Végül szerencsésen kijutottunk az országból. Ugyan harmadik társunknak az utazás során egyáltalán nem sikerült megtudnom a nevét (a fiúm kollégája, de, mint megtudtam, bár ő sokáig azt hitte, hogy tudja a nevét, nemrégiben kiderült, hogy rosszul tudja, és akkor ő arra az álláspontra jutott ezzel a névüggyel kapcsolatban, hogy vannak dolgok, amiket nem érdemes firtatni, és mindenkinek hadd lehessenek meg a saját titkai), szóval harmadik társunkról a névtelenségén túllépve kiderült, hogy meglehetősen szimpatikus fiatalember (és érdemein az sem csökkent, hogy én bárkiről ezt mondanám, akivel lehet beszélgetni arról, hogy milyen érzés angolul Pratchettet olvasni). A repülőút meglehetősen eseménytelen volt, külön ültettek, és épphogy felszálltunk, már szálltunk is le, mondjuk azért a fiúmnak jutott ideje arra, hogy meghallgassa a mellette ülő ír műkereskedő történeteit arról, hogy hogy buktak le Taskentben az ottani követség munkatársai által rendezett orgiákkal, de a fiúm amúgy is közvetlen, nyitott alkat a maga equal rights racist módján (=mindenki irányában egyformán rasszista), vonzza maga köré az embereket, például Kazahsztánban is sikerült társalgásba bocsátkoznia a fejőgépek kehelyfelhelyező algoritmusaról, mert ő nem felületesen művelt, mint én.

Vaszilij, aki a történet során többet már nem változtatta a nevét, ott várt bennünket a reptéren hűségesen, megérkezésünkkor köszönt, majd utunk végén is, egyéb dolgokról nem értekeztünk. Akkor még azt gondoltam, hogy csak ő ilyen szűkszavú avagy fáradt, de idővel kiderült, hogy az ukránok úgy általában nem az a locsifecsi népség, inkább olyan zárkózott, magába forduló, északi fajta, akiket a szkromnij kifejezéssel lehetne a legjobban leírni.

Kijev nagyon szép. Nekem Moszkva után nagyon hiányoznak a nagy terek, a nagy házak, a kétszer ötsávos belvárosi sugárutak, a hatalmas parkok, na Kijevben ez mind megvan, ráadásul nem olyan végtelenül mocskos és egyhangú, mint Moszkva. Monumentális szobrok, éles, északi napsütés, és egyéb orosz jellegzetességek, mint például a felfestett sávok nagyvonalú és konzekvens figyelmen kívül hagyása (már ahol egyáltalán fel voltak festve), illetve az irányjelzés koncepciója iránt tanúsított kollektív ignorancia, ez volt Kijev az első pillantásra. A következő jellegzetességek közé tartozott az oroszoknál is tapasztalható jelenség, a nyugati nevek fonetikus átírása a helyi karakterkészlettel, aminek tekintetében az oroszokkal ellentétben az ukránok egészen a végsőkig feszítették a húrt, és bár lehet, hogy csak nekem nagyon alacsony a humorküszöböm, de én határozottan jól szórakoztam az Эрнст энд Янг, az О’Брайанс паб és a nagy kedvenc, a Роджер Уотэрс feliratok megfejtése közben.

A szállodában kiderült, hogy a fiúm nagyon szeret engem, például nem kellett szalmazsákon aludnom, hanem ágyban, még külön nappalink is volt, a fürdőszoba meg akár egy bálterem. A szálloda amúgy további nosztalgikus emlékeket is ébresztett, mert felvonultatott két, már eltűntnek gondolt szovjet jellegzetességet is, melyek közül az egyik a gyezsurnaja-rendszer, a másik pedig a káddugó-deficit volt. A gyezsurnaja az papír szerint a folyosóügyeletes néni, akinek a kulcsot le kell adni, de valójában sokkal több ennél, szinte korlátlan hatalom birtokosa, posztjához hasonló jogokkal és lehetőségekkel bíró személyeket egyéb területeken csak a matriarchális társadalmak hierchiájának csúcsa felé lehet csupán találni. A gyezsurnajával jóban kell lenni, e célból apám, mikor még Moszkvában éltünk, mindig tartott magánál pár bontatlan doboz nejlonharisnyát, ami ott akkor olyasfajta kurrencia volt, mint a börtönökben a cigaretta, csak nehezebben lehetett beszerezni. A nejlonharisnya biztosította a gyezsurnaja jóindulatát, ami nem jelentette azt, hogy kedves volt veled, mert az orosz ember lelkileg korrumpálhatatlan, viszont mindig megtalálta a kulcsodat, és nem tett úgy, mintha nem értené, mit akarsz tőle.

Az igazsághoz tartozik, hogy a most felfedezettek azok már csak ilyen gyezsurnaja lightok voltak, például mosolyogtak is, és egyáltalán nem éreztették azt, hogy számukra teher vagyunk és nyűg.

A káddugós dolog ennél bonyolultabb, és kevésbé átlátható, mindenesetre az orosz szállodákban nem található káddugó, slussz-passz. Van aranyozott csaptelep, hat darab törölköző különböző méretekben, ezüst evőeszköz, televízó, de a káddugó vendégre bízását nem merik megreszkírozni, és ehhez a szokáshoz vallásos hevülettel ragaszkodnak. Orosz területre utazván érdemes egy különböző méreteket tartalmazó káddugó-készletet magunkkal vinni, vagy végső esetben a gyezsurnaját megvesztegetni, mert ha valaki, akkor ő tud talán szerezni.

A szálloda egyébként a belváros közepén volt, a főtér fölé magasodott, és nagyon jó szigeteléssel rendelkezett, úgyhogy, bár pont az ukrán-olasz meccs estéjén mentünk ki, és az eseményt több ezren nézték a téren egy nagy kivetítőn, ebből szinte semmi nem hallatszott be, tök normálisan lehetett aludni, hogy aztán másnap kipihenten mehessünk felrobbant atomerőművet nézni, de erről majd később.

Meg lesznek képek is, úgyhogy ne menjenek sehová.