeség, mert a sötétben nem látszik (nem véletlenül nem járunk, vagy ilyesmi). Utána egyszer csak azon kaptam magam, hogy amikor éppen nem pasizási tanácsokkal lát el, akkor a Kindle-ről kérdezget, formátumokról meg a böngészőjéről, és akkor egyszer csak beismerte, hogy hát az történt, hogy megrendelte. Konkrétan sikerült magát rábeszélnie engem eszközként használva, noha én igazán nem bátorítottam, de megérdemelte, mert az évek során ő is rábeszélt az akciós vízforralóra, az akciós ágymelegítőre, az akciós szivargyújtós kerékcsavarozóra, meg az akciós rizsfőzőre, és ezek csak a kiemelt itemek (nem bánok semmit).

Utána rendelt hozzá lámpás tokot, meg is kapta, majd egyszer csak hívott, hogy nem akarok-e hozzá másfél dolláros műanyag tokot, mert akciós, akkor sikerült lebeszélnem a neonszínűről. Azt is megkapta, mindenféle kiegészítőkkel együtt, de az eszköz maga még mindig nem lett feladva, mert Európa az egy elnyomásban tartható vidéki provincia nekik* (ahova egyébként másfél dolláros tokot sem szállítanak, csak négy dollárosat). Erre hivatkoztam akkor is, amikor a rendszergazda megkörnyékezett, hogy nem írunk-e feedbacket a szállításról, hogy én ilyeneknek nem.

Január 7. óta meg felforrósodtak a vonalaink, mert az volt megjelölve a szállítás első lehetséges időpontjaként. Az U. valószínűleg meg is érezte a szabadon lebegő vágyakozásomat Megrendelt Dolgok iránt, mert a Sportaktív váratlanul leszállította például a legmagicemet, amit még júliusban rendeltem meg (majd két héttel később kaptam kölcsönbe egyet karácsonyig, csak ezért nem izélgettem őket érte). Ma meg egyszer csak jött a levél, hogy a rendszergazda számlájáról levonták az összeget, úgyhogy gyorsan megnéztem a státuszomat, és nekem is kiírták, hogy holnap postázás, készüljek a jövő hétre, volt nagy öröm.

Mindenesetre, tekintve, hogy mennyire alacsony az én türelmi kvóciensem, és mekkora megpróbáltatás nekem bármire bármennyit várni, most már kifejezetten elvárom, hogy amikor megérkezik a Kindle, attól változzon meg az életünk, kerüljön szivárvány az égre, klassz sorozatok egész armadája jelenjen meg, emeljenek a kiadók ívdíjat maguktól és üljenek galambok a verebekhez.

* Vagy egyszerűen csak tudták, hogy 2010-ben Nem Történhetnek Jó Dolgok.

Agnushoz még mindig nem lehet kommentelni, úgyhogy csak itt jegyezném meg, hogy nekem az ügyvédnél letétbe helyezett végrendeletem tartalmazza a jelszavaimat tartalmazó fájlok, illetve az offline naplóim elérhetőségét, és hogy ezekről kiket értesítsenek. A freeblogba a mr.a fog például búcsúbejegyzést írni nekem, már ha tiszteletben tartja a végakaratomat (ha nem, akkor esetleg folytatja a blogomat).

Eddig nekem minden kérésem teljesült (így vagy úgy) valamilyen formában, amit a blogban leírtam, úgyhogy ha valakinek van kedve ezzel experimentálni, akkor a Boldog Újév alkalmából írja be (akár ál-álnéven, szerintem az mindegy), mit szeretne jövőre, és Meglátjuk, Mit Tehetünk.

A tudatos (irányított) álmodásban az a rossz, hogy nem lehet “leszokni” róla. Bár elképzelhető, hogy van akinek sikerül, nekem már azelőtt is nagyon élénk, színes-szagos álmaim voltak, és amóta megbízhatóan megy (olyan nyolc-tíz éve?), azóta a tudatalattim* minden alkalmat megragad, hogy gyönyörű, jungiánus képekben fejezze ki magát (egyébként egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a jungiánus álomszimbolika bennünk gyökeredző, és nem egy mesterséges nyelv, csak akkoriban sokat olvastam róla, és a tudatalattim ebben szocializálódott). Ez egyrészt tök szórakoztató bír lenni, ha a tudatalattim jól érzi magát, másrészt viszont ha keservesebb időszakok vannak, akkor a tudatalattim ezt a csatornát használja, hogy folyamatosan nyafogjon nekem**, amire nem igazán tudok neki mást mondani, mint hogy oké, értem, szarul érzed magad, én viszont ki szeretném magam végre aludni, nyomjál inkább valami kellemes vágyteljesítő álmot (de persze juszt sem, hanem megint jön az oh no, oh no, we’re all going to die).

A tudatos álmodásban a jó viszont az, hogy fel lehet használni a tudatalattit problémamegoldásra is, néha tök jó ötletei vannak, szokott működni. Ehhez elég annyi (alig napi pár perc gyakorlás után, úgy nyolc-tíz éven keresztül), hogy az ember elalvás előtt arra gondoljon, hogy mondjál már erre valamit. Néha viszont még a mai napig is képes meghökkenteni a tudatalattim, például tegnap, amikor egy komplex munkaügyi (kivételesen nem fordítós) dologban kértem a segítségét, mire azt álmodtam, hogy igen, démonokat kell megidéznem egy katalógusból (ez idáig oké, a mostani munkáimból vette a settinget a ta., irreleváns), akiket utána meg kell majd ölnöm, mindezt valami oknál fogva bordó bikiniben és térd fölé érő bordó lakkcsizmában, és miközben ástam a démonok későbbi sírhelyeit, éreztem, hogy fázni kezd a bokám, mire tök jelentőségteljes hangsúllyal arra gondoltam (a problémamegoldó álmaimnak megvan a jellegzetes, orákulumos hanghordozása), hogy hát igen, a lakkbőr nem éppen a hőszigetelő képességéről híres.

És nem, nem cipőügyi kérdésben kellene döntenem.

* A tudatalatti egyébként nem valami rejtélyes mumus, vagy ilyesmi, hanem az embernek egy olyan “ősi/primitív” vagy “gyermeki” vagy “agytörzsi” része, ami szavakban nem nagyon képes kifejezni magát, és nulla morális érzéke van, azt sem tudja, mi az (és pont ezért nem nevezhető erkölcstelennek), csak azt tudja, mitől érzi jól és mitől érzi rosszul magát. Elég nagy szerepet játszik a szexualitásban, a játszmákban és minden olyan dologban, ahol érzelmi motivációk is szerepelnek. A régi detektívregényekben meg a populáris pszichológiában valamiféle ellenállhatatlan irányító erőként jelenik meg, de ez bs, mert igaz ugyan, hogy az ember akkor érzi jól magát, ha a tudatalattijának is ki vannak elégítve az igényei, de amennyiben a tudatalatti “immorális” igényekkel lép fel (másoknak ártó szexuális devianciák, emberölés, stb.) simán át lehet (és érdemes) verni pótszerekkel (szerepjáték, stb), csak ehhez ismerni kell valamennyire. Nagy hülyeség elnyomni és ostorozni ehelyett a tudatalatti vágyakat, abból csak rossz származhat. Ha (metaforikusan) odaáll a tudatalattija az ember mögé, és kést tart a torkához, hogy kill kill, akkor a nem ismerése esetén vagy tényleg valami csúnyát tesz, vagy stresszben él tovább, míg az ismerése esetén tudja, hogy elég, ha megkínálja a tudatalattiját ilyenkor két szelet lúdláb-tortával, és akkor tök jó fejjé változik. Nagyon dióhéjban.

** Jellemző tudatalattinyavalygós álmom a közelmúltból: egy erdő közepén lévő tisztáson ülök az éjszaka közepén egy hintán, teliholdkor. A hinta meg-megnyikordul, és végiggondolom, hogy éjfél, erő közepe, telihold, baljós nyikorgás, akkor itt egy kísértetnek kell lennie, de mivel senki nincs a közelben (és elég sok detektívregényen edződtem), rádöbbenek, hogy akkor csak én lehet a kísértet, basszus, ne már, már megint halott vagyok (az mindig nagyon szomorú és unalmas). Ekkor megjelenik mellettem egy médium, ilyen klasszikus, táskás arcú, túlsminkelt, karikafülbevalós, mesterkélten vidám, középkorú nő, és azt mondja, hogy ne féljek, ő híres médium, és már sikerült kísérteteket konstruktív, stabil életmódra szoktatnia. Én közlöm vele, hogy ne csinálja, médiumok nem léteznek, azok mind csalók, a kísértetekkel nem lehet beszélgetni, ne pazaroljuk egymás idejét, mire elszontyolodva azt mondja, hogy ha ilyen vagyok, akkor nem tud velem mit kezdeni, és csak ülünk ott szomorúan, és bennem felmerül, hogy eljátszom, hogy “meggyógyított”, csak hogy legalább neki jobb kedve legyen, de ekkor felébredek, és nem tudok visszaaludni. És karikás lesz a szemem.

A rendszergazda ma felhívott, hogy megtalálta nekem a tökéletes pasit, és a leírása szerint tényleg (meg futólag találkoztam is már az illetővel, és nem keltett ellenszenves benyomást), csak annyi a gond, hogy az illető nem tudja, hogy minket az ég is egymásnak teremtett, úgyhogy el kellene csábítanom valahogy. Mivel ilyet még soha nem csináltam direktben, a rendszergazda tanácsokkal is ellátott, mint a női trükkök nagyobb ismerője kettőnk közül, de azt hiszem, kénytelen leszek az eddig jól bevált stratégiámra hagyatkozni, miszerint ha valaki tetszik, akkor lehetőleg nem nézek rá, és nem beszélek a jelenlétében, vagy ha igen, akkor is csak közhelyeket és hülyeségeket dadogok.

Resistance is futile.

…hogy az életben is megtörténik a Cápa c. klasszikus? Cápatámadás a népszerű fürdőzőhelyen, gyorsan elkapnak egy akármilyen cápát alibiül, és anyagi okokból időnek előtte újra megnyitják a strandot (bár Suematra tegnapelőtt említette, hogy ő olyan feltételezést is hallott, miszerint ez egy MOSZAD által beidomított speciális arabellenes cápa volt, és erről először azt hittem, hogy vicc (mármint hogy valaki feltételez ilyesmit), de tényleg).

Remélem, a következő “éld át a klasszikusokat” projekt nem a Madarak lesz, azok közelebb is vannak.

Az azért teljesen jellemző az életemre, hogy miközben én kikapcsolt telefonnal hegyezek zabot Kukutyinban (ahol csak akkor van internet, ha az ember egy bizonyos helyen egy bizonyos szögben megdöntve tartja a notebookját), és időnként sötét gondolatokat táplálok abban a témában, hogy engem senki nem szeret, aközben otthon engem szeretnek (nem olyan értelemben), kockázatos romantikus gesztusokat cselekszenek meg értem, illetve férfiak verekszenek össze a kapum előtt, és akkor a telefonomba lihegésről még nem is beszéltem.

Kukutyinba úgy kerültem, hogy egy sötét, őszi estén némi telefonos egyeztetés után beállított hozzám Terry (Marlowe nyomán kapta a nevét, mert elkésett), és tájékoztatott, hogy azok az akadályok, amelyek annak idején útjába álltak a mi kettőnk Örök Boldogságának, az elhárulás folyamatában vannak, és ő ugyan nem tudja, mit akar, de azt nagyon, úgyhogy menjek le vele Kukutyinba pár napra zabot hegyezni. Nekem viszont az elmúlt időszak tapasztalatainak a tükrében, vagy ki tudja, miért, ez most nem megy, úgyhogy voltak nagy ölelések, meg kedves szavak, de ha nem hát nem, aztán praktikusan megegyeztünk abban, hogy én lemegyek Kukutyinba kikapcsolódni, ő meg addig nálam fog házat őrizni (kicsit paranoid vagyok mostanában).

És akkor volt, hogy Kukutyinba lemenvén önmagam keresése közben a természet és a wellness-létesítmények lágy ölén rádöbbentem, hogy azért ez pár óra után baromi unalmas így egyedül, és a munkába temetkeztem (egyébként időközben valószínűleg az L. szüleivel is összefutottam, aminek semmilyen relevanciája nincs a történettel kapcsolatban, pusztán érdekes, hogy a világ (vagy legalábbis Kelet-Európa) bármilyen eldugott, bukolikus, lakatlan vidékére is menekülök, ott mindig összefutok az L. rokonaival vagy a gyerekkori legjobb barátainak valamelyikével), és kikapcsoltam a telefonomat, mert engem úgysem szeret senki, csak a hörgős, de ő meg nem az esetem.

Mindeközben otthon az egyik kocsmapartnerem úgy döntött, hogy én valószínűleg csak nőies szeméremből mondom, hogy nem akarok tőle semmit, és az ellenkezésemet minden bizonnyal cunamiként fogja elsodorni az a megkapóan eredeti és romantikus gesztus, ha beállít hozzám személyesen egy virágcsokorral. És ha attól el is tekintünk, hogy nálam a no means no, és nem szeretem a vágott virágot, azért nem sok dologra vagyok annyira allergiás, mint ha valaki értesítés nélkül beállít hozzám (tegyük hozzá, ő hívogatott, csak ki voltam kapcsolva), még szerencse, hogy nem voltam otthon. Terry viszont igen, és a második, kitartó csengetésre eszébe jutott, amit a telefonos hörgősről említettem, úgyhogy amikor senki nem szólt bele a kaputelefonba (ami nedves időben kontakthibás), kirombolt, és némi visszafogott tettlegesség kíséretében magyarázatot követelt a virágcsokros illetőtől, aki ott sunnyogott gyanúsan. Majd még szerencsére időben eszébe jutott, hogy felhívjon, és megérdeklődje nálam, hogy ismerem-e a látogatóm nevét, én meg csodával határos módon éppen akkor kapcsoltam be a telefonomat, és nagyon nem értettem, miért érdeklik az ismerőseim, soha nem tűnt olyan stalker típusnak, egyre tudtam csak tippelni, hogy ittasan facebookozik, de utána tisztáztuk a helyzetet, és a lovagiasság szabályai szerint mindenki az (állandó vagy átmeneti) otthonába távozott kölcsönös bocsánatkérések után, én meg röhögtem egy darabig (de ehhez sajnos ismerni kellene a szereplőket), majd lefordítottam még hét oldalt.

Hát ilyenek történnek az életemben, amikor éppen nem vagyok jelen benne.

A mai napom azzal telt, hogy egyrészt egy barátnőmmel sétáltunk az erdő közepén, amikor találkoztunk a gyerekemmel és a gyerekem apjával*, majd romantikusan megittunk kettesben egy forró teát a szép kilátásnál, és Elgyönyörködtünk az Őszi Erdőben, utána olyanokat mondtunk egymásnak, hogy “a hajad olvadt lekvárként hullik lágy hullámokban a nyakadba, amikor lehajolsz”, meg “olyan szépen süt át hajadon a nap, amikor ősfákat fényképezel”**, persze csak miután megosztottunk egymással minden megosztható pletykát, utána tisztáztuk, hogy mi nem vagyunk egymással kompatibilis látens leszbikusok***.

Ezt követően temetőt látogattam egy matematikus zseni**** (nem túlzás) ismerősömmel, aki csak hobbiból dolgozik, nem megélhetésből, és elmagyarázta nekem a tőzsdét meg egyéb dolgokat, közölte velem, hogy megérzései szerint elsőszülött vagyok és van egy öcsém (tényleg), mindezt részben a padlómon fetrengve, majd tájékoztatott arról is, hogy Távol Ülő Lány vagyok (illetve nagyon szórakoztató, ezt a kettőt egyébként bele lehetne írni a jellemzésembe is különben, csak nem tudom, hogy az “mondjon öt rossz tulajdonságot” vagy a “mondjon öt jó tulajdonságot magáról” rovatba).

Utána Beszélgettem a Szomszédommal (errefelé nem túl beszédesek a szomszédok, és nem véletlenül, évente öt mondatot váltok vele kábé), aki közölte velem, hogy azért nincs csengője, mert nem akarja, hogy becsengessenek hozzá, illetve a kezembe nyomott grátisz pár biohulladék zsákot az avargereblyézési projektemhez, ami kimeríti a mixed signals kategóriát, pár másodpercre fülig szerelmes is lettem belé, nekem ilyen az esetem, na.

Mindezt követően olvasom mr.a levelét, miszerint nem ma jön át a nálam felejtett cuccáért******, mert, idézem, “ma ninc sjo ido”. És neki félistenségként******* egyébként teljes jogában áll minden ellenkező bizonyítékot megcáfolva fellebezhetetlenül kimondania, hogy mikor van sjo ido.

Néha elgondolkozom azon, hogy mikor válik a bizarritás a mindennapok elengedhetetlen velejárójává.

* Egyrészt what are the chanches? Másrészt mivel a gy. a. pár utcányira lakik tőlem, és az erdő szintén pár utcányira van (noha a másik irányban) és így ez azért nem annyira meglepő.

** Minek kapcsán elgondolkotunk azon, hogy vajon a leszbikusok valójában hogy udvarolnak egymásnak, ők is ennyire hajcentrikusok-e. Szakavatott kommentelők ne kíméljenek.

*** (Igen, tudom, hogy három csillagon túl számokkal illendő lábjegyzeteleni, csak nem érdekel, mert punkblogger vagyok) Szóval én tökre el tudok képzelni egy frigid leszbikus élettársat, akit eltartok, ruhákat is veszek neki, meg minden, cserébe főz és takarít rám, illetve vigyáz a gyermekre, és rajong értem, de nem kell vele szexelni, ő viszont csak a szexet tudja elképzelni egy lánnyal, az együttélést nem.

**** Ezek olyanok, mint a főnixek, ha meghal az egyik az életemben, akkor támad egy új.

***** Lassan ideje lenne létesítenem egy lost and found szobát, nálam mindenki itthagy egy darabot a szívéből valamit, általában mosnivalót.

****** Ebben a létkontextusban mindenképpen.

Hogy én hónapok óta tegnap éjjel aludtam először rendesen.

A hétvége (péntek déltől) alatt eddig a napi hatvanezer karakter mellett lemostam a tizenhét ablakból az utolsó hetet, lefestettem a varrógép farészeit és leszidoloztam a fémrészeket, felporszívóztam és felmostam a nyolcvan négyzetmétert meg a harminckét lépcsőfokot, beraktam és kiteregettem két mosást, felpakoltam a két könyvespolcra a tornyosuló könyvhalmokat, kisikáltam egy darab sütőt, sütöttem benne baconos-tejfölös-sajtos csirkét, bicikliztem harminc kilométert hegyen, mindezt egyébként leginkább azért, hogy ne kelljen megírnom két darab fülszöveget, nulla cigit szívtam el és nulla találatom volt a lottón, és most azon gondolkozom, mit csináltam én, amíg nem volt gyerekem.

A barátok és ismerősök által összehozott vakrandiknál már csak az kínosabb, ha (a) én egészen az este végéig nem tudom, hogy ez randi, csak a másik, ő viszont azt hiszi, hogy én is tudom (lehet, hogy tisztában kellett volna lennem azzal, hogy a “szeretne beszélni valakivel, aki ért az éticsigák táplálkozásához*” igazából kódszó a vakrandira, de nem voltam, még csak az sem volt teljesen nyilvánvaló számomra, hogy milyen nemű az illető), (b) én végig az éticsigák táplálkozására próbálom terelni a szót, ami a másikat láthatóan nem érdekli túlzottan, (c) az este végén, a konklúziók levonásánál közli velem, hogy ha már ilyen őszintén megmondtam, hogy nincs kedvem közelebbről megismerkedni, akkor ő is őszinte lesz, és nem kell ismerkedni, de azért összefekhetnénk párszor, mert olyannak tűnök, mint aki jó az ágyban, bizonyítsam be.

Ilyenkor sajnos lépcsőház-szindrómám lesz, de azért kifelé suhantamban kifizettem a saját fogyasztásomat (egyébként meg valóban nagyon jól csináltam a dolgokat utána az ágyban, lehet, hogy át kellene küldenem neki a tegnap esti adag fordításomat, kimondottan büszke vagyok rá).

* Más, de hasonlóan bizarr téma.

Most csak gyorsan: elizélődött a telefonom az elmúlt huszonnégy órában, 16 nem fogadott hívást jelzett, de nem mentette el, h melyik kitől jött (és nem is csörgött, és kipróbáltam, hogy felhívom másikról, és akkor sem csörgött, sem mentett), úgyhogy aki keresett, az légyszi keressen megint (rebútoltam, azóta jónak tűnik).

Más: hogyan kell epret átteleltetni?

Megint más: mitől lehet az, h mostanában olyan érzés van egy csomószor főleg a talpam belső oldalán, mintha rezgetné valami (tehát mintha a bekapcsolt számítógép oldalához nyomnám, vagy ilyesmi)? Ez valami magnézium-kálciumhiányos tünet, vagy egy halálos kór jele?

Hát az van, hogy nekem eleve nagy a zsúfoltság a fejemben, ami nem mindig elviselhető, a Nyüsszögiből például egy ideje már elegem van, mert mostanában ő az, aki amikor a Főtörzsőrmester takarodót fúj, és mindenki aludna már, toporzékolni kezd, hogy ő így nem tud aludni, és a Paranoiddal összeszövetkezve hülyeségeken gondolkoznak és hülye elméleteket gyártanak, hiába mondom, hogy most már csend legyen, mindenkinek elege van belőletek, és szánalmas ez a hiszti. Meg az is ő, aki ha a többiek éppen társasági életet élnének, akkor bökdösni kezd, hogy mi a csudát keresünk itt ezekkel az idegenekkel, menjünk haza, elege van. A védelmében azért hozzátenném, hogy Nyüsszögi, ha nem nyüsszögi, hanem éppen boldog, akkor mindenki boldog, még a Főtörzsőrmestert is simán leveszi a lábáról, illetve az is ő, aki kedves a pasijaimmal meg a barátaimmal és az ismerőseimmel (ha nem vigyázok, az ellenségeimmel is), és rózsák nyílnak a lába nyomán, olyankor nem is Nyüsszöginek hívom. És nem sok kell neki a boldogsághoz, csak annyi, hogy várja valaki haza egy panellakásba, vagy akárhova.

A Főtörzsőrmester gyanús hasonlóságot mutat azzal, akit Lam Kócsnak hív, szerintem testvérek, de mindenképpen egyenesági rokonok. A Főtörzsőrmesterrel nem vagyok hajlandó azonosulni, ő határozottan egy külső személyiség itt a fejemben, főleg, hogy nálam valamivel idősebb, pasi, baltával faragott, sebhelyes arccal, átható, kék szemekkel. Meg azért sem, mert humorérzéke nem sok van, csak józan paraszti esze, nála nincs bullshitting. A Főtörzsőrmester szeret nekem hosszas előadásokat tartani arról, hogy a “nem vagyok rá képes” fordulatot tartsuk már fent a valódi fogyatékosoknak (vö. “Laci súlyosan gerincsérült, ezért nem képes használni a lábát”), és én igenis képes vagyok akár tíz napig is napi százezer karaktert fordítani, ha kell, márpedig kellett most például nemrégiben, és képes vagyok naponta főzni a gyerekre és bemenni a kórházba beteghez, meg mittudomén. És akkor hozzáteszi, hogy ha mások láb nélkül hegyeket másznak, akkor én ne vinnyogjak egy kis gépelés meg gondolkozás miatt, mert az milyen már, és üljek fel a biciklire, és örüljek, hogy közben nem havazik és nem lőnek rám, bezzegazénidőmben.

A Főtörzsőrmesterrel nem nagyon lehet vitatkozni, nem is szoktam, néha morgok magamban, meg passzív-aggresszívan nézek, de attól csak önelégülten vigyorog. A Főtörzsőrmester sajnos pontosan tudja, mennyi alvás a minimálisan szükséges, a többi neki csak léha hentergés, édes lányom. Végső célja szerintem a világuralom, és ezt sajnos általam kívánja elérni.

Aztán van a Narrátor, aki olyan, mint az Oscar Wilde darabokban a történet szempontjából nem jelentős, de mindig jelenlévő alak, aki csak azért van ott, hogy szellemes megjegyzéseket tegyen, amikkel évszázadokkal később is tele vannak az aforizmagyűjtemények. A Narrátor elég kúl, napszemüvege is van, dohányzik, meg minden, szeretem, a blogomat is írja. Ő az egyetlen, aki a Nyüsszögit képes kibillenteni (a többiek egyszerűen csak lecsapják), a Főtörzsőrmesterre viszont semmilyen hatással nincs (mint már mondtam, neki nincs humorérzéke, és a jampikat sem bírja), és néha kellemetlen helyzetbe hoz (vö. temetésen és szex közben nem röhögünk fel), de megéri.

Akkor van a Mama Corleone, aki a gyerek blogját írja (bár néha a többiek is beleszólnak abba is), és aki szerint a gyereknél szebb, jobb, csodálatosabb nincsen, aki néha a Főtörzsőrmester háta mögött ad neki még egy túró rudit. A többiek nem nagyon mernek vitatkozni vele, távolságtartó tisztelet övezi, amíg betartja a szabályokat.

Utána van a Kíváncsi, aki gyakorlatilag mindent tudni akar a világon, az embereket, a magfizikát, a holt nyelveket, a pletykákat, minden filmet meg akar nézni, és minden könyvet ki akar olvasni, az egész életét le tudná élni egy könyvtárban, de legalább ellátja a többieket infóval.

Meg vannak még páran, például a Paranoid, aki gyakorlatilag bármiből képes összeesküvés-elméletet gyártani (az az ijesztő, amikor kiderül, hogy igaza van), és minden mondatomon kattog, ő sajnos pszichológiát is végzett, és mindent agyonelemez, pedig van olyan, hogy egy háromszög csak egy háromszög, nem pedig a semlegesítésem ravasz tervének a része. Aztán van Leila, az Arab Démon, aki megtévesztő módon szőke (néha vörös), neki mindegy, csak történjen már valami, minden őrültségben benne van, innia sem kell hozzá, ő szokott estélyiben mojitózni az erkélyemen, magával ragadó bír lenni, és nem akarok dicsekedni, de nagyon jó az ágyban. Aztán van Bree, aki idegbajt kap, ha foltos a mikró, vagy nem egyforma magas könyvek vannak egy polcon, de rá a többieknek gyakran nincs idejük, még leginkább Nyüsszöginek van.

Na szóval, nem az a baj, amikor ezek elkezdenek veszekedni a fejemben, pedig dolgom lenne, meg az is csak enyhén kellemetlen, amikor például valaki a Nyüsszögit hívja telefonon, és a Főtörzsőrmester veszi fel, viszont gyanítom, hogy van valaki, akit rejtegetnek előlem, mert mostanában egy csomószor előfordul, hogy valami tök máson gondolkozom, és mégis ott terem előttem két bekezdés lefordítva. Ami ugye minden fordítóval előfordul robotpilóta-üzemmódban, de az az ijesztő, hogy nem nyersfordítás, hanem a szórend is jó, meg gördülékeny az egész, illetve olyan is van, hogy például gépelek, és mondom a fejemben, hogy “különösen”, a kezem meg eközben leírja, hogy “kiváltképpen”, ami nagy wtf, különösen (kiváltképpen) azért, mert csak félvakon tudok gépelni.

Lehet persze, hogy egy teljesen ártalmatlan bölcsész az új lakótárs, de a Paranoid meg van róla győződve, hogy a Főtörzsőrmester ügynöke, aki a világuralmi terveiben segít neki, úgyhogy figyeljük, de nagyon.

Ma még nincs olyan késő, de már majdnem elütöttem egy repülőgépet, elvittem egy tűzoltót a tescóba és egy kieső zöldségesnél pénzt nyomott a kezembe egy titokzatos orosz. Az asztrológusoknak és egyéb jövendőmondóknak esélyük nincs velem szemben.

A tűzoltó úgy jött, hogy most szakmából kellenének nekem tűzoltós szavak, kifejezések és eljárások, és ismerek valakit, aki ismer egy tűzoltót (gyakorlatilag mindenki legfeljebb két linkre van tőlem a világon, már meg sem lepődöm olyanokon, amikor valaki beírja, hogy a gyerek kedvenc sírjának a tulajdonosa a szomszédja volt), úgyhogy kapcsolatot teremtettem vele, de nekem sürgős, neki pedig ma családi bevásárolnia kellett, úgyhogy gondoltam, kössük össze a hasznosat a hasznossal. Ami jól ment, mert a tűzoltók éppen fordító- és tolmácshiánnyal küzdenek a lángok mellett, szóval kölcsönösen gyümölcsöző megbeszélés volt.

A repülő a budaörsi repülőtérre szállt le éppen az úton keresztül, és az aszfalttól három méterre már leért a kereke a fűre, úgyhogy tényleg közel volt, mindenesetre fékezés közben még befejeztem a mondatot, mert sztoriban voltam, majd társalgási hangnemben megjegyeztem, hogy teringettét, a tűzoltó meg megérdezte tőlem, hogy jól érzékelte-e, hogy majdnem elütöttünk egy repülőgépet, és ebben maradtunk.

Utána bevásároltunk (tőlem a gyerek kapott egy parkolóházat autókkal, működő lifttel meg minden, pedig először ilyen sepergetős-felmosós készletet akartam neki, mert imád seperni meg felmosni, vagy babakonyhát, de képtelen voltam rávenni magam, mert soviniszta vagyok, vagy nem tudom. Végül aztán találtam egy a parkolóházba illő tűzoltókészletet is neki, amiről a tűzoltó elég hosszan le akart beszélni, mert szerinte nem volt autentikus benne az ez meg az, és vegyem meg inkább az ugyanolyan tankos-harckocsis készletet, ennek köszönhetően a gyerek kapott tűzoltósat is és tankosat is), és visszafelé megálltunk a zöldségesnél a budaörsi repülőtérrel szemben, ahol a másik bevásároló személy az Igor volt, a volt főbérlőm, aki mondta, hogy keresett párszor, mert egy hónappal több lakbért hagytam nála anno, csak én nem veszem fel a szám nélkülieket, de most van nála pénz úgyis, szóval jókor voltam jó helyen.

Hát így tengetjük mi eseménytelen napjainkat itt a végeken.

Na szóval, van egy ismerősöm (egyébként több is, csak nem akarok nagyképűnek tűnni), aki külföldre vágyik, illetve van egy blogom, amit csak a múlt hónapban ötvenöt külföldről olvastak, és ezt a kettőt érdemes lenne esetleg összehozni.

Az ismerősöm nő, nem huszonéves, de nem is öreg, és fél évre-egy évre szeretne elmenni valahova világot látni, de úgy, hogy dolgozik is közben. Értelmiségi, okos-ügyes, beszél nyelveket, könnyen tanul. A felszolgálástól kezdve a lámapásztorkodáson át a részecskeszámlálásig bármit elvállalna elvben, ha a többi körülmény elég csábító. Úgyhogy azt szeretném kérni, hogy akinek bármi ötlete van arra nézve, hogy merre induljon, hol milyen szállást és munkát lehet találni, mit érdemes csinálni, satöbbi, akkor írja bele ide. Akármilyen elvadult brainstorming jöhet, persze a konkrétumok is klasszak lennének.

(Akiknek az elmúlt héten nem válaszoltam a leveleire, annak bocs, most szép sorban átnézem őket, csak a szokásosnál is több munka volt és ínhüvelygyulladás, innentől egy picit lazább lesz).

Szóval én soha nem gondoltam volna, hogy valaha bárki “metál” címszó alatt fog engem emlegetni, nem is aspiráltam erre, de ismét bebizonyosodott, hogy az Élet minden kanyarulatában Meglepetések Rejtőznek. Meg kell jegyeznem, brainoiz igen tehetségesen léggitározik, AnnGel pedig frontembereskedik, távolkeleti, hastáncos motívumokat is csempészve az előadásába, bármely rockzenekarba felvennék őket szerintem a promóciós anyag alapján, amit videóra rögzítettem.

Az Élet más tereken is hozzámdörgöli most egyébként doromboló, nedves kis orrocskáját. Mert ugye én viszolyogva imádom (vö. love-hate relationship) a teljességgel felesleges civilizációs vívmányokat, mint például a palacsintapor, amihez csak tejet és tojást kell adni, vagy a tojásfőző gép, vagy az olyan öngyújtó, ami ha maximum húsz centire van a telefonomtól, akkor villog, amikor hívnak. És most promóciós ajándékként kaptam egy arcmosó gépet. Egy db ceruzaelemmel működik, és csak rá kell tenni a vattakorongot, amivel amúgy is mosom az arcom, és végig kell húzni rajta, annyit csinál, hogy enyhén rezeg közben, és megadja azt az élményt, hogy nem ám analóg mosom az arcomat, mint az állatok, hanem gépileg. Csak azt sajnálom, hogy nem wireless usb eszköz, mert úgy lenne az igazi, de így például az erdő közepén is tudok kulturáltan tisztálkodni (bár úgy is tudnék, ha vinném a notebookomat az erdő közepére, márpedig miért ne vinném).

Illetve az Élet azt is tudja szerintem, hogy szeretem a bizarr egybeeséseket, mert kaptam egy olyan képeslapot, amit aznap adtak fel, amikor a munkanaplóm tanúsága szerint éppen egy bizonyos külföldi várbörtönről fordítottam egy hosszú, kimerítő leírást, és a lapon pontosan ugyanaz a várbörtön van. Spooky.