Aztán koncert után itthon valamiért úgy éreztem, ideje megkérdeznem a fiúmat, hogy elhagyna-e, ha tolószékbe kényszerülnék (szeretem ezeket a dolgokat időben tisztázni), amire ő azt felelte, hogy hát szó ami szó, igen. Akkor sorbavettem a többi eshetőséget is, és behatároltuk, hogy ha féllábú, tolószékes, szellemi fogyatékos lány lennék, akkor elhagyna, de ha süket, vak, félkarú, sebhelyes arcú lány lennék, akinek a testfelülete 30%-ban megégett, akkor nem. Belementem bonyolultabb élethelyzetekbe is, miszerint mit csinálna akkor, ha véletlenül ő vágná le a fél lábam lombfűrésszel, erre közölte, hogy hát akkor is elhagyna, és furán nézett rám, hogy hát gondoljak bele, akkor lenne lábam, vagy nem? Azt hiszem, ez a fajta pragmatikus gondolkodás kifejezetten frissítőleg hat rám, semmi vívódás meg kifürkészhetetlenség, az ember pontosan tudja, hogy hol a helye. Aztán szóba került a féllábú hegymászó is, ennek kapcsán a fiúm egy kicsit finomított a feltételeken, miszerint ha fél lábam lenne, de megoldanám, hogy tudjak szaladni, akkor nem hagyna el. Leszögezte viszont, hogy ha agysérülésből kifolyólag szellemi fogyatékos lennék, akkor elvenné tőlem a plüssállatokat, ezt igazán meg kell értenem, mondta, főleg a nyuszit. Erre azért már felhúztam egy kicsit az orrom, hogy mi az, hogy főleg a nyuszit, a zsiráfot nem szereti annyira? de megnyugtatott, hogy a zsiráfot is, persze. Úgyse fognám már fel akkor, simogatta meg a buksi fejem kedvesen.

Aztán elmentünk aludni, éjfél után nem sokkal viszont jött a telefon, hogy a fiúm legjobb pajtása motorral karambolozott (sose igyatok vezetés előtt, de öltözzetek fel motorhoz rendesen), úgyhogy a fiúm elhúzott a kórházba, ahová vitték, és reggel hétig ott dekkolt, mert akkor fejezték be az operációkat. Másnap emiatt (vagyis én magánszorgalomból is) leginkább aludtunk, aztán kiképeztük magunkat egészségügyivé, a fiúm a neurológus ismerőseivel is konzultált. Az általános konklúzió az, hogy a rengeteg csonttörés nagyjából mindegy, a fejsérülések már nem annyira, de ebből még bármi lehet, ha az agyödéma időben lemegy, úgyhogy most szorítani kell (nem mintha ez orvosilag bármit is segítene). A fiúm eddig hétvégenként átbiciklizett hozzá, ezzel a hagyománnyal ma sem szakított, csak most kicsit másfelé ment. Én meg itthon drukkolok.

Tegnap kiderült számomra, hogy nem tudok írni, noha mindig is úgy volt, hogy igen. Ezt többekkel megbeszéltem, a többek annyira nem örültek, a glória például sírt is, félóránként. Amikor rákérdeztem, hogy miért, először szóbahozta, hogy rákiabáltam (muszáj volt, amikor hazaértem és benyomtam a postafiókomat, rögtön mondtam neki, hogy ne beszéljen hozzám, légyszi, felkiáltójelekkel, mert tudtam, hogy ha bármit is mond, akkor felhozok egy sört, és akkor végképp nem tudok utolsó erőmmel valami értékelhetőt pofozni a dologból, hanem otthon kocsmázunk megint), de utána kiderült, hogy csak azért sír, mert nagyon szomorút rajzolt. És tényleg, megmutatta.

Aztán a fiúmmal, aki pedig szimultán húst pácolt és dolgozott otthon, tehát nem érdemelte, hogy ilyesmivel közeledjek felé, szóval a fiúmmal is tárgyalásokat kezdeményeztem arról, hogy legalább biztasson. Erre ő azt felelte lelkesen, hogy "írjál, írjál!", majd mandinerből kilyukadt oda, hogy másszak falat. Érvelése szerint ugyanis, ha valami nem megy, akkor valami másba kell fogni, ami még mehet, és az én esetemben ez körülbelül csak a falmászás lehet, mert nehéz vasdarabokat nem tudok felemelni, és motort leginkább ne vezessek, ha elkerülhető, bár ebben még nem biztos, de akkor is csak lassú motort, hogy ne kelljen hirtelen dönteni (ezt még korábban tisztáztuk, amikor megfigyelt autóvezetés közben).

Aztán az L.-hez fordultam lelkisegélyért az ímélcsetpostafiókomban, aki közölte velem, hogy most VM-et néz, majd megbeszéltük, hogy nem megy minden azonnal, akár két hónap alatt sem (mert megírni ugyan megírtam, csak szar lett, iskolai fogalmazás, sokkal rosszabb, mint ha egyáltalán nem tudnék írni, de azt legalább szívből). Tájékoztattam még arról, hogy kövér vagyok és pattanásos, ő meg átküldte a legújabb VM-et, ami hasonlóan pragmatikus megoldás a gondjaimra, mint a falmászás, csak könnyebb, és nem kell hozzá felöltözni.

Végül is, mezőgazdasági munkásnak még mindig elmehetek, ha egy kicsit képzem magam.

A fiúm egyébként olvassa a blogomat, de nem szól bele, IRL sem, csak ha elütés van benne, akkor küld egy "errata" tárgyú levelet. A minap más kapcsán beszélgettünk arról, hogy bírom én a kritikát, csak tartsa egyensúlyban a kritika/pozitív visszajelzés arányt, mert különben rosszul fogom érezni magam. Ma megint kaptam tőle egy erratát, aminek a végére odaírta, hogy "de egy csomó nehéz szót nagyon szépen leírtál hiba nélkül!".

Szerintem viszek ma neki csokit.

Szombaton amúgy sportra is terem nyílt volna, de túl sok House-t néztem előtte, és amikor másfél kilométerre a házunktól a fiúm biciklijén kepesztve deréktájt belémsajdult valami, akkor eszembe jutott, hogy gyanúsan sokszor voltam szomjas aznap, úgyhogy vesebetegségre hivatkozva hazakerekeztem inkább. Otthon egy ideig figyeltem, milyen színűt pisilek, her kidneys are failing, gondoltam időnként, de aztán szerencsére megfeledkeztem a dologról.

Hat órával a búcsúnk után felhívott a fiúm, hogy megállt a barátjánál, tőlünk mintegy harminc kilométerre, és megittak egy sört, majd még egyet, majd még hatot, úgyhogy menjek érte. Ekkor megnéztem még egy House-t, gondoltam, biztos nem unatkoznak úgysem, majd leautóztam falura. A fiúmék sajnos kijöttek elém a sarokra motorral, hozták a sörüket is, gondolom, féltek, hogy megmelegszik közben, mindenesetre türelmesen kivártam, amíg megállapodnak abban, hogy hogyan kell elindulni a járművel hazafelé. Később, kérdésemre, hogy hogyan telt a napjuk, elmondták, hogy csináltak tüzet, amire a motorból öntöttek benzint, le is égett a fiúm barátjának a karjáról a szőr (megmutatta). Ezt követően történeteket meséltek a múltjukról, vicceseket, még viccesebb volt, amikor két órával később elölről kezdve elmesélték ugyanazokat a történeteket. Azt is fontosnak tartották tisztázni velem, hogy a lufis dolgot csak a fiúk csinálják, az igazi férfiak héliumsátorral nyomják (nem mertem röhögni, nagyon komoly arcot vágtak). Aztán elvittem őket autókázni, sikítottak minden kanyarban, ahogy 30-40 km/h-val döngettem végig a falun, hogy lassítsak, ahol a főút elkanyarodott balra meg is kérdeztem a fiúmat, hogy ő itt mennyire lassított volna le, azt felelte, hogy hát itt ő konkrétan megállt volna, az a biztos (arról a fiúmról van szó, aki az autópálya-felhajtókon szikráztatni szokta a lábtartóját). Később a benzinkút kasszájánál, amikor a pénztárossal csevegtem, egyszercsak megdicsőült arccal közbevágott a dialógusunkba azzal, hogy ő vett nekem tegnap sajtos stanglit. Nemsokkal ezután hazavittem.

Másnap tökre úgy voltam, mint az OhGod of Hangovers, hogy megint más ivott, mégis én nem bírok felkelni, pedig a fiúm előzékenyen berakta nekem valamelyik pokolgépes koncertlemezt, hogy felébredjek. A nap további részében áthozta leánygyermekét, akit az életre neveltünk ismét. Az ifjú egyed ugyanis korához képest feltűnő éleslátással megkérdezte tőlem, hogy én valóban szeretem-e a Pokolgépet, úgyhogy az igazságnak megfelelően közöltem vele, hogy az apja azt mondta, szeretem, tehát szeretem. Erre az apjához fordult, és kijelentette neki, hogy ő (a fiúm) egyáltalán nem tartja tiszteletben az én véleményemet és ízlésemet. Válaszul mindketten egyetértően, mosolyogva bólogattunk, nevelő célzattal, úgyis elég sok káros hatás éri majd még élete során, nem kell ebben túlzottan fogékony korban bátorítani a feminista tanok térnyerését. A fiúm aztán rám is szólt, hogy és most menjek el koncertre, hadd lássa a gyerek, hogy hol a helyem, úgyhogy elindultam a Vonda Shepardra, bár előtte még tettem valami bátortalan megjegyzést arra, hogy amikor egy XII. kerületi kertes házban üvölt a lejátszóból, hogy szabadon, szökevény, az azért annyira nem hiteles, ugyanakkor ez valószínűleg úgy van, hogy aki Vonda Shepardra jár, az ne szóljon bele.

A fiúm elmesélte, amikor hazajött, hogy ma mondták neki, hogy oké, a Pokolgépet szereti, pólója is van hozzá, de az életérzés hitelességéből némiképp levon a frissen levágott, rendezett haja, illetve hogy az említett póló láthatólag mosva és vasalva van. A fiúm erre azt válaszolta, hogy attól, hogy kemény, még nem muszáj igénytelennek lenni. Ezután kifejtette nekem, hogy az az igaz szerelem, amikor a csaj az első randin kitakarít, és a lámpabúrákat is letörölgeti. Belülről. Végül felolvasott nekem még egy Szerb Antal idézetet, majd elindult a koncertre.

– Nagyon kedves nő – mondta, mikor lejött. – Kicsit lóg a melle, de az
nem baj, azt itt meg kell szokni. A Forumon ismerkedtem meg vele, azzal
hódítottam meg, hogy elmondtam neki, hogy a Fekete Kőnek talán fallikus
jelentősége van. Te persze nem képzeled, hogy vallástörténettel
mennyire meg lehet hódítani a nőket. Eszik a kezemből a
vallástörténetet. Egyébként attól félek, hogy a nőket
differenciálszámítással és kettős könyvvitellel is meg lehet hódítani,
ha az ember kellő intenzitással mondja el. A szövegre úgysem figyelnek.
És ha figyelnek, nem értik. És néha mégis megtévesztik az embert. Néha
egészen olyanok, mintha emberek volnának. Nem baj.

A helyzet az, hogy – bár ez számomra az imaginárius képzetek birodalmába esik -, ő tényleg nem csajozni jár a Pokolgépre, hanem zeneélvezet végett. Úgyhogy megengedheti magának a szerbantalt.

Tegnap, amikor a képernyő előtti lazázást megszakítva leugrottam a konyhába egy sörért, és ott találtam a fiúmat, amint sürög-forog, tüchtigen süt-főz-párol szimultán, azért határozott késztetést éreztem, hogy megvakarjam a tökömet.

Itt van a tavasz, lassan a nyár, melegszik a helyzet, ennek szellemében a glóriával eluralkodott rajtunk a lázadó munkásmozgalmi öntudat, kivéve engem, szóval ő hazamegy minden nap, amint a benti hőmérséklet eléri a 25,1°C fokot, és távlati terveiben az is szerepel, hogy előbb-utóbb be se indul, mert minek, ehelyett inkább a sör otthon, nyitott ablaknál. Ha már a távlati terveiről beszéltünk, azt is tisztáztuk, hogy a szabvány még mindig része ezeknek, mert az fontos neki, én meg beleérzően mondtam, hogy úgy tűnik, mostanában a s(z) betűvel kezdődő szavak az ő barátai, erre rögtön fel is hozott egy példát, majd visszakozott, hogy ja, bocsibocsi, az nem is, én viszont felvilágosítottam, hogy de az is szö betűs, csak a másik oldalról (gyakoroltam mostanában ezt az ábécés dolgot), ennek megörült, hogy az hátulról a barátja. Aztán amikor mindenféle kompromisszumos megoldásokat javasoltam a problémájára, azt mondta nekem, hogy te lucia, te soha ne állj semmilyen lázadó mozgalom élére, amiben egyrészt igaza van, másrészt én itt a magánszektorban el vagyok kapatva, mert barikádemelés és munkajogi per nélkül is visszaadták nekem a légkondim távirányítóját, rá is írtam rögtön a nevem alkoholos filccel, szóval az én módszereim is működőképesek a megfelelő közegben.

Lényeg ami lényeg, hogy most hivatást keresünk a glóriának, aki ugyan bölcsész, de a pilótaszakma sem áll tőle távol. Erről konzultáltam is tegnap a fiúmmal, aki megkérdezte, hogy mégis mennyire áll hozzá közel, a konkrétumokat tekintve, úgyhogy mondtam neki, hogy hát, szereti a repülőket. A fiúmnak erre a szeme se rebbent, ugye, másfél éve él velem, szokva van az ilyesmihez, úgyhogy szépen lépésről lépésre elmagyarázta nekem, hogy hogyan kell a glóriának repülőzni megtanulnia. Első stációként pl. ki fogom vinni a budaörsi reptérre (azt is nagyon segítőkészen elmondta, hogy a piros hajú kurvánál kell bemenni az emberes részére a reptérnek, mert nem voltam benne biztos, hogy pontosan hol), ahol bekéredzkedjük majd őt valami vitorlázógépbe, és ha bírja, mehet tanfolyamra. Taglalta az egyéb lehetőségeket is, amik közül a háti motoros siklóernyőzés engem nagyon megragadott, mint komikus motívumokkal bíró opció (ezt a fiúm el is játszotta, hogy milyen), kerestem is ma a glóriának képeket róla, de csak annyit találtam, hogy háti motoros oktatás lányoknak 50% kedvezménnyel, a glória – várakozásaimmal összhangban – vissza is kérdezett rögtön, hogy háhá, és mire oktatják őket háton, úgyhogy szerintem a fiúm vele azért megtalálná a hangot az ismerőseim közül. A múltkoriban ugyanis a barlangászok a kocsmában megkérdezték tőle, hogy neki nincsen-e barátnője, hogy ilyen sokáig tud maradni, mire a fiúm azt felelte, hogy de van, csak a csajomnak ilyen intellektuális típusú barátai vannak, úgyhogy én inkább idejöttem veletek, a barlangászok állítólag erre megértő arccal bólogattak.

Ja, és ha nem pilóta lesz, akkor viszont olvasószerkesztő, de arra még nincs konkrét stratégiánk.

Tegnap, amikor a fiúm megint elmondott valamit az exbarátnőjéről, akkor azért már gyanút fogtam, és megkérdeztem, hogy csak az elmebeteg lányok érdekelték-e mindig is. Azt felelte, igen, például én sem vagyok teljesen normális. Ezt egy kicsit kikértem magamnak, és indoklást követeltem, úgyhogy egy darabig elvitatkozgattunk arról, hogy normális dolog-e halott emberek testrészeit hazahurcolni a lakásba, mielőtt rátértünk volna a miértekre. Arra azt felelte, hogy 1. az elmebeteg lányokkal tud beszélgetni, 2. az elmebeteg lányokat meg lehet menteni. Erre azért megérdeklődtem, ügyesen vegyítve a szarkazmust némi hízelgéssel (csak hogy összezavarjam), hogy mégis mitől tudott engem megmenteni, attól, hogy nélküle kelljen leélnem az életemet? Erre azt válaszolta, rezisztensen a nyelvi eszközeimre, hogy igen, attól is, meg attól is, hogy soha ne ismerjem meg a való világot. Itt úgy éreztem, nyomon vagyok, úgyhogy rákérdeztem, hogy arra a világra gondol-e, amiben biciklik vannak, meg ilyesmi, mire azt felelte, hogy úgy általában a gyakorlati világra gondol, ami a könyveken túl van. Amiben olyan dolgok vannak, amiket meg lehet fogni. Be kellett ismerjem, hogy ebben van perspektíva.

Vasárnap például ennek jegyében terepjárózni vitt el, ami leginkább tetszett, különös tekintettel arra, hogy a terepjárózás az a sport, aminek során az Ember lehető legközelebb kerülhet a Természethez, anélkül, hogy konkrétan hozzá kellene érnie (szerencsére mindig időben felhúztam az ablakot), meg vicces volt, ahogy felnőtt férfiak megörülnek minden pocsolyának, amibe bele lehet menni (esetleg többször is). Két vizes rész között mindig szóbeli oktatásban is részesültem, úgyhogy most már elméletben nem csak biciklit szerelni és motort vezetni tudok, de a terepjárós trükköket is ismerem (bár a nagyját elfelejtettem, de legfeljebb majd megkérdezem, azt is mindig türelmesen elismétli nekem a fiúm, hogy melyik a kuplung a motoron). Az este végül bográcsozásba torkollott, amikor egy kicsit bántam, hogy nem vittem könyvet, de a fiúm akkor büszke mosollyal bejelentette, hogy semmi gond, ott a kocsiban a Fiatalok főzőiskolája, meg a Szovjetunió népei, amik végül is, szigorúan a tényeket nézve, valóban könyvek. Darabra.

Azért az szerencse, hogy közös nevezője is van az érdeklődési köreinknek, úgyhogy tegnap azzal mehettünk el aludni, hogy mondtam, hogy azért a termonukleáris magfúzió, amiről éppen olvastam, azért nem semmi, mire azt válaszolta, hogy igen, az odabasz, és akkor egyetértően mosolyogtunk, meg minden.

Reggel indulás előtt még odafentrengtem a fiúmhoz, nagyon vigyorgott, és azt mondta, megtalálta a tökéletes filmet. Ránéztem a képernyőjére, amin az állt: Lucy Liu is a Lesbian Vampire.

Hiánypótló darab lesz.

A hét vége vigasztalódással indult, noha nem voltam bánatos, de vannak helyzetek, amikor előre be kell biztosítanom magam, például amikor családi látogatásra indulok, úgyhogy kaptam egy kabátot az Orsayból (lenszínű vászon helyenként hímzett virágmintával, kétsoros, háromnegyedes, karcsúsított fazon), ráadásul még csak szomorúnak se kellett lennem (a szülők jó passzban voltak, talán mert az öcsém válik (noha nem házas), és ez lefoglalja őket, mindig feldobódnak, ha történik valami), tiszta nyereség volt az este. Sőt, mi több, a kabát újabb vigasztalódásokra is lehetőséget nyit, tekintve, hogy nincs hozzá táskám, ezt mondtam is a glóriának, remélvén, hogy a táska csak nem emlékezteti már őt semmire.

Aztán ugyanaznap (péntek) este éppenhogy csak hazaértem, amikor a fiúm elindult Pokolgép koncertre, még megnézhettem az új, boltszagú Pokolgépes pólóját (motor van rajta), de akkor már jött a taxija, mondtam is neki, hogy ez nem-e gáz már, de azt felelte, nem, majd a Wesselényi sarkán száll ki, és odasétál, a pólóra viszont nem adott magyarázatot. Aztán másnap reggel nyögött rekedten, hogy fáj mindene, meg megjegyezte (enyhén rosszallóan), hogy belőlem teljesen hiányzik a primitívségre való hajlam, szerintem arra gondolt, hogy az én fejemmel is mindig ő headbangel az autóban a Kalapácsra, még szerencse, hogy lenni szokott szabad keze a fontos részeknél. Aztán elhúzott az ismerősével biciklizni, aki, noha még csak második alkalommal tartott vele, állítólag már felismerte a patternt, hogy hiába mond a fiúm akármit, ha vele megy az ember biciklizni, abból valamilyen módon nagyhalál lesz. Én eközben elmentem egy városi körre, és véletlenül bementem a Promodba, ahol nem volt táska, úgyhogy csak egy pszichedelikus mintájú, határozatlan funkciójú felsőruházati terméket vásároltam be véletlenül, mert hipnotizált (ha másra nem, biciklizni jó lesz), meg egy fekete alapon feketével hímzett topot, illetve ugyanezt fehérben. Aztán visszetekertem a MOM-hoz, ahova muszáj volt bemenni valami üdítőért, és akkor kiderült, hogy négy percen belül kezdődik a 300, úgyhogy véletlenül arra is beültem. A filmről magáról annyit, hogy amennyire meg tudtam állapítani, a homofóbiáról szólt (annak ellenére, hogy a történelmi spártaiaknál például elvárták a fiatal fiúktól és lányoktól, hogy kamaszkorukban szexuális viszonyt kezdeményezzenek egy idősebb azonos neművel), a perzsák például festették magukat és minden szabadidejüket bujálkodással töltötték, nem is csoda, hogy nem értettek a harchoz, csak a kardjukat szigorúan a fejük felett tartva rohangáltak üvöltve a csatamezőn, Xerxész maga pontosan olyan volt, ahogy a Mage jellemezte, ezzel szemben a spártaiak kemény, követleöldöső félistenek, akik mélységesen hittek a hitvesi hűségben és a családi élet szentségében (a valóságban állítólag az volt náluk a divat, hogy a férjek maguk biztatták feleségeiket a házasságtörésre, mert a genetikai diverzitás és a közösség egyén fölé helyezésének a hívei voltak, de ezt valószínűleg nehéz lett volna lekommunikálni az amerikai közönség felé). A filmet leginkább az mentette meg, hogy jó megjelenésű, markáns állú, félmeztelen fiatalemberek szerepeltek benne végig, időnként esőben (további tudta-e ön: állítólag a spártaiak vezették be a meztelen sportolást (akár koedukáltan is), illetve a sportolók testének olajozását, a látvány végett).

Aztán amikor hazaértünk, a fiúm mondta, hogy üljek le, mert olyat fog mondani, én meg rögtön gondoltam, hogy a Gina biztos terhes, mert (a) mostanában hányt 25 éve először, ráadásul kvázi ok nélkül, (b) hívott valami miatt délelőtt, csak nem hallottam. De kiderült, hogy nem, csak a biciklispartner ismeri a bolond lányt (van ez a lány, aki bármikor megyünk is ki (délben, reggel, vagy éjjel kettőkor), pár percen belül elmegy az utcánkban a kutyájával, és soha nem köszön, továbbá eléggé military benyomást kelt az öltözékével, plusz napszemüveg), aki nem bolond állítólag, csak antiszociális. Aztán felhívtam a Ginát, aki azért keresett igazából, mert reggel másnapos volt, és erről rögtön eszébe jutottam, úgyhogy meg akarta kérdezni, elmegyek-e vele a Tescóba. Amitől még akár terhes is lehet, de azt elfelejtettem megérdeklődni.

A másik, nyugalmunkat felborító dolog az volt, hogy a Tyttö bántotta a csapot. az van ugyanis, hogy én itt ülni szoktam a gép előtt, és időnként felvihogok, és akkor a fiúm megkérdezi, hogy mi van, én meg elmondom, de ezúttal nem lépett túl a dolgon a szokásos nyugalmával, hanem egész este azt kérdezgette tőlem, hogy miért csinált ilyet. Én meg próbáltam megmagyarázni neki, hogy vannak helyzetek, amikor az embernek egyszerűen nincs más választása, és neki (a fiúmnak) csak szerencséje van, mert például amikor a glória olvasta a múltkori postomat, akkor teljesen felháborodott, és közölte velem, hogy A pasija csak egyszer próbált neki éjjel háromkor kávét bekészíteni neki a főzőbe, de ennek az lett a hatása, hogy a glória minden keze ügyébe kerülő dolgot kidobált az ablakon, de ez sem hatotta meg a fiúmat. Meg az sem, amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy ő is bántotta a múltkor a notebookot, erre azt mondta, hogy az más, mert nem miattam csinálta, hanem mert a notebook gonosz volt, úgyhogy még tegnap is, miközben úttalan utakon terepjáróztunk, pocsolyákat keresve, amiben elkadhatunk, szóval még aközben is felszólított egyszer vagy kétszer, hogy magyarázzam el neki a Tyttöt, de nem sikerült, úgyhogy esetleg majd legközelebb megkérem, hogy tárja fel bennem indítékainak és motivációinak belsőbb rétegeit, meg hogy mit érzett közben, hátha az ő szavaival könnyebben megy, és akkor végre majd beszélgethetünk otthon valami másról (asszem, magam is kezdek elemi ellenszenvet érezni a csapok iránt).

Tegnap este megnéztem a Hard Candyt (Cukorfalat – jó film volt, nagyjából kétszereplős kamaradráma, a pedofil és a tizennégyéves, tagline: strangers should never talk to little girl, de nekem az a mondat jött be a legjobban, hogy I'll pay for your therapy, ezt őszintén, végső elkeseredettségben, meg az a jelenet, amikor a hasán csúszik ki a pasi a fürdőszobából, araszról araszra, ahogy a mindig visszatérő nagyon gonoszok szoktak, és akkor a kiscsaj két ujjlenyomat-letörlés között mintegy mellékesen, profánul nyakonvágja a sokkolóval, olyan "jaj, még ez is" arckifejezéssel. Tetszett benne, hogy a kiscsajnak nem kellett megbűnhődnie a végén (az amerikai filmekben általában mindenkinek meg kell, aki nem áldozatként viselkedik), furcsa volt viszont, hogy nem adtak rá igazán okot, hogy gyűlöljük a pasit (nem úgy, mint például a Dogville végén, ahol az ember legszívesebben sajátkezűleg lőné le mind az öt kisgyereket az anyjuk szeme láttára), voltak persze célozgatások meg fényképek, amiket nem mutatott a kamera, de ennyi), és még egy rész Heroest, aztán elmentem aludni. A fiúm éjféltájt jött haza a barlangból, és először is benézett köszönni, majd negyedóra múlva megint benézett, és addig kérdezgette (egyre hangosabban), hogy ébren vagyok-e, amíg fel nem szólítottam, hogy mondja, mit akar, ennek nagyon megörült, és elmesélte a legújabb gusztustalan barlangászos történetét (a barlangászok nagyjából mindenre képesek, amiről nem akar az ember tudni), aztán amikor visszaaludtam, megint bejött, közölte, hogy fel fogja kapcsolni a lámpát, felkapcsolta, és a szárító felett hangosan töprengeni kezdett arról, hogy vajon melyik zokninak melyik a párja, úgyhogy egy idő után javasoltam neki, hogy nézzen bele a fiókjába, ahova párban szoktam őket rakni.

Valami azt súgja, nem szereti, ha otthon vagyok és mégsem vele foglalkozom. 

Tegnap megvettem a polcot is az IKEÁ-ban, egyedül, mivel a fiúm minden lehetséges módon el akart határolódni a könyves ügyleteimtől, de főleg dolga volt máshol. Egészen jól haladt a dolog, azt leszámítva, hogy fekete nem volt, csak fehér, amíg be nem kellett pakolni a cuccot a kocsimba, ami ugyan közel állt, de valami oszlop mellett, úgyhogy testileg és cartilag végül úgy helyezkedtem el, hogy kisterpeszben a lábam közé kapva a 31x15x122 cm méretű tömböt próbáltam magam alól rézsút a hátsó ülésre tuszkolni mind a 26 kilójával, de persze mindig hátracsúszott a cart peremén amikor megemeltem, ráadásul össze-vissza gurult is az egész alkotmány. Én először próbáltam sikkesen és a seggem nem kilógatva föléguggolni (rövid szoknya volt rajtam), később már azzal is elégedett lettem volna, ha bármilyen külsőségek között át tudom helyezni a cuccost A pontból B pontba, de ez egyre reménytelenebbnek tűnt. És ekkor ráadásul a kocsim mögé állt egy böhöm nagy terepjáró, meg is jelentek a fejem felett a különleges karakterek, hogy a köcsögök, nem igaz, hogy nem tudnak normálisan leparkolni, most hogy állok majd ki, ráadásul mindkét kopasz, aranyláncos bunkó ki is szállt belőle, hogy még csak szólni se tudjak majd nekik, hogy álljanak már arrébb, és akkor odajött a két bunkó, köszöntek, félreraktak, beemelték a csomagomat a kocsiba, köszöntek, majd elhajtottak. Szóval az ember már az előítéleteiben sem bízhat (mondjuk a modern progresszív regényírásról nem beszélgettek velem, ez tény).

Otthon a fiúm már segített bepakolni, és egészen visszafogta magát, csak egyszer bukott ki belőle, hogy jól látja-e, hogy ez egy német nyelvű kopt nyelvtankönyv (a Koptische Grammatikra célzott), és nézett kérdőn, én meg mondtam büszkén, hogy hát az. Aztán bent már nem szólt be, csak összekalapálta a polcomat, szereti az ilyet, ahogy ő mondja, ehhez ért, meg kérdezgette, hogy hol van már a könyv, amit neki hoztam, én viszont először átlogisztikáztam a polcaimat. A rend fogalmát általában elég tágan szoktam értelmezni, de a könyveimmel kapcsolatban rögtön análisan fixált leszek, ahogy egyesek mondják, vagyis betartok néhány egyszerű, alapvető szabályt, mint például hogy egy polcra lehetőleg 2 centin belül azonos magasságú könyveket tartok, és azokat is magasság szerinti sorrendben, igazából rejtély számomra, hogy miért nincsenek még leszabványosítva a könyvméretek, és ha valamelyik kedvenc íróm összesét kiadják új, egységes külsejű sorozatban akkor képes vagyok az egészet megvenni még egyszer. A lehető leggusztustalanabb dolog a világon, amit el bírok képzelni, az az, ha valaki két sorban tartja a könyveit egymás mögött, szerintem aki ilyenre képes, az őrizzen inkább disznókat, de ne gyűjtsön könyveket, mert azoknak törődésre van szükségük, meg szeretetre, és a nekik kijáró tiszteletet is meg kell adni.

Azért valamikor 10 felé eljutottam odáig, hogy kicsomagoljam a dobozokat, és mutattam a fiúmnak, hogy nézd, vietnámi írásjelek magyarázata, meg orosz-angol szinonimaszótár, és megtaláltam az ő könyvét is, a szuahélit, úgyhogy ő mondogatta, hogy hogy mondják az elefántot meg a kunyhót szuahéliül, meg kiderítette nekem, hogy mi a csuda az a lelemi nyelv. Meg egyszer felvinnyogtam, amikor a gyönyörűszép nagy angol nyelvű, illusztrált, kétkötetes értelmező szótárt kiemeltem, erre megkérdezte, hogy most mi van, mondom, ez volt az, amire a glóriának mondtam, hogy ez annyira szépséges, kár, hogy csak az L-Z meg az A-K kötetek vannak itt, mire a glória kedvesen nézett rám, és azt felelte magyarázóan, hogy igen, lucia, ez azt jelenti, hogy az ablak is, meg a zsiráf is bennük van, erre a fiúm is röhögött, én meg mondtam neki, hogy dehát könnyű a glóriának, neki mindenféle nyelvészeti diplomái vannak, ő tudja az ilyeneket, az ilyenek alatt az ábécét érted, kérdezett vissza értően a fiúm, majd azt mondta, hogy nagyon aranyos vagyok. Ezt követően leginkább már csak lefeküdtem aludni.

Tegnap egyébként meglátogattam a lírai glóriát a hivatalban. Noha éppen nem volt annyira lírai (vidáman ugrándozott konkrétan, csak a szemében csillant néha titkolt bú) a találkozásunk kissé feszülten indult, ugyanis miután átverekedtem magam kocsival az egész belvárosi dugón, azzal fogadott, hogy öt perce írta nekem az ímélcsetpostafiókunkban, hogy szia, mizu, én pedig nem válaszoltam. Ezután folytatólagosan szemrehányóan nézett rám, úgyhogy bocsánatot kértem, nehogy azt higgye, bunkó is vagyok, nem csak lakkcipős (ugyan nem volt éppen rajtam, de ezt minden vitánk alkalmával felemlegeti azóta is), és akkor abbahagyta, és adott nekem kávét, amit én csinálhattam meg, majd a könyvek elé terjesztett. Rengeteg könyv volt ott, ami a hivatal jellegét tekintve nem meglepő, és azt mondta, hogy onnét meg onnét meg arról a polcról azt viszek, amit akarok, a német-szuahéli szótárat meg külön elrakta nekem, és akkor olyanokat találtam, hogy The Oxford Dictionary of Difficult Words (érzed), meg hogy Ekvivalens orosz-angol igenévi szóösszetételek szótára (ennek cirillbetűs címe van, de azt nincs türelmem bepötyögni), kopt nyelvtan, és hasonlóan érdekes kötetek (ugye mondtam már, hogy van ez a dolog velem, meg a nyelvkönyvekkel?), és valahogy összejött két nagy doboz ilyesmi, közben olyanokat motyogtam, hogy de hát nem szakíthatom el őket egymástól, a glória meg bólogatott, és azt mondta nekem, idővel, tűnődve, hogy lám-lám, a fiúm is be fogja látni, hogy mégis milyen jó lett volna, ha csak fél méter sekszpírt viszek haza oroszul.

Aztán felvitt engem az emeletre is, ahol a szocialista és kommunista kiadványok tárolódtak, konkrétan a fal mellé tornyozva méter szélesen sok-sok könyv, már-már erotikus látvány volt (tényleg, pusztán kíváncsiságból, kinek mi jut eszébe a könyvtárakról és a matek- illetve fizikaórákról?), mondta is, hogy ennek hogy fognak örülni az anarchista és baloldali gondolkodó barátai (ez a szóösszetétel gyakran feljött a beszélgetésünkben, mintha valamiféle kontrasztot kívánna vele kifejezni, pedig én is lehetek szerintem anarchista és baloldali gondolkodó attól még, hogy lakkcipőm (is) van), és onnan is válogattunk, például a kommunizmus hőseinek arcképgyűjteményét (egy neked, egy nekem, egy az anarchista és baloldali gondolkodó barátaimnak), meg a munka koreai hőseit ábrázoló szocreál festményeket, illetve egy Sztálin-könyvet, a nagyon szép, dombornyomott borítója miatt, meg a Lenin-ábrázolások Leningrádban címűt, satöbbi. Aztán ott volt a helyzet, hogy ki kéne valahogy vinni a könyveket, miért nem álltál be a porta elé, kérdezte a glória, azért, mert akkor nem tudtak volna elmenni mellettem, feleltem én, jaj már, ha szóltál volna a portásnak, hogy csak öt percre ugrasz be, akkor biztos megengedi, korholt a glória, mintegy három órával a megérkezésem után. És akkor sajnos nem a fiatal, irredenta fiú volt a portán, aki állítólag kedves, és segített volna nekünk, hanem az apja, aki viszont fel se nézett, amikor több körben, zörgős kocsikon kitoltuk mellette, ami mozdításra érdemes volt a hivatalban.

Aztán még beugrottunk a glóriához, akinek az van a monitorja felett egy kézzel írott cetlin, hogy A bőség napjai meg vannak számlálva!, szóval komolyan gondolja, és egyenesen odasétáltam a zegzugos könyvespolcrendszerénél ahhoz a könyvhöz, amit már rég el akartam olvasni, csak senkinek nincs meg, és ellentmondást nem tűrően kölcsönkértem kedvesen, és megdobott még pár ruhával, mint szoktuk egymást.

Otthon meg tervet kellett kovácsolnom, hogy akkor most ezt hogy magyarázom meg, gondoltam, majd fürdés közben, mondtam is az érkező fiúmnak, hogy megyek fürdőszoba, erre rögtön rákérdezett, hogy mi van, csak nem összekönyvezted magad? Kénytelen voltam rögtönözni, úgyhogy közöltem vele kedvesen, hogy hoztam neki egy német-szuahéli szótárt. Erre persze visszakérdezett, hogy ugye olyat-e, amit majd kölcsönadhat nekem, én meg mondtam, hogy nem szükséges, mert magamnak is hoztam egy-két könyvet. Kicsit később megkérdeztem, hogy behozhatom-e most a könyveimet, vagy csak akkor, amikor már megvettem és összeszereltük az új könyvespolcomat, amihez kikönyörögtem magamnak egy újabb sarkot, erre azt felelte, hogy hát attól függ, befér-e majd a polc a csomagtartóba a könyvek mellé. Á, legyintettem meggondolatlanul, oda már egy gombostű se fér, és akkor egy kicsit meghűlt a levegő a szobában, úgyhogy inkább nem vittem be egyelőre őket. Ez egyébként azzal az előnnyel jár, hogy most időnként lesurranhatok innen az irodából, és nézegethetem meg fogdoshatom a szótárakat a kocsinál lopva.

A tegnapi napom az olyan volt, hogy hajnali kettőkor kerültem ágyba, és ötkor arra ébredtem, hogy még mindig hánynom kell, de ráadásul hólyaghurutos fájdalmaim is vannak, illetve szúr az egyik szemem, de valami kegyetlenül, úgyhogy kioperáltam a bentmaradt lencsét, majd visszafeküdtem, mondván, hogy a hányinger úgy kevésbé zavaró, a hurut meg oldja meg. Reggel aztán beraktam a lencsét, és tízig szenvedtem vele, akkor ugyan már nem koncentráltan fájt, viszont rettenetesen, és amikor kivettem, kiderült, hogy kifordítva raktam be. Délután kettő körül eltűnt az internet. Délután fél ötkor ott álltam a kocsi mellett, és bánatosan néztem a slusszkulcsot, amitől egy bezárt kocsiajtó választott el. Ezek miatt hazaérkezésemkor úgy döntöttem, hogy én most lefekszem és alszom, abból nem lehet baj.

Mára ez a széria szerencsére elmúlt, a fiúm is kitalálta, hogy melyik menüt szeretné a csirkés könyvből, amit a nemisbékától kaptam (ezen egyébként sokat gondolkoztunk a glóriával, hogy vagy nagyon naiv, vagy nagyon jó emberismerő pasit választottunk mindketten, mert simán elhiszik, hogy kocsmába megyünk, a barátnőnkkel, pedig hajnali kettőkor szoktunk hazaállítani, részegen és büdösen, új ruhákkal és ékszerekkel, időnként könyvekkel, amit állítólag a barátnőnktől kapunk, de az én fiúmnak még az sem volt gyanús, amikor hosszú barna nadrágban mentem el, és egy piros miniruhában jöttem haza, állítólag nem vette észre), szóval kiválasztotta azt, amihez friss curry-levél és ghí is kellett, úgyhogy az esőnek fittyet hányva lekerekeztem Törökbálinti-Hegyalján végig, majd a csarnokhoz, közben beosztályoztam a számokat a lejátszómon pedálbarátiság szempontjából. Az például, hogy I see the ghosts of navigators but they are lost, nagyon tuti ritmikailag sík terepre, meg az is, hogy hiába csináltam, a csajom eldobott, nem akarok mást, csak füstöt meg lábdobot, bár annál a résznél, hogy ne szólj bele, ez nem telefon, azért jobb, ha lejtő jön. Aztán hazaértem a ghível, satöbbi, még a fülem is sáros volt, pedig közben azért kitisztult az idő, úgyhogy lefürödtem, és megint elmentem aludni.

Mostanra viszont rájöttem, hogy a fiúmmal is foglalkozni kéne, nem csak aludni járni haza, mert megjött most a boltból, és elmesélte, hogy a pénztároscsaj haza akarta vitetni magát vele, csak mert motorral volt (kérdezte, hogy milyen motorja van, a fiúm meg mondta, hogy piros, ennek nagyon megörült), és elkezdte számolgatni, hogy a motor részletéből például heti nem egészen egy kurva jönne csak ki, úgyhogy sokkal jobban megéri motort venni, mert akkor a nők mellé még motorja is van az embernek. Megkérdeztem azért, hogy végül is mit kezdene egy pénztároscsajjal, azt felelte, hát megszámoltatná vele az apróját, vagy valami, mindenesetre úgy érzem, rajta kell tartanom a szemem, borzasztó, hogy már a Tescóba sem engedhetem el egyedül, mert bemegy sörért, és kijön valami nővel. Aki sajtosvekni árban adja neki a tönkölybúzásat, csak hogy bevágódjon.

Igazából nem is feltétlenül az zavar, hogy a fiúm nem tartja tiszteletben a jogaimat, a döntéseimet és a félelmeimet, mert egyrészt cserébe hoz nekem púdert avagy diódarálót a boltból, ha csak elsóhajtom magam, másrészt meg tudom, hogy igazából csak jót akar nekem, még ha ezt azzal is fejezi ki, hogy az elárasztásos technikát alkalmazza a szerinte oktalan fóbiáim leküzdése céljából. Nem, csak az zavar egy kicsit, hogy vajon mit gondolhatnak a szomszédaink, amikor percekig sikolyokba és nyihogásba fúló szavak verik fel az éj csendjét, amikkel valaki arról kíván meggyőzni valaki mást – megjegyezném, sikertelenül, – hogy ne öntsön romlott mustárt a köldökébe, mert nem szereti az ilyet.

És egyáltalán nem meglepő dolog az, hogy a kocsmába űz az otthoni légkör, mert tisztára olyan vagyok én, mint egy modernkori Nóra vagy Bovaryné, aki szomjazza a kultúrát és a magasabbrendű eszméket, de a környezete nem érti meg őt, hanem olyanokat mond (a környezete), hogy de minek neked fél méter sexpír oroszul.

A helyzet ugyanis az, hogy a glória úgy pozicionálta magát az élete során, hogy tök könnyen a kedvemre tud tenni, mintegy adja magát a dolog, merthogy kiselejtezett könyvek veszik őt körül. Nyelveken. És adna, de erre nekem az én fiúm ilyeneket mond, ahelyett, hogy – mint felhívtam rá a figyelmét – olyasmivel mutatná ki a szeretetét, ha már csokit nem hoz soha (mert nem szeretem a legtöbb csokit, de ez részletkérdés), hogy beenged engem könyvekkel (love me, love my books). A fiúm erre kis tűnődés után azt válaszolta, hogy de hát ő azzal mutatja ki a szeretetét, hogy hagyja, hogy én hozzak neki csokit, és ez igaz is, viszont nagyon jól példázza, mennyire nincs tisztában az őszinte és nyílt kommunikáció lényegével, ami ugyebár nem az, hogy az ember ilyeneket mond őszintén és nyíltan, hanem olyanokat (szintén őszintén és nyíltan), hogy persze, drágám, neked a csillagokat is az égről.

Ezek után egyáltalán nem csoda, ha én mára is kocsmát forszírozok a glóra felé, tekintettel egyrészt a holnapi bizonytalan belvárosi helyzetre, másrészt arra, hogy a fiúk most nem nyelvészek, nem pedig holnap, nem csoda, hogy a glória, mint lírai csomagolási felelős, a munkahelyén olyanokat írkál ma a dobozokra, hogy "törékeny dolgok (női szív, bizalom)", stb. Egyébként én csak annak örülök, hogy legalább ő megért, és ha vele vannak kommunikációs problémáink, azt mindig hamar megoldjuk. Kommunikációs probléma volt például köztünk a múltkor, amikor azt mondta nekem, hogy hívjak neki taxit, és én erre hívtam neki taxit, pedig ilyenkor általában némi delayt is magában foglal a koreográfiánk, nem is akart beszállni, bár félrevezető módon ezt azzal indokolta, hogy túl nagy ez a taxi neki, kérdezte is a sofőr, hogy akkor most megyünk, vagy jöjjön kisebb, vagy mi legyen, mindenesetre azóta a glória nagyjából minden nap megbeszéli velem, hogy csak abba a taxiba fog beleülni, amiben tényleg, kétséget kizáróan bele akar, csak a félreértések elkerülése végett. És én is félreérthetelenül szoktam neki több ízben, még előre átkommunikálni, hogy ne rajzoljon csúnya lábat a lucia babának, még ha a saját neccharisnyás lábát ajánlja is fel erre a célra, mert vannak dolgok, amikkel jobb vigyázni.

Szóval ez az egyenes, nyílt beszéd már megy kettőnk között, viszont a metakommunikációnkon még majd finomítani kell, mert a múltkor sem volt egyértelmű, hogy most azt tapogatta a térdemen, hogy "ezt nem szeretem, ez menjen el", vagy azt, hogy "jézusmáriám, ki ez?", úgyhogy vissza kellett hívni a senoit, és elmondani neki, hogy noha a glória lélekben szőke, szemüveges, testben viszont vörös és nem lát, azért nem ismerte fel, szerencsére a senoi pikk-pakk átlátta a gondolatmenet logikáját. Ide kapcsolódik az is, hogy a glóriának azt is mindig őszintén és nyíltan megmondom, hogy kivel beszélget éppen, bár a múltkor nem voltam ott, és a Tyttö rá is hozta a frászt, hogy idegenként ráköszönt, noha ismerik egymást, például már aznap este korábban is váltottak pár szót.

Lényeg, ami lényeg, ma a g. egész délután olyanokat mondogatott nekem, hogy szuahéli-német szótár, meg vietnami fonetika oroszul, illetve akkád nyelvkönyv, én meg bár politikailag korrekt módon az összes könyvet szeretem, de a nyelvkönyveket különösen, úgyhogy nem maradt más választásunk, mint este szituációs gyakorlatot tartani. Konkrétan azt kell még begyakorolni, hogy amikor azt mondom, hogy "te jó ég, fogalmam sincs, hogy kerültek ide ezek a könyvek", akkor a kis vállvonogatás mellette életszerűnek tűnjék, ne legyen túljátszott.

Valamelyik nap pont belekapcsoltam az inforádión egy ilyen webkettőről szóló izébe, ami úgy általában üres pofázás szokott lenni, különösen, hogy leginkább csak azok kutatják a webkettőt, akik hisznek a létezésében olyanokat is mondanak, hogy "leülök a számítógép elé, és bekapcsolom az internetet", és akik számára a technika misztikus netovábbja a videokonferencia, de ennek a pasinak – akinek sajnos nem kaptam el a nevét – mondanivalója is volt, például hogy az internetes közösségeknek az az egyik veszélye, hogy nem igazán szabályozottak társadalmilag. Tehát amíg régen ha valaki szélsőséges nézeteket vallott, akkor a környezete (a családja, a falu, a munkahelyi közösség) általában inkább negatívba, az átlag felé befolyásolták, most nagyon könnyen meg tudják találni a hozzájuk hasonlókat az ilyen emberek, és egymás alá adják a lovat, megerősítik a másikat az igazukban, satöbbi.

És ez tökre így van, én is rátaláltam a glóriára, avagy fordítva, akivel közös szélsőségünk a nyelvészkedés a kocsmában, és ez szerintem önmagában nem okoz problémát egyikünk életében sem, bár engem ezen a héten majdnem az alkoholizmus karjaiba taszított. Az történt ugyanis, hogy kedden tűzoltás jeligére ("nem baj, ha nincs, majd viszünk") majdnem soronkívül kocsmába kellett mennünk, hogy minden oldaláról megrágjuk a "fiúk nem nyelvészek" problémakört, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a csütörtököt kihagyhatom, ráadásul ezen a héten konzultációt fogunk tartani a nemisbékával is, aki a kapcsolatunkat annak idején eleve úgy indította, hogy mondott egy kocsmát, ami tíz előtt is nyitva van, illetve hozott nekem oda sört a kezében (gondolom, biztonság esetére, ha esetleg nem adnának), de aztán mégse ez lett az a hét, amikor minden nap vagy ittas vagyok, vagy másnapos, mert a glóriának közben eszébe jutott, hogy vendégeket invitált magához keddre, így kénytelenek voltunk az ímélcsetpostafiókra korlátozni az együttléteinket.

Azt pedig, hogy a fiúk nem nyelvészek (vagy legalábbis nem abban az értelemben, szokta hozzátenni a glória), azt egyszerűbb, ha kiindulópontnak (esetleg ars poeticának) tekinti az ember. Nekem például a g. összes párkapcsolati problémáját sikerült ezzel megmagyaráznom neki, noha ennek nem mindig örült, de azért azt szerintem neki is be kéne látnia, hogy a fiúk nem feltétlenül úgy kommunikálnak, mint mi. Azt is lehetségesnek tartom például, hogy a kritikus leveleiket nem úgy írják, hogy összedolgoznak ketten, hogy mi legyen benne, meg mi maradjon ki, és hogy legyen a szórend, hogy még véletlenül se arra asszociáljon, de az ellenkezőjét se gondolja, illetve ne tudja, de remélje (bár lehet, hogy a fiúm a tegnapi levelét, amiben arra a bekezdésemre, hogy kicsontozza-e vajon este a csirkemellet, azt válaszolta, hogy "kics, kics", arra pedig, hogy felborult a hormonháztartásom, azt, hogy "hor, hor", ilyennek szánta, csak valahogy nehezen tudom elképzelni), továbbá a bonyolultabb nyelvi protokollokat sem értik, noha az egyszerűbbek esetében, ha témába vágnak, meglehetősen gyorsan kapcsolnak, például a fiúm se értetlenkedett sokat, amikor az első randinkon felvetettem, hogy ilyen esőben nem mehet haza motorral, hanem ott maradt, noha – ha szigorúan csak a tényeket nézzük – nem esett. Meg általában azokat a dolgokat sem szokták érteni, amiket csak a saját fejében beszél meg velük az ember, több alkalommal, de ez, ha nagyvonalúak akarunk lenni, nem feltétlenül az ő hibájuk.

Lényeg, ami lényeg, a krízis javarészt elmúlt, ma már inkább csak szabásmintákat tárgyaltunk, ami szintén nem egyszerű téma, különösen, hogy nincsen meg rá a közös szókincsünk, kicsit olyan, mintha bantuul kellene tárgyalnunk az atomfizikáról, de legalább elvagyunk vele, majd este el is mutogatjuk egymásnak. Az internet viszont valóban egy ördögi szerkezet.

Ja, Shandakphuban egyebkent talalt a fium egy mukodo darabot, amikor azt mondtam neki, hogy “raz (a) hideg”.

(nem tudok kommentekre valaszolni, nagyon lassu a net itt, a turelem tornaterem is ezer ev alatt jon be, de puszilok mindenkit.)

Mivel végül is a fiúm gyermekének anyja fogja ma beadni nekünk a hepatitis oltásokat, bármilyen fontosnak is tartom a családon belüli őszinteséget, azért valahol remélem, hogy a gyermek nem mesélte el otthon, hogy vasárnap olyat játszottunk, hogy ki tud hangosabban sikoltozni, ha lekapcsoljuk az összes villanyt, és a fiúm zseblámpát dugva a koponyákba rohangál körülöttünk hörögve (a gyerek nyert, egyébként).

Azt valószínűleg – szerencsére – észre se vette, hogy mennyire másnapos vagyok, mert amikor délben jött a telefon, hogy húsz perc múlva ott vannak, akkor éppen elértem azt az állapotot, hogy ha teljesen mozdulatlanul feküdtem egy bizonyos pózban, akkor már nem kellett hánynom, és ennek örömére sikerült valahogy összevakarnom magam és elhúznom, aztán mikor hazaértem, már jobban voltam, pedig ez a prezentáció akár edukációs célokat is szolgálhatott volna, látod, így jár, aki egész éjszaka kocsmákba' züllik, mondhatta volna oktatólag a fiúm, mutatóujját rám meresztve.

És remélem, arról sem esik szó, hogy nálunk csak akkor ehet, ha előtte felmondja a Pi x db tizedesjegyét (az "x" az idő függvényében növekvő változó, jelenlegi értéke 5).

Tegnap a Sors biciklislámpát tartogatott nekem, igaz, el kellett menni érte a Decathlonba, de én hajlandó vagyok kompromisszumokat kötni, és ráérezni, mit akar tőlem a Sors. Ma viszont elektronikus lábmasszírozógéppel lepett meg munka gyanánt, gondolkoztam is azon, hogy szóljak-e, hogy nekem méltóságomon aluli olyanokat fordítanom, mint például hogy "a készülék tisztántartása céljából javasolt használat előtt lábat mosni", de aztán eszembe jutott, hogy most engedtek el három hétre egyben, úgyhogy inkább csöndben maradok (azért ezt a dolgot nem írtam bele, aki nem mos, vessen magára). Aztán valamikor az elektronikus személymérleg és a kávéfőző között lebandukoltam a raktárba, hogy felszereljem a lámpákat. Először ugyan úgy volt, hogy a fiúm bejön, és majd ő, de féltem, ez csak ürügy neki, hogy megint beszélgethessen velem.

Mostanában ugyanis néha furcsa, és ilyen lelki dolgokról akar beszélgetni, meg arról, hogy ki mit miért mondott, ez eddig nem volt rá jellemző, eddig inkább a részecskegyorsítókról és a benzinfőzőkről mesélt. Én akkoriban egyébként azt hittem, azok unalmas dolgok, de tegnap bebizonyosodott, hogy van a benzinfőzőnél rosszabb, pedig egész ártatlanul indult az egész, azzal, hogy elsóhajtotta magát, hogy mégiscsak kellett volna neki is vennünk sajtos kiflit. Erre én azt mondtam, hogy egyen nyugodtan, annyit vettem, hogy neki is jusson, mire ő rákérdezett, hogy miért mondtam a boltban, hogy ez a lány* sajtoskiflije, ha akar ő is, akkor ott szóljon. Mivel én akkor be akartam fejezni azt a hatsoros szakaszt, amit a beszélgetésünk eleje óta próbáltam elolvasni, azt feleltem, hogy biztos azért, hogy fájjon neki, hátha erre csöndben marad. De ő tovább kötötte az ebet a karóhoz, hogy magyarázzam meg, hogy akkor miért vettem neki is sajtos kiflit, én meg megpróbálkoztam azzal, hogy azért, mert tudtam, hogy ő is fog kérni, de sejthettem volna előre, hogy ezt az indoklást nem fogja érteni, mert eddig őszinte, nyílt embernek ismert, aki ha azt mondja, nem vesz neki sajtos kiflit, akkor tényleg nem is vesz. És akkor ez a társalgás már nagyon fájt nekem, mert fogyókúrában vagyok a haskivillantós klímájú India előtt, és mivel kettő után nem ehetek, hatra az állapotom már kétségbeejtő, ahogy a glória megfogalmzta, ilyenkor már a túró rudiról is a kaja jut az ember eszébe, úgyhogy végső kétségbeesésemben azt mondtam a fiúmnak, most menjen és egyen szépen csendben, majd vacsora után beszélgetünk nagy, vasból készült dolgokról, és akkor így elsóhajtotta magát a távolba nézve, hogy vas, azt szeretem, úgyhogy megúsztam.

Lényeg az, hogy nekiálltam ma egyedül lámpázni, azaz kértem a fiúktól a raktárban csillagcsavarhúzót, mire közölték velem, hogy én nem tudom felrakni a lámpát egyedül (a művelet komplikáltságát érzékeltetendő, két csavart kell kicsavarni, majd becsavarni, illetve bele kell rakni a lámpákba az elemet). Én mondtam, hogy azért megpróbálkoznék vele, ők viszont nem tágítottak, hanem körbeálltak, és a biciklizés technikai részletei felől érdeklődtek, mint hogy például ha esik az eső, nem-e csap fel nagyon a víz (de), meg ma reggel nem-e volt nagyon hideg (de), illetve a kedvencem, hogy ha a jég esik, akkor nem kopog-e nagyon a sisakon. Mire ezeket megbeszéltük, már fenn is voltak a lámpák (na jó, az egyikbe megengedtem, hogy ők tegyék bele az elemet, és utánam még utánahúztak a csavarnak is), úgyhogy mostantól én is creature of the night, infrastruktúrával.

* A lány az én vagyok, rólam valamiért így elszemélytelenítve, harmadik személyben szoktunk beszélni, én is, talán azért, mert ez segít a fiúmnak abban, hogy tárgyként kezelhessen. Az élőlényeket nem szereti annyira.