A fiúm is rakott fel képeket a hétvégéről (szexi, meztelen erőművek, csak itt, csak most, csak Önnek), meg egyáltalán, a dolgokról, amik őt érdeklik.

Állati nagy szerencse, hogy már akkor jártam a fiúmmal, amikor még nem volt klímája, mert különben most nagyon nem tudnám eldönteni, hogy nem csak a légkondícionáló miatt vagyok-e vele.

A málnás kosárkáról elnevezett sütemény elkészítésének nem az a legijesztőbb része, amikor a tortazseléről applikálás közben kiderül, hogy csak diszkrét állapotai vannak, akár a kvantumoknak, melyek közül az egyik az, hogy folyik mint állat, a másik meg az, hogy meg van szilárdulva, és egyáltalán nem folyik; még csak nem is az, amikor a fent említett tortazselé beszerzése közben lezuhan az ember a fiúja biciklijéről, hanem az, amikor egyenként elrendezgetve az ötezer* kis málnát a százhúsz* kis kosárkában a légkondícionálatlan alsó szinten, miközben zubog mellettem a húsleves, meg serceg forrón a sütőben a fregattmáj**, rádöbbenek, hogy mivel az ilyesfajta viselkedés egyáltalán nem vall rám, valószínűleg a fiúm manipulál észrevétlenül.

A bicikliről egyébként úgy estem le, hogy azt hittem, a fiúmtól csak a férfiúi felsőbbrendűség megnyilvánulása az, amikor azt mondja, hogy csak egy ujjal érjek a fékhez a biciklijén, bármi is történjék, és akkor csorogtam a kereszteződés felé megközelítőleg 3,5 km/h-s csigasebességgel, majd óvatlanul ráfékeztem, és leestem a bicikliről, mert az tényleg megállt. Mármint konkrétan nem ment tovább egy centit sem attól a pillanattól fogva, hogy hozzáértem a fékjéhez. Innentől kezdve, mármint hogy eldőlt a harapási sorrend, beláttam, hogy kettőnk közül a bicikli az alfaállat, és én ne nyúljak a fékhez, majd megállunk akkor, ha a bicikli meg akar állni, az autók meg vigyázzanak magukra. Ezt az életvezetési elvet követve sikerült is további sérülések nélkül megúsznom az utat nekem, és a többi tortazselének.

És akkor este a fiúm be is ismerte a manipulációt, mert feltűnt nekem, hogy mennyire különösen szimpatikusnak találom, például nem tudom róla levenni a kezem meg ellágyultan nézek rá hosszú másodpercekig, még csak nem is a Shield, hanem a Buffy közben, és ezt meg is említettem neki, mire ő bevallotta, hogy experimentál az agyammal: délután egy fokkal lejjebb vette a légkondit, és azóta tényleg nagyon bújós meg aranyos lettem. Sajnos nem tudtam rá meggyőző mértékben felháborodni, mert mindeközben nagyon édesen nézett, úgyhogy csak remélni tudom, hogy nem kap vérszemet, és csavarja le még két fokkal a klímát, mert akkor az lesz a vége, mint a horrorfilmekben, hogy sikoltozva próbálja eltorlaszolni a fürdőszobaajtót, miközben én kívülről dörömbölök rajta a szerelmemmel, és több tálca macerás kis süteménnyel üldözve őt. A fiúk soha nem tudják, hol a határ.

* Természetesen exaggerált értékek.
** Igazából baconbe csavargatott máj, csak szeretem az egzotikus kifejezéseket.

Valószínűleg egy kicsit túl sokat vagyok a plüssállatokkal, mert bennem is kifejlődött ez a kismamabetegség, tegnap, amikor megláttam egy csótit átfutni a fürdőszobán, a nyusziék számára rendszeresített gügyögős hangon azt mondtam neki, hogy hát te mit szaladgálsz itt, te csúnya, rossz csótány? De legalább utánafújtam a rovarirtóval, pedig azt a plüssökkel nem szoktam.

A környezetemet okolom. A fiúm még a biciklihez és a kajához is beszél. Néha kicsit olyan, mint Drusilla az Angelből.

A polcot a beköltözés alkalmából kaptam, hogy legyen hova tennem a dolgaimat. Előtte két darab, összesen kb 1 nm rakodófelületet biztosító óriásfiókot is ezért kaptam. A polc különösen praktikus ötlet volt, mert így legalább nem kell a nyuszinak meg a bandájának napközben is az ágyban fetrengenie léhán és dekadensen.

Asszem, a második fiókban a parfümömet fogom tartani.

A fiúm, amikor már semmi mással nem tudta elterelni a figyelmemet a könyvemről, azzal jött oda hozzám, hogy fogott nekem egy döglött legyet, akarom-e megnézni a mikroszkóp alatt.

Ember legyen a talpán, aki ellen tudott volna állni egy ilyen ajánlatnak.

Tegnap volt a nagykorúságom X. évfordulója, szóval már majdnem felnőtt vagyok. Ennek örömére a fiúm azt mondta, hogy költözzünk össze (előtte azt is mondta, hogy a szülinapom tiszteletére bekapcsolta a fűtést, mire én megkérdeztem, hogy mégis mennyire állította, 14 fokra, ő meg azt felelte, hogy nem, 17-re, elvégre tényleg szülinapom van, és biztosított róla, hogy ő mindjárt kigyullad, de azért tűr), úgyhogy mostantól fogva együtt lakunk, ami annyi változást jelent, hogy immár legálisan terítik be a fürdőszobai cuccaim a fürdőszoba lapos felületeit, és a kardigánjaimat és könyveimet is hivatalosan fogom ezentúl szétszórni mindenfelé, illetve a kommunai szobámat ezentúl "nálam otthon" helyett raktárnak fogjuk hívni, ahova időnként elvonulhatok. Voltak ugyan gyenge ellenérveim a dologgal szemben, mint például hogy az a ház kevés két embernek, erre a fiúm felhívta a figyelmemet arra, hogy a három szoba közül az egyiket arra használja, hogy térképeket dobáljon szét a padlón, és belegondolva, tényleg. Meg én nem is foglalok olyan sok helyet. Idővel talán a plüssállatokat is átköltöztetjük, de csak ha ők is akarják (igazából szerintem erre ment ki az egész, a fiúm meglehetősen szentimentálisan viszonyul a plüssállataimhoz, még a rendszergazda is észrevette, hogy ellágyul a hangja, ha róluk beszél).

A főnököm meg ma reggel az asztalomra tett egy csokit azzal, hogy nem tudja, hány éves vagyok, de nem nézek ki annyinak. Nem mondom, hogy nem ért a nők nyelvén.

Tehát a sportolókról az az én elméletem (ne feledjük, hogy ezt a biciklit tolva egy végeláthatatlan úton felfelé dolgoztam ki), hogy a sportolók végtelenül buta és tehetségtelen emberek, mert ha bármilyen intellektuális vagy kreatív hajlamuk lenne, akkor maradandó alkotásokba fektetnék az energiáikat, és nem azzal próbálnák felhívni magukra a figyelmet, hogy a lábukkal ütemesen nyomkodnak lefelé. Valahol a tizenhatodik kilométer környékén arra is rájöttem, hogy a biciklizés még az úszásnál is unalmasabb, mert az úszásban van kartempó is. A tizennyolcadik kilométernél – ami az út legmagasabb pontja volt – a fiúm maltodextrint etetett velem, valószínűleg csupán azért, hogy a szenvedéseimet fokozza (én ilyen rosszat még nem vettem a számba), nem törődve szemrehányó, sebzett tekintetemmel (bár az is igaz, hogy a szemrehányó tekinteteimnek az erőteljesebbjeit még az út előtt elhasználtam rá, mert tudtam, hogy útközben átlagban 5 kilométerrel fog előttem haladni, és úgy kevésbé hatásos, ezért előre szenvedtem látványosan). Az út pozitívumai közé sorolható viszont, hogy rengeteg érdekes madarat láttam, sajnos a legtöbbje már nem élt, meg volt valami shaolin falu felé mutató tábla is, de lehet, hogy akkor már hallucináltam a fáradtságtól, mert ez egyáltalán nem tűnik logikusnak. Mindenesetre a klub számolhat azzal, hogy ezentúl minden tábor Budapesttől biciklivel elérhető távolságon kívül fog bekövetkezni, amennyiben nekem ebbe bármennyi beleszólásom lesz.

A hétvégén megint visszanyertem a bizalmamat a fogyasztói társadalomban, mert bizony kiadták kedvezményes áron a Mementót, amit két hete még drága pénzekért sem lehetett megkapni sehol, annak ellenére, hogy filmtörténeti klasszikus (különös tekintettel a "What am I doing? Oh, I'm chasing this guy. No, he's chasing me" jelenetre, amely kiváltképp emlékeztet engem a saját gondolkodásmódomra időnként, például azokban a pillanatokban, amikor a fürdőszobában ácsorogva eldöntöm, hogy biztosan fogat mosni jöttem ki, és másodszor is sikálok, viszont egyszer sem rakom be a kontaktlencsémet), szintúgy, mint például a Pitch Black (különös tekintettel a "Don't you cry for him. Don't you dare" jelenetre, ami ugyan nem emlékeztet engem magamra semennyire, viszont rendkívül jó példája annak az igazságosztós jólmegmondásnak, ami manapság, amikor a gonoszokat is meg kell menteni az saját üdvözülésünk érdekében, teljesen kiveszett a filmekből. Ehelyütt ünnepelném még egyszer a Fireflyból azt a jelenetet is, ahol a fenyegetőző nagyon gonoszt különösebb faxni nélkül belelökik a repülőgép-hajtóműbe). Ha még a Dogville-t is megjelentetik valami kigazdálkodható formátumban, akkor nem is marad nekem több vágyam ebben az életben.

Pedig egyáltalán nem így kezdődött a hétvége, hanem úgy, hogy a fiúm szombat hajnalban, amikor a legsebezhetőbb és kiszolgáltatottabb vagyok, nekemszegezte gyors egymásutánban, hogy menjünk el Felső-Sziléziába, a Ruhr-vidékre és valami harmadik gyanús helyre, amire már nem emlékszem. Azt, hogy Kijevbe foglal repülőjegyet, már előző este megbeszéltük. Meglepő módon igent mondtam, noha a számomra kívánatosnak tűnő úticélok között olyan helyek szerepelnek, mint Thaiföld, Japán, Finnország és Izland, sajnálatos módon ezek a lokációk nem keltették fel a fiúm figyelmét azzal, hogy valami módon (hasadóanyag-sugárzás, hatezer méteren felüli magasságok, esetleges hóviharok lehetősége mínusz negyven fokban) életveszélyesek lennének, vagy dúskálnának olyan objektumokban, ahova csak erővágó segítségével lehet bejutni, ellentétben például Felső-Sziléziával, ahol állítólag más sincs, mint elhagyott gyártelepek, úgyhogy a fiúm, aki hozzám hasonlóan egy lelkiismeretlen, opportunista ribanc, keresett is rögtön egy gyártelepfanatikus lengyelt a neten, akinek megírta, hogy magyar, lengyel két jóbarát, úgyhogy lesz szíves útbaigazítással és egyéb információkkal szolgálni. Mondjuk én egy szót nem szólhatok, mert éppen ma vetettem latba minden személyes vonzerőmet, hogy valakit rábeszéljek egyrészt arra, hogy jöjjön el Esztergomba, másrészt meg arra, hogy ha már amúgy is jön, hozza el a hivatalos cuccokat, és ha már amúgy is ő hozza, akkor egyenest a szüleimtől tegye ezt, hogy ne nekem kelljen velük konduktálnom.

A nyaralási terveink egyeztetése után – vagyis azután, hogy a fiúm közölte velem a nyaralási terveinket, és szépen nézett, úgyhogy igent mondtam – a hétvége, meglepő módon, azzal folytatódott, hogy toltam felfelé a biciklit az emelkedőn. Sokáig. Utána bútort szereltünk, majd kifordult a világ a sarkából, mert mégsem kellett lemennem egy végtelen szerpentinen csak azért, hogy utána felfelé vánszoroghassak rajta pár órán keresztül, hanem egyenest hazamentünk. Ez már csak azért is meglepő, mert a fiúm meg van róla győződve, hogy én igazából szeretek emelkedőn felfelé kerékpározni, csak valami lányos izé miatt nem vallom be; szerintem meg én meglehetősen straightforward vagyok ilyen élet-halál problémákat érintő kérdésekben, de azért valahol örülök, hogy a fiúm mindenféle titokzatosan nőies vonásokat tulajdonít nekem, még ha ez azzal is jár, hogy állandóan egy biciklit kell magam után vonszolnom mindenféle úttalan utakon, mint egy misztikus thrillerben. Na és ezután jött a vasárnap, amikor elmentünk a boltba zsemléért, és vettünk Mementót meg Lengyelország térképet is, ami azt bizonyítja, hogy csak hagynunk kell a dolgokat történni maguktól, nem szabad harcolnunk ellenük, és akkor a dolgok maguktól a lehető legjobbfelé fognak tendálni, időnként még biciklizni sem kell majd.

Tényleg, nem tud valaki egy jobbfajta elhagyott gyártelepről Thaiföldön?

Nem süket. Tudom, mert ráüvöltöttem, amikor másfelé nézett, hogy húúú, és akkor megfordult és értetlenül bámult rám, én meg közöltem vele, hogy nem süket, aminek később együtt örültünk.

Viszont egyre jobban érzem az új sorozat megfelelő kiválasztásának felelősségét. Amikor a Fireflyt néztük, akkor a fiúm leginkább a reaverekkel azonosult és időnként meg is támadott, az Angeles korszakban vámpíros pólót vett nekem, tegnap viszont elmesélte, hogy a múltkori internetes problémát egyfajta Sherlock Holmes meets House módszerrel oldotta meg. Kérdeztem, hogy azt meg hogy, azt válaszolta, hogy először kizárta az összes hibalehetőséget, majd úgy döntött, hogy akkor az ügyfél hazudik, és kiküldött hozzá egy ügyfélszolgálatost egy notebookkal, aki be is bizonyította, hogy megy az internet. Szóval nagyon, nagyon fontos lenne, hogy ne olyan sorozatot találjunk, aminek például egy visszaeső kannibál a főszereplője. Az azonosulás miatt. Sokáig töprengtünk azon is, hogy ha a version úgy gondolja, hogy nekem bejön a szuperügynökcsaj, akkor vajon a fiúmnak tetszene-e az Alias, egyáltalán, milyen a mi szuperügynökcsaj-zsánerünk? A többszörös intencionalitási szintekbe mindig belezavarodom.

Viszont nagyon jó fej vagyok és rendkívül hűséges, még álmomban is, ugyanis tegnap éjjel nem más, mint Charles, Wales hercege kérte meg a kezem, én viszont rövid gondolkodás után azt feleltem neki, hogy nem mehetek hozzá, mert van barátom. Érdemeimből szerintem nem sokat von le az a tény, hogy a rövid gondolkodás alatt az is átfutott a fejemen, hogy nem is tudnék mit felvenni egy flancosabb eljegyzési partira; lényeg, hogy egy egész koronahercegről mondtam le a fiúmért. Hiába, love conquers all.

A fiúm megőrült.

Jövök haza, erre sehol az ötvenezer, szeméttel teli zacskó a
földszinten, de még a billenős fedelű szemetesből is kivitte őket a
kukába. Már akkor és ott sírtam egy kicsit, de ez még semmi: az
emeleten a dolgozószobában egy darab mikrohullámú eszköz sincsen a
földön (pedig azok eddig egyenletes rétegben fedték a padlót), a polcot
is elrendezte, és amíg fürdeni voltam, a gyertyákat is elpakolta, és
közölte velem, hogy ő ezt most nem tudja abbahagyni. Némileg ijedten
megkértem, hogy hagyjon legalább egy pici rendetlenséget, hogy otthon
érezzem magam, erre azt felelte, majd a végén csinál. Legalább az
értékrendje a helyén van még.

Valószínűleg arról van szó, hogy ő most gyakorlatilag hátébé, mert
immár dolgoznia se kell igazán, hogy fizessenek neki (nem, nem védelmi
pénzt szed), és ez úgy látszik, az agyára ment. Mondtam is neki, hogy a
nők ilyenkor hülyeségeket vásárolnak, azt felelte, igen, a jövő héten
szándékozik biztosításokat venni.

Szóval súlyos az állapota.

Tegnap elővigyázatlanul megint a fiúmmal mentem biciklizni,
természetesen indulás után tíz perccel már az erdőben voltunk, ahol
nyakig sárban tekertünk felfelé egy keskeny kis ösvényen. Ilyenkor
mindig kommunikációs problémánk van, én ugyanis ebben a helyzetben –
talán nem teljesen megfelelő időzítéssel – mindig megpróbálom
tisztázni, hogy amikor én azt mondom, hogy nem szeretek felfelé menni,
akkor azt komolyan gondolom, és nem csak a társalgás végett adom a
környezetem tudtára, a fiúm viszont ilyenkor mindig azt próbálja meg
tisztázni velem, hogy szerinte én nagyon édes és aranyos vagyok,
eközben turisták hordái előztek le engem gyalogosan. Aztán – hetekkel
később – felértünk a Normafához, ahol én leültem vattacukrot enni, a
fiúm meg nem bírt magával, és először feltekert a János-hegyi kilátóhoz
(mellesleg ő sokkal gyorsabban kilátózik, mint amilyen gyorsan én
vattacukrot eszem), utána meg csinált egy oda-visszát a Budakeszi útig
(ami több mint 15 percig tartott neki, úgyhogy kétségbeesésemben már
elindultam utána, hogy kimentsem a szakadékból, de párszáz méter után
szerencsére elzúgott mellettem fölfelé – mindenesetre sajnos most már
tudja, hogy ha valahova nem akarok vele menni, akkor elég, ha elindul
arrafelé, aztán megvárja valahol, hogy az aggodalom utánahajtson),
aztán hazamentünk, csak útközben még megálltunk valahol IKEA-bútorokat
összerakni, mintegy levezetésképpen. Egyébként meg úgy tűnik, más
témákkal ellentétben a testmozgás minden aspektusa előhozza nálunk ezt
az értetlenséggel határos kommunkációs zavart, ugyanis amikor a fiúm
azt mondja, hogy majd akkor a libegő aljánál megtöltjük a palackokat,
felgyalogolunk, és fent kiöntjük belőlük a vizet, és én visszakérdezek,
hogy miért csinálnánk mi ilyet, akkor azt válaszolja, hogy azért, mert
a kövek kényelmetlenek lennének, ami egyáltalán nem az én kérdésemre
felelet, az én kérdésem ugyanis az volt, hogy miért csinálnánk mi ilyet.

Mindegy, lényeg, hogy jutalomképpen beszélt nekem a benzinfőzőről is,
lelkiismeretesen ismertetve velem annak minden előnyét és hátrányát a
gázfőzőkkel szemben. Én szeretem, amikor ilyenekről mesél, majdnem
annyira, mint az "és akkor feküdtek arccal a hóban" védjegyű hegymászós
történeteket – a múltkor például a karbidlámpa, mint csodálatos eszköz
volt a téma, és ennek kapcsán kiderült az is, hogy a barlangászok a
világ leggusztustalanabb emberei, mert nem elég nekik, hogy sötét,
koszos lyukakba ugrálnak, ahol aztán órákig hasoncsúsznak a sárban, de
a végén nem átallnak belepisilni a lámpájukba. Ehhez képest a benzinízű
kaja (vagyis a smackba főzött sport szelet) igazán az ép ésszel
elfogadható kategórián belül van.

Ja, egyébként meg ma reggel az egyik álmom az volt, hogy mindenre csak
gondolnom kell, és teljesül, például csak ránéztem a lámpára, és
felkapcsolódott, meg azt kívántam, hogy tűnjön el valaki, és eltűnt,
meg ilyenek. Ez engem borzasztóan megrémített, még ébredés után is
remegtem egy kicsit, úgyhogy azt hiszem, a félelmeim közé felvehetem az
alaptalan, ugyanakkor gyilkos rettegést az omnipotenciától is.

Amúgy meg még mielőtt mindenki bezárkózna otthon, és csak végső kétségbeesésében merészkedne az utakra attól való féltében, hogy elgázolom a biciklimmel, szeretném tisztázni, hogy a Felsőbb Hatalmakhoz (mint például a télapó vagy a húsvéti nyuszi) hasonlatosan én is különbséget teszek a Jó Autós és a Rossz Autós között, és kegyeimet érdemeik szerint osztogatom, avagy vonom meg. A kamionosok például általában jó fejek, már nem először fordul elő, hogy reggel, ahogy felkelős durcásan ott tekerek az út szélén, egyszercsak egy hatalmas árnyék húzódik fölém, mint a rajzfilmekben, aztán amikor hátranézek, akkor látom, hogy egy böhöm nagy teherautó tipeg mögöttem lábujjhegyen, várva, hogy mikor előzhet meg. Tisztára riding with the whales életérzés.

A fiúm is rendes azért valahol, mint autós, mert bár neki vonatkürt van a kocsijában (és nem, ez nem csak egy költői kép), csak akkor dudál rám, ha már elhagyott, mert így csak halálra rémülök, viszont nem esem le a bringáról. Vagy ha le is esem, legalább valaki más üt el, és nem ő. Egyébként meg annak ellenére, hogy például petrezselymes krumplit főz, amikor én az ágyban fetrengek sajnálva magam, és ha látja, hogy olvasok kényelmesen, akkor csak annyi időre zavar meg, hogy sört nyomjon a kezembe, ráadásul mos rám (időnként majdnem anyunak szólítom), annak ellenére van szenvedély és adrenalin a mi kapcsolatunkban, amit úgy biztosít, hogy amikor vámpírsorozat közben leszaladok pisilni, és felfelé kényelmességből nem kapcsolok lámpát, akkor ő meglapul a lépcsőbeugróban és odaértemkor rámnyitja a porszívót.

Különben meg a fiúm is anorexiás, csak ő a biciklijére. A tavasz nagy
része eddig azzal telt, hogy megszállott, ugyanakkor szerelmetes
tekintettel nézte a saját kerékpárját, és hetente vett rá valami új
alkatrészt, ami pár grammal könnyebb az eddiginél. Semminek sem tud úgy
örülni, mint egy-két megspórolt dekának, tegnapra például arra értem
haza hozzá, hogy konkrétan a kerekek is le vannak szedve, és csak az
illúzió fenntartásának vágya, miszerint az ő szava és tette szentírás,
és én nem kételkedem a józan ítélőképességében, tartott vissza attól,
hogy elmondjam neki, miszerint bár így valószínűleg tényleg sokkal
könnyebb a gép, viszont jóval nehezebb lesz vele menni. Mára
valószínűleg ő is belátta ezt, mert visszarakta a kerekeket, legalábbis
az elsőt mindenképpen, arról küldött fényképet az új fékkel (teljesen
el is érzékenyültem ezen a gesztuson). Azért egy kicsit még mindig
tartok tőle, mert például a múltkor casually megkérdezte, hogy vajon
mennyit nyomhat a csengőm. Én természetesen tisztáztam, hogy a csengőm,
amely emberek tucatjainak mentette meg az életét, marad, de a lelkemben
azóta sem szűnő nyugtalanság támadt.

És ezen az sem segít, hogy tegnap felvetette a csengő kilyuggatásának lehetőségét.

Most, hogy így közelednek a választások, nálunk otthon is durvul a
hangulat, például a fiúm a minap mélán és különösebb érzelmi töltés
nélkül megjegyezte, hogy az ő ismerősei között nincs olyan, aki ne
lenne fideszes. Én erre mélán, és szintén különösebb érzelmi töltés
nélkül azt válaszoltam, hogy az én ismerőseim meg szinte mind olyanok,
hogy liberalizmusból eltűrik a fideszeseket, ha azok kellőképpen
visszafogottan viselkednek. És akkor megegyeztünk abban, hogy ez –
mármint mi így együtt – olyan tiszta rómeóésjúliás, majd megnéztük az
utolsó Veronica Marsot ami megvan.

Ami Veronica Marsot illeti, nem is olyan rossz ez a második szezon, bár
határozottan kevésbé vagyok arra kíváncsi, hogy ki robbantotta fel a
buszt, mint arra voltam, hogy ki ölte meg Lilyt.

Ami meg a fiúmat illeti, sose gondoltam, hogy egyszer olyasvalakivel
fogok járni, akinek egyszerre két böngészőben van megnyitva a gépén az
orbanviktor.hu (az ilyenek az én értékítéletemben közvetlenül azok
mellett sorakoznak, akiknek bika vagy skorpió az aszcendensük), de hát
ha munka van, akkor munka van. És egyébként is, valószínűleg ő sem
gondolta volna, hogy egyszer majd azért nem megyek le vacsorázni, mert
nem bírok elszakadni az orbanviktor.hu-tól (természetesen csak azért
bogarásztam át tüzetesen, hogy megalapozva fikázhassam). Szóval a
helyzet egyre fokozódott, míg végül tegnap elérte csúcspontját, amikor
is belekeveredtünk a rengeteg narancspöttyös közé a rakparton, miként
korpa közé a biciklis malacok – nagyjából lépésben lehetett csak menni,
vagy talán még annyival sem, emberek (már ha embernek lehet nevezni az
ilyet) összekapaszkodva foglalták el a biciklisutat és még körülötte
is, egy magyar anya meg konkrétan leszorított engem a babakocsijával,
majdnem bele is estem egy virágágyásba. Fel is voltam háborodva, hogy a
Fidesz és a fideszesek nem tisztelnek minket, kerékpárosokat, mert
ugyan a másik nagy párt is így van ezzel valószínűleg, de az ő
rendezvényeikre legalább nem megy el senki, ami követendő és
példaértékű. Valahogy egyébként mindig ilyesmi történik, ha a fiúmmal
megyek biciklizni, hogy ő megpróbálja elhitetni velem, hogy innentől
már nem emelkedik, és akkor én egyszercsak azon veszem észre magam,
hogy mégis egy negyvenötfokos lejtőn megyek nyakig sárban fölfelé. Egy
csomó fideszes között.

Reggel megdicsértem a fiúmat, amiért jól bánik a tigrisekkel (álmomban
ő volt az egyetlen, aki kordában tudta tartani a két tigrist, akivel mi
laktunk, ő, én, egy bloggercsaj, meg egy magas szőke). Ő megdicsért
engem, amiért nem hánytam éjjel egyáltalán, pedig forgott velem az ágy.

Jó az, amikor pozitív visszajelzésekkel indul a nap.