Mióta váratlan hirtelenségekkel meggyógyultam, elővettem a nyári ruhatáramat (vö. miniszoknyák, atlétatrikók, térdzoknik és neccharisnyák) és alkalmazom is magamon. Az nem lep meg, hogy azóta a vizuálvezérelt férfikollégáim látványosan örülnek annak, ha megérkeznek, és nem nyafognak, ha menetleveleket kérek tőlük. Azon sem csodálkozom, hogy azóta Tarzan azt, hogy "a mellékletet, holnapra" úgy fogalmazza, hogy "csináld meg ezt a bácsinak légyszi". De azon, hogy ma reggel a Zandi is szóvá tette (túl hirtelen léptem be az irodába, nem volt ideje magába fojtani), hogy milyen jól nézek ki, azon úgy meglepődtem, hogy el is felejtettem dehonesztáló megjegyzéseket tenni a borítékolási technikájára, pedig eltökélt célom, hogy semmiképpen, még tévedésből se tekintsen engem barátnőjének. Ha ez bekövetkezne, akkor a továbbiakban ugyanis fél helyett két és fél órákon keresztül avatna be engem az élete történéseibe.

Mindegy, délután majd kritizálom egy kicsit a módot, ahogy a kávét főzi. Remélem, hogy mivel az ilyesmit mindig a szakmai büszkesége ellen tett támadásnak veszi, ebből észreveszi majd, hogy bunkó vagyok és érdemtelen.