A fiúm meg úgy áldozta fel magát Kijevben, hogy eljött velem templomokat nézni, meg még könyvesboltot is, pedig egyik sem szívügye. Én sem kedvelem különösebben a templomokat, csak rámtört valami ősi turista-ösztön, és nem voltam képes ellenállni nekik, pedig kimondottan rondák voltak (az oroszok igazából ahhoz értenek, hogy nagy, működő és tartós dolgokat készítsenek, nem pedig ahhoz, hogy szépeket. A színekről például fogalmuk sincs). Azért információáramlás szempontjából hasznos volt, hogy nem egyedül mentem várost nézni, mert így megtudtam, hogy melyik épületre lehet kívülről könnyen felmászni (a nagy kék templomra, meg a városházára), noha azt soha nem fogom megérteni, hogy hogy lehet megkapaszkodni valamin, ami átlagban függőleges.

A tudásról elnevezett könyvesbolt az amolyan zarándokhelyünkké vált, már első este felfedeztük, amikor sörrel a kézben andalogtunk a valamilyen proszpekten, ami egyben volt nem keskeny sétálóutca, illetve kétszer ötsávos autóút (meg lehet oldani, csak elég szélesre kell hagyni a házak között a helyet). Szóval ott mászkáltunk hárman, és akkor egyszer csak mondta a fiúm, hogy nézd, ott egy könyvesbolt, mert (noha ezt nem érti bennem) tudja, hogy én szeretem az ilyesmit, aztán, mielőtt bementünk volna, még félórát ácsorogtunk előtte a sör befejezése végett,és akkor került szóba köztem, és a harmadik utas között, hogy mi mennyire szeretjük a Pratchetteket, és hogy mindketten a Mortot olvastuk először, meg asszem, még idézgettünk is geek módon. Aztán a fiúm is megkísérelt beszállni ebbe a bondingba, és azt mondta, hogy noha olvasott három Pratchettet, azok nem maradtak meg benne, szemben például a Csendes Donnal, aminek az 1000+ oldalát két nap alatt lenyomta egyszer egy hegyen. A fiúm egyébként érdekes ilyen szempontból, egyrészt nem hisz a könyvekben, másrészt viszont a) mindent olvasott már, b) van ez a két alapmű, amiket kívülről fúj, az egyik a Csendes Don, a másik az Állattartási technikák (nagy alakú, 5 cm vastag kiadvány), és az ezekből merített tudása az élet minden területén kamatoztatható; az ugye már említettem, hogy Kazahsztánban hogy el tudott beszélgetni az ottani agronómusokkal a fejőgépek kehelyfelhelyezési algoritmusáról, de például, mivel a Csendes Donból megtudta, hogy az ukránokat hoholnak kell nevezni, ha nagyon meg akarod őket sérteni, Ukrajnában is simán be tudott volna szállni egy sértegetési kontesztbe, lásd még “mit tudsz te a trágyázás rézsűszögéről, te hohol?”

Aztán nem mentünk be a könyvesboltba, mert akkor még nem volt nálunk pénz, csak visszafelé, amikor is megtudtam, hogy Coelho-t Коэльо-nak írják. Meg azt is megtudtam, hogy nem csak ez a külön országosdi, de a külön nyelv is tiszta sznobság az ukránoktól, mert az ukrán az igazából orosz, csak rossz helyesírással. A könyvesbolt kínálatának nagy része egyébként orosz nyelvű volt, amit nem csodálok, én is nehezen tudnék válaszolni a soroljon fel hármat híres ukrán íróink közül kérdésre.

Aztán az utolsó nap majdnem tragédiába fulladt, mert addigra én is vettem fel pénzt, és azt a könyvesboltban szándékoztam elkölteni, de annak az ajtajára negyed tizenegykor (elvben tízkor nyitott) kirakták, hogy technikai okok miatt zárva. Szerencsére erről, amikor dél fele visszanéztünk, kiderült, hogy csak vicc volt, úgyhogy beszereztem egy Ukrajna autóstérképet, illetve egy orosz nyelvű segédkönyvet a kínai hieroglifák megtanulásához (én a szótárakat és a nyelvkönyveket gyűjtöm, sokáig nem is voltam benne biztos, hogy melyik nélkül nem tudok élni, a bestsellergyanús Azonos alakú ukrán és orosz szavak nélkül, vagy az Orosz-vietámi szótár nélkül, de végül győztek a hieroglifák). Ezután még benéztünk a helyi ГУМ-ba, amit itt ЦУМ-nak hívtak, és ahol sikerült kapnom podsztávkát, amit iskolában mindig használnunk kellett (ez olyan eszköz, ami egy bizonyos határok között mozgó, a függőlegeshez közelítő szögben megtartja a könyvet kinyitva), a fiúk meg unatkoztak, de utána találomra felsétáltunk a közeli Gellérthegyklónra, majd utólag az útikönyvből megállapítottuk, hogy naturalborn turista módjára ösztönösen megtaláltunk mindent, amit a gájdok ajánlottak volna, hurrá. A Gellérthegyen egyébként vidámpark volt, kicsit rosszul is lettem a látványtól (nem bírom ezeket a forgó meg lengő dolgokat). A végén Vaszilij, aki ekkor már kedves mosollyal, és kétszer is mondta, hogy zdravsztvujtye (ez tőle szószátyárságnak számított) értünk jött rendben, aztán repültünk még egy aligot, és otthon is voltunk.

Mondjuk igazából nem tudom, mit csináltunk volna ott, ha nem három napra megyünk, hanem egy hétre (elszomorítóan kevés felrobbant atomerőművük van az ukránoknak), de ez így nagyon tetszett.

Másnap reggel aztán az írott instrukciók szerint (amit még Vaszilij nyomott a kezünkbe, kommentár nélkül) kilencre kiálltunk a szálloda elé, és vártuk Petr-t, akinek a nevét magába foglalták az instrukciók, melyeket Ilona jegyzett le (ekkorra már biztossá vált, hogy Ukrajnában mindenkinek csak egy neve van). Petr ott is volt, a vele való kommunikációnk abban merült ki, hogy én megjegyeztem, miszerint mi egy Volkswagen kisbuszt vártunk (az instrukciók ilyen részletekre is kiterjedtek), mire Petr azt felelte, hogy hát ez nem egy Volkswagen, és akkor egy darabig értően néztük az autót mindketten, aztán beültünk. A továbbiakban Petr nem beszélt. Félreértés ne essék, mindenki nagyon kedves, udvarias és vendégszerető volt velünk, de ezt igyekeztek anélkül megoldani, hogy szólniuk kellett volna hozzánk.

Az odaútról annyit érdemes megjegyezni, hogy az ukránok igen környezettudatosak, az erdő mellett mindenhol olyan (hatalmas) táblák vannak, hogy ne szemetelj, meg az erdő a bolygónk tüdeje, reklámot viszont városon kívül egyet sem láttam. Biciklista nagyon kevés van, az is inkább falun.

Tizenegy körül érkeztünk Csernobilba, ami a lezárt területen belül, de még a szélén található, és úgy tűnt, laknak is ott, még turisztikai információs központjuk is van, ott vettük fel a sztalkert. A sztalker az idegenvezetőnk leendett, de nem mutatkozott be (nevekben meglehetősen szegény volt a hétvégénk), viszont megkínált minket kávéval, opcionálisan teával, amit nem kértünk. Aztán mondtam neki, hogy csak én beszélek oroszul, a fiúk nem, úgyhogy tartsa angolul az idegenvezetést, ettől elszomorodott, és a továbbiakban nagyon csak a lényegre szorítkozott. Egy tabló előtt elmondta a főbb tudnivalókat, hogy hány tűzoltó, meg hova fogunk menni pontosan, ilyenek, mutatott képeket járműtemetőkről, aztán útnak eredtünk. Első megállónk a a csernobili templom volt, ahol is felszólító hangsúllyal kijelentette, hogy fényképezni álltunk meg, úgyhogy fényképeztünk, ezalatt ő és Petr megszerelték az autót, aminek közben természetesen valami baja lett. A későbbi megállóknál már nem mondott semmit, csak kinyitotta nekünk az ajtót, mi pedig mindig engedelmesen fényképeztünk, egészen belejőve a dologba, még akkor is, amikor nyilvánvalóan csak cigiszünetre álltunk meg. A templom után először ilyen talapzatra állított sugárzó járműveket (teherautók, illetve tankok) fotóztunk, majd megnéztük a tűzóltóknak állított, igen expresszív emlékművet, illetve a Копачи-ról némi fehér festék segítségével Копачi-ra javított, sugárzásveszély miatt eltemetett falut, amit ugye igazából nem láttunk, mivelhogy el volt temetve.

Ezután következett az elhagyott óvoda az erdőszélen, aminek a kertjét már teljesen benőtték a fák, bent meg szét volt dobálva minden, festőien. Ami azt illeti, annyira festőien, hogy az emeletes gyerekágyban fekvő szőke babánál felmerült bennem a gyanú, hogy esetleg szándékosan van minden dramatikusan elrendezve, de az oroszoknak szerintem ez megbocsátható, még akkor is, ha ukránoknak vallják magukat. A másik kérdés, ami felmerült bennem, hogy miért található minden elhagyott gyárban (a fiúm szokott bemászni ilyen helyekre) és egyéb evakuált területeken rengeteg elhagyott cipő? Van valami általam ismeretlen, atavisztikus ösztön az emberekben, ami arra készteti őket, hogy kitelepítéskor dobálják el a cipőiket, vagy mi van?

Ja, időközben megnéztük a kikötőt is, a rozsdás hajóroncsokkal, tavirózsákkal és szitakötőkkel. A természet egyébként, úgy is, mint flóra és fauna, egyáltalán nem volt hajlandó zavartatni magát a sugárzástól, bőszen zöldellt meg zümmögött meg csivogott meg nődögélt minden, ami elég sokat elvett a drámai hatásból.

Utunk ezután az erőmű felé vette az irányát, eközben elhaladtunk a félbehagyott ötös és hatos reaktorok mellett, amik elég kísértetiesen néztek ki a darukkal, meg a rengeteg villanyvezetékkel a másik irányban (a villanyvezetékekre amúgy is pikkelek, mióta Erdélyben a villanyoszlopokat követve próbáltunk aszfaltutat találni, de előbb-utóbb majdnem mindegyikről szakadtan lógott a vezeték, grimm-mesés volt). Szépen nézett ki. Maga a szarkofág igazából nem is volt annyira nagy szám, ott inkább azon tűnődtem, hogy ki tartja rendben a kerítés elé ültetett virágokat.

Pripjaty viszont nagy élmény volt, rögtön a városhatárban lévő ellenőrző pontnál egy pripyat.com reklámtáblával. Petr és a sztalker a városon belül párszáz méter után szabadon eresztett bennünket, amiben egyébként nem vagyok biztos, mert még itt sem kommunikáltunk verbálisan, mindenesetre nem szóltak, amikor elkóboroltunk. A lakások nagy része ki volt ürítve teljesen, a házak közötti aszfaltutakat benőtte a fű/fa/virág, és ijesztően nagy csend hallatszott mindenfele. Találtunk egy iskolát is, az aulájának az egyik oldala teljesen ki volt törve (gondolom, eredetileg üvegfal lehetett) és belógott a növényzet, az nagyon tetszett, nekem jobban, mint a rozsdás óriáskerék, amely alá gondos kezek még egy drámai pózban fetrengő plüsskutyát is odaraktak a hatás kedvéért.

Aztán a sztalkerék a motor beindításával jelezték, hogy indulhatnánk, úgyhogy indultunk. Kaptunk még ebédet, miután megmérték, hogy sugárzunk-e, de nem. A biztonság kedvéért ezt a lezárt övezet szélén is ellenőrizték, de nagyon ügyesen még itt sem sugároztunk, majd visszavittek Kijevbe, ahol leginkább képnézegetéssel töltöttük az estét, meg néztünk magunk elé, illetve a fiúm elmondott nekem mindent, amit az üvegbetonról tudni érdemes, meg másnap feláldozta magát, de erről majd később. Most képek.

Az új ablakban megjelenő 800 x 600-as élményért lehet bátran kattintani. A dátumok figyelembevétele nem ajánlott, lusta voltam minden bekapcsoláskor újra beállítani, ezért a default érték látszik, ami nem valós.

Végül szerencsésen kijutottunk az országból. Ugyan harmadik társunknak az utazás során egyáltalán nem sikerült megtudnom a nevét (a fiúm kollégája, de, mint megtudtam, bár ő sokáig azt hitte, hogy tudja a nevét, nemrégiben kiderült, hogy rosszul tudja, és akkor ő arra az álláspontra jutott ezzel a névüggyel kapcsolatban, hogy vannak dolgok, amiket nem érdemes firtatni, és mindenkinek hadd lehessenek meg a saját titkai), szóval harmadik társunkról a névtelenségén túllépve kiderült, hogy meglehetősen szimpatikus fiatalember (és érdemein az sem csökkent, hogy én bárkiről ezt mondanám, akivel lehet beszélgetni arról, hogy milyen érzés angolul Pratchettet olvasni). A repülőút meglehetősen eseménytelen volt, külön ültettek, és épphogy felszálltunk, már szálltunk is le, mondjuk azért a fiúmnak jutott ideje arra, hogy meghallgassa a mellette ülő ír műkereskedő történeteit arról, hogy hogy buktak le Taskentben az ottani követség munkatársai által rendezett orgiákkal, de a fiúm amúgy is közvetlen, nyitott alkat a maga equal rights racist módján (=mindenki irányában egyformán rasszista), vonzza maga köré az embereket, például Kazahsztánban is sikerült társalgásba bocsátkoznia a fejőgépek kehelyfelhelyező algoritmusaról, mert ő nem felületesen művelt, mint én.

Vaszilij, aki a történet során többet már nem változtatta a nevét, ott várt bennünket a reptéren hűségesen, megérkezésünkkor köszönt, majd utunk végén is, egyéb dolgokról nem értekeztünk. Akkor még azt gondoltam, hogy csak ő ilyen szűkszavú avagy fáradt, de idővel kiderült, hogy az ukránok úgy általában nem az a locsifecsi népség, inkább olyan zárkózott, magába forduló, északi fajta, akiket a szkromnij kifejezéssel lehetne a legjobban leírni.

Kijev nagyon szép. Nekem Moszkva után nagyon hiányoznak a nagy terek, a nagy házak, a kétszer ötsávos belvárosi sugárutak, a hatalmas parkok, na Kijevben ez mind megvan, ráadásul nem olyan végtelenül mocskos és egyhangú, mint Moszkva. Monumentális szobrok, éles, északi napsütés, és egyéb orosz jellegzetességek, mint például a felfestett sávok nagyvonalú és konzekvens figyelmen kívül hagyása (már ahol egyáltalán fel voltak festve), illetve az irányjelzés koncepciója iránt tanúsított kollektív ignorancia, ez volt Kijev az első pillantásra. A következő jellegzetességek közé tartozott az oroszoknál is tapasztalható jelenség, a nyugati nevek fonetikus átírása a helyi karakterkészlettel, aminek tekintetében az oroszokkal ellentétben az ukránok egészen a végsőkig feszítették a húrt, és bár lehet, hogy csak nekem nagyon alacsony a humorküszöböm, de én határozottan jól szórakoztam az Эрнст энд Янг, az О’Брайанс паб és a nagy kedvenc, a Роджер Уотэрс feliratok megfejtése közben.

A szállodában kiderült, hogy a fiúm nagyon szeret engem, például nem kellett szalmazsákon aludnom, hanem ágyban, még külön nappalink is volt, a fürdőszoba meg akár egy bálterem. A szálloda amúgy további nosztalgikus emlékeket is ébresztett, mert felvonultatott két, már eltűntnek gondolt szovjet jellegzetességet is, melyek közül az egyik a gyezsurnaja-rendszer, a másik pedig a káddugó-deficit volt. A gyezsurnaja az papír szerint a folyosóügyeletes néni, akinek a kulcsot le kell adni, de valójában sokkal több ennél, szinte korlátlan hatalom birtokosa, posztjához hasonló jogokkal és lehetőségekkel bíró személyeket egyéb területeken csak a matriarchális társadalmak hierchiájának csúcsa felé lehet csupán találni. A gyezsurnajával jóban kell lenni, e célból apám, mikor még Moszkvában éltünk, mindig tartott magánál pár bontatlan doboz nejlonharisnyát, ami ott akkor olyasfajta kurrencia volt, mint a börtönökben a cigaretta, csak nehezebben lehetett beszerezni. A nejlonharisnya biztosította a gyezsurnaja jóindulatát, ami nem jelentette azt, hogy kedves volt veled, mert az orosz ember lelkileg korrumpálhatatlan, viszont mindig megtalálta a kulcsodat, és nem tett úgy, mintha nem értené, mit akarsz tőle.

Az igazsághoz tartozik, hogy a most felfedezettek azok már csak ilyen gyezsurnaja lightok voltak, például mosolyogtak is, és egyáltalán nem éreztették azt, hogy számukra teher vagyunk és nyűg.

A káddugós dolog ennél bonyolultabb, és kevésbé átlátható, mindenesetre az orosz szállodákban nem található káddugó, slussz-passz. Van aranyozott csaptelep, hat darab törölköző különböző méretekben, ezüst evőeszköz, televízó, de a káddugó vendégre bízását nem merik megreszkírozni, és ehhez a szokáshoz vallásos hevülettel ragaszkodnak. Orosz területre utazván érdemes egy különböző méreteket tartalmazó káddugó-készletet magunkkal vinni, vagy végső esetben a gyezsurnaját megvesztegetni, mert ha valaki, akkor ő tud talán szerezni.

A szálloda egyébként a belváros közepén volt, a főtér fölé magasodott, és nagyon jó szigeteléssel rendelkezett, úgyhogy, bár pont az ukrán-olasz meccs estéjén mentünk ki, és az eseményt több ezren nézték a téren egy nagy kivetítőn, ebből szinte semmi nem hallatszott be, tök normálisan lehetett aludni, hogy aztán másnap kipihenten mehessünk felrobbant atomerőművet nézni, de erről majd később.

Meg lesznek képek is, úgyhogy ne menjenek sehová.