És most írhatnék arról egy megható bejegyzést, hogy Auschwitz, az utazásunk tényleges célja mennyire megrázó volt, de a magam részéről meglehetősen visszásnak találnám a nagyszabású nyilvános megrendülést, különös tekintettel arra, hogy – csakúgy, mint embertársaim legnagyobb része – a munkábajárós útvonalamon strichelő, prostitúcióra kényszerített lányokon se szoktam agonizálni, pedig az most van és itt, illetve valószínűleg én sem venném észre, ha a szomszéd halálra éheztetné a gyerekeit valami vallási vagy egyéb őrületből kifolyólag. Persze látványosabb, és befektetett energia és önvizsgálat tekintetében sokkal olcsóbb és kényelmesebb a holokauszton sírni, csak nem feltétlenül hiteles (személyes érintettség híján).

Én nem hiszek abban, hogy az emberiség ne érdemelne meg bármit, amit önmagával tesz, és abban sem, hogy kevés kivételtől eltekintve az, hogy valaki egy szélsőséges politikai helyzetben a "jó" vagy a "rossz" oldalon találja magát, az feltétlenül az illetőn múlna. Persze mindenkinek megvannak a saját képzelt avagy valós határai azt illetően, hogy meddig menne el embertársaival, ha megtehetné – én például akkor se vagyok bunkó a pincérekkel vagy az agresszív autóvezetőkkel sem, ha ők bunkók velem, nem mert különösebben "jó" lennék, hanem ugyanabból a megfontolásból, amiért nem szemetelem tele más utcáját, akkor sem, ha ő összeszemeteli az enyémet – egyszerűen nem szeretem a szemetes utcákat, és nem akarom a világban elkövetett összbunkóságok számát sem növelni, frusztrálni pedig idegenek nem különösebben tudnak.

Mindkét táborban, ahol voltunk, elkószáltam egyedül lonelywolf módban. Birkenauból a legélesebb élményem az (sajnálom, de tényleg ez az), hogy miután végignéztem mindent, az egyik lerombolt krematórium melletti kis tó partján ültem, szamócát szedegettem, és a békákat fotóztam (az egyik exhibicionista példány esküszöm, modellt állt nekem, ide fordult, oda fordult, közben önelégült arckifejezéssel vartyogott), közben arra gondoltam, hogy azért jól van ez így, hogy én ott ezt csinálhatom.

Auschwitz-I sokkal kevésbé volt szabadtéri, ott a tematikus kiállításokat jártam végig barakkról barakkra, valami hihetetlen mennyiségű archív fotó- és egyéb anyagot néztem végig lelkiismeretesen egytől-egyig a rövidnadrágos turistahordák között cselezgetve. Hiányzott ugyanakkor a másik oldal bemutatása, a németeké (illetve családjaiké), akik csak elmosódott fekete-fehér arcfoltok voltak a képeken, meg némi szigorú kézírás, mert érdekelt volna, hogy hogyan jut el egy egyszerű közember (te vagy te vagy én) odáig, hogy van gyomra megtenni azokat a dolgokat, amiket ott megtettek. Az áldozatok elszemélytelenítése (névtelenítés, kopaszra nyírás, egyenruha) biztos sokat segített, meg a feljebbvalóktól való félelem is, de a tettleges, kezdeményező típusú kegyetlenséghez ennél azért több kéne kelljen. Vagy nem.

Bármilyen kellemes volt is Goa, nem maradtunk ott végig, mert az Aranyháromszöget (Delhi-Agra-Jaipur) az utolsó hétre raktuk, mivel Delhiből indult haza a gépünk. Delhibe nagyon nem volt kedvünk visszamenni, szerencsére a fiúm észrevette, hogy óriásplakátokon a Kingfisherről (miről másról) elnevezett légitársaság Goa-Jaipur járatot hirdet, úgyhogy erre be is fizettünk egy helyi utazási irodában (végül egyébként kiderült, hogy ez volt a legmagasabb színvonalú belföldi légijárat, az Air Deccan – bár csak feleannyiba került, mint bármelyik másik – rettenetesen fapados volt, helyjegy nélkül, külön fizetős kajával, a Jet Air és az IndiGo nagyjából egy szinten álltak, semmi különös, a Kingfishernél viszont kaptunk felszállós cukorkát és egyéb üveggyöngyöket, továbbá volt mindenkinek saját tévéje, amin folyamatosan csekkolni lehetett az utazási információkat, illetve nyolc különböző adás műsorát, az egyetlen rossz pontot azért kapták, mert ugye tiszta piros az uniformisuk, amihez a lányoknak szoknya esetén fáradt répapiros harisnyát kell viselniük, ami szerintem kimeríti a különös kegyetlenség fogalmát, nézni is rossz volt, ez tipikusan az eset, amikor a kevesebb több).

Jaipurban, a Pink Cityben aztán egyszerűen nem kaptunk szállást, pedig az LP tele volt a neten lecsekkolható gyönyörűséges szállodákkal emberi áron, de egyikben sem volt hely (ja, amúgy orvoskonferencia volt, legalábbis az elején Delhiben, ahol sok pénzért akartak nekünk Goába szállást foglalni, azzal ijesztgettek bennünket, hogy egyedül nem fogunk találni, mivelhogy orvoskonferencia van. Ennek ellenére lazán találtunk, végig cukkoltuk is egymást, hogy persze, orvoskonferencia, aztán amikor a reptérre vitt a sofőr, akkor mintegy mellékesen megjegyezte, hogy egyébként azért ilyen nagy most a forgalom, mert orvoskonferencia van, na akkor egy kicsit csendben voltunk), végül az egyik taxis keresett nekünk hotelt, nem volt túl jó, de egynek elment.

Jaipur, bár csendesebb és kevésbé nyüzsgő, mint Delhi, nagyon lepukkant város, itt volt a legnyilvánvalóbb a szegénység. Pink Citynek azért hívják, mert az óvárosi rész házait rózsaszín homokkőből építették, ami ekkora mennyiségben valóban jól is néz ki, vagyis jól nézne, ha nem lenne tele minden utca szemétkupacokkal, amik között szennyvíz csörgedezik. Én Jaipurban szoktam le végig arról a mániámról, hogy a járdán közlekedjek, a járda Indiában nem a gyalogosoké, hanem az építési alapanyagoké, illetve az árusoké (olyan sem volt kevés, hogy a kereskedő konkrétan az úttesten, a zebra egyik végén terítette ki a ponyváját, amin a portékáját tartotta). Ebben a városban sem szándékoztunk sok időt tölteni, egy nap alatt lezavartuk a kötelező köröket, vagyis kezdtünk a Hawa Mahallal, amit az úri hölgyeknek építettek a célból, hogy biztonságból és kényelemből nézhessék az utcai forgalmat, meg ilyesmit, ez van tele ablakokkal csípőmagasságban, amúgy egy meglehetősen kellemes épület, tényleg szép kilátással.

A következő célunk a királyi palota volt, itt fotóztam a csilláron ülő galambokat, meg a hintórestaurátorokat (ők nem a csilláron ültek), meg néztünk fegyvereket, amiket én a buddhista-pacifista-intellektuális hozzáállásommal borzasztó ostoba dolgoknak tartok, illetve volt még ruhamúzeum, stb. Az uralkodói palota mellett helyezkedik el a Jantar Mantar, ez egy szabadtéri interaktív obszervatórium, amit az egyik, asztronómiai érdeklődéssel megáldott maharadzsa épített, és így önmagukban is érdekesek voltak az építményei, hát még ha tudtam volna, hogy mire jók pontosan. Az obszervatórium sarkában egyébként egy népesebb majomcsalád lakott, akiket hosszan fotóztam, csak aztán egy félreértésből kifolyólag a majomanyuka odajött, és addig rikácsolt, amíg arrébb nem mentem. Ezután következett a villásreggelink, amit egy ötcsillagos szálloda szabadtéri éttermében költöttünk el, csicsergő madarak, csicsergő majmok és ugrándozó mókusok között, ráadásul két pincér is ott állt körülöttünk, és azt nézte, hogy mikor fogy el valamelyikünk poharából az innivaló, akkor töltöttek, vagy mikor ugrik fel valamelyikünk (én), hogy a mókusok után szaladjon fényképezőgéppel, mert akkor tartották a széket, illetve egyáltalán, mikor kívánunk bármit is, mindezt egy nagyjából fejenként 2000 ft-os fogyasztásért.

A következő állomásunk a vízipalota volt, ami idén csak füves palota, mert két éve nem esett az eső, aztán elautókáztunk a hegyekbe, a Borostyán-erődhöz, amihez vagy két kilométeren keresztül kellett felfelé kutyagolni, hálistennek engem a fiúm felhúzott végig, mert ő szereti az ilyesmit, én meg mondogattam neki a kezén lógva, hogy nézd már, mennyivel lassabbak nálunk a Gináék, az indiai fiúk meg megtapsolták a tetejénél. Ez az erőd egyébként nem volt annyira érdekes, a szokásos szép kilátás, olyan helyiségek, amibe oda kellett képzelni, hogy mi volt ott régen, viszont ha nem kérünk túravezetőt, valószínűleg még ma is ott bolyonganánk, annyira zegzugos az alaprajza.

Jaipurban végül is csak ezt az egy napot töltöttük, nem voltunk ott annyira szívesen, másnap indultunk taxival Agrába. Tadzs Mahal, meg minden.

A februárban meg azt nem szeretem, hogy ilyenkor mindenki olyan lírai lesz, lírai a glória, annyira, hogy már nem is ír, csak engem kérdezget, hogy azt úgy értettem-e, lírai lett a rendszergazda, főleg, miután megnéztük a Lorát, előtte azért rutinból tett még megjegyzést a seggem méretére, de a leglíraibb én voltam Goán, február tizennegyedikén éjszaka, amikor egy sörrel és egy doboz cigivel (hogy punkos elemeket vigyek a lírába) mentem le az óceánpartra sírni, és ehhez a tervhez tartottam is magam végig, pedig közben valamikor füves cigivel is megkínált két brit srác, amit követően hazáink oktatáspolitikáját hasonlítottuk össze, én szipogva, de a mienk olyan is, a parton pedig mindenütt kicsi tüzek égtek kicsi asztalokon, a párok miatt.

Goában a fiúk motort béreltek, és a legtöbb nap olyan volt, hogy reggeli után felültünk, és elindultunk megnézni egy északi erődöt (ami nem volt nagy szám, de közben találtunk egy nagyon szép, sziklás tengerpartot, meg egy elhagyott homokos strandot, ahol rajtunk kívül csak egy középiskolás krikettcsapat volt, illetve egy vendéglős, aki narancslét és hasist szeretett volna eladni nekünk), vagy egy halászfalut délen, vagy az egyik nemzeti parkjukat, a little depressing zoo-val, a lonely planet alapján, de ezek pár napon belül elfogytak, és a többiek a Szervezett Kirándulások felé kezdtek kacsintgatni, pedig megnézhettük volna például a híres vízesésüket is (a harmadik legnagyobb a világon, vagy mi), amiben ugyan az évnek ebben a szakában nincs víz, de legalább idegenvezető sem, illetve biztos maradt még két vagy három templom az államban, amibe még nem mentünk be, ennek ellenére két utat is lefoglaltak egy helyi utazási irodában.

A delfinesre kategorikusan kijelentettem, hogy én ugyan nem megyek, már csak a kis hajókon rámtörő tengeribetegségem miatt sem, és ez utólag nagyon bölcs döntésnek bizonyult, előző este ugyanis prolongáltan ananászlevet ittunk fehér rummal a Ginával, és ott Goán nagyon ütős ám az ananászlé. Rádásul kevertük is, mert az első helyen, ahol vacsoráztunk, egy idő után kihozták a számlát kérés nélkül, mintegy jelzésértékűen, és akkor már csak egy kört sikerült még hozzáíratnunk, utána át kellett mennünk egy irish pubba, ahol nagyon szép, kagylóhéjból készült lámpa volt (mint minden más étteremben is), a Gina ragaszkodott is hozzá, hogy egy olyan kagylót szedjenek le neki, mert ő haza akarja vinni, de aztán sikerült lebeszélni. Aztán a bejáratnál volt egy vicces indiai, aki ott ült, és én mutattam a Ginának, hogy nézd, ez nem bábu, hanem igazi ember, és akkor mindketten az arcába hajoltunk, és az ember pislogott, szóval tényleg nem bábu volt, mi pedig ezen nagyon sokat nevettünk, de aztán a fiúk elkezdtek minket lökdösni arrébb. Egyáltalán, végig lökdöstek, pedig amúgy nagyon békésen haza tudtunk volna andalogni, egymásra borulva, és azokon a dolgokon nevetgélve, amiket kimondtunk, de hát a fiúk már csak ilyenek, nem finomak és szellemesek, hanem lökdösősek. A szállodában is mondták, hogy most már fejezzük ezt be, maradjunk csendbe és menjünk fel, mintha sietni kellett volna valahova, pedig kitaláltunk egy tök jó játékot, hogy én tologassam a Ginát abban a gurulós székben, amit a hallban találtunk. Utólag azt állították, hogy az a gurulós szék egy rendőré volt, aki a szálloda tulajdonosával együtt kicsit zavarbajőve bámult bennünket, ezt pedig mi észre se vettük, ami azt bizonyítja, hogy a pasik egyrészt ugyan lökdösősek, másrészt viszont kitűnő, éles megfigyelőképességgel rendelkeznek, és semmi nem kerüli el a figyelmüket.

És akkor másnap nagyon örültem, hogy nem kell hétkor felkelnem, és hülye delfineket néznem, hanem tízig a sötétben fetrenghetek, a kedves Quarelinnel meg a kedves palackozott vízzel, aztán tízkor valahogy összevakartam magam, és kivánszorogtam a könyvemmel a strandra, de leginkább csak kötelességtudatból, meg bementem a szomszéd kisközértbe, vagy mibe, és vettem a nemisbékának olyan dolgokat, hogy bambuszrügy (felezett) meg pipacsmag (nem mák, ez homokszínű), gondolván, hogy ő biztos tud mit kezdeni az ilyesmivel. És akkor megjöttek a többiek, és eléggé ki voltak készülve, mesélték, hogy láttak másfél delfinhátat, amiket több csónak kergetett, és egy debella orosz nő a fiúmmal flörtölt úgy, hogy mindig lefröcskölte (úgy tűnt, ez volt számukra a legmeghatározóbb élmény a kiránduláson), a többi időben (szumma 6 óra) nagyrészt azt várták, hogy hazamehessenek.

A krokodilozás alól viszont nem tudtam kibújni, arra muszáj volt elmenni, pedig nem akartam. Ezt az eseményt P. “Call Me Jake The Snake” Lobo szervezte, aki egy vidám fickó volt, bár több ékszert viselt magán, mint én az elmúlt egy év során összesen, és az útleírás mangrovemocsarat, madarakat, lepkéket és krokodilokat ígért. A taxi két, kb 40 személyes motoros csónakhoz vitt minket, és az út során kiderült, hogy Goában minden kingfisher, nem csak a sör, meg az egyik légitársaság. Amikor már huszadszor mutatott rá JtS egy huszadikfajta madárra, hogy ott is egy kingfisher, akkor esküszöm, majdnem belöktem a vízbe, ráadásul utána elkezdte azt csinálni, hogy rámutatott a zavaros szürke sósvízű folyóban egy pontra, és extatikusan kiabálni kezdett, hogy nézzünk oda, ott egy krokodil, jaj ne, pont lement a víz alá. Az út vége felé tényleg láttunk egy krokodilhátat, szerencsétlent ráadásul a két nagy csónak folyamatosan üldözte, mondtam is, hogy én ebben nem kívánok részt venni, és inkább a folyóparti halászokat bámultam, akik apálykor kiszedik a halakat a hálókból, de soha többet nekem szervezett tripet, mert nem jó dolog az.

Felkerültek az indiai fényképek a világhálóra, itt lehet őket megnézni. Egy oldalon max 25 kép van, a nagyobb mappáknál érdemes a "következő oldal" gomb használatában rejlő lehetőségeket felderíteni.

Aztán Delhiből elrepültünk Goára, ami egy parti állam, konkrétan nyugati parti állam, egyben wormhole a civilizáció felé, például ott felvehettünk pántos pólót, és alig dudáltak, állítólag a portugál megszállás egyenes következményeként. Goában egyébként minden vagy tehén, vagy taxi, vagy pálmafa, vagy keresztény templom (egyébként amennyi vallásuk van, annyira meglepően toleránsak is egymáséival, az egyik hindu sofőrünk is keresztett vetett a nyugati templomok előtt, mondván, hogy az is isten), szóval meglehetősen praktikus hely, egymásba érő kicsi településekkel végig az óceánparton.

Az indiai ember megismerését, mint olyat, nem könnyítette meg számunkra, hogy vagy oroszul beszéltek hozzánk (valamiért kilencven százalékuk első látásra eldöntötte rólunk, hogy oroszok vagyunk), vagy egy olyanfajta angol nyelven, aminél minden mondat után megkonzultáltuk egymással, hogy ez vajon azt jelentette-e, hogy alacsonyan szállnak ma a kerecsensólymok, vagy azt, hogy tíz óra után bezár a vendéglátó egység, majd a konszenzusunk értelmében folytattuk a beszélgetést. A három kötelező kérdést például nagyon hamar megtanultuk, az első az volt, hogy honnan jöttünk, erre egy idő után a fiúk azt mondták, hogy Töltöttkáposzta, amire ugyanaz az elgondolkozó tekintet és a szó megismétlése volt a reakció, mint a Hungaryre, a második kör volt az, hogy először vagyunk-e ott (ez konkrétan úgy hangzott általában, hogy füssim?), a harmadik pedig hogy mióta/meddig. Ettől a forgatókönyvtől egy üdítő kivétel volt, amikor első esténk során Goán, a Calangute Beach egyik éttermében azzal fogadott a tulaj, hogy ugye észtek vagyunk, mert ő nagyon szereti az észteket. Mondtuk neki, hogy nem, de majdnem, majd továbbeveztünk arra a témára, hogy mit szeretnénk enni, és az összes útikönyv fekete keretbe foglalt étkezési tanácsai ellenére rendeltünk seafoodot, zöldségköretet, gyümölcssalátát, amiket a mosatlan kezünkkel tömködtünk magunkba, miközben a Gina egy helyi, láthatóan valami betegségben szenvedő kutyát simogatott, mégis csak a magashegyi betegség, meg később a napszúrás okozott emésztési problémákat, gondoltuk is, hogy csinálunk majd egy útikönyvet kimondottan a Három Testvér kajáldáin edződött gyomrú kelet-európaiak számára. Goán egyébként végre felszolgáltak marhahúst is (itthon talán havonta egyszer eszem vörös húst, de ott nagyon rámtört a tiltott gyümölcs utáni vágyódás), még ha nem is voltak teljesen tisztában azzal, hogy mit is kell vele csinálni, illetve hogy miért is akarnánk mi tehenet enni. Az egyik étteremtulajdonos például hosszan magyarázta nekünk elszörnyedve, hogy de hát a bécsi szelet az kenyérmorzsába van forgatva, rendeljünk inkább valami dhalt, majd végső érvként bevetette azt is, hogy de hát az nagyon vékony hús, és ezt követően kihozott egy másfél centi vastag rántott szeletet, a másik meg kategorikusan kijelentette nekem, hogy az a marhás kaja, amit rendelni szeretnék, nem finom, úgyhogy egyek inkább olyan spenótos csirkét. A friss gyümölcslevek (papaya, dinnye, eper, mangó, stb) viszont utolérhetetlenek voltak, a gyümölcssaláták szintén, és mindenhol adtak palacsintát. Olyat, mint a magyar, csokival, vagy kókusszal, esetleg citromdzsemmel.

Ja, utolsó este visszamentünk az első étterembe, ahol azzal köszöntött bennünket a tulaj, hogy mennyire örül nekünk, észteknek, úgyhogy akkor rendíthetetlen elszántsággal marhahúsos makarónit rendeltem, mert az észtek azok már csak ilyen kemények.

Megérkeztünk azóta szerencsésen, ki is aludtam magam, és már csak akkor hányok, ha eszem, de térjünk inkább vissza Delhire.

Szóval előző este fél tizenkettőkor még egy utazási irodában ültünk szállás után vágyva, és a Gina valószínűleg érezte, hogy el vagyok kettyenve, mert egyszer csak különösebb átmenet nélkül előszedte a törölközöjét a zsákjából, elém tartotta, és lelkesen azt mondta, hogy nézd, lucia, Benetton, rá van írva!, majd bátorítóan mosolygott rám (ez a kommunikációs próbálkozása tartalmilag egyébként nem fügött össze semmilyen korábbi, vagy későbbi beszélgetésünkkel, meglehetősen lynches volt, de akkor már nem próbáltam értelmet keresni a történésekben). Reggelve kelve kiderült, hogy Delhinek tényleg a klímája a legnagyobb előnye, így februárban 20-25 fok volt, ami nem akadályozta meg a helyieket, hogy a télnek megfelelően öltözködjenek, vö.ing, pulcsi, kabát, viszont a lábukon a nők szandált viseltek, zokni nélkül (egyszer próbáltam harisnyát venni egy puccos boltban, ahol a ruhaárak megközelítették az itthoni összegek felét is, és ott nagyon szomorúan azt mondták nekem, hogy hiánycikk egész Indiában), és a kilátszó bőrfelületeiket úm. láb- és kézfej hennával festik mintásra, ez néha, ha álmosan és felkészületlenül éri az embert, riasztó bír lenni.

Aznapra egyébként megvettünk egy embert, aki körbevitt minket a városban, megmutatva a nevezetességeket, például az Indira Gandhi múzeumot (kemélyi szultusz), a lótuszvirág alapú templomot, amibe csak cipő nélkül szabad bemenni, erre pedig nem voltam hajlandó, elvből sem, úgyhogy inkább az embereket fényképeztem a kertben, meg egy nagyon szép másik, homokkőből faragott templomot, ahova semmit nem volt szabad bevinni, mert pár éve felrobbantották a bejáratát, ennek a falai konkrétan elefántokból voltak, és mindegyik másféle arcot vágott, illetve tele volt a köréje csatolt kastélyudvar szerű rész is olyan faragott ábrázolásokkal, amiket csak azokon a helyeken lehet találni, ahol rengeteg ember van, és ahhoz képest kevés munkahely, itt bóklásztunk körbe, és arról beszélgettünk, hogy a fiúm hány másodperc alatt szaladna fel a falra, illetve hogy nézze meg azt a kicsi elefántot is, milyen aranyos.

Aztán dél körül bementünk ebédelni egy mekibe (volt ugye az a lehetőség, hogy turistásak leszünk, meg az, hogy esetleg napokig hányunk), ahol kisebb probléma adódott. A Gina utólag rekonstruálta a belső monológját, ami úgy szólt, hogy észrevette az epres milkshake-et az étlapon, és ennek nagyon megörült, fel is idézte magában, hogy már tíz éve nem ivott ilyet, pedig hogy szerette annak idején, úgyhogy vidáman rendelt egyet. Azt a részt viszont elnyomta magában, hogy azért nem ivott tíz éve, mert laktózérzékeny, úgyhogy az elkövetkezendő fél napban nem volt túl jól, de nagyon hősiesen viselte, csak néha rángott meg az arca, mint a partizánoké szok a kínzócölöpön, és még a mániákus könyvesboltozásomat is kivárta türelmesen, aztán estére, amikor visszamentünk a Connaught Place-re (nagy, kör alakú turistás rész a belvárosban, már ha egy tizenötmilliós helységnek van ilyenje), már egész fitten utasította vissza a szegényebb sorsú indiai hölgyek és gyermekek ajánlatait, miszerint adjon nekik tíz rúpiát, esetleg ötöt.

A mai nap meg egyebkent (csak igy kozbevetoleg) olyan volt, hogy reggel a Tadzs Mahal talapzatan ucsorogtem es lobaltam a labam, kesobb vettunk szarit Agraban (a proba soran, amihez manualt is mellekeltek, teaval kinaltak minket), majd a Pizza Hutban konkretan tancoltak az ebedhez a pincerek, kortars zenere. Csak ugy mondom.

Aztan februar hatodikan visszaautoztunk a repterre (100 km kb 3 ora alatt, az ittletunk nagy reszet mindenfele kozlekedesi eszkozokben toltottuk, a riksatol a taxikon at ot kulonbozo legitarsasag gepparkjaig), hogy ott majd veszunk jegyet Delhibe, egy napot pihenunk, majd megyunk tobvabb Goaba, es ezt szerencsesen ossze is hoztuk. A repuloteren lecsekkoltam a konyvesboltokat, a bestsellerek itt is Coelho, Dan Brown, es (valami rejtelyes oknal fogva) a The Nine Core Values of the Japanese Businessmen, szoval ugy nez ki, vannak memek, amik univerzalisan dominansak szerte a vilagban, legyen szo himalajai kis falvakrol, vagy nyugati nagyvarosokrol. Ja, egyebkent itt nagyon gyakran szembejon a Google cimu konyv is, szoval ugy tunik, nincsenek teljesen tisztaban az interaktiv keresomotor koncepciojaval (de lehet, hogy csak aramszunet idejen hasznaljak, ami naponta kabe otszor elofordul).

Delhi egy budos nagy Pest, Buda nelkul, lenyugozo forgalommal, es egy McDonald`s-zal, amiben egyedul a McChicken a megbizhato sarokpont, a tobbi vagy csip, vagy borsobol van. A forgalom ugy nez ki, hogy biciklik, (elvben kitiltott) riksak, autoriksak, kulonbozo autok, motorok, teherautok es szamar, lo, idonkent teve vontatta jarmuvek szaguldanak harminccal, kulonosebb tekintet nelkul a savokra, es folyamatosan dudalva. Az autok tukre be van hajtva (kulonben valoszinuleg letorne), ezert aki hatulrol elozne, az altalaban dudal es villog, minden negativ felhang nelkul. A motorokon altalaban legalabb ketten ulnek, de gyakran akar egy egesz csalad is, papa, mama, ket gyerek, egy SUV meretu autoban pedig korulbelul huszan, es ebben nincs koltoi tulzas. A szembejovo forgalmat a legtobb helyen egy 40-50 centi magas padka valasztja el, ez ugyan nem akadalyoz meg senkit a szembemenesben, csak elotte korulneznek, es ugy fordulnak vissza a “rossz” oldalon, ha tul messze van a kovetkezo visszakanyarodasi lehetoseg. A forgalomnak koszonhetoen egyebkent Delhiben folyamatosan szmog van, a nap akkor se latszik, ha derult az ido.

Ami szallodat eloszor kineztunk, az a bazar mellett volt, de naluk mar nem volt hely, sot, a kornyeken sehol, ugyhogy egy kisebb affer utan, ami az elso es a masodik felajanlott ar kozotti pozitiv elojelu kulonbseggel volt kapcsolatos egy lepusztult helyen, bekopogtunk egy utazasi irodaba, ahol szereztek nekunk szobat (kb a szokasos ar ketszereseert, de ez is csak 1500 rps / fo / ej volt). Ehhez az estehez kapcsolodott meg a McDonalds, ahol kulon ember volt arra, hogy az ajtot nyissa, es az, hogy – mivel az utcan senki nem ertette azt, hogy mi az az internet, es mi mire akarjuk azt hasznalni – elobb talaltunk utazasi irodat, ahol jegyet vehettunk Goaba, mint netcafet, es itt lattam eloszor olyat is, hogy felpucer kisgyerekek a porban a kezukbol eszik a piritott tesztat, ebbol kabe nyolcvanat per negyedora (visszagondolva, fent eszakon teljesen decens nepek eltek). Kesobb lesznek meg viccesebb postok is, de Delhi nem egy vicces varos.

Igazából úgy tűnik, hogy elkiabáltam ezt a depresszió dolgot, valószínűleg csak éhes voltam, vagy valami, és közben rengeteg dolgom van, a munkahelyen például mindenkinek tegnap jutott eszébe, hogy még mit is kéne megcsinálnom ebben a három napban, a titkárnő meg elegánsan most intézi magánügyeit munkaidőben, amíg még itt vagyok, úgyhogy az ő feladatai is a nyakamba szakadtak (ez de igazságtalan már, hogy neki például nem kell előre ötszáz telefont felvennie, ha szabira megy), ráadásul egy lehetséges maszekmeló ígérete is a láthatáron, de ehhez minőségi próbamunkát kéne nyújtanom.

A holnapután induló ázsiai turnéhoz nagyjából minden egyben, zsákot kaptam kölcsön élettársi kapcsolatom révén, napszemüveget előre vettem (muszáj a hegyek miatt, egyébként nem bírja a szemem, de a Gina például nagy igazságot mondott, amikor felhívta arra a figyelmemet, hogy hajpántként is nagyon jól hasznosítható), lonelyplanetünk van, <1 kg hálózsákot szintén vettem, három kilót leadtam, úgyhogy minden a tervek szerint. A rendszergazda egyébként a következő három hétre (plusz mára) tervezett volna izgalmasabb közös programokat (maffia, művészlátogatás), mondta is, hogy igazán abbahagyhatnám már ezt az indiahülyeséget, legyen inkább új hobbim, ráadásul a glóriával sem mentünk már másfél(!!) hete kocsmába, pedig az mindig tanulságos, nem beszélve arról, hogy most értünk a kapcsolatunk azon izgalmas szakaszába, amikor ő könyveket hoz nekem, és ruhákat tervezünk varrni neki (magamnak egyedül is szoktam tervezni, de az úgy nem annyira érdekes), szóval most hold gomb, aztán mire visszajövünk, tavasz legyen ám.

Tegnap voltunk a Gináéknál, és tovább konzultáltunk a Varázsos Indiáról (négyből hárman diétázunk, viszont amit vendégségben eszünk, az közmegegyezés szerint nem hizlal). Tanulságos volt, például amikor mondtam, hogy talán az nem lesz túl praktikus, hogy nekem naptár szerint pont a hegymászós rész alatt fog megjönni, akkor a fiúm empatikusan felajánlotta, hogy rábeszélhetem őt arra (ezt a részt olyan önfeláldozó hangsúllyal mondta), hogy menjünk a tervezettnél magasabbra, mert tapasztalatai szerint amikor a szervezet az életbenmaradásért küzd, akkor nem fordít felesleges energiákat olyasmire, mint a menstruáció. Aztán megbeszéltük azt is, hogy ki mit visz, mondtam, hogy viszek egy meleg szett ruhát, meg egy hideget (a Ginának ezt úgy fogalmaztam, hogy voltak benne olyan kifejezések, mint "homokszínű, vagy bézs vékony vászon csípőnadrág"), a többit megveszem ott apránként, mert nem akarok cipelni, a Gina pasija meg kijelentette, hogy ő is csak a legszükségesebbekre gondolt, hozza például a DVD lejátszóját, szóval úgy tűnik, nem azonosak a prioritásaink. A bakancson még gondolkozom, mert beszéltünk arról is, hogy ma kéne menni a legendás Ráday utcai boltba, és elmélázva hozzátettem, hogy pirosat szeretnék (na jó, előtte mondtam, hogy B vagy C), a Gina meg megkérdezte, hogy akkor hány literes hátizsákot is mondtak a fiúk, 8-ast? És ennél a pontnál a fiúm nagyon csúnyán röhögött, és azt mondta, hogy ez egy komoly, sportorientált bolt, és ha mi oda beállítunk ketten, aranyosan azzal, hogy az egyikünk piros bakancsot szeretne, a másikunk meg nyolcliteres hátizsákot, akkor onnan minket nagyon ki fognak dobni további kérdések nélkül (úgyhogy feltétlenül szólnom kell még a glóriának, aki jön, hogy ne hozza ott szóba a "szexies bakancsokat" se, amiket tegnap, mint vágyának tárgyait megemlített).

Hát ilyenek vannak.

Kicsit sem lehet rámfogni, hogy lélekben gyenge lennék, vagy ne bírnék szembenézni a sorsommal. Amikor tegnap észrevettem magamon a kolera és a tífusz kezdeti tüneteit egyszerre, akkor nem is pánikoltam be nagyon, és tagadásba sem menekültem, noha ha elég erősen figyelek a tükörbe, akkor némi elsárgulást is detektálok, ami a fertőző májgyulladás biztos jele. Ezeket a kórokat valószínűleg az internetről kaptam el, amikor azt kerestem, milyen oltásokat javasolnak ha a mesés Indiába, a rubintgyűrűk, a jógik és a vérhas hazájába akarunk utazni. Mert oda akarunk, februárban, a Gináékkal, akikkel erről a témáról szombaton konzultáltunk is, némi tatárbifsztek és rakottkrumpli felett. Az útvonalterv pillanatnyilag úgy néz ki, hogy Delhi – Agra – Jaipur – Kalkutta – Darjeeling – keleti part – nyugati part – Delhi, hátizsákkal, egyébként ezzel kapcsolatban az volt a benyomásom, hogy a Gina, bármilyen régen is ismerik egymást, még soha nem utazott a fiúmmal sehova, mert egyrészt lelkes volt, másrészt beleegyezett abba, hogy megkukkantsuk a hegyeket is északon. Én viszont rögtön észrevettem a gyanús jeleket, például a fiúm valamelyik este, mintegy mellékesen megkérdezte, hogy milyen magasban vagyok képes még életben maradni, másrészt most írta, hogy kapott kölcsön egy "Trekking in the Indian Himalaya" c. könyvet, már látom magunkat, ahogy megyünk felfelé a világ legmagasabb hegységében, és ott is mindig olyanokat mond nekem, hogy nézd, innen már nem is emelkedik, meg mindjárt ott vagyunk a tetején, most már ne álljunk meg. Mondjuk ennek jó oldala is van, például a hegyekben állítólag ritka a kolera, meg a vérhas, ott inkább a fertőző agyhártyagyulladás dívik, mindenesetre viszek lázcsillapítót, teát viszont úgy gondolom, nem lesz muszáj cipelni.

Megjöttünk egyébként Prágából szerencsésen. Van velem ez a dolog, hogy meg vagyok róla győződve, hogy senki nem szeretheti szívből a klasszikus zenét, aki sok ilyet hallgat, annál reflexből mindig mindenféle mögöttes indokokat keresek, a sznobságtól a szeparációs szorongáson keresztül a szociopátiáig (ne próbáljatok meggyőzni, hat éven keresztül heti három alkalommal jártam zongorára és szolfézsra, rengeteg klasszikus darabot el tudok dúdolni, de soha nem jött át, hogy mire megy ki ez az egész), na és a klasszikus típusú, templomnézős-turistaéttermes utazásokkal is így voltam eddig, hogy azt hittem, olyanra csak az ilyen nagyon felnőtt, unalmas emberek mennek, meg olyan párok, akik egyforma dzsekit viselnek. Prága nekem olyan volt eddig, hogy jó-jó, szép a Staromestské Námesti, meg a Karlovy Most, de ezekből az ember éppen eleget lát útban valami valóban érdekes helyre, amikor viszont a rendszergazda ugyanabban a 24 órában másodszor akart felmenni a várba, akkor felmerült bennem, hogy esetleg nem mindenki ugyanúgy gondolkozik, mint én. Prága nekem eddig mindig ilyen laza, szórakoztató, meglepetésekkel teli hely volt, ahol rengeteg érdekes külföldivel meg lehet ismerkedni, és tele van ilyen angol nyelvű könyvesboltba illesztett kávézókkal, ahol sajttortát kapni, meg spontán Saudek kiállításokkal, és ilyen árkádok alatt átmenős útlerövidítésekkel, ehhez képest most leginkább ilyen prágaiképeslap-túrán voltunk, avagy útikönyv abridged.

A társaság viszont jó volt, leszámítva azt a másfél órát, amikor minden óvintézkedés ellenére szóba került valahogy a hűség/hűtlenség témaköre, és a rendszergazda ismét kifejtette, hogy neki mennyire beválik az az életstílus, ami a hűtlenségen alapul, és a megcsalás tapasztalatai szerint csak jót tud tenni egy kapcsolatnak (természetesen ezúttal is visszautasította azt a feltételezést, hogy az, ha a párja akaratától függetlenül ő mással is él nemi életet párhuzamosan, megcsalás lenne), és mindenki hülye, illetve hazudik önmagának, aki nem így gondolja, de ennél a résznél kicsit arrébb mentem a kávézóban, és elszámoltam ötszázig (már komoly tapasztalataim vannak ezzel az élethelyzettel kapcsolatban, mármint azzal, amikor a rendszergazda a hűség témakörében nyilatkozik, ez az, amikor a resistance is futile találkozik a hagyd magad, könnyebben szabadulsszal, és akkor nemesb a lélek ha tűri). Mindenki más példamutatóan viselkedett.

Ami újdonság volt, és pozítív, az az, hogy a Václavské Námestin található, a matrjoskáról elnevezett orosz étterem nagyon ott volt, kiderült például, hogy ugyanazokat az orosz kajákat, amiket a menzán annyira utáltam, jól is el lehet készíteni, egyedül a kiszolgálás volt egy kicsit életszerűtlen, a pincérlány például mindig kihozta, amit kértünk, illetve soha nem tett úgy, mintha nem értené, amit mondunk, és nem is érdekelné különösebben, szóval ilyen dekadens, vendégközpontú, ál-orosz hangulatú hely volt. Futott még a Náprstkován található Krasny Ztraty irodalmi kávézó, ahol megismerkedtem a rakvička nevű süteménnyel (olyan, mint a piskóta, csak édesebb és ropogósabb, tejszínhabbal kell enni), ez utóbbiból időközben majdnem két doboznyi elfogyott. A kedvenc Globe könyvesbolt és kávézómban viszont előző nap vették meg az utolsó nájtvoccsot, úgyhogy miután rövid ideig szemeztem egy Chomskyval, úgy döntöttem, én most duzzogok és nem veszek semmit.

Az út tanulságán még gondolkozom, de valami olyasmi lesz szerintem, hogy néha ki kell lépni a sör és a könyvek, illetve a központi fűtés bűvköréből ahhoz, hogy az ember egy turistákkal terhes híd közepén mínusz öt fokban újabb megerősítését nyerje annak, hogy milyen jó dolgok is a sör és a könyvek, nem beszélve a központi fűtésről.

Egyébként ez a prágai szervezkedés a szokásos koreográfia szerint zajlik, fel is hívott tegnap őrjöngve a rendszergazda, hogy ő soha többet klubtagokkal semmit. Az alaphelyzet ugye az volt, hogy megyek én, a fiúm, Zs1, Zs2, Zs3, a rendszergazda, a főnököm + 1 fő. Időközben kiderült, hogy a fiúm ügyel, nem baj, legalább beférünk a Zsékkel a rendszergazda autójába, majd kiderült, hogy a főnököm egy nappal korábban menne, és csak két napot maradna, én akkor a szokásos módon, semmilyen választási lehetőséget nem óhajtván figyelmen kívül hagyni, párnaponként változtattam azon a koncepción, hogy akkor én most kivel szándékozom menni és jönni, mind a négy kombinációt végigvéve. Tegnap viszont kiderült, hogy a Zsék valószínűleg mégsem jönnek, úgyhogy a rendszergazda kijelentette, hogy ez innentől lastminute, majd 26.-án értesít, hogy akkor megyünk-e és kivel. Egyáltalán, mikor.