A fiúm meg úgy áldozta fel magát Kijevben, hogy eljött velem templomokat nézni, meg még könyvesboltot is, pedig egyik sem szívügye. Én sem kedvelem különösebben a templomokat, csak rámtört valami ősi turista-ösztön, és nem voltam képes ellenállni nekik, pedig kimondottan rondák voltak (az oroszok igazából ahhoz értenek, hogy nagy, működő és tartós dolgokat készítsenek, nem pedig ahhoz, hogy szépeket. A színekről például fogalmuk sincs). Azért információáramlás szempontjából hasznos volt, hogy nem egyedül mentem várost nézni, mert így megtudtam, hogy melyik épületre lehet kívülről könnyen felmászni (a nagy kék templomra, meg a városházára), noha azt soha nem fogom megérteni, hogy hogy lehet megkapaszkodni valamin, ami átlagban függőleges.

A tudásról elnevezett könyvesbolt az amolyan zarándokhelyünkké vált, már első este felfedeztük, amikor sörrel a kézben andalogtunk a valamilyen proszpekten, ami egyben volt nem keskeny sétálóutca, illetve kétszer ötsávos autóút (meg lehet oldani, csak elég szélesre kell hagyni a házak között a helyet). Szóval ott mászkáltunk hárman, és akkor egyszer csak mondta a fiúm, hogy nézd, ott egy könyvesbolt, mert (noha ezt nem érti bennem) tudja, hogy én szeretem az ilyesmit, aztán, mielőtt bementünk volna, még félórát ácsorogtunk előtte a sör befejezése végett,és akkor került szóba köztem, és a harmadik utas között, hogy mi mennyire szeretjük a Pratchetteket, és hogy mindketten a Mortot olvastuk először, meg asszem, még idézgettünk is geek módon. Aztán a fiúm is megkísérelt beszállni ebbe a bondingba, és azt mondta, hogy noha olvasott három Pratchettet, azok nem maradtak meg benne, szemben például a Csendes Donnal, aminek az 1000+ oldalát két nap alatt lenyomta egyszer egy hegyen. A fiúm egyébként érdekes ilyen szempontból, egyrészt nem hisz a könyvekben, másrészt viszont a) mindent olvasott már, b) van ez a két alapmű, amiket kívülről fúj, az egyik a Csendes Don, a másik az Állattartási technikák (nagy alakú, 5 cm vastag kiadvány), és az ezekből merített tudása az élet minden területén kamatoztatható; az ugye már említettem, hogy Kazahsztánban hogy el tudott beszélgetni az ottani agronómusokkal a fejőgépek kehelyfelhelyezési algoritmusáról, de például, mivel a Csendes Donból megtudta, hogy az ukránokat hoholnak kell nevezni, ha nagyon meg akarod őket sérteni, Ukrajnában is simán be tudott volna szállni egy sértegetési kontesztbe, lásd még “mit tudsz te a trágyázás rézsűszögéről, te hohol?”

Aztán nem mentünk be a könyvesboltba, mert akkor még nem volt nálunk pénz, csak visszafelé, amikor is megtudtam, hogy Coelho-t Коэльо-nak írják. Meg azt is megtudtam, hogy nem csak ez a külön országosdi, de a külön nyelv is tiszta sznobság az ukránoktól, mert az ukrán az igazából orosz, csak rossz helyesírással. A könyvesbolt kínálatának nagy része egyébként orosz nyelvű volt, amit nem csodálok, én is nehezen tudnék válaszolni a soroljon fel hármat híres ukrán íróink közül kérdésre.

Aztán az utolsó nap majdnem tragédiába fulladt, mert addigra én is vettem fel pénzt, és azt a könyvesboltban szándékoztam elkölteni, de annak az ajtajára negyed tizenegykor (elvben tízkor nyitott) kirakták, hogy technikai okok miatt zárva. Szerencsére erről, amikor dél fele visszanéztünk, kiderült, hogy csak vicc volt, úgyhogy beszereztem egy Ukrajna autóstérképet, illetve egy orosz nyelvű segédkönyvet a kínai hieroglifák megtanulásához (én a szótárakat és a nyelvkönyveket gyűjtöm, sokáig nem is voltam benne biztos, hogy melyik nélkül nem tudok élni, a bestsellergyanús Azonos alakú ukrán és orosz szavak nélkül, vagy az Orosz-vietámi szótár nélkül, de végül győztek a hieroglifák). Ezután még benéztünk a helyi ГУМ-ba, amit itt ЦУМ-nak hívtak, és ahol sikerült kapnom podsztávkát, amit iskolában mindig használnunk kellett (ez olyan eszköz, ami egy bizonyos határok között mozgó, a függőlegeshez közelítő szögben megtartja a könyvet kinyitva), a fiúk meg unatkoztak, de utána találomra felsétáltunk a közeli Gellérthegyklónra, majd utólag az útikönyvből megállapítottuk, hogy naturalborn turista módjára ösztönösen megtaláltunk mindent, amit a gájdok ajánlottak volna, hurrá. A Gellérthegyen egyébként vidámpark volt, kicsit rosszul is lettem a látványtól (nem bírom ezeket a forgó meg lengő dolgokat). A végén Vaszilij, aki ekkor már kedves mosollyal, és kétszer is mondta, hogy zdravsztvujtye (ez tőle szószátyárságnak számított) értünk jött rendben, aztán repültünk még egy aligot, és otthon is voltunk.

Mondjuk igazából nem tudom, mit csináltunk volna ott, ha nem három napra megyünk, hanem egy hétre (elszomorítóan kevés felrobbant atomerőművük van az ukránoknak), de ez így nagyon tetszett.