– Hmmmmm.
– Mire gondolsz?
– A következő blogbejegyzésemre.
– És az mi lesz?
– Az, hogy gáz-e vajon, ha én a fejemben előre megfolgalmazom magamban a blogba szánt dialógusainkat, majd elmondom neked az első sorát, és te úgyis azt fogod mindig válaszolni, amit a fejemben válaszoltál.
(Könnyű annak, akinek gondolatolvasó a pasija)
Itt zúg a légkondi. Még nem döntöttük el, kit áldozunk fel neki ezen a héten imádatunk jeléül.
Azért írok mostanában ilyen keveset, mert nehéz elszakítanom gondolataim folyamát attól a témakörtől, ami engem és a fiúmat mostanában leginkább foglalkoztat: a légkondícionálós ember (akit az egyszerűség kedvéért csak a "Messiás" néven szoktunk emlegetni) eljövetelétől. Otthon leginkább erről beszélgetünk, hogy hol lesz, meg mekkora, és nézzük a helyét. Levelezni is róla levelezünk, hogy mégis nagyobb lesz, meg hogy mikor jön. Időnként a plüssállatokat is biztatjuk, hogy nemsokára már csak 13 fok lesz, pedig nekik nincs is hőérzékelésük (de azért természetesen örülnek). Én tartottam számon, hogy még hányat kell aludni, és ma reggel mentálisan áthúztam az utolsó pöcköt is, majd rekordot döntöttem bicajjal lefelé a gazdagréti ltp mellett (49,3 km/h, muszáj mindig emelni rajta, mert a kollégák rendszeresen ellenőrzik), és közben a légkondícionálóról gondolkoztam. Aztán végigdézsmáltam az összes szederfát az út mentén, és arról álmodoztam, hogy este milyen jó hideg lesz. Valahogy a futárral, aki meghozta a könyveimet, is sikerült a klímaberendezésre terelni a szót az alatt a három perc alatt, amíg kontaktusban voltunk, aztán kaptam egy hírt, hogy egy órát késni fog az ember, már ha embernek lehet nevezni egy ilyet, úgyhogy majdnem nyitottam egy blogot a témában, mert elhatalmasodott rajtam a monománia.
De már ott van, és csinálja. Lehet, hogy este például levegőt is tudunk majd venni.
Valószínűleg egy kicsit túl sokat vagyok a plüssállatokkal, mert bennem is kifejlődött ez a kismamabetegség, tegnap, amikor megláttam egy csótit átfutni a fürdőszobán, a nyusziék számára rendszeresített gügyögős hangon azt mondtam neki, hogy hát te mit szaladgálsz itt, te csúnya, rossz csótány? De legalább utánafújtam a rovarirtóval, pedig azt a plüssökkel nem szoktam.
A környezetemet okolom. A fiúm még a biciklihez és a kajához is beszél. Néha kicsit olyan, mint Drusilla az Angelből.
Egyébként meg csak szerintem beteg dolog, hogy az öcsém barátnője az alig 1 éves gyermekük nevében küld köresemeseket? és hogy hívják azt a személyiségzavart, amikor valaki a gyereke képét rakja be fotónak a wiw-en?
A polcot a beköltözés alkalmából kaptam, hogy legyen hova tennem a dolgaimat. Előtte két darab, összesen kb 1 nm rakodófelületet biztosító óriásfiókot is ezért kaptam. A polc különösen praktikus ötlet volt, mert így legalább nem kell a nyuszinak meg a bandájának napközben is az ágyban fetrengenie léhán és dekadensen.
Asszem, a második fiókban a parfümömet fogom tartani.
A fiúm, amikor már semmi mással nem tudta elterelni a figyelmemet a könyvemről, azzal jött oda hozzám, hogy fogott nekem egy döglött legyet, akarom-e megnézni a mikroszkóp alatt.
Ember legyen a talpán, aki ellen tudott volna állni egy ilyen ajánlatnak.
Külön felhívnám a figyelmet középtájon az általunk – jobb híján – zsiráfként aposztrofált állatra, aki minden porcikájában egy zsiráfra (esetleg tehénre) emlékeztet, kivéve a nyakát, mert az rövid.
Van énnekem ez a viszonyom a könyvekkel, amit talán az jellemez a legjobban, hogy felszólítottam a fiúmat, hogy ne hagyjon új könyvet vennem, amíg az eddigieket ki nem olvastam. Azért szólítottam őt fel, mert ő az egyetlen folyamatosan a közelemben lévő, általam tekintélyszemélyként elfogadott illető (ami azt jelenti, hogy esetleg hajlandó vagyok elgondolkozni arról, amit mond, akkor is, ha az nem egyezik az én véleményemmel és vágyaimmal, a másik ilyen a balrog, de ő messze lakik), tehát az ember azt gondolná, hogy hallgatok rá, de nem. A múltkor is ott kellett konfesszionálnom neki a valamelyik szupermarketben, hogy visszaestem, és rendeltem a netről (persze muszáj volt, mert a nagy genetikásra adtak 25% kedvezményt), úgyhogy aztán amikor közvetlenül ezután bementünk egy igazi (3D) könyvesboltba, már nem is mertem venni semmit, még egy nagyon kicsi könyvet sem.
Igazából azért mentünk be, mert a fiúm térképeket akart nézegetni (ő a térképekkel van úgy, mint én a könyvekkel, hogy az előzőt még ki sem olvasta, és már venné a következőt; további érdekes reláció, hogy én amint belépek egy TESCO-ba, azon kezdek gondolkozni, hogy kéne venni valami DVD-t, ő meg azon, hogy kéne venni még egy memóriát a fényképezőgépbe, ezekből sem elég soha), de végül nem talált érdekeset, úgyhogy jött mellettem, és, mint kifejezte magát, megfigyelt engem természetes környezetemben.
Noha nemrég valamikor csalódtam a magyar könyvpiacban, ezúttal találtam egy csomó könyvet, amit nem vettem meg, például rögtön a bejáratnál láttam, hogy kiadták a Tökfilkók Szövetségét és még mindig kapható a Harmadik rendőr is, mely két könyv számomra azonos kedvelt műfajba, az Ír Alkoholisták Hagymázaiba tartozik, függetlenül attól, hogy John Kennedy Toole például New Orleans-i (hasonló kategória muzsikában nálam a Hisztis Ír Picsa, amibe például az észak-karolinai Tori Amos is beletartozik, és amit a rendszergazda talált ki a zenei ízlésem jellemzése végett).
A következő könyv, amit nem vettem meg, Az időutazó felesége volt, amit amúgy még kevésbé vettem volna meg, csak Isolde annyit áradozott róla, hogy mégis bekonszideráltam, pedig nem szeretem a nyünnyögős könyveket. Ugyanitt láttam, hogy a Gésa sikerén felbuzdulva további öt íróember döntött úgy, hogy gésás témájú könyvet ír hasonló címmel, és a kiadók sem árultak el túl nagy fantáziát a borítótervezésnél, hiába, járt utat járatlanért soha. A gésát egyébként anno 5 éve olvastam, egyszer elég volt.
A gésák után kicsit balra sodródtam, a szépirodalom irányába, és ott ért az első igazi kísértés, az új Nick Hornby könyv képében, de szerencsére nem tudtam eldönteni, hogy magyarul vegyem meg, vagy angolul. A fiúm persze rögtön mondta, hogy angolul, úgyhogy kénytelen voltam megállni, és elmagyarázni neki, hogy könyvet nem a primer ösztöneinknek engedelmeskedve vásárolunk, mint az állatok, hanem megfontolva például azt, hogy hol, mikor és milyen körülmények között fogjuk olvasni. Namármost a Hornby-fordítások nem szoktak túl gázosak lenni, ráadásul Hornby nálam a lektűr kategória (nem túl gondolkodós, nem túl koncentrálós, nem kell figyelni a szójátékokra), amit fáradtan olvas az ember, viszont fáradtan azért nehezebb angolul, mint magyarul. Mindegy, ez is a polcon maradt.
Itt kezdtem felfedezni a fiúm mozgásában egy bizonyos mintát, miszerint valahogy mindig közém és a könyvek közé helyzkedik, úgyhogy a hegymászós darabok felé vettem az utam, hátha ott lemorzsolódik, de a számításom nem jött be, Japán történeténél már ismét mellettem volt. Kérdeztem is, hogy mi van, azt mondta, nem szereti a hegymászós könyveket, mivel azok vagy arról szólnak, hogy emberek felmásznak valahova, és hülyék, és leesnek meg minden, vagy arról, hogy emberek felmásznak valahova, aztán lejönnek, őt pedig ezek a témák nem izgatják fel túlságosan. Akkor kértem, hogy ajánljon könyvet a katasztrófás-hegymászós típusból, mert én szeretem az ilyesmit (mindig boldogsággal tölt el, hogy nem velem történnek ilyenek), van otthon vagy 5 db repülőgépkatasztrófás darabom, és a Discovery adekvát sorozatának is hűséges nézője voltam, nem is örülök, hogy lecserélték egy olyanra, amiben most emberek a dzsungelben mindig eltévednek, mert az már tényleg szánalmas.
Aztán mondat közben megláttam a leértékelt Taschen albumok között a Movies of the 80's és a Movies of the 90's darabokat, és tudtam, hogy ezek nekem kellenek, nagyon, de végül erős maradtam. Erről nem akarok többet beszélni, mert még mindig fáj, viszont a természettudományos szekcióra emiatt, szokásommal ellentétben, már csak annyi erőm maradt, hogy fikázzam a Sagan és a Gribbin könyveket, amik olyanok, hogy a fülszöveg alapján az ember azt hinné, érdekes tudományos kérdéseket és hipotéziseket vetnek fel, aztán beleolvasva kiderül, hogy a szerző ismertet valami agyonrágott tudományos tényt, aztán hosszan-hosszan leírja róla a véleményét, mint valami bölcsész, vagy mi, golyót az ilyenekbe. Aztán kivonszoltak onnan, és az újságosnál (ugyanannál, akinél végül is Tomorrow magazin is volt, szal felkészült egy hely) kiderült, hogy mégsem szűnt meg a grafilogika, hepiend. Ja, és kaphatóak nála ezek az újrakiadott, Korcsmáros Pál féle Rejtő képregények, boldogság.
Hát, ennyit a kínálatról.
(Izé, ha senki nem jut el idáig, nincs harag, én sem szoktam a tíz sornál hosszabb blogbejegyzéseket elolvasni)
Mióta váratlan hirtelenségekkel meggyógyultam, elővettem a nyári ruhatáramat (vö. miniszoknyák, atlétatrikók, térdzoknik és neccharisnyák) és alkalmazom is magamon. Az nem lep meg, hogy azóta a vizuálvezérelt férfikollégáim látványosan örülnek annak, ha megérkeznek, és nem nyafognak, ha menetleveleket kérek tőlük. Azon sem csodálkozom, hogy azóta Tarzan azt, hogy "a mellékletet, holnapra" úgy fogalmazza, hogy "csináld meg ezt a bácsinak légyszi". De azon, hogy ma reggel a Zandi is szóvá tette (túl hirtelen léptem be az irodába, nem volt ideje magába fojtani), hogy milyen jól nézek ki, azon úgy meglepődtem, hogy el is felejtettem dehonesztáló megjegyzéseket tenni a borítékolási technikájára, pedig eltökélt célom, hogy semmiképpen, még tévedésből se tekintsen engem barátnőjének. Ha ez bekövetkezne, akkor a továbbiakban ugyanis fél helyett két és fél órákon keresztül avatna be engem az élete történéseibe.
Mindegy, délután majd kritizálom egy kicsit a módot, ahogy a kávét főzi. Remélem, hogy mivel az ilyesmit mindig a szakmai büszkesége ellen tett támadásnak veszi, ebből észreveszi majd, hogy bunkó vagyok és érdemtelen.
Most már hivatalos, hogy az anyám nem szereti a fiúmat (soha nem találkoztak), ezt úgy értem el, hogy elmondtam, hogy Kijevbe visz engem ő nyaralni, meg csernobilozni. Anyám szerint, aki nem helyesli, hogy Ed McBain könyveket olvasok, mert szerinte erőszakosak, ez minimum furcsa. De igazán aggódni akkor kezdett, amikor bevallottam, hogy barlangászati célból voltunk Erdélyben, le is eshettél volna, mondta ő, én meg nem világosítottam fel, hogy maximum az emeleteságyról eshettem volna le, mert a fiúm határozottan úgy jár jobban, ha utálják a szüleim (én csak tudom, engem szeretnek), sőt, az is megfordult a fejemben, hogy célzásokat teszek arra, hogy a kilenchónapos évfordulónk alkalmából fel akar engem áldozni a sötét erőknek (akik barlangásznak, azoktól minden kitelik, talk about falling with the wrong crowd), de aztán inkább mégsem, úgyhogy a társalgás a megjelenésem, az életvitelem és a barátaim kritizálásával folytatódott. Szerencsére ez egy puccos étteremben (étterem és koktélbárban, konkrétan) történt, bár mondtam, hogy kár belém, én, aki az alantas ösztöneinkre építő irodalomhoz vonzódom, egy McDonald's-zal is megelégszem, de mégis nagyvilági helyre mentünk, ahol barátaim, a tatárbifsztek és a karamellás túrópuding ribizlilekvárral és hántolt mandulával megvigasztaltak és elterelték a figyelmemet.
Az este pozitív kimenetelei közé tartozik ugyanakkor, hogy megbeszéltük, hogy mivel júliusban új autó áll a szülöi házhoz, az egyik régi át lesz írva a nevemre. Azért határozottan vannak annak előnyös oldalai, amikor jó útra akarnak téríteni.
"Különös ismertetőjele: az R betűt raccsolva ejti."
Miért, milyen betűt lehet még raccsolva ejteni?
A rendszergazdának amúgy az is a fixa ideája, hogy én rontom el a titkárnőket, hiába mondtam neki, hogy hozzájuk sem érek. El is magyarázta, hogy az úgy van, hogy az olyan intelligens emberek környezetében, mint ő meg én, az egyszerűbb elmék egyszerűen lefagynak, hiszen úgysincs gondolkodásra szükségük, elvégre mi mindent meg tudunk oldani helyettük (ennél a pontnál megkérdeztem a rendszergazdát, hogy ez most az a rész-e, ahol hosszan öndicsőítünk, de mint kiderült, nem annak szánta, sajnos, mert azokat a beszélgetéseinket szeretni szoktam). Ebben egyébként lehet is igazság, mert mindkét titkárnőnek megvan/volt az a szokása, hogy orákulumként tekint rám, és eligazítójaként a munkavégzés rögös ösvényein (vö. ő: "a Béla azt mondta, hogy ezt küldjem el faxon a Kukutyin kft.-nek. Mit csináljak vele?" én: "küldd el faxon a Kukutyin Kft.-nek", és hasonló párbeszédek), és teljesen rámbízzák magukat.
De változtatni fogok a magatartásomon. Legközelebb, ha idejön, hogy megtelt a mosogatógép, mit csináljon, hátradobom magam a széken, és elkezdem óbégatni, hogy "ó jaj, ó jaj, mind elvesztünk". A radikálisabb javaslatokat ("alázd meg verbálisan, majd üsd is meg" (a fiúm), illetve ennek kiegészítése: "először a gégéjén üsd meg, és akkor nem tud sikoltozni, miközben vered" (a rendszergazda)) csak akkor próbálom majd ki, ha ez se válik be.
Befejeztem közben a soron következő Pratchettet, ami egy boszorkányos típusú korongvilágos volt, ebben a kategóriában asszem az utolsó, amit még nem olvastam, és amiben az író időnként mindnyájunkban fel-felvetődő problémákra és kérdésekre próbált választ találni, mint például hogy hogyan kell viselkednie egy uralkodónak, az emberek tényleg demokráciára szavaznának-e, illetve hogy mi a teendő, ha vámpír vagy és hirtelen olthatatlan vágy kezd el benned égni a tea iránt, viszont nem tudod, hogy mi az, és hogyan készítik. A történet egyébként leginkább a vámpírok körül kumulálódik, akiket Verence (az ország királya, akinek többrendbeli próbálkozása ellenére sem sikerült bevezetnie a demokratikus államformát) meghív Lancre-be a lánya keresztelőjére, a külügyi kapcsolatok felvirágoztatásának jegyében, és akik úgy döntenek, hogy mintagazdaságot csinálnak az országból, különös tekintettel a vértermelésre, de nem számolnak a boszorkányokkal. A helyzetet Mállotviksz néne meggyőződése, miszerint rá már nincsen szükség, illetve egy Om-hívő térítő pap bonyolítja, nem beszélve arról, hogy a legfrissebb harmadik boszorkány (Magrat ugye végül hozzáment Verence-hez) nem kicsit többszörös személyiség, mondhatni, egyben negyedik boszorkány is. Szeretem egyébként ezeket a boszis Pratchetteket, talán az azonosulás miatt:
Oats turned to the assembled Lancrastians for support.
'You wouldn't let a poor old lady go off to confront monsters on a wild night like this, would you?'
They watched him owlishly for a while just in case something interestingly nasty was going to happen to him.
Then someone near the back said, 'So why should we care what happens to monsters?'
And Shawn Ogg said, 'That's Granny Weatherwax, that is.'
'But she's an old lady!' Oats insisted.
The crowd took a few steps back. Oats was clearly a dangerous man to be around.
'Would you go out alone on a night like this?' he said.
The voice at the back said, 'Depends if I knew where Granny Weatherwax was.'
'Don't think I didn't hear that, Bestiality Carter,' said Granny, but there was just a hint of satisfaction in her voice.**
És a vége is jó lett. Most a Men At Arms következik, ami szociotanulmány a kisebbségek érvényesüléséről Ankh-Morporkban, a bűn városában.
* "Ragadd meg a torkot".
** Na jó, a rendszergazda kedvéért, akinek fixa ideája, hogy ő nem beszél angolul:
Oats odafordult az összegyűlt lancre-iekhez támogatásért.
– Ugye nem engednétek, hogy egy szegény idős hölgy elinduljon a szörnyekkel csatázni egy olyan vad éjszakán, mint ez?
Egy darabig figyelmesen bámulták, hátha valami érdekesen kellemetlen dolog fog vele történni, majd valaki megszólalt hátul.
– És miért kéne, hogy érdekeljen bennünket, hogy mi történik a szörnyekkel?
– Végül is, Mállotviksz Nénéről van szó, – tette hozzá Shawn Ogg.
– De ő csak egy idős hölgy! – tartott ki álláspontja mellett Oats.
A tömeg pár lépésnyit hátrált. Nyilvánvaló volt, hogy nem túl biztonságos dolog Oats közelében lenni.
– Ti elmennétek otthonról egyedül egy ilyen éjszakán? – kérdezte.
– Csak ha biztosan tudnám, hogy Mállotviksz néne éppen merre jár – mondta a hang a hátsó sorban.
– Ne gondold, hogy nem hallottam, Bestiality Carter – válaszolta Néne, de határozottan volt egy csipetnyi önelégültség a hangjában.
Jövök be reggel korán morcosan, mivelhogy nem mertem a titkárnőre bízni azt, hogy mondja meg három különböző sofőrnek, hogy hova kell menniük (tegnap sikerült két üzemanyagkártyához tartozó pin-kódot összekevernie úgy, hogy azóta sem tudjuk, melyik volt melyiké, úgyhogy nem terhelném ennél is összetettebb bijektív megfeleltésekkel, mindenkinek van valami gyenge oldala), és ülök itt tragikus pózban, mire a sales elémhelyez egy csokoládét majd továbbmegy. Kérdezem, hogy ez meg mi, erre azt mondja, hogy ő nyitott szemmel jár ám, és észrevette, hogy a bordó alapon cseresznyevirágos hátteremet a monitoron lecseréltem feketére, és ebből arra következtetett, hogy depressziós vagyok, ez ellen kíván tenni édességgel.
További csokoládék reményében nem világosítottam fel, hogy igazából csak nem láttam jól magam a világosabb háttérrel, amikor a képernyőt használtam tükör gyanánt rúzsozáskor.
Várom itt a dolgozóban a fiúmat, telefonál csajhang, aszongya, ügyvezetőt neki, de ízibe'. Ráérdeklődtem merészen a keresete céljára, hogy mégis mi végett, azt feleli, az üzleti tanácsadásról elnevezett szolgáltatásukról szeretne pár mondatot intézni felé. Mondom neki, az igazsághoz ragaszkodva, hogy nekem szigorúan meg van hagyva, hogy direkt marketinggel senkit nem kapcsolhatok be (nem tettem hozzá, hogy még így járnak jobban, mert a főnököm valami végtelenül vérfagyasztó hangnemben tud rákérdezni arra, hogy honnan kapták meg a mi telefonszámunkat), erre azt feleli, hogy nem foglalkoznak direkt marketinggel. Rávilágítok, hogy az, hogy így ismeretlenül felhívnak minket, az direkt marketingnek minősül. Azt válaszolja, kedvesen, nem bunkón, hogy köszöni az információt, viszonthallásra, és leteszi.
Igazán nagyon szívesen, gondoltam én, a magentagomb.
Ja, és ma reggel sikerült végre mind a két telefonomat magamhoz vennem (természetesen a másikat csak úgy találtam meg, hogy az egyikkel felhívtam), amit jól is tettem, mert amikor a kolléga már húsz perce késett, akkor észrevettem, hogy hívtak ám engem közben egy munkahelyi mobilról (egy kaptafára kezdődnek ám ők). Vissza is tárcsáztam rögvest, átpötyögve a számot a saját céges telefonomba, mert arról ingyenesen keressük egymást, de az illető pont ekkor csörgött ismét a privát mobilomon, amit ijedtemben beleejtettem a táskámba, és mire előkotortam (a kotrás vége felé leállítottam a hívást a munkamobilon is, hogy mindkét kezemet tudjam használni), addigra a hívó lerakta. Akkor úgy gondoltam, nem garasoskodom, visszazöldgombozom gyorsan a privátról, természetesen ekkor meg a munkahelyin kezdett keresni az illető, el is merengtem azon, hogy ez ugyanolyan, mint amikor szembejön valaki, és mindig ugyanarra akarjuk kikerülni egymást, és ha eléggé egyformán gondolkozunk, akkor akár végtelen ideig is körbecsöröghetjük a másikat mindketten.
A merengésnek az vetette végét, hogy rádöbbentem, miszerint én hívogatom magamat, és a nem fogadott hívás is én voltam korábban reggel, amikor még kerestem a telefonomat. Ez a reveláció – reakciójukból ítélve – többeket már előttem elért a környéken, de jó buddhista módjára megvárták, amíg én is önerőből világosodom meg.
Ezúton is szeretnék tiltakozni a nyolcórai munkakezdés ellen.
Az van, hogy elfogyott a munkám. Mármint magyar használati kéne, csak angol eredetit nem kaptam hozzá, és bár lassan mindent tudok a szerszámgépekről, amit a JCB (igazából a Roadstar) szerint érdemes (olyannyira, hogy ha a fiúm kimondja azt a szót, hogy fúrógép, akkor elüvegesedik a tekintetetem, és akaratlanul is olyan mondatok törnek elő belőlem, mint specializálódott Tourette-szindrómásból, hogy "tekerje a tokmánygallért az óramutató járásával ellentétes irányba, hogy a tokmánypofák meglazuljanak", meg "soha ne érintse a munkadarabhoz a fúrót, amíg az el nem érte a teljes sebességét"*, ez utóbbit különösen fenyegetően tudom artikulálni), de azért még nem érzem érettnek a helyzetet arra, hogy nekiálljak, és kezelési útmutatókat költsek nulláról. Esetleg ha holnapra se küldik meg az eredetieket.
Az új titkárnő meg Danubiust/Juventust hallgat, és önfeledten kacag a Boros-Bochkor szenvedéseken. Nem elképzelhetetlen, hogy valaki véletlenül le fogja önteni a rádiót málnaszörppel.
* és még azt is szeretném megemlíteni, ha már így benne vagyunk a témában, hogy a szellőzőnyílásokat az elzáródás megelőzése végett mindig tartsa tisztán.
– Nem nyitottad ki az ablakot az éjszaka.
– Miért nem nyitottad ki te?
– Mert nem az én dolgom. Az mindig úgy van, hogy te kinyitod, én meg hisztizek, hogy megint kinyitottad.
– Vagy hogy nem.
Nem értem, mi baj van azzal, ha többre értékelem a megszokottat a kényelmesnél.
Jut eszembe, tegnap kiderült, hogy a Márkónak is van blogja a kommunában, mi több, neki már akkor volt, amikor elmaradottabb szerzetesrendek még kézzel másolgatták szorgosan a kódexeket, ennek ellenére felmerült bennem a gyanú, hogy talán nincs teljesen tisztában a blogolás koncepciójával, e tevékenység dinamikus, repetitív jellegével, amely mintegy a dolog gerince és alapvető jellemzője.
De asszem, inkább nem szólok neki, mert kiszámíthatatlan, veszedelmes természete van. A rendszergazdával is kiabált, amikor a rendszergazda a cég költségére el akarta küldeni Svájcba.
settenkedve lopakodó 