Tegnap találkoztam az estéli órákban egy műkedvelő-szépíró kollégával. Javasolta, hogy a jobb megismerés végett tűzzek magamra egy szál gerberát, de hiába tipródtam a növényüzletben, nem sikerült rávennem magam, hogy döglött virágot vásároljak, úgyhogy végül egy cserepes kiszerelésű darabbal a kezemben (a gomblyukmba sehogy nem fért) állítottam be a Corvin teraszra. Egyébként azóta már ketten (a belsőépítészünk és egy klubtárs) közölték velem, hogy láttak virággal dzsalni a Blaha felé, csak nem sikerült felvenniük velem a szemkontaktust, ezt meg is értem, a rendszergazdával például a múltkor öt méteren keresztül táncoltunk egymással szemben a Carrefourban, és csak az utolsó négy centinél néztem az arcába, hogy ki ez az állat, aki nem hagy egyenes vonalban egyenletes sebességgel haladni – meglehetősen zárkózott bírok lenni, ha emberekről van szó, és nem például felhőkről.

Az este folyamán megtárgyaltunk sok mindent, életet, halált, nadrágfelvarrást, másodikműsort, Moszkvát és az öltözködést, közölte velem továbbá, hogy a férfiak állatok, illetve hogy meg kell ölnöm valamit. Bebizonyosodott az is, hogy helytálló a feltételezésem, miszerint ha fiúkkal találkozik az ember, érdemes magával vinnie valami mechanikai típusú játékot, útban az általam hype-olt mozarellasaláta felé ugyanis elkunyerálta az előregondolkozós módon nálam lévő úrinős esernyőmet, és egészen szakszerűen elvolt vele az este hátralévő részében. A Car Washban azt is mondta, hogy szomorúnak tűnök, miközben teljesen autentikusan rám esett az eső, rá meg nem (elképzelhető, hogy ez azért volt, mert én ültem az egyik erkély pereme alatt, de jobban szeretem ezt úgy felfogni, hogy felettem volt a felhő). Egyébként valószínűleg csak napszúrásom volt.

Öt perccel a taxim érkezése előtt be is mutatkoztunk, én ugyan a diszpécserszolgálatnak, de jól hallhatóan, ő meg nekem. A taxis egészen furcsa volt, arcra kaukázusi, de lélekben serpa, például egyáltalán nem beszélgetett velem (jó pont), és amikor reflexből mondtam neki, mikor melyik sávot válassza, akkor se bazdmegelt le, hogy akkor most melyikünk a taxis, hanem megköszönte. Az út végére már egészen kényszerem támadt, hogy az esernyőmmel üssem, hogy gyorsabban, gyorsabban, de végül kulturáltan viselkedtem.

A megölés projekttel viszont nem haladok, sokáig szemeztem ugyan az amúgy is halódó cserepes petrezselyemmel, de végül csak ritkítottam rajta.

Tegnap ugyan nem voltunk kocsmában a glóriával mégsem, mert későinek találtam a f10-es időpontot, amikorra be tudott volna szorítani a roxtár után, tekintve, hogy ma munka, de sebaj, van archív anyagom a témában.

A glória egyszer úgy mutatott be bennünket röviden, ám lényegretörően egy újdonsült ismerősnek, hogy kettőnk közül ő a bunkó, én meg az udvarias barátnője vagyok. A két héttel ezelőtti koncerteseményen viszont kicsit úgy éreztem, kezdi elveszíteni lényének fent definiált esszenciáját, ugyanis kicsit sem alázott le, amikor úgy köszöntem oda hozzá és hardcore rajongó barátaihoz, hogy hoztam mp3 játékost, ha esetleg szar lenne a zene, illetve arra sem szólt be, hogy a zenekar ötödik száma után mi kimentünk az L.-lel sörözni az előtérbe, ahol volt levegő. Mondtam is az L.-nek egyébként, hogy deja vum van, ugyanott, a Kultiban szoktam volt ugyanis eljátszani régebben, hogy megszerveztem a klubos mozizást, lebeszéltem a terembérletet, kiválasztottam és elvittem a filmet, kifizettettem a megjelentekkel a jegyet, majd a film kezdete után leültem az előtérben sörözni, és a későnjövőket is rábeszéltem, hogy maradjanak ott velem társaságul (természetesen miután ők is kifizették a jegyet, a létszámnak meg kellett lennie), inkább kölcsönadom majd a dvd-t.

Szóval kicsit úgy éreztem aznap este, hogy a glória indiszponált, ami nem is csoda, tekintve, hogy én később a kerthelyiségben 9 órára ültem tőle, a roxtár viszont, aki ritkábban ül vele egy légtérben, 1 órára, érthető, hogy nem rám figyelt (később exkuzálta magát, mondván, hogy mégsem kérhette meg a roxtárt, hogy üljön valami jobb helyre), de az azért már az ő ingerküszöbét is túllépte, amikor azzal a kéréssel fordultam hozzá, hogy most már vallja be, ugye az ülve gitározós fiúk végig ugyanazt a számot játszották. Ekkor felajánlotta, hogy rámönti a sörét, ha tovább beszélgetek vele, úgyhogy akkor inkább visszafordultam A pasijához, akivel motorokról csevegtünk. Ebben egyébként elméletileg elég jó vagyok, ugyanúgy, ahogy pl. sarokcsiszolókról is remekül tudok értekezni verbálisan, függetlenül attól, hogy ha elémraknának egyet, azt se tudnám, melyik az eleje, de a szókincsem a gyakorlatnak köszönhetően simán megvan hozzá.

Az este folyamán egyébként tiszteletbeli groupie is lettem, mindig oda kellett ugyanis menni a glóriával vagy a K. nevű barátnőjével a zenei együtteshez fotózkodás céljából (nálam volt fényképezőgép). Hajlandóságomtól a K. annyira meghatódott, hogy később megizente a glórián keresztül, miszerint ő is bármikor lefényképez engem azzal, akivel szeretném. Ennek megörültem, mondtam is rögtön, hogy Roger Waters, amire a glória azt válaszolta, hogy praktikus okokból rajongjak inkább a lukácslaciért, aki gyakrabban fellelhető hazánkban, mondhatni, a természetes előfordulási környezete. Nagylelkűen felajánlotta egyébként azt is, hogy legyek Motörhead rajongó, mert a Lemmy szívesen fotózkodik, de mivel Tankcsapdát például hallottam már, inkább az előbbire szavaztam. Csak arra kértem, hogy majd a K. mutassa meg nekem legyen szíves, hogy melyik a lukácslaci, mert nekem fogalmam sincs, hogy hogy néz ki (elképzeltem a jelenetet a K.-val, a vak barátnőm szeretne egy fotót, oda állj, lucia), ami a glóriát cseppet sokkolta, de hát ilyen vagyok. A múltkorjában például kérdezte valaki, hogy XY jó pasi-e, tök jó pasi feleltem, úgy fordít, akár egy isten (et il m'écrit. il écrit trés-bien, voyez-vous…comme un pirate, comme un bohémien, comme un homme*), mire visszakérdeztek, hogy jó, jó, de hogy néz ki? Hát azt nem tudom, feleltem, még soha nem találkoztunk. Hát így vagyok én valahogy a rajongással.

Szóval a glória meg nem bunkó mostanában, de végül is, ez még belefér. Lehetne rosszabb is.

* "És ír nekem, nagyon jól ír, nézd…mint egy kalóz, mint egy csavargó, mint egy férfi" (valamelyik Thackeray-ból)

Pénteken a fiúm felvetette, hogy menjünk Timur Lenk koncertre, amitől én egy kissé meghökkentem, először azt hittem, rossz szövegkönyvet kapott, tekintve ugyanis a zenei ízlésünket (neki például van), sokkal életszerűbb lett volna, ha ezt én mondom neki. Aztán viszont fény derült arra, hogy a barlangász haverjai javasolták a programot, ami ott lesz a barlangászkocsmában, ettől rögtön helyére kattant a dolog, ugyanis ők hetente akár barlangba is hajlandóak menni a kocsma végett, nem kihívás számukra egy koncert.

Az első dolog, amit a rendezvényen megláttam, az a Mizsa volt sörrel, aki közölte, hogy ő szervezte ezt a dolgot. A második dolog egy csoport barlangász volt, úgyhogy rögtön elmentem a fiúmnak sörért, mielőtt mások által kihányt gilisztát kellene ennem (a fiúm előre felvilágosított, hogy illik viselkedni, ha bele akarok olvadni a szubkultúrába). A hasonlóan példamutató magaviseletet az este végéig fenntartottam, úgyhogy a barlangásztársadalom képet kaphatott arról, hogy működik egy kiegyensúlyozott kapcsolat, amiben a nő veszi a belépőt, ő megy el sörért és zsíroskenyérért, továbbá nem iszik, hogy a pasiját haza tudja vinni kocsival. A kialakult imázs fenntartása végett arról nem beszéltünk velük, hogy otthon a fiúm főz, leginkább ő mosogat és mos, továbbá nekem fogalmam sincs, hogy hol tartjuk a seprűt és hogy kell bekapcsolni a porszívót, pedig az azért nem egy komplex gépezet. Egyelőre csak odáig jutottunk el a háztartási ismeretekben, hogy a fiúm elmagyarázta nekem múltkor a kötényt, hát a fene se gondolta volna, hogy a pántját állítani is lehet, eddig mindig csomót kötöttem rá, nagy reveláció volt.

Na de visszatérve a koncertre, nekem teljesen bejött (mint az L. is megállapította, szövegcentrikus típusú zenehallgató vagyok), rengeteg dehonesztáló képet csináltam ismerősökről és idegenekről (a Mizsán kívül is találkoztam olyannal, akivel lehet beszélgetni, illetve többen felismertek, hogy de igen, együtt jártunk Szegedre, noha életemben nem voltam ott, amit nem hittek el, mert akkor miért mennék szegedi öregdiákok találkozójára, ami ugye a koncert ürügye volt). Kicsit nosztalgikus is lettem, mert volt egy Második Műsor szám is, amiről a dc jutott eszembe a walkmanes koncertfelvételeivel, évek óta nem beszéltem vele, meg a "csókolj meg, én vagyok a tűzoltó" szám, amiről a glória jutott eszembe, akivel aznap délután kommunikáltam utoljára, amikor sms-ben tudósított éppen a randevúja alakulásáról, de én attól leszek nosztalgikus, amitől akarok. És a tűzoltók, azok visszatérő elem a mi társalgásainkban, a szépségük folytán, ami majdnem odáig terjed, mint a motorosoké. A fiúmat leginkább az a dal ragadta meg, ami arról szólt, hogy szeress akkor is, ha bűzlök, szerinte ez nagyon komoly barlangász-életérzés, még itthon is többször idézte a refrénjét, hogy bűz, bűz! (előadásmód: forte), szóval nem hagyta érintetlenül a kultúra. A Mizsa az Elvont vagyok és kozmikus c. számot ajánlotta nekem, majd kaptam tőle egy sört, virág helyett, mondta, és akkor nagyon szimpatikus lett hirtelen, de aztán sajna eszembe jutott hogy vezetek, akkor visszakérte a sört, hogy lesz annak helye. Erről is a glória jutott egyébként eszembe, hogy itt az ingyen sör, ő meg nincs, nem jól van ez így. Mondtam is neki ma cseten, hogy timurlenken voltam, gondoltam rád, mire ő rögtön visszaválaszolt, hogy én is üdvözöllek kőbányáról, sok puszi, Glóri.

Aztán a tizenkettedik búcsúszám után hazavittem a fiúmat, mielőtt még felvetette volna valaki, hogy menjünk le a barlangba. Ő is jól érezte magát, bár kissé csodálkozott, hogy noha a harmadik sor környékén álldogálltunk, senki nem hányta le végig, de még sörrel sem öntötték le, de aztán belenyugodott, hogy nem lehet mindig Pokolgép koncert mindenhol.

Erősen gondolkozom azon, hogy a "sörért dugok" feliratú póló mintájára csináltatok magamnak olyat, hogy "sörért elmegyek veled azokra a koncertekre, amiket szégyellsz a barátaid előtt", mert ez ugyan kevésbé fér ki egy sorba, viszont úgy tűnik, rejtett tehetségem van hozzá. A mintát tulajdonképpen az L. fedezte fel, amikor mondtam neki, hogy a glóriával megyek FreshFabrikra, mert azt ígérte, lesz ott sör, erre elgondolkozott, majd párhuzamot vont, miszerint ő is ezt csinálta velem és a Vonda Sheparddal.

A glóriát egyébként megszállta közben Dél-Amerika, Paraguayból jöttek hozzá két fiúk, úgyhogy felfrissítettük a parag nyelvtudásunkat, konkrétan elsőként kiderítettük, hogy mondják azt, hogy tienes la camisa seda**, meg az is kilogikáztuk, hogy lápizmontanainversión***, mert akkor éppen az a válsághelyzet állt fent, hogy a glória nem találta a ceruzahegybetétjét, és A pasija is azt mondta antipátikusan, hogy ő dolgozik, honnan tudhatná, hogy hol van. Kábé ezen a ponton jelezték a paragok, hogy ők most a templomnál vannak, ami akár bármit is jelenthetett székesfővárosunkban, úgyhogy folytattuk a csevegést azzal, hogy ridikül, meg Tupoljevek, illetve hogy el tabaco negro cuesta mucho menos****.

Aztán este ugye találkoztunk a buszmegállóban a ZP környékén, és mondta a glória, hogy az Estebánok is mindjárt ott lesznek, amit nem egészen értettem, mert ugye együtt laknak, és egy helyre jöttek, de úgy tűnik, külön utakon járnak (biztos parag népi szokás). A két fiúk majdnem nem találtak meg minket, mivel a glória azt mondta nekik, menjenek csak arra, mint a tömeg, viszont a tömeget ketten alkottuk csupán (hideg volt), de aztán mégse jött be a glória zseniális terve, hogy ketten leszünk, meg a zenekar és a paragok, mert valamiért az együttes egyéb hardcore rajongói is megjelentek. A vendég megasztáros ugyan fél órát késett a saját előadásáról, majd fél órával az előadása vége előtt el is ment, de a formáció megoldotta önerőből. Közben próbáltunk barátkozni valamennyire a srácokkal, kérdeztem a glóriát, hogy mikor isznak végre annyi sört, hogy elmondhassam nekik a kedvenc parag mondatomat, és örüljenek is ennek (carramba, de nuevo suena este maldito despertador*****), mire ő azt felelte, hogy hát az egyik nem iszik, a másik meg nagyon módjával, de neki már most elmondhatom. Ezt követően megtárgyaltuk a kulturális élményt, mondta, hogy ugye nekem is az tetszett a legjobban, amikor a gitárosok ugráltak, és tényleg, feleltem, bele is hajoltak, meg minden, az nagyon állat volt, majdnem olyan jó, mintha léggitároztak volna. Na ettől a glória teljesen fellelkesült, hogy én értem a művészetet, és mondta, hogy akkor el kell menjek vele a Blind Myselfre is, amire a többi haverja nem hajlandó, mert azok olyanok, hogy a lead singer üvölt a mikrofonba, hogy uuuáááá, uuuáááá (a lemezborítón ugyan van szöveg, fejtette ki, de azt csak akkor lehet kivenni nyomokban, ha nagyon figyel az ember), a gitárosok meg folyamatosan ugrálnak oldalt behajolva, közben meg izomból kaszálják a gitárt. Egyszer voltak A pasijával egy olyan fellépésükön, ahol nagyon parányi volt a színpad, és mégsem verték le egymást vagy a mikrofont soha, szóval nagyon ki tudják számolni az ugrálást, nem amatőrök. Ennél a pontnál azért mondtam a glóriának, hogy látja, nem is kell megtanulnia paragul, mert tökre el tudta mutogatni az egész sztorit nonverbálisan is.

Aztán odajött hozzánk egy fényképész, hogy lefotózhat-e minket, mint közönséget, a glória meg is engedte neki, amennyiben megköti a kendőjét (kutya hideg volt), úgyhogy lehet, hogy holnap már zenei magazinok fognak minket hozni, mint hardcore FreshFabrik rajongókat, az egyik piros Mango kabátban jár koncertre retiküllel, a másik nem bírja elviselni, ha fázik a füle, de szívükben igaz rockerek. És aztán a zenekar hirtelen átváltott hangfelvételre, úgyhogy odaüvöltöttem a fiúknak, hogy no hay banda******, ennek nagyon örültek, és elmutogatták, hogy si, si, there's tiny men in the box playing. És akkor hívtam mindenkinek taxit, és otthon meg azzal fogadott a fiúm, hogy drágám, kész a vacsora, tarhonya marhapörkölttel.

Úgyhogy most már csak egy pólófestőt kéne találnom.

* A nemzetiségeket a személyes jogok védelme miatt megváltoztattuk.
** Van-e selyeminged
*** Lefordíthatatlan szójáték
**** A fekete dohány sokkal többe kerül. Esetleg kevesebbe.
***** A francba, már megint csörög az az átkozott vekker (példamondat a parag tankönyvemből)
****** Nincs zenekar (Mulholland Drive)

Az úgy volt, hogy tegnap elmentünk repülőket nézni a glóriával, ami nem volt egy egyszerű dolog, egy brit cserediák például már Cinkotán kiesett volna a versenyből (jelzés nélküli HÉV-pótlók, kis címletekben), ahol az élet dolgaiban tapasztalt glória megmutatta nekem a város legdurvább kocsmáját, történelmi betekintéssel, majd magán a buszon bondage for dummies bemutatót tartott. Gödöllőn is megleltük a reptéri buszt, annak ellenére, hogy a békávésok csak szomorúan csóválták a fejüket, amiért olyan nem létezik, ráadásul nem mi voltunk az egyetlenek, csalódott arcot is vágott a glória. Állítólag ő úgy kalkulált, hogy ott leszünk mi ketten, négy pilóta, sörsátor.

A következő ok a csalódásra az volt, hogy a gépek (szárnyas) el voltak kerítve (más világnézetek szerint csak ők voltak szabadon, a világ többi része senyved rácsok mögött). A glória ekkorra viszont felfedezte magában a barátnői pozitív szellemét, és kapott hot dogot is, úgyhogy kifejtette, hogy tisztára jó, hogy most lett munkanélküli, mert így lesz ideje kiphotoshoppolni a rácsokat. Egyenként. A hot dogról egyébként majdnem lecsúsztunk, mert pont jött az áentéesz, szürke kockás zakós irodai nő avatárjában, akire megjegyzéseket tettünk, de a virslis srác gyorsabb volt. Volt ott egyébként egy fiú is, aki a nyilvánvaló jelek ellenére úgy mutatkozott be, hogy Pici vagyok, akkor eljöttünk.

Amikor már végignéztük az összes gépet, akkor jött az a rész, amikor a glória kijelentette, általánosságban, hogy most fényképezzünk helyes fiúkat, de ekkor elterelték a figyelmünket a sárkányok. Miközben megpróbáltuk kifigyelni a fészkelési szokásaikat, szembejött a vattacukor, meg a csokis drazsé, illetve a szittya bolt, mondtam is a glóriának, hogy ezek mindenhol ott vannak, fúj, mire visszakérdezett, hogy a magyarokra gondolok-e. Aztán reptettünk, először én, több ponton is elrontottam az installációt, kiabált is velem a glória, hogy oda van írva, hogy kérjek meg valakit, hogy fogja meg a sárkányomat, közben mintha a helyes jelenlévő tűzoltó fiúk felé bökögetett volna a fejével, oda van írva, hogy szabad, tette még hozzá felháborodottan. Én viszont úgy gondoltam, hogy egy önálló, felnőtt nő boldoguljon el a sárkányával önállóan (felnőtten), ennek következtében a sárkányom körbe-körbe repült, max 3 méterre a földtől. Egy idő után a környék összes bazárosa nekünk drukkolt, majd a glória azt javasolta, hogy esetleg kérdezzek meg egy nyolcévest, hogy kell ezt, de akkor rájöttem, mi a baj, és átkötöttem a madzagot a számtani középpontba.

Aztán ittunk sört, többesszámban, és aztán jött a Besenyei, négy bóját elvitt, magyarázta nekem a glória, de pár perccel később, amikor megkérdeztem, hogy lefekszünk-e a fűbe, azt válaszolta elgondolkozva, hogy igen, lefekszünk vele. Látványos volt, szó mi szó, én hevertem az Eye of the Tiger dallamára, a glória az ég random foltjait fotózta, ahol felbukkanhat a gép, tisztára, mint a kvantumokkal, olyan volt. Később még meghallgattuk a válaszát arra, hogy miért vitt el négy bóját, ebből az is kiderült, hogy gyakorlókörön volt Tökölön. Aztán leginkább csak számos söröket ittunk, én az utolsó kört kihagytam volna, de akkor megismerkedett a csapos glóriával, és megbeszélte vele, hogy a barátnője biztos azért kér mindig pohárral, mert úgy friss marad, és vigyen már neki még egyet, mert biztos örülne. És akkor a glória még beszélt nekem a motorostalálkozókról, miszerint azokon mindig elhangzik az Iron Man meg a Paranoid meg a Can I Play With Madness huszonötször per éjszaka, én meg bólogattam, hogy igen, nálunk is ez van otthon (logikus, a fiúm motorozik), még megállapítottam, hogy a jelenlévő zenekar az Iron Maidenből se a szöveget nem tudja, se a zenét, aztán magyar bloggert fényképeztem magyar tarlóban, majd elvitt minket a busz sebesen.

Hát én úgy vagyok most a Quarelinnel, mint a pszichológusos viccben: még mindig megvan a másnaposság összes tünete, csak már egyáltalán nem zavar.

Aztán szombaton egész nap csak kóvályogtam, mint az őszi légy, délután ledőltem egy kicsit, aminek következményeképpen ötkor arra ébredtem, hogy hétre mennem kell a koncertes partneremért, meg a glóriához is el kéne még ugranom motorosöltözékért (vasárnapi programnak a fiúm kitalálta, hogy elmegyünk motorozni a born to be mild ismerőseivel), és előtte felöltöznöm sem ártana, de teljesítettem a tervet, és Tyttötől még pofátlanul egy kávét is kunyeráltam, finomat csinált. Dream nagyon jó társaságnak bizonyult a koncert alatt is (ismerte az összes számot, ugyanakkor nem érzett késztetést, hogy a rajongását excentrikusan fejezze ki), meg a koncert után is, amikor beugrottunk még a Tandembe levezetésképpen, és megtárgyaltuk mindazon öltözködési, fogyókúrával kapcsolatos és egyéb kérdéseket, amikről addig nem beszéltünk, ő a Leffe, én pedig a virgin gyümölcskoktél mellett, amit a Rita talált ki számomra, nagyon empatikusan. Jóléreztem magam, na.

Ja, természetesen Waters is jó társaság volt.

Valamelyik nap a fiúm pont azon élcelődött, hogy mennyire bizarr lehet már a pszichoterápia tolmáccsal, ehhez képest tegnap este kiderült, hogy az ilyesmire igenis van igény, úgyhogy amikor a mellettem ülő 43 éves ír csaj flörtölni kívánt egy magyar pasival, akkor fordítottam neki, össze is csókolóztak igen hamar (mindig is mondtam, hogy az emberek nagyon jól tennék, ha a fontos párbeszédeiket (a lakberendezéshez és a nőgyógyászati kérdésekhez hasonlóan) profira bíznák, és nem maguk próbálkoznának vele). Ez abban a szakaszban volt, amikor a glória nem állt már vele szóba, noha a hölgy nagyon próbálta őt megérteni, de a kulturális különbségek közéjük álltak. A kulturális különbségek abban nyilvánultak meg, hogy amikor a glória kölcsönadta nekem a pillangókését a cetli levágása miatt, akkor a csaj kicsit hátrahőkölt, én meg magyarázólag mondtam neki, hogy she lives in a dangerous district, mire nagyon elkezdett röhögni, és mondta, hogy milyen jó humorunk van. A glória ekkor majdnem megütötte, és ettől kezdve a csajhoz magyarul beszélt, hozzám és a neki udvaroló (csak magyarul tudó) pasihoz viszont csak angolul volt hajlandó, hogy mindenki tudja, hol a helye. A helyzetet még fokozta, hogy a pasinak, akit az ír csaj leflörtölt, a felesége is ott tartózkodott, sebaj, oda se neki.

Szóval megint nem sikerült elérnünk az utolsó buszt.

Tegnap megint Tandem, ohne glória, tisztára üres volt a sarok, ahol találkozni szoktunk, az utca túloldalán, mondtam is, hogy szeparációs szorongásom van (erre a Tyttö az este vége felé vissza is kommentelte nekem, hogy ha pedig mindketten ott vagyunk, akkor nekik van szeparációs szorongásuk tőlünk, de kidolgoztunk egy stratégiát ennek a helyzetnek a megoldására). Szerencsére ott volt a Nyehi, aki mindig leáll velem lelkizni, és ez sokkal jobb, mintha magamnak kéne koktélcseresznyét lopnom. Dreamdancer már az este elején közölte velem, hogy felkészült a kvarkokból, majd beszélni szeretne róluk velem (hiába, ért a nők nyelvén), de aztán csak odáig jutottunk, hogy van ugye az up/down, meg a bájos, a többi nem jutott eszünkbe, és akkor egy más aspektusból közelítve a témát mondtam, hogy a kvark-kvark az tisztára hangutánzó kifejezés, ebben a Dream óvatosan bár, de úgy tűnt, az enyimétől eltérő álláspontot képviselt, de legalábbis nem tudott azonosulni, a Tyttö viszont rögtön rávágta, hogy igen, mint a békák. Úgy érzem, bizonyos szempontból lelki társam ő nekem.

És a phnb és leszólított egyszer, hogy be kell vallania nekem valamit, és akkor egy szenvedélyes hangvételű beszélgetést folytattunk (sokat ittunk), amit azzal kezdett, hogy neki van egy könyvespolca, ami önmagában nem lenne baj, de azon három polcon is két sorban vannak a könyvek. Eddig is érezte ő, magyarázta, hogy ez így nincs rendben, de most én megadtam neki az utolsó lökést, mert ez gáz, ez ultragáz, mondta. Én meg azt válaszoltam, líraian bár, de nagyvonalúan, hogy mindenki követhet el hibákat, és nem a tökéletesség a lényeg, hanem a tökéletességre való törekvés, ő meg megígérte, hogy most már tényleg átpakolja a könyveit tisztességesen. Ha valakinél van egy kamera, akkor a rólunk szóló felvételt átszinkronizálva simán be lehetett volna illeszteni egy brazil szappanoperába, ami az arckifejezésünket és a gesztusainkat illeti, hiába, ez egy olyan téma volt, ami mindkettőnket érzékenyen érintett.

A Nyehivel meg líraian tárgyaltunk életünk korai eseményeiről, és a tejszínhabról, mint globális allegóriáról, egyszer a szempillaspirálomat is szóbahoztam például, aztán végül azzal búcsúzott tőlem, hogy megdögleni volna jó, újabban a fiúk ilyeneket mondanak nekem, amikor elköszönünk. Én meg elsétáltam szépen haza, 105 perc volt kettesben az mp3-mal, a BAH előtt valamivel bementem egy kisboltba, ahonnan éppen egy fiatal srácokból álló társaság távozott, aztán a rasztáshajú visszarohant, és egy puszit nyomott az arcomra, majd még egyszer visszarohant, és azt mondta, megédesítettem az estéjét, úgyhogy kicsit megijedtem, hogy harmadszor talán azért jön vissza, hogy közölje velem, miszerint meg akar halni, a fiúk mostanában velem szemben alkalmazott protokoljához igazodva, de nem, talán kezd megtörni az átok. A Törökbálintin meg nem égtek a lámpák, úgyhogy hangosabbra vettem a Tankcsapdát, onnantól, hogy hívott a csaj, hogy van egy kis baj (ezt vissza szoktam tekerni egyszer), odáig, hogy baj van, baj (az Iron Maiden akkor már túl intellektuálisnak tűnt a hangulatomhoz), mert sötétben félek minden apró nesztől, így viszont legalább nem hallok majd semmit, de amikor odaértem az első lámpához, hirtelen az összes kigyulladt, nagyon misztikus volt. Mondjuk ha tudtam volna, hogy teljesül, lett volna jobb ötletem, mint pár lámpa, három kívánság aranyhalat keres jeligére, jelentkezni a szerkesztőségben lehet.

A tegnap este tragikusan indult, mert a glória személyes problémái miatt nem jött a kocsmába, így döntött ő, hiába próbálkoztam mindenféle – rámbizonyíthatatlan – érzelmi zsarolással, illetve a sör felemlegetésével, még azzal is megvádoltam, hogy a lakkcipőm miatt van az egész, ami kisebb nézeteltérés okozója volt köztünk pár napja, nem beszélve a lila melltartóról, de az mellékes. A lakkcipő (fekete, magas sarkú, ugyanakkor balerina fazonú lakkcipő) vágyaim tárgya volt pár napja már, de azért megkérdeztem a glóriát, hogy kirúg-e a kocsmából, ha abban állítok be. A glória erre azt felelte, hogy nem tud azonosulni a vágyaimmal, mert ő például az anarcho-szindikalizmust próbálja kifejezni öltözékében, erre én megmagyaráztam neki, hogy én meg azt próbálom kifejezni, hogy kicsi vagyok, aranyos vagyok, ne üss meg, adjál nekem cukorkát, és úgy tűnt akkor, elfogadja, és megpróbálja feldolgozni ezt a magyarázatot, de soha nem lehet tudni. Szóval nélküle kellett elmennem a kocsmába, és nagyon rettegtem, elképzeltem, ahogy senki nem áll velem szóba, a Váci utcában már ott tartottam, hogy basszák meg a fűnyírójukat, majd leülök az internet elé, és csetelek a glóriával, de aztán – megmagyarázhatatlan módon – szóbaálltak.

És eljött az R. is, és megmutatta a cumis szájfényeit (csokoládé- illetve kapucsínó illatokban), meg megbeszéltük, hogy el kéne mennünk együtt biciklizni, mert igaz, hogy most már fel tudok menni a fiúmmal az Irháson a Normafáig leszállás nélkül (kivéve a földúton), de jobb volna valaki olyannal, aki például liheg eközben, mint én is, meg amikor büszkén mondom a szerpentin alján, hogy tíz perc alatt leértem (4,33 km), akkor erre nem azt válaszolja, hogy igen, itt nyolc perc valamennyi a rekord, felfelé, szóval remélem, tényleg sikerül majd szerveznünk valamit.

Aztán az R. elment, és akkor lelkiztünk a nyehivel, featuring Ukrajna & a cukorrépa, ehhez egyszer ki is kellett menni az objektum elé, mert bent túl nagy volt a peer pressure, hogy macsó pasi nem lelkiz. Aztán tankcsapdát hallgattunk a phnb-vel, én a fejemben, ő a lejátszómból, mindkettőnknek jó volt, és végül leült egy pillanatra dreamdancer is mellénk, kettő lett belőle, ezúton is kérném Tyttö elnézését, de meg kell értenie, a magfizikáról beszélgettünk, meg arról, hogy mi az élet, ugyanis dd meghatározásába (képesség a szaporodásra, anyagcsere) szerintem a demszky-karók beleférnek, a meddő nők nem, a hermafroditák ügyében nem jutottunk egyezségre információhiány miatt, mindezt az asztrológiai archetípusok hitelességét bizonyítandó/cáfolandó vitattuk, nagyjából 20 percben, de legközelebb majd akkor konzultálok vele ilyesmiről, ha esetleg még kevesebbet ittam.

És aztán végül odaült mellénk a Vilmos atya, és én modortalannak tűnhető viselkedést tanúsítottam vele, mivel ő pedig modorosnak tűnhető viselkedést tanúsított velem szemben, aztán valahogy egy idő után úgy éreztük a nyehivel mindketten, hogy fel kell világosítanunk őt arról, hogy mit is jelent a papi hivatás, ennek a vágya annak ellenére ragadott el bennünket, hogy egyikünk sem hívő ember, illetve az egyházat sem tartjuk túl sokra, van ilyen, meg arról is, hogy Jézus bazmegelt-e (szilárdan ragaszkodtunk az álláspontunkhoz), a staff meg egy ideig csak jelzésértékűen lekapcsolgatta körülöttünk a lámpákat, aztán jelzésértékűen megkértek bennünket, hogy hagyjuk el az objektumot legyünk szívesek, és akkor elbúcsúztunk a nyehivel, mondván, hogy az élet szép, a másik meg velem jött taxival egy darabon, ahol folytattuk a témát, majd tőle azzal köszöntem el, hogy hülye vagy, mire ő csókot dobott (ugye már feljött ez a modortalanság/modorosság dolog egyszer), és rámvágta a taxi ajtaját, és akkor a sofőr folytatta az egyházas filozofálást ott, ahol mi abbahagytuk, azt sem tudtam, nevessek, vagy sírjak, de leginkább hánynom kellett (fizikailag, nem lelkileg).

Szóval így is lehet.

Tegnap meg, amikor úgy döntöttünk, hogy most már felmegyünk az emeletre, mert lent hideg van, ráadásul felinstalláltak egy zenekart, akkor azt mondta nekünk az a két szimpatikus, ismeretlen fiú az asztalunknál, hogy ne menjünk már, vagy pedig később jöjjünk vissza meghallgatni a zenei formációt. Erre megkérdeztem, hogy végül is kik fognak játszani, ha idadnád a kabátomat légysziköszi, azt felelték, hogy pontosan nem tudják, ők a Gömöri Péter (?) miatt jöttek, akit ismernek. Akkor a glória is megkérdezte, hogy basszgitáros-e a Gömöri, mire mondták, hogy igen, és én nagyon büszke voltam rá, utána viszont sajnálatos módon tovább fejtette a témát, hogy az-e, aki az Eddában játszott, mire a fiúk olyan arccal közölték, hogy nem, nem az, ezután már csak annyit mondott, hogy kérlek, lucia, most menjünk nagyon gyorsan el innen.

Aztán fent az emeleten mondtam neki, hogy ez nekem nem esett jól, és menjen vissza, és kérdezze meg a fiúktól, hogy a Kispál és a Borzban se játszott-e ez a Gömöri, hogy nehogy azt higgyék, hogy mi csak egyetlen magyar zenei formációt ismerünk, és az is az Edda. A glória erre visszakérdezett – néha gyanús, hogy a szarkazmus fegyverét próbálja bevetni ellenem – hogy nem lenne-e jobb, ha azt mondaná, amikor visszamegy, hogy figyeljetek, a barátnőm tudta ám, hogy ez nem az eddás Gömöri, csak nem volt ideje szólni, én meg mondtam neki, hogy ez is jó terv, de aztán extrapolálta a lehetséges folytatásokat az eddigi tapasztalataink alapján (azért ragadnak ránk a másikról dolgok), és azt mondta, hogy az nem jó, mert akkor meg fogják hívni őt a fiúk egy sörre, és ott fognak nevetgélni, és egy idő után én is lemegyek, és engem is meghívnak egy sörre, és aztán olyan későn fogunk hazamenni, hogy nem lesz erőnk hajat mosni, és másnap büdösek leszünk, és hányni fogunk, kinek kell ez. Úgyhogy fent maradtunk.

(Amúgy kicsit hülyén érzem már magam, hogy mindig a glóriáról írok, de neki ugye van élete, én meg leginkább csak fordítok mostanában, miközben belülről titkos féreg foga rág, és ebből az alaphelyzetből nehéz sztorit kihozni.)

Múlt héten viszontláttam a glóriát és a Tandem sörét, sőt, felborult a világrend, mert a fiúmat is a Pipa utcában. Amikor felhívott, és megkérdezte, hogy beugorjon-e két szóra, akkor nagyon, nagyon reméltem, hogy nem Örömet Akar Okozni, az elmúlt napokban a konzultációink során megemlítettem neki ugyanis, hogy a lányokkal beszélgetni (is) kell. Félelmemről a glóriának is beszámoltam, aki rögtön tudta, miről beszélek, hogy van a fiúknál ez a dolog, amikor leesik a tantusz, és akkor ők azonnal cselekedni akarnak, konkrétan örömet okozni, mindegy, hogy ki hol van, és mennyi az idő, mondtam bánatosan, és az is mindegy, hogy örülsz-e, tette hozzá a glória sötét tekintettel (ő expert a témában, A pasija például nemrégiben a szent és sérthetetlen egyedüllevős órájában szándékozott neki örömet okozni, még porszívózott is). Aztán hálistennek kiderült, hogy csak nem volt kedve még hazamenni, és ennyivel is többet motorozhatott (újabban már levélben megbeszélhető kétmondatos dolgok miatt is inkább motorra száll, és odamegy személyesen, kicsit mániás lett).

Amíg kimentem csacsogni az objektum elé, a gyereket a kedves, aranyos nyehire bíztam, mert a glória mindig instabil lesz, ha magára hagyom, a nyehi meg már megszokta, hogy időnként megdöngetem két ujjal a vállát, és akkor nincs mese, jönnie kell (egyébként meg soha nem tudom nála, hogy tényleg szeret-e velünk lenni, vagy csak úriember, de a végeredmény szempontjából mindegy is), de aztán megint visszarendeződtünk az eredeti pozíciónkba, és az este elég nagy részében önismereti tréninget tartottunk a karnyújtásnyira lévő pszichodráma segítségével, amelynek szereplői két fiatal lány és néhány feles volt. Először megkérdeztem a glóriát, hogy szerinte meg fogja-e csókolni, a glória meg mondta, hogy mindenesetre nagyon szeretné, aztán áttértünk az introspekciós részre, hogy mondtam, hogy ha így nyúlnék a karjához valaha is, akkor küldjön haza, mire ő azt mondta, hogy akkor inkább megüt, erőből, utána pedig ő javasolta, hogy ha valaha is így sírna nyilvánosan, akkor ültessem taxiba, és mondjam be a címet, és a végén azt is mondtam, hogy ha valaha is így lemarkolnám az orráról a taknyot, és lazán beletörölném a nadrágomba, akkor nem is tudom, de csináljon velem valaki valami nagyon durvát, mentségünkre szóljon, hogy éppen lírai korszakunkban voltunk mindketten, és aztán inkább át is ültünk egy csendesebb asztalhoz.

És akkor egy picit nem figyeltem, és a glória azt mondta, hogy hazamegy, aztán a senoival felváltva magyaráztuk a phnb-nek, hogy a lányokkal egyrészt nagyon kedvesnek kell lenni, amikor otthon van az ember, másrészt viszont nem kell folyamatosan rajtuk lógni, viszont elég időt kell velük tölteni, aztán a dremdancerrel csevegtünk arról, hogy hazugság-e, ha valaki nem osztja meg a nőjével egy az egyben a gondolatait, erre csak a sapkás példát tudtam felhozni, hogy én örültem, hogy a titi azt mondja nekem, hogy de jó a sapkád, pedig tudtam, hogy nem tetszik neki, de engem igazából tökre nem érdekel, hogy tetszik-e neki, erről nem is tehet, az viszont számít, hogy örömet akar-e nekem okozni, és ugyanez áll a "jaj de jó segge van annak a csajnak, de a tiéd még jobban tetszik nekem, drágám" esetére (a történelmi hűség kedvéért, én ilyeneket semmilyen formában nem szoktam hallani, de ismerem a szituációt). Aztán mondtam a nyehinek, hogy a lányok belül igazából mind királylányok, a nyehi meg azt mondta, hogy minden lánynak elöl csatos melltartót kéne hordania, vagy semmilyet, és aztán egy idő után nagyon törölgettek már körülöttünk, és konkrétan fel is szólítottak, hogy mi hárman is menjünk végre haza, úgyhogy muszáj volt.

Szóval visszatérve a kocsmába, tegnap, mire a glória megérkezett, én már elég lírai hangulatban voltam, tekintve, hogy akkor már két és fél órája kezdtük az alapozást a titkosügynök ismerősömmel, akit most így közzé is tennék (mint a rendszergazda mondta a múltkor, aki velem tart kapcsolatot, az már csak ügynök általában), és valószínűleg mély benyomást is tett rám, túl a wasabis mogyorón meg a kurkumán meg a karamelles Dove csokin is, amiket a fejlett nyugati világból hozott nekem, merthogy a glória egyszercsak türelmesen rámszólt, hogy most, hogy már ötödször mondom el, hogy milyen jó fej csaj a nemisbéka, most már elhiszi nekem, csak hagyjam abba.

Aztán mesélem a glóriának ezt az aerob biciklizés dolgot, meg hogy azért nem vettem fel a telefonját, hanem visszahívtam, mert akkor pont az a rész ment, hogy "a falnak dőlve hányok a fűre / piára gondolok, nőre és fűre", és a glória ezt pont nem ismerte, úgyhogy meghallgattuk a játékosomon, meg utána meghallgattuk a mindig pénteket is, mert azt szeretjük. És akkor beszélgettünk a lírai vonatkozásokról is, a glória mondta például, hogy mind a presszó, mind az utca túloldala ilyen visszatérő toposz a kortárs magyar zenei művészetben, én meg felhívtam a figyelmét a már-már görögösen szigorú rímeltetésre (vö. fűre – fűre), aztán újra meghallgattuk a presszós-túloldalas számot ("a falnak dőlve…"), meg a mindig pénteket is, mert azt szeretjük. Ez egyébként ilyen repetitív tevékenységgé vált idővel, mondtam is a glóriának, hogy olyan a mi életünk, mint agy musical, mert egyszercsak mindig felvesszük a fülhallgatót, és headbangelünk a mindig péntekre, bár közben néha azért szélesítettük is a zenei ízlésünket, mert meghallgattuk azt is, amiben nem divatmajom, meg a punkosat, hogy baj van, illetve a glória is akart mutatni egy számot, de addigra már nem voltunk szomjasak, ezért véletlenül mindig valami Ossiant hallgattunk az ő lejátszójáról, amit pedig eredetileg nem akartunk.

És egyébként szombaton a két szimpatikus pultosfiú volt ott, az egyik, aki megdicsérte a kiejtésemet, hogy Löff, de tényleg, nagyon szépen megköszönte, mélyen a szemembe nézve, a másik meg a rasztás, akinek nem muszáj artikulálni, hanem akármit mutogatunk, empatikusan hoz még két sört, ahogy ígértem a glóriának, amikor hálóingben állva az erkélyen (ezt ő csinálta) beszéltem rá telefonon, hogy jöjjön, de erre nem kellett pár másodpercnél többet áldoznom. A glória viszont fifikásan kiárusított engem, mert valaki megkérte, hogy szóljon a barátnőjének, hogy jöjjön oda, mire a glória közölte, hogy egy sörért megteszi, ami azt mutatja, hogy tisztában van azzal még (enyhén) ittas állapotban is, hogy mi mennyit ér (v. ö. azt a szép áttűnést, hogy először a "szesz meg elbutít, de nekem mégis kéne még", de a dal vége realistább hangnemet vesz, hogy "a szesz meg elfogy így, de nekem…", hát valahogy így voltunk).

Az est közepe táján megérkeztek egyébként a bloggerin és hű fegyverhordozója, és ők ráadásul különböző okokra hivatkozva ellenálltak szíves invitálásunknak, miszerint hallgassák meg a mindig pénteket, viszont már ők sem voltak szomjasak, úgyhogy ilyen időigényes, de szórakoztató beszélgetéseket folytattunk, amikben három mondatnál (tőmondatokban gondolkozz) régebbenre egyikünk sem tudott visszaemlékezni, volt például egy olyan rész is, ahol hosszasan bámultunk a dreammel egy helyes csajt, és akkor odajött az illető, mi viszont addigra elfelejtettük mindketten, hogy miért is bámuljuk tulajdonképpen (volt valami konkrét téma, nem csak a seggét néztük), úgyhogy kénytelenek voltunk valami szellemes történetet kitalálni, ami nem könnyű, ha nem feltétlenül jut eszedbe, hogy mi volt a mondat eleje. A bloggerinnel meg megbeszéltünk nagyjából mindent, a biciklizéstől kezdve a szexuális életünkön át, egészen a potenciális szoknyájáig és a nagyúr tabujáig, aztán úgy három felé valami hirtelen ötlettől vezérelve taxit hívtam nekem és a glóriának, remélem, elköszöntünk mindenkitől, fizetni biztos fizettünk, arra figyeltem.

Tegnap este azután sikeresen lekéstük (-tem) a bakancsboltot, de úgyis a kocsma volt a lényeg, így legalább rögtön arra vehettük az irányt. Útközben találkoztunk egy mackófelső-árussal, meg is örültünk rögvest, aztán amikor közelebb értünk, mondtam a glóriának, hogy te figyelj, ezek nem jó mackók, mert címer van rajtuk, amire a glória azt válaszolta minden nemzeti öntudatával, hogy az még önmagában nem lenne baj, de sajnos magyar, aztán gyorsan elsétáltunk onnan, mert elég hangosan mondta. Aztán volt közben egy tolókocsi is, amit egy jólöltözött hölgy fogott, a glória mondta is, hogy nézd már, ez csal, kiszállt egy kicsit kinyújtóztatni a lábait, én röhögtem, szóval esélyesnek látom, hogy ha még sokat sétálunk együtt csevegve, a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb valahol nagyon megvernek majd minket.

Aztán a kocsmában lírikusra vettük a figurát, mondta is a glória úgy f9 tájban, hogy te jó ég, ma még egy csaj kinézetére sem tettünk megjegyzést, pedig ez amúgy mindig olyan jokertéma kettőnk között. Ezúttal viszont filozófikusan beszélgettünk, mondtam például, hogy megfejtettem végre azt a dolgot, hogy mi a különbség közte, és a kettőnk beszélgetéseiben sztálin néven elhíresült volt pasim között, akivel egy napon születtek, és van ezen kívül még pár huzam. Kettőjük között egy Kispál idézet a különbség, konkrétan hogy abban a tájban él egy festő, aki olyan ügyesen festi azt a tájat hogy annak a tájnak aztán olyanná kell lenni, na és sztálin esetében az a táj baszott olyanná lenni, pedig ő is meg volt áldva művészi hajlamokkal, nem így glória esetében. A glória ezt azzal magyarázta, hogy ő úgy ír, ahogy beszél, amit nagyon nehéz, mert azt nem úgy kell, hogy szó szerint leírod, amit mondasz, mert akkor nem olyan lesz (ki lehet próbálni, tényleg nem), és akkor komolyan bólogattunk a sörök felett.

Kábé ennél a pontnál érkezett meg a kedves, aranyos R., aki úgy jellemezte előzetesen magát, hogy állig érő barna hajú, erre megjelent szőkén (és a látható tárgyi bizonyíték ellenére is ragaszkodott ehhez még egy darabig, ez olyasmi lehet nála, mint nálam az, hogy szerintem én egy lobogó hajú, vak csaj vagyok). Tőle előtte nagyon féltem, mint általában mindenkitől, mondtam is a glóriának, rettegéssel az arcomon, hogy ide fog jönni egy nő, és könyvet ad nekem kölcsön, most mi lesz, a glória erre azt felelte, hogy az én életem sem könnyű bizony. Aztán amikor megjött, akkor cseréltünk, és én már egyáltalán nem féltem, hanem a glória ült megszeppenve, egyre távolabb, mert ő valós időben retteg az ismeretlen emberektől, amíg én előre lerendezem, hogy aztán ne legyen rá gond (vö. atomcsapásos gondolkodásmód). A kedves, aranyos R. tényleg hozott nekem könyvet, meg popsikenőcsöt is hozott, de azt visszatette a táskájába, aztán folytattuk, amit online elkezdtünk, hogy a közös problémáink, mint például hogy én nem mertem Prágából plüssállatot hozni, mert az nem lenne tisztességes a zsiráffal és a nyuszival szemben, és ő hasonló megfontolásokból nem (sem) visz haza gyerekeket a játszótérről, csak nézegeti őket, hogy ez kéne, az viszont nem. Meg szó esett később a sziklamászó fiúk hátáról, ami rajongásunk közös tárgya, mert hogy azokon ott is izom van, ahol más fiúknak háta sincsen, majd áteveztünk zenei témákra, mert ez egy olyan este volt, hogy az foglalta keretbe a történéseket.

Aztán R. hazament, hozzánk meg átült a szerencsétlen, ártatlan nyehi, akitől megkérdeztük, hogy mivel mosakszik, és a glória hiába böködte oldalba, hogy szappannal (még a lábát is rugdosta, úgy láttam), a nyehi mégis azt felelte, hogy tusfürdővel, és ehhez úgy ragaszkodott, mintha nem csak beszélgetnénk, hanem konkrétan meg kellene fürdenie előttünk, meg is beszéltük rögtön, hogy lehet ugyan, hogy szép fiú, de a felfogása nem a leggyorsabb. Ez már az a rész volt, ahol nagyon sok sört ittunk, úgyhogy a glória ezt a sugdolózós dolgot (hogy odahajol hozzám, és halkan a fülembe súg valamit a nyehiröl) el is rontotta, mert véletlen hozzá hajolt oda, és kérdezte meg, hogy tusfürdő? buuuzi-e?, úgyhogy ezt még gyakorolnunk kell. Ennek ellenére a nyehi nagyon derekasan állta a sarat ott velünk, két óra alatt csak egyszer emelte fel a hangját, amikor is azt mondta, hogy ha egy pillanatra befognánk, de aztán nem derült ki, hogy akkor mi történne (és szerintem egyébként is léha dolog imaginárius helyzetek lehetséges kimeneteivel foglalkozni, sokkal praktikusabb a pillanatnak élni, és ahhoz igazodni), ezek után már csak olyanokat szúrt be, ha véletlen egyszerre vettünk levegőt, hogy te sem vagy normális, meg te is defektes vagy. A párhuzamos eszmefuttatásunk egyébként azzal a tanulsággal érte el klimaxát, amit a glória verbalizált, hogy a nyelvészet komoly dolog, de azért muszáj rajta röhögni (ezt egyébként, mondjuk a nyelvészetet lélektannal helyettesítve, akár ars poeticámnak is tekinthetjük). Ezek után már csak olyanok voltak, hogy a nyehi azt mondta, prűdek vagyunk, pedig ő provokált minket, olyanokat mondott, hogy bemászik, meg túró rudi (de doktor úr, maga mutogat folyamatosan pinákat), mondjuk végső soron ez megbocsátható, mert mint hosszas kutatásainkkal kiderítettük, magyarul egyszerűen nem lehet normálisan beszélni, állandóan magyarázkodnunk kell egymásnak, mint például amikor a glória azt mondja, hogy "látta, hogy fiú van a taximban", vagy én megkérdezem, hogy megvigasztalták-e, nem beszélve arról, hogy az olyan, elsőre ártatlannak tűnő kifejezésekről is, mint a békeszerződés, rögtön az ugrik be az embernek, hogy a csatabárd le van téve, amitől már csak egy lépés az, hogy de neki mégis, satöbbi, csak hogy visszatérjek a magyar zenei élethez, már csak a keret végett is.

A tegnap este kétségkívül legdrámaibb pillanata az volt, amikor phnb szemrehányó hangon közölte velem, hogy az én fiúmnak ráadásul humora is van, tök jó humora van, baszki, mondta megbántódott hangon, és közben vádlóan nézett. Ez pontosan az a szituáció, amiről nem írnak az illemtankönyvek, hogy ilyenkor mit kell tenni, természetesen gyanítottam, hogy valahogy bocsánatot kéne kérnem, csak a pontos frazeológia nem volt számomra nyilvánvaló (vö. "ne haragudj, nem fog többet előfordulni"?), aztán mintegy mellékesen kijött a száján a hét kifejezése, miszerint nimfamániás. Ezt megelőzően a gével hosszan űztük a kedvenc elfoglaltságunkat, vagyis ültünk, a sörről és motorosruházatról beszélgettünk (érzed, mondaná glória), illetve megjegyzéseket tettünk, a klimaxot követően pedig olyanok voltak, hogy ketten magyaráztuk a megrettent nyehinek, hogy nem ám a jegygyűrű a gáz, hanem a közös könyvespolc, mi például mindketten pontosan tudjuk, hogy ha holnap szétköltözés, akkor melyik polc ill. sor könyvet vihetjük magunkkal. Mivel megbeszéltük, hogy ezúttal korán hazamegyünk, természetesen hajnali kettőig maradtunk, reggel nagyon beteg voltam, elmúlt.

Amikor tegnap azt írtam, hogy kiderült, hogy van Mikulás, akkor még nem tudtam semmit.

Az úgy kezdődött, hogy ugye tegnapra volt megbeszélve randink a glóriával, és akkor előtte egy-két órával olyat szólt nekem, hogy lehet, hogy az elején ott lesz a béterv is, úgyhogy semmiképpen ne szólítsam őt glóriának, és ne kérdezzem meg, hogy hogy ismerkedtek meg, egyáltalán, az lesz a legjobb, ha nem szólok semmit, majd ő bemutat engem, hogy ez itt a lucia, akkor bólogathatok. Erre válaszoltam neki, hogy jó, és amikor megkérdezi, hogy ez az igazi nevem-e, akkor semmiképpen nem fogom azt mondani, hogy nem, hanem ez a blogos nevem, tudod, mint neki a glória, mert tudok konspirálni, erre a glória viszont csak felsóhajtott, hogy mennyi mindent figyelembe kell venni. Azután megérkeztünk, a béterv végül nem jött és fent meleg volt, úgyhogy úgy gondoltuk, lemegyünk és a lelki dolgainkról beszélgetünk, a glória például sírt, és akkor lementünk, és elénk tárult egy asztalnyi mikulás, halálkomoly. És akkor a glória először csak egy kicsit bizonytalanul folytatta az elmefuttatását arról, hogy milyen kár, hogy a béterv nem jött, és én is mondtam erre, hogy a béterv, az ő érzékeny lelkével hetekig beteg lenne, ha ennyi mikulást meglátna egyszerre, majd az én lelkemre tereltem a szót, mondván, hogy szerintem nagyon jól áll a jóképű fiatalembereknek a mikulásruha, és erre vártam volna visszajelzést a glóriától, aki éppen megbűvölten nézte, ahogy vetkőznek, majd kis idő múlva megkérdezte, hogy mondtam-e valamit. Aztán folytattuk a beszélgetést, és a glória egy idő után elkezdte sorolni, hogy soha többet ne mondjak olyat, hogy bekapta a szaloncukrot, meg hogy elmegy a mikulás, illetve hogy van zsákjában mogyoró, de lehetőleg még azt se, hogy mandarin ("de doktor úr, maga mutogat folyamatosan pinákat!"). Egyszerűen ne. Aztán a glória felment sörért, és közben odaült hozzám egy mikulás, aztán még egy, és mire a glória visszaért, már körbe voltunk ülve, csodálkozott is, később meg a körülmények összejátszása folytán mi ültünk át hozzájuk.

A továbbiakba az ártatlanok védelmében nem mennék bele részletesen, én mindenesetre üdvözült mosollyal az ajkaimon ültem és hallgattam, ahogy rengeteg fiatal, részeg, jóseggű mikulás hív meg sörökre és mond kedves dolgokat nekem (beleértve azt is, hogy noha nagyon szexi lábam és harisnyám van, de igazából a kedves arcom az, ami megfogja az embert, ezen a ponton átfutott az agyamon, hogy érdekes, ha miniszoknyában vagyok, akkor mindig sokkal többen észreveszik, hogy milyen kedves arcom van, biztos kiemeli a lábam a szemem színét, vagy hasonló), aztán egy idő után a glóriáról hámoztam le a mikulásokat, mert nagyon szimpatikus volt nekik. A glória eközben csinálta azt a dolgot, amit szokott, hogy ő sír, mert a béterv soha nem kiabál ilyen hangosan és egyéb dolgok, én meg másfél számot táncoltam, na akkor nem sírt, hanem csengő hangon kacagott. Az est vége felé volt is egy olyan pont, ahol megjegyeztem, hogy tudja-e, hogy mi soha többé nem jöhetünk ide vissza, ő meg felnézett egy mikulás öléből^×, és azt mondta, tudja, de ezt a sört azért még igyuk meg. Zárás után valamivel még előkerítettem a táskáját, feladtam rá a kardigánját majd becipzároztam, mert elsírta magát, hogy ez neki nem megy (ekkor az egyik mikulás félrevont, és azzal a valódi fajta aggodalommal és gondoskodással hangjában megkérdezte tőlem, hogy a barátnőm nem labilis-e egy kicsit érzelmileg, na ekkor én kacagtam csengő hangon), megadtam három mikulásnak a glória számát, mert ő nem emlékezett rá, megkértem valakit, hogy hívjon nekünk két taxit, majd odavezettem a glóriát az autó megfelelő oldalához, és bemondtam az adatokat, meg hogy a barátnőm egy kicsit sokat ivott, vigyázzon rá, ekkor a glória csak annyit mondott, szembefordulva velem, hogy ő nem is ivott sokat, de ezt olyan hangon és olyan testbeszéddel, hogy a taxis a kormányra borulva röhögött, aztán elvitte, én meg nagyon reméltem, hogy a glória most nem csinálja azt, hogy duzzogásból nem mondja meg a címét. Aztán elbúcsúztam a maradék mikulásoktól, és arra gondoltam, hogy most várhatunk megint egy évet.

^× ahol arccal felfelé tartózkodott.

Végül kompromisszumos megoldásként ilyen eldobható kínai kajásdobozban kaptam levest, aztán ott ültünk, és szép csendben berúgtunk sörrel. A szóban kifejtett témáink nagy részéről említést sem tehetek, mert a glória azokból kíván blogbejegyzésileg megélni január-februárban (az ő tempójával még sikerülhet is), azért egy teasert mindenesetre elhelyeznék itt, figyeljétek Margit neve feltűnését, akivel glória három évig együtt élt. Coming soon.

Beszéltem egyébként neki a lelkemről, már csak a megtévesztés kedvéért is, mondtam, hogy nem akarom lecserélni a headert, mert lehet, hogy a külsőmet tökéletesen eltalálja rajzzal, de nekem a lelkem az egy lobogó hajú, vak nő, erre megjegyezte, hogy nem csoda, hogy vele meg a rendszergazdával van tele a blogom, ha a fiúmról nem tudok semmit, mert titkosügynök, magamról meg mégannyit sem tudok, mert azt képzelem, hogy egy lobogó hajú, vak nő vagyok, összegezte a glória a maga stílusában. Aztán beszélgettünk intellektuális témákról is, a háború kapcsán (teaser!) szóba került például az Anna Karenina is, hozzávágtam a papucsomat meg mindent a képernyőhöz, mondta nekem a glória. Azért vágta hozzá, mert a Greta Garbo az úgy mondja, hogy Vhhhronhszkij, hogy abból nem a szerelem érzik, hanem egy vasúti katasztrófa, és a glória akkor mindig hozzávágta a papucsát a tévéhez, hogy szeresd már egy kicsit azt a Vronszkijt, az egy érzékeny lélek, pont mint a béterv, magyarázta nekem, ahogy ott áll az egyenruhájában, és akkor én egy kicsit az asztalra borultam röhögni, mert a béterv már azt sem tudta feldolgozni, hogy kesztyűt kell viselnie fellépés közben, ezen hetekig ki volt akadva, úgyhogy így elképzeltem, hogy mit kezdene egy egyenruhában, mint érzékeny lélek, és akkor a glória azt mondta, az ujjával rám mutatva, hogy én gúnyt űzök az ő érzelmeiből, és ő most kimegy pisilni, és majd ott röhög.

Aztán visszajött, és elmondta, hogy ez még csak hagyján, de a Greta Garbo így lenyalva hordta a haját, pedig a könyvben oldalanként kétszer le volt írva, hogy Annának csigák vannak a hajában, és ezt az ember a munkahelyén tízszer-tizenkétszer még csak kibírja, hogy igen, a kor divatja szerint, lokni, de amikor a villamoson tizenharmadszor is szembesül azzal, hogy Annának csigák vannak a hajában, akkor kitör belőle az, hogy höhö, csigák, höhö, ezen hosszan kacarásztunk, különös tekintettel arra, hogy az ujjával (vagy a cigivel?) böködött felém, és mondta, hogy "érzed, csigák vannak a hajában". Állítólag még a ma délelőttjét is boldoggá tette ez, de ő ilyen, mondta is, amikor már félig eltévedve imbolyogtunk a Kálvin tér és az Astoria között, hogy milyen vicces volt, amikor meglátta nálam leírva a saját Vasing, Tonyját, hogy ő mennyit nevetett.

Aztán időközben, már Garbo után, de még Tony előtt lejjebb adtuk, egészen odáig, hogy Sex 'n' Drugs 'n' Rock'n'Roll, elmeséltük egymásnak a kapcsolatos élményeinket, kivéve engem, és egyet mondok csak, ezentúl ha meghallok egy Tankcsapda számot, mindig át fog futni a fejemen, hogy akkor ki volt vajon éppen a glória alatt, és akkor már úgy másfél órája el kellett volna indulnunk, de témában voltunk, és meg kellett inni még két sört, úgyhogy útközben a glória végig azt emlegette, hogy a béterv picsarészeg, annak mindegy, de az okos szép K. hogy le fogja őt cseszni, kivéve, amikor rászóltam, hogy állj, mert autó jön, és akkor rámnézett könnybelábadt szemmel, és a legridegebb, az emberiségben legcsalódottabb intonációjával azt mondta, hogy "soha többet ne kiabáljál rám", ilyen hangon eddig még csak egyszer szólt hozzám, amikor azt mondta, hogy "soha többet ne igyál bele a sörömbe", úgyhogy mondtam neki, hogy gyere, Vronszkij, hadd lássa, hogy van azért nekem lelkem.

Aztán a fiúm értemjött, csak először nem találtam meg az autót, mert valami bunkó terepjárós megint odaparkolt a sarokra, nem lehetett tőle belátni, aztán rájöttem, hogy az a bunkó terepjárós az az én kedves szép fiúm, aki Pestre, ahol sárkányok élnek, csak a terepjáróval hajlandó átjönni, és akkor beültem mellé, Tankcsapda szólt, én meg a glóriára gondoltam, és mondtam, hogy én most vagyok kamasz.

"…és akkor azon gondolkoztam a tükör előtt állva, hogy mit vegyek fel, érzed, hogy mit venne fel glória amikor luciával találkozik, és akkor azt mondtam magamnak a tükörben, hogy bakker, tök hülye vagyok, én vagyok glória, úgyhogy azt veszek fel, amit akarok."

Mint kiderült, glória nem vesz fel bugyit, amikor luciával találkozik. Tudom, mert mondta. Konkrétan kék bugyi nem volt rajta, hanem a mosásban volt. Hozott egyébként nekem sapkát (mert tél van), egy halom kazettát (az este folyamán később volt egy olyan jelenet, hogy finnyásan, két ujjal kiemelte az egyiket a táskámból, és azt mondta az idővel hozzánk csatlakozó Nyehljudov nevűnek, hogy néééézd má', Tátrai Bandet hallgat, de cikiiiii, ezt közvetlenül azután tette, hogy ő a maga részéről elkezdett sírni majdnem, hogy ő kövér, amiatt, mire én a magam részéről javaslatot tettem arra, hogy hagyja abba, mert egy kövér nőnél már csak egy síró kövér nő gusztustalanabb, szóval volt dinamikája az ismerkedésünknek, egyébként meg nem kövér, cseppet se nem), meg hozott nekem egy könyvet is, a Tranzit Glóriát, Bozai Ágotától, amibe rajzolt nekem egy könyvjelzőt, ami egy piros hajú, piros kabátos leányt ábrázol, aki egy kalitkát tart a kezében, és azt mondja, defenzív arckifejezéssel, hogy "de ez egy minimalista kalitka, még madár sincs benne", és tényleg tisztára olyan. Meg hozott nekem filmet, hogy A lét elviselhetetlen könnyűsége. Én vittem neki sapkát (tél van), meg kesztyűt, meg puccos sört, meg olyan filmeket, hogy Pi, meg Képtelen képregény, ami szerintem jó indítás volt, viszont utána nemsokkal megkérdeztem, hogy mit fog csinálni, ha kifogy a benficás öngyújtója. És akkor ma kiderült, hogy élete bizonyos vonatkozásaiban erős párhuzamokat mutat Sziddharta Gautamáéval, amennyiben a környezete előle is megpróbálta mostanáig elrejteni az élet sötét oldalát, szóval ő még sose gondolt arra, hogy a benficás öngyújtó kifogyhat. És ez fájt neki így tőlem az ő arcába, mert nagyon szereti, a szívén viseli, konkrétan a melltartójában (ahogy haladott előre az este, egyébként más mindenféle tárgyakat is ösztönösen a melltartójába próbált gyömöszölni, ilyen óvó-védő reflexszel), de ezt tegnap nem verbalizálta felém, csak ma mondta, hogy most már elhiszi, hogy én olyan lány vagyok, aki fel van készülve arra is, ha a nyolcas buszon éri atomtámadás.

Aztán lejöttek emberek, egyre többen, és mind külföldiül beszélt, és a végén már mozdulni se lehetett, hanem játszani kezdett egy élőzenekar, és nagy zaj volt, el is tűnődtem rajta, hogy ha szólnék nekik, hogy szegény édesanyám beteg, akkor hazamennének-e a zenészek, de a glória lebeszélt róla, különös tekintettel arra, hogy ez egy native speaker zenei formáció volt, akik nem értenék az irodalmi utalást. Később egyéb kulturális idézeteket is beleszőttem a társalgásba, mintegy félvállról, céloztam például arra, hogy a Pink Floyd a Comfortably Numb számban nagyon szépen megfogalmazta azt az életérzést, amit a magamévá tettem ott ülve, konkrétan gondoltam arra a sorra, hogy your lips move but I cant hear what you're sayin', de aztán abbahagytam, és idővel már csak a fejemben voltam intellektuális, egészen belül, észrevétlenül. A glória pedig idővel mindig sírni akart, de nem hagytam, hanem mondtam neki, hogy kérsz-e még egy sört, nézd, itt a söröd, ő meg megosztotta velünk, hogy nem lehet az amerikai filmek szerint szexelni, mert nem úgy van az ám, hogy az ember lerúgja a martens bakancsot, hanem az húsz perc az ajtóban, per darab, amit vagy beépít az előjátékba, vagy marad a bakancsban, konyhapulton felállás. Aztán idővel abbahagyta a zenekar és hazaszállingóztunk (a Budataxi egyébként már tudja a címből, hogy az a Tandem).

Nem tudom, említettem-e, de nem volt rajta bugyi.

Tegnap találkoztunk az építésszel és a feleségével. Nagyon kedves emberek, a sör után kaptam tőlük még Martinit és Tokaji Aszút is. A fiúm is nagyon kedves ember, megmondta, hogy hol a tej, és szó nélkül csinált nekem szendvicset, amikor ma délben a kanapént fetrengve, a kezemmel a szememet árnyékolva elhaló hangon erre kértem. A benzinkútnál nagyon tudatlan emberek dolgoznak, akiknek fogalmuk sincsen arról, hogy mi az az Outox. A városvezetés munkatársai viszont egyáltalán nem kedves emberek, tegnap szó szerint két órát tipegtünk a Nyugati-Oktogon-Deák háromszögben anélkül, hogy parkolóhelyet találtunk volna.

Úgy érzem, a világban egyensúlyban van a Jó és a Gonosz.

Az van, hogy mióta megírtam, hogy nem akarok bloggerekkel találkozni, folyamatosan bloggerekkel találkozom, mindenféle ürüggyel, mint például hogy ugyanaz a törzskönyvezett nevünk (az első karaktertől az utolsóig), ráadásul az egyszerűség kedvéért a napjegye is, meg megálmodta, hogymilyen helyen lakom, illetve hasonló dolgokat csinál. A bloggersörözőként elhíresült objektumban adtunk egymásnak randit, izgultam is, mert s. ismer egy csomó bloggert, akik esetleg odajöhettek volna köszönni, én viszont egyrészt inkognitóban voltam, másrészt a piros kabátomban, és ez a kettő ütötte egymást, úgyhogy egyeztettük előre, hogy én egy Skóciában élő rokon vagyok látogatóban, gondolkoztam is skót vicceken, meg mittudomén, recepteken, hogy teljesen lemossam a gyanú árnyékát, és akkor egyszercsak besétált egy olyan blogger, akit én ismerek. Mentségemre szóljon, hogy őt nem blogger minőségében ismertem meg anno, most meg meg se ismertem, mert nagyon megnőtt a haja, ő viszont engem igen, pedig nekem még jobban (asszem, mondtam már, hogy mennyire csodálom az emberek memóriáját, úgy általában), és odaült hozzánk, miáltal csak úgy tombolni kezdett az asztalunknál a merkúr, a hatból két ikrek, illetve három szűz aszcendenssel/napjeggyel, ami jó volt, mert én alapvetően szeretem a szüzeket nagyon, még ha ki is hozzák belőlem az állatot. Most is ez történt, félórával később már olyanokat mondtam, hogy análisan fixált, meg biztonsági játékos, meg kényszeres, ezekért utóbb meg is kaptam a magamét, aminek hatására el is gondolkoztam azon, hogy talán nem kéne rögtön kategorizálnom, és jelzőket aggatnom emberekre csak azért, mert mondjuk arról mesélnek, hogy elindulás előtt a fürdőszobát sikálták, illetve mert az este folyamán repetitíven egy nemlétező morzsát (az asztal polírozásának kis hibáját) próbálnak lesöpörni. És természetesen elismerem annak a reakciónak a létjogosultságát is, hogy amikor elmesélem, hogy a fiúm a minap az éjszaka közepén azzal ébresztett, hogy azonnal ne aludjak, és nyissam ki a szemem, mert meg kell néznem, hogy milyen szépen lesikálta a serpenyőt a hideg zsíroldóval (igen, a fiúm is szűz), akkor nevetnek ugyan, de rögtön utána mindketten megkérdezik, hogy mi a neve annak a hideg zsíroldónak, és hol lehet kapni (egyébként megnéztem, St. Moritz "Well Done" hideg zsíroldó, és kb. bárhol).

Voltak persze intellektuálisabb témák is, néha kifejezetten filmvilágosnak éreztem a hangnemet, természetesen szóba került minden értelmiségi eszmecsere örökzöldje (rögtön a felláció után), a "minden létezik" (ezúttal "minden igaz" formában) is, a hangulat egyszer szürreálisra is vette magát, amikor s. egy olyan ismerőséről mesélt, akit ugyanúgy hívnak, mint őt és engem, akkor olyan volt, mint egy európai művészfilmben, ahol mindenki Anasztázia. Meg az m. feltette a kérdést, hogy ha van egy írógéped, végtelen hosszúságú papírral, amin kódolt üzenetet kell hagynod a jövőnek, ahol tudni fogják, milyen kódolást használtál, akkor az írógépnek minimum hány billentyűjének kell működnie, hogy sikerüljön, majd ezután én is feltettem a kedvenc kérdésemet, amire, amikor sok évvel ezelőtt nekem tették fel, én egyértelműnek éreztem a választ, rögtön rá is vágtam, mire megkaptam, hogy ez a tipikus pszichopátiás jellemvonásokra utaló megoldás. M. már ismerte, mert három (négy?) éve is megkérdeztem tőle (egyébként most már elmondhatom, hogy három (négy?) éve ismerjük egymást, és mindig másfél (két?) évente találkozunk, ez már pattern), és mint kiderült, később valaki más is megkérdezte tőle, és akkor már ő is automatikusan az én válaszomat mondta (nem tudatosan), ami azt jelenti, hogy a pszichopátia tanulható. A kérdés egyébként az, hogy van ez a lány, akinek meghal az apukája, és elmennek a temetésére, ahol találkozik egy sráccal, aki a nővére egyik ismerőse, és megtetszenek egymásnak, meg minden. Két héttel később megöli a nővérét. Miért? (Ez olyan kérdés egyébként, amire nincsen egy, "jó" válasz, minden válasz jó, még szerintem, szubjektíve is (azt, hogy milyen toleráns és elfogadó vagyok, egyébként ez is bizonyítja, hogy nem muszáj pszichopatának lenni ahhoz, hogy én kedveljek valakit)).

Ja, egyébként s. meg távolkeleti katona volt gyerekkorában, ezt mindenképpen le kellett írnom, mert tetszett, és nem akarom elfelejteni.

Aztán elmentünk még enni, és m. nem ette meg a lilakáposztáját, viszont nagyon kedvesen beszélt róla, én meg ösztönösen megróttam, hogy egye csak meg ügyesen, nézze meg, a senoi is milyen szépen megeszi a lilakáposztát, mire ő elemzőleg megjegyezte, hogy nekem már nagyon hiányozhat egy gyerek. Akkor kapcsoltam, és mondtam, hogy nem arról van szó, csak én olyasvalakivel élek együtt, akit mindig úgy kell rábeszélni, hogy egyen, és köztünk rendszeresek az olyan párbeszédek, hogy nézd meg, a nyuszi is milyen aranyosan eszik. Aztán a volt pasim alsónadrágját (amit ablaktörlésre használok) átvezető szálként használva még mindannyian kinyilvánítottuk véleményünket a féltékenységről, aminek m. szerint vannak vonzó és kevésbé vonzó formái, s. szerint egy félmeztelen elfnő képe lehet kiváltó ok, én meg a nyuszira vagyok féltékeny, viszont még a fiúm browser historyját sem nézném meg (a nyuszinak nagy, tömpe kezei vannak, szerintem nem tud gépelni), aztán elvivődtünk haza, ahol a fiúm már aludt, viszont álmában is tévedhetetlenül megfogta a mellemet, amikor melléfeküdtem.