– Ez akkora baromság, amit az indexen írnak, hogy betiltanák a növényvédő szereket az öngyilkosok miatt.
– Miért?
– Mert ha nem jut növényvédő szerhez, akkor nem azt fogja mondani az öngyilkos, hogy ja, akkor mégse, hanem megoldja egyszerűbben, például beledobál húsz cigarettacsikket egy bögre vízbe…
– …és utánukugrik?
Tegnap találkoztunk az építésszel és a feleségével. Nagyon kedves emberek, a sör után kaptam tőlük még Martinit és Tokaji Aszút is. A fiúm is nagyon kedves ember, megmondta, hogy hol a tej, és szó nélkül csinált nekem szendvicset, amikor ma délben a kanapént fetrengve, a kezemmel a szememet árnyékolva elhaló hangon erre kértem. A benzinkútnál nagyon tudatlan emberek dolgoznak, akiknek fogalmuk sincsen arról, hogy mi az az Outox. A városvezetés munkatársai viszont egyáltalán nem kedves emberek, tegnap szó szerint két órát tipegtünk a Nyugati-Oktogon-Deák háromszögben anélkül, hogy parkolóhelyet találtunk volna.
Úgy érzem, a világban egyensúlyban van a Jó és a Gonosz.
Az van, hogy mióta megírtam, hogy nem akarok bloggerekkel találkozni, folyamatosan bloggerekkel találkozom, mindenféle ürüggyel, mint például hogy ugyanaz a törzskönyvezett nevünk (az első karaktertől az utolsóig), ráadásul az egyszerűség kedvéért a napjegye is, meg megálmodta, hogymilyen helyen lakom, illetve hasonló dolgokat csinál. A bloggersörözőként elhíresült objektumban adtunk egymásnak randit, izgultam is, mert s. ismer egy csomó bloggert, akik esetleg odajöhettek volna köszönni, én viszont egyrészt inkognitóban voltam, másrészt a piros kabátomban, és ez a kettő ütötte egymást, úgyhogy egyeztettük előre, hogy én egy Skóciában élő rokon vagyok látogatóban, gondolkoztam is skót vicceken, meg mittudomén, recepteken, hogy teljesen lemossam a gyanú árnyékát, és akkor egyszercsak besétált egy olyan blogger, akit én ismerek. Mentségemre szóljon, hogy őt nem blogger minőségében ismertem meg anno, most meg meg se ismertem, mert nagyon megnőtt a haja, ő viszont engem igen, pedig nekem még jobban (asszem, mondtam már, hogy mennyire csodálom az emberek memóriáját, úgy általában), és odaült hozzánk, miáltal csak úgy tombolni kezdett az asztalunknál a merkúr, a hatból két ikrek, illetve három szűz aszcendenssel/napjeggyel, ami jó volt, mert én alapvetően szeretem a szüzeket nagyon, még ha ki is hozzák belőlem az állatot. Most is ez történt, félórával később már olyanokat mondtam, hogy análisan fixált, meg biztonsági játékos, meg kényszeres, ezekért utóbb meg is kaptam a magamét, aminek hatására el is gondolkoztam azon, hogy talán nem kéne rögtön kategorizálnom, és jelzőket aggatnom emberekre csak azért, mert mondjuk arról mesélnek, hogy elindulás előtt a fürdőszobát sikálták, illetve mert az este folyamán repetitíven egy nemlétező morzsát (az asztal polírozásának kis hibáját) próbálnak lesöpörni. És természetesen elismerem annak a reakciónak a létjogosultságát is, hogy amikor elmesélem, hogy a fiúm a minap az éjszaka közepén azzal ébresztett, hogy azonnal ne aludjak, és nyissam ki a szemem, mert meg kell néznem, hogy milyen szépen lesikálta a serpenyőt a hideg zsíroldóval (igen, a fiúm is szűz), akkor nevetnek ugyan, de rögtön utána mindketten megkérdezik, hogy mi a neve annak a hideg zsíroldónak, és hol lehet kapni (egyébként megnéztem, St. Moritz "Well Done" hideg zsíroldó, és kb. bárhol).
Voltak persze intellektuálisabb témák is, néha kifejezetten filmvilágosnak éreztem a hangnemet, természetesen szóba került minden értelmiségi eszmecsere örökzöldje (rögtön a felláció után), a "minden létezik" (ezúttal "minden igaz" formában) is, a hangulat egyszer szürreálisra is vette magát, amikor s. egy olyan ismerőséről mesélt, akit ugyanúgy hívnak, mint őt és engem, akkor olyan volt, mint egy európai művészfilmben, ahol mindenki Anasztázia. Meg az m. feltette a kérdést, hogy ha van egy írógéped, végtelen hosszúságú papírral, amin kódolt üzenetet kell hagynod a jövőnek, ahol tudni fogják, milyen kódolást használtál, akkor az írógépnek minimum hány billentyűjének kell működnie, hogy sikerüljön, majd ezután én is feltettem a kedvenc kérdésemet, amire, amikor sok évvel ezelőtt nekem tették fel, én egyértelműnek éreztem a választ, rögtön rá is vágtam, mire megkaptam, hogy ez a tipikus pszichopátiás jellemvonásokra utaló megoldás. M. már ismerte, mert három (négy?) éve is megkérdeztem tőle (egyébként most már elmondhatom, hogy három (négy?) éve ismerjük egymást, és mindig másfél (két?) évente találkozunk, ez már pattern), és mint kiderült, később valaki más is megkérdezte tőle, és akkor már ő is automatikusan az én válaszomat mondta (nem tudatosan), ami azt jelenti, hogy a pszichopátia tanulható. A kérdés egyébként az, hogy van ez a lány, akinek meghal az apukája, és elmennek a temetésére, ahol találkozik egy sráccal, aki a nővére egyik ismerőse, és megtetszenek egymásnak, meg minden. Két héttel később megöli a nővérét. Miért? (Ez olyan kérdés egyébként, amire nincsen egy, "jó" válasz, minden válasz jó, még szerintem, szubjektíve is (azt, hogy milyen toleráns és elfogadó vagyok, egyébként ez is bizonyítja, hogy nem muszáj pszichopatának lenni ahhoz, hogy én kedveljek valakit)).
Ja, egyébként s. meg távolkeleti katona volt gyerekkorában, ezt mindenképpen le kellett írnom, mert tetszett, és nem akarom elfelejteni.
Aztán elmentünk még enni, és m. nem ette meg a lilakáposztáját, viszont nagyon kedvesen beszélt róla, én meg ösztönösen megróttam, hogy egye csak meg ügyesen, nézze meg, a senoi is milyen szépen megeszi a lilakáposztát, mire ő elemzőleg megjegyezte, hogy nekem már nagyon hiányozhat egy gyerek. Akkor kapcsoltam, és mondtam, hogy nem arról van szó, csak én olyasvalakivel élek együtt, akit mindig úgy kell rábeszélni, hogy egyen, és köztünk rendszeresek az olyan párbeszédek, hogy nézd meg, a nyuszi is milyen aranyosan eszik. Aztán a volt pasim alsónadrágját (amit ablaktörlésre használok) átvezető szálként használva még mindannyian kinyilvánítottuk véleményünket a féltékenységről, aminek m. szerint vannak vonzó és kevésbé vonzó formái, s. szerint egy félmeztelen elfnő képe lehet kiváltó ok, én meg a nyuszira vagyok féltékeny, viszont még a fiúm browser historyját sem nézném meg (a nyuszinak nagy, tömpe kezei vannak, szerintem nem tud gépelni), aztán elvivődtünk haza, ahol a fiúm már aludt, viszont álmában is tévedhetetlenül megfogta a mellemet, amikor melléfeküdtem.
Kicsit félek hazamenni, mert a hatezer forintos kardigánt (most fagyjak meg?) meg az ezer forintos hátmosó kefét (unatkoztam) valószínűleg meg tudom majd magyarázni a fiúmnak, de vettem két mosogatószivacsot is, a drágábbikból, aminek darabja kerül 95 forintba, nem a tízes csomag, pedig az előző szivacs még egészen jó szerinte, csak hat hónapos, és még csak félig rohadt szét. Ez legalább olyan kemény menet lesz, mint amikor 69 forintos sajtos stanglit vettem, pedig volt hatforintos zsömle is.
Ja, és a nappali egyik fala mászófal lesz, úgy néz ki. Áthajlással, meg minden.
Mostanában lettünk egyébként egy évesek (opcionálisan múlt vasárnap, vagy ma, vagy december 15.-én leszünk, nemtom), és azóta se veszekedtünk, hanem egy csomót nem veszekszünk, és mindig amikor hazamegyek, akkor az ajtóban vár, és nagyon megölel, meg minden.
Lassan én is kismamablog leszek, csak én építkezésben, meg lakberendezésben, ami, ha csak virtuálice, még nem is lenne baj, de olyanok vannak, hogy tegnapelőtt lepauséztuk a Monkot, hogy jobban megnézhessük azt az állat vakolatlan betonfalat, ami a pszichiátere rendelőjében van, tegnap meg a Lars von Trier film közben a fiúm, aki soha meg nem szólal a moziban*, az egyik résznél izgatottan megragadta a karomat, és odasuttogta, hogy ugye olyan tologathatós létrát akarok majd a könyvespolcaimhoz, a ma délelőtt nagy részét pedig egy burkolóanyag-mintaboltban (vagy hogy az istenbe hívják ezeket) töltöttük a bép.-pel**, nem is volt elég az az óra, amennyit terveztünk, mert nagyon belemerültünk a különböző betonszínű lapok összehasonlításába (szegecseléssel avagy anélkül), meg utána a konyháról is beszélgetnünk kellett. Egysíkúak-e vagyunk?
* egyébként másokban se szereti az ilyesmit, nem is érti az ismerőseimet, ha valaki például sokat zörög előadáson vagy ilyesmi, akkor nagyon csúnyán néz, és azt mondja, rosszabb vagy, mint egy mensa-tag.
** aki nagyjából kiismerte már a fiúmat, rá is mutatott egy éjjeliszekrénykére ma, hogy az biztos tetszene neki, a fiúm viszont rázta a fejét, mire a bép. csodálkozó tekintetet vetett rá, és azt mondta, hogy de hát ez tökre olyan, mintha hulladékból lenne összehegesztve, és az arcára volt írva, hogy szerinte a fiúm odavan az ilyesmiért. Amiben igaza is volt, csak az az ördög a részletekben, hogy a fiúm a nagy, idomtalan fémhulladékból összehegesztett izéket szereti. A kicsi, buzisan cizellált fémhulladék az én világom inkább.
– Akkor húsz perc múlva a ravatalozónál – mondta a telefonba derűsen anyám, a találkozó végén pedig biztosítottak arról, mennyire remek volt, és milyen jól érezték magukat. És akkor rájöttem, hogy valószínűleg azért nem tudtam eddig nekik megfelelni sohasem, mert még soha nem jutott eszembe az ősz egyetlen borús, egyben leghidegebb napjára találkozót javasolni nekik egy a lakóhelyüktől 50 km-re lévő temetőbe, ahol szemerkélő esőben, térkép nélkül kereshetünk sírokat. A fene gondolta volna, hogy ez kell ahhoz, hogy megdicsérjenek.
Van ugye ez a közkeletű hiedelem, hogy azok ajnározzák túl a kutyájukat/macskájukat, akiknek nincsen gyerekük. Szerintem ez így nem pontos teljesen, szerintem azok pótcselekszenek, akik gyereket csinálnak, mert nem tudják, hogy kell plüssállatot tartani. Időnként gondolkozom is azon, hogy kéne csinálni egy csomó fényképet, és amikor a gyermekes ismerőseink elkezdenek csemetéikről áradozni, akkor az orruk alá kéne tartani és mutogatni, hogy nézd, ez itt a zsiráf, amint kirakózik, ezen meg a nyuszi ölébe bújik, ez meg itt a három patkány, éppen sorozatot néznek.
– Csak azon tűnődöm, van-e olyan fétis, hogy kislány kabátban próbálja felrakni az ételhordó dobozra a tetejét, de nem sikerül neki – válaszolta ma reggel a fiúm, amikor megkérdeztem, hogy min vigyorog, miközben engem néz.
Szombaton meg moziba mentünk a Human Insecttel, a Takeshist néztük meg. Az alaphangulatot már az is megadta, hogy – itt nem részletezendő okok miatt – egy órával korábban értem a moziba, ami a Művész volt, és rögtön szembesültem is ott egy levegővel kitömött (felfújt?) nyúltetemmel, meg ugyanez tehénben illetve vaddisznóban, a Taxidermia plakát alatt. Az én érdeklődésemet komolyabb problémák iránt könnyű felkelteni, úgyhogy még akkor is azon gondolkoztam, hogy a három állatot vajon valódiból varrták-e össze, amikor leültem kávézni, ahol is velem szemben egy kopasz srác ült. Annyira, hogy még a szemöldöke is le volt borotválva. És akkor megittam a kávémat, és átültem valamelyik repülős székbe, és ott meg egy olyan pali foglalt velem szemben helyet, aki végig már-már az átesésig előrehajolva ült, majd hirtelen felállt, és gyors léptekkel megközelítette a büfét, majd sarkon fordult és kisietett a moziból, na ilyeneknek voltam én ott kitéve.
És aztán megjött az emberi rovar, és bementünk a terembe (noha tíz perccel idő előtt érkezett, valahogy sikerült 3-4 perccel az előadás kezdete után beülnünk), és ott európai fejek kínaiul beszéltek a képernyőn, vagy valami más nem-japán nyelven (és kurvára nem magyarul, az itt írtak ellenére, vagy pedig én vagyok a hülye, feliratozva mindenesetre volt), úgyhogy megkérdeztem az előttünk ülőket, hogy mi is ez tulajdonképpen, és ők felvilágosítottak, hogy a Ballada, de csak kísérőfilm. Aztán hálistennek vége lett, és megkezdődött az igazi (írta, vágta, rendezte és a főbb szerepekben játszik Kitano Takeshi), ami nekem tetszett, de csak annak érdemes megnézni, aki már végigrágta magát legalább 5-6 filmjén. Hangulatilag nagyon ütött (volt például ez a mondat benne, hogy van, amikor egy gyönyörű hernyóból egy csúf éjjeli lepke lesz), a sztorija viszont egy ilyen szürreális, önmagába visszakanyarodó, az álom és a valóság között ingadozó gombolyag, amolyan Lost Highway meets Violent Cop életérzést áraszva, ami más néven fíling. Volt benne olyan, hogy egy óriási műanyag hernyó időnként táncol, máskor meg a földhöz vagdossák a fejét, meg visszatérő elemként két sumobirkózó, illetve megemlíteném még a női mellen scratchelést, amit a Humannál is lehet olvasni, aki egyébként azt mondta, hogy jó a kabátom, de tényleg. A piros. meg a filmre is azt mondta, hogy hát ez jó volt.
Akkor most az egoblog az a harisnya fiúban?
Ja, és a bép. talált nekünk a gardróbba egy emeletesággyá nyitható szófát. Ütős. Tetszik.
– És mi lenne, ha odabasznánk egy ilyen sziklát a kertbe valahova? – kérdezte tőlem a fiúm pénteken, közvetlen hangnemben. Mondtam neki, hogy jó, erre bővebben belement a részletekbe, miszerint ő egy olyan sziklára gondolt, ami úgy 3 méter magas, és olyan 6 méter hosszú, hadd örüljenek a szomszédok. Erre is mondtam, hogy tök jó, majd fennhangon elábrándoztam, hogy befutja majd a vadrózsa, meg kis hajtások dugják majd elő halványzöld fejecskéjüket a repedéseiből, mire a fiúm azonnal felvilágosított, hogy nem ám, hanem az ilyen földetlen sziklákon nem telepszik meg semmi. Közben csúnyán nézett, úgyhogy én személytelenül, mintegy senkire nem célozva vetettem fel azt az eshetőséget, hogy kivéve, ha esetleg valaki időnként földdel dobálja azt a sziklát, erre viszont a fiúm azt felelte, hogy egyáltalán nem fogjuk földdel dobálni, titokban sem, hanem rendszeresen mossuk majd. A kép, amint rendes szuburbánus népek módjára hétvégente kivonulunk majd a kertbe (a házban huzamosabban úgysem szabad majd tartózkodnunk ugye, még összejárkálnánk a nagy üres minimalista tereket az idomtalan testünkkel), és én elégedett mosollyal az ajkamon figyelem majd, ahogy a fiúm sziklát mos, határozottan vidámabbá tette az estémet.
Aztán szombaton felmerült a megfelelő szikla súlyának problematikája, kérdezte a fiúm, hogy hogyan kell a tojás térfogatát mérni, mondtam neki kissé nagyképűen, hogy az elég bonyolult lehet, mivel az ellipszis kerülete is már integrálszámítás, próbálkozzon inkább közelítéssel, erre két perc alatt talált a neten egy képletet, miszerint a tojás térfogata az 4/3 x Pi x a x b x c, ahol az a, b és c a megfelelő rádiuszok, az x meg nem az ismeretlen, hanem a szorzás jele. Ez mondjuk így utólag eléggé nyilvánvaló a gömb térfogatából levezetve, de akkor is gondolta volna a fene, mondta is a fiúm, hogy azért ez a kör dolog nagyon ki van találva, a Pi meg egyenesen odabasz. Lényeg, ami lényeg, a sziklánk borzasztó súlyos lesz, szerencsére Telki környékén van egy csomó bánya, de még így is, úgyhogy javasoltam, hogy több darabban szállítassunk, aztán majd összeragasztjuk, ha lehetséges olyan. Erre a fiúm, hogy persze hogy lehetséges, rekultivációnak hívják, és neki papírja van arról, hogy ért hozzá, úgyhogy a leendő érdekes programjaink spektrumja újabb elemmel gazdagodott, asszem, az elkövetkezendő 20 évben nem nagyon fogok unatkozni.
Amúgy a fiúm általában nagyon békés, és aranyosan eljátszogat a forrasztópákájával meg a mikrohullámú antennáival (erről egyébként azt kell tudni, hogy nálunk minden antenna, van például a főútvonal-tábla alakú antenna, meg van egy helikopter-rotor formájú antenna, meg van az az antenna, mit én könyvtámasznak használok (bár a múltkor, amikor vettem igazi könyvtámaszokat, azt vissza akarta kérni, de én akkor nagyon csúnyán néztem, és nem adtam, mert nagyon jól betölti ezt a funkciót), lényeg az, hogy a dolgozószobában szinte bármire rámutatok, hogy mi az, az antenna), de az, ha meglátja, hogy papír alapú könyvet olvasok, mindig kihozza belőle az állatot valamiért. Tegnap is rajtakapott, és akkor odaállt elém, hogy nem érti, hogy a hülye tüntetők miért nem azzal indítottak, hogy elvágják a rohamrendőrök kommunikációs csatornáit, amikor pedig ez ilyen alapvető harci stratégia, majd elmondta nekem szabatosan, hogy mi lett volna ennek két egyszerű módja (nem írom le, mert nem akarnék ötleteket adni, de egyik sem az volt, hogy vegyük el a rendőrtől az adóvevőt, és vágjuk a földhöz, pedig én erre tippeltem volna). Amikor befejezte, én visszamerültem volna a könyvembe, de akkor felszólított, hogy most mondjam el én, mi a véleményem a rádiós kommunikációról. Akkor felvilágosítottam, hogy engem a kommunikációban sokkal inkább érdekel a mit, mint a hogyan, vegyük például az intencionalitási szinteket, vagy a kultúrafüggő nyelvi tudatosságot, mondtam a szép számmal, hátha ettől megriad, és én legalább azt megtudhatom, hogy kit öltek meg a krimimben. De nem, nagyon ügyesen átterelte a szót arra, hogy azonnal egyem meg a PIN kódomat, mert azt úgy szokták. A követelései teljesítésétől mereven elzárkóztam, erre ő traktorral vonult a Kossuth térre kitépegette a PIN kódos papírból magát a számot, hogy legalább azt egyem meg, és mivel számomra ez ésszerű kompromisszumnak tűnt, meg is ettem, majd folytattam volna az olvasást, viszont végül felhozott nekem egy sört. Passion fruit ízesítésűt, úgyhogy kénytelen voltam megadni magam, és nézni vele Dextert, de nem panaszkodom, sokat kíbírok én.
Viszont ezt a pánikot, amit az én olvasásom vált ki belőle, sose fogom megérteni. Zugolvasó leszek majd, és a notebookba rejtem a könyvemet, vagy valami.
Szóval a gardróbunk padlója wengefából lesz. Ezt a mondatot tegnap hosszan ízlelgettem, majd arra a következtetésre jutottam, hogy még szerencse, hogy tudom, hogy nem vagyunk rettenetesen sznob újgazdagok, mert különben nagyon csúnyákat gondolnék rólunk (különös tekintettel arra, hogy a wengefának vékony fehér szijácsa és sötét gesztje van). A gardrób pedig a fent látható rajznak a bal felső sarkában látható, és csak felerészben gardrób, másik felében könyvtárszoba leend majd, illetőleg végül a mostohagyerek wc is ott került elhelyezésre. Jobb felé haladva (erre egyébként lejt az objektum, a nappali pl. kb 1 méterrel lejjebb lesz, mint a fürdőszoba) lehet megtekinteni a fürdőszobával egybenyitott hálót (itt egyik közfal sem ér majd a plafonig), a káddal, ami állítólag valami hiperdizájnos műtárgy lesz, lakásunk éke (én meg majd kijárok a kertbe, a dézsához, vagy valami). A fürdőszoba/háló tervezésénél kiemelt szempont volt, hogy mind az ágyból, mind a kádból lehessen majd látni a nappali túlsó falára projektorvetített műsorokat (tévénk továbbra se lesz majd).
A nappali egyébként, a fiúm szavaival élve, nem lesz ilyen buzisan telezsúfolva bútorokkal, hanem lesz mondjuk 1 db. kanapé (szigorúan nem ággyá nyitható), 1 db. designer ülőalkalmatosság, illetve talán valami olyasmi dohányzóasztalka, aminek a legmagasabb része is csak tíz centire van a talajtól, mert azok mindkettőnk fantáziáját nagyon megragadták. A projektoros falon valószínűleg ilyen erősen landscape elrendezésű ablak lesz úgy térdmagasságban, hogy elég nagy maradjon a háborítatlan falfelület.
Az objektum közepe felé található, X-szel jelölt terület lesz a lift, ami levisz majd a pincegarázsba (a konyha és az alsó terasz alatti rész). A konyha (és minden egyéb helyiség) berendezése egyelőre csak jelzésértékű. A konyhapult a jelenlegi elképzelések alapján izé, szóval betonból lesz (ld Ivanka).
Új életcél után kell néznem, most kaptam a választ (re.: az előző bejegyzés):
Kedves [lucia],
Köszönjük levelét, és örömmel jelezzük, jó hírrel szolgálhatunk. Igaz, némi idô kérdése mire a rendelésünk megérkezik, de nemsokára választékunkban üdvözölhetjük az Ön által jelzett termékeket.
Ha minden igaz, november közepére elérhetôek lesznek.
Üdvözlettel,
Strommer Szilvia
Nagy tapsot nekik.
Kicsit olyan babaházas érzésem van mostanában, nehéz megfogalmazni, hogy mije nincs meg annak, akinek a fiúja imád krumplit pucolni és nem tud veszekedni, a bankjában nem kell sorbaállnia, az autója keveset fogyaszt, és a munkája szórakoztató, viszont nem megterhelő. Ugyanakkor a látszat ellenére az én életem sem teljes, és (a korosztályomban végzett megfigyelések alapján) ugyanazok a dolgok hiányoznak nekem, mint másoknak a környezetemben. Én viszont hiszek abban, hogy a világunkat mi irányítjuk, és tudunk a körülményeinken változtatni, ha igazán szeretnénk, úgyhogy írtam a puccos közértnek, hogy hozzanak be az országba jelly beant, skittlest és pop tartsot. Majd tájékoztatok mindenkit a fejleményekről.
Ja, a háztervezés ügyében is vannak fejlemények, végre elkészült a végleges alaprajz, holnap be is szkennelem, szóval most így nyolc hét után áttérhetünk a belsőburkolás témakörre, ami fontos, mert az építészünk is obszesszív-kompulzív egy kicsit, és csak olyan tereket, illetve padlókat szeretne tervezni, amiket ki lehet rakni egész járólapokkal, illetve egész téglákból (tovább bonyolítja a dolgot, hogy olyan 100×100 – 120×120 cm-es járólapokban gondolkozunk). Ez is érdekes szakasz lesz, például a belsőép. megpendítette a fiúmnak, hogy valahova jó lenne melegburkolatot is tervezni, mire a fiúm azt felelte, hogy igen, ő is gondolkozott a parkettás hálószobán, erre viszont a bép. olyan hangsúllyal nézett kérdően vissza, hogy a fiúm nem merte megérdeklődni, hogy akkor mégis hova szabad milyen melegburkolatot, hanem most mindketten nagyon kíváncsiak vagyunk.
Ja, és akkor most állítólag kőszalonokba fogunk járni. Lehet röhögni nyugodtan, én is azt tettem, amikor meghallottam.
settenkedve lopakodó 