Tegnap átjött az L., hogy megsétáltasson, vagy megsétáltassam, mindegy, mert a héten vagy ő nem ért rá, vagy én nem, vagy ráértünk, de egyikünknek sem volt kedve társaságba menni, viszont ő azért elment, én meg vettem egy plüsselefántot. Szóval átjött sétálni, amit azzal indokolt, hogy nem volt kedve senkivel beszélni, én meg az inkoherenciájára való tekintettel mintegy mellékesen megjegyeztem, hogy amennyiben azért akarna a vadonba vinni, mert megsajnált, és egyszer s mindenkorra véget akar vetni a szenvedéseimnek, jobb, ha tudja, hogy van nálam paprikaspré. Ebben maradtunk, a svájci bicskáról nem szóltam, egy nő soha ne adja ki magát teljesen.

A vaddisznókat először a séta olyan tizenötödik percében hoztam szóba, amikor szintén mintegy mellékesen megjegyeztem, hogy arra ne menjünk, mert arra vaddisznók vannak. Valamivel később, miután végigmondtuk a monológjainkat, az egyértelműség kedvéért újból szóba hoztam, hogy nem vicceltem, amikor a vaddisznókat említettem, amit az L. azzal nyugtázott, hogy nem gondolta ám, hogy viccelek. Azután szép lassan beszéd közben elfogytak a lámpák, és mondtam, hogy én nem szívesen megyek ám be a sötétbe, tudod, a vaddisznók miatt, mire az L. férfiasan azt felelte, hogy egyet se féljek, majd világít a telefonjával, de ő le akarja nézni a várost valahonnan (this city is afraid of me, I have seen its true face), én meg tudom, hogy mikor nem szabad megrendíteni a férfiakat férfiasságuk tudatában, és hogy ennek érdekében még az testi épségünket is érdemes kockáztatni, úgyhogy továbbmentünk.

Ezek után a csacsogásunk egy kissé szaggatottá vált, mert olyanokat vetettem közbe a témától függetlenül, hogy azért ha azt látja, hogy hirtelen a zsebem felé nyúlok, takarja el az arcát, mert stresszes körülmények között nem célzok olyan pontosan, meg ilyenek, de az L. továbbra is maszkulin jelleggel eltökélt maradt. Még akkor is határozottan és megalkuvásmentes hangon szólalt meg, amikor meghallottuk a kis vaddisznók visítását a közelben, és nagyon férfiasan azt mondta, hogy az éjszaka legyen a vadaké, majd sarkon fordultunk, és olyan tempóban, ami még éppen nem csorbította a méltóságunkat, elhagytuk a környéket.

Azért pár órával később, amikor visszaértünk a kocsihoz, mindketten katartikus állapotban voltunk szellemileg, néha kell ilyen is, vaddisznók ide vagy oda.

Mióta az xkcd családi betegségek miatt szórványosabb, azóta a másik fekete-fehér, egyedi hangulatú kedvenc stripem, a softer world próbál a kedvemre tenni, és sikerül is neki.

I promise, I’m going to seem to do right by you.

Vannak ilyen mindenféle kínai, nigériai meg kelta, stb. mondások és tanítómesék arról, hogy mennyire vigyázni kell a kívánságok megfogalmazásával, meg azzal is, hogy mit kíván az ember, mikor és hogyan. És baromira igaz az összes, én legalábbis mindig megkapom, amit akarok, csak nem akkor és nem úgy.

Volt például az a dolog, hogy bennem mindig élt egy kép a leendő gyerekemről, ahogy az apjával együtt sétáltatjuk kétoldalról fogva a kezét, a gyerek meg nevet, és időnként belénk csimpaszkodik és lóbáltatja magát, mindenki boldog. Erre ugye tavaly minden esélyem elmúlt, most viszont nemrég összefutottam a gyerekemmel és az apjával az erdő közepén, és pontosan ezt csináltuk, még fotó is készült róla, és ilyenkor legszívesebben levélbombát küldenék a sorsnak, aki minden bizonnyal önelégülten ül a babérjain, mert ő márpedig teljesítette a szerződést, és a levélbombára az lenne írva, hogy de én képletesen gondoltam.

Utána volt az a párkapcsolati ábrándképem,

Ez meg már egy szólóalbum, és június negyedikén illene linkelnem,  és demagóg és politizálós és tábortűz-zene, amiket mind nem szeretek egyébként, de ilyen az igaz szerelem (melynek tárgya RW), hogy ezt mégis.

Won’t you shed a tear.

Nem tudom miért, de ez azért kedvencebb albumom, mint a Wall, talán mert azt mindenki szereti, ezt meg csak én (meg az L. és Axe, illetve további pár millióan), de a számok ebben is körbeérnek (ha loopba teszi az ember, nem tudni, hol végződik az egyik és következik a másik, az utolsót és az elsőt is beleértve), ugyanakkor nem ez a legnagyobb erénye. Viszont úgy tűnik, a klipek is egymásból következnek.

Nem gondoltam volna, hogy valaha Teodórát fogom linkelni, de ez az ember megismer valakit, kettőt lájkol, aztán vége azért ott van.

Igazából utálom, amikor emberek a blogjukba youtube videókat embeddelnek különösebb magyarázat nélkül, de mostanában megint a Final Cutot hallgatom a kocsimban (szia, Axe), és ezt annyira szeretem. A(z ex-)pszichiáteremnek (akit most tanítok az internet használatára, magam alatt vágom a fát, az első lecke az volt, hogy az ineternetet csak azok írják nagybetűvel, akik félnek tőle) is megmutattam, és csak annyit fűzött hozzá, hogy majd megnézi a dalszöveget, és legközelebb majd referál. Utána már csak az In Treatment első évadát kell végignézetnem vele, hogy összeálljon neki a kép, és beutaljon a sárgaházba, de legalábbis eltiltson a szakmám gyakorlásától.

No one ever disapears, you never hear the sound of the shoes kicking your door.

A matematikus ma elmagyarázta nekem egy elméletét nagy vonalakban, ami a gyakorlatban be is igazolódott, de bizonyíthatatlan az összefüggés (úgy kell elképzelni, mint egy lottó-stratégiát), mire egyrészt azt feleltem neki (gonosz agymosó hangulatban, de ez bejön általában a pasiknak, mondjuk ha kirakom a mellem, az még jobban, de olyan hangulatom éppen nem volt), hogy (a) soha nem fogod megtudni az igazat (az adott kontextusban ez egy jobbhorog), (b) és arra gondoltál-e már, hogy nem az elméleted helyes, hanem a Felsőbb Hatalmak szórakoznak veled, és direkt elhitetik, hogy helyes,mert viccesnek találják (az adott kontextusban ez egy buksisimi), (c) lehet, hogy egyszerűen csak véletlen, merő szerencse kérdése, és nincs igazából ebben a világban ok-okozat vagy rendezettség (az adott kontextusban ez KO), persze bővebben (az adott címen mazochista fizikusok jelentkezését is várom).

Utána azt álmodtam, hogy minden kigyulladt körülöttem, és mivel háromféle porral oltó készüléket is beszereztem korábban, ezért sikerült mindent eloltanom, majd a szintén jelenlévő apám, aki mindeközben ölbe tett kézzel ült, elkezdett morogni, hogy ő tudja, hogy valahol, valamit kihagytam, ami még mindig biztosan ég, ő már ötéves koromban tudta, hogy erre sem vagyok képes (ami nagyon sokat elárul a kapcsolatunkról, a problémamegoldásokhoz való hozzáállásunkról, a felelősségvállaláshoz való hozzáállásunkról, és arról, hogy miért találkozunk mostanában keveset).

Mindezt követően felébredve rájöttem, hogy nekem a büdös életben nem lesz már senkim, és nem azért, mert nincsenek jelentkezők, és nem azért, mert nem vagyok tökéletesen alkalmas egy szeretetteljes, őszinte, romantikus kapcsolatra, és nem azért, mert van egy gyerekem, és még csak nem is azért, mert a pasik (mármint az az öt százalék, akivel szóbaállok) alapértelmezésben hazudnak, hanem mert nem csinálják hihetően és konzekvensen (pedig igény, az lenne rá). És ez a tudat egyrészt nagy megnyugvás, másrészt viszont soha nem fogom megtudni, hogy igazam van-e, vagy csak a felsőbb hatalmak szórakoznak-e velem, vagy egyszerűen csak véletlen minden, ami velem az utóbbi pár évben történt, és nincs semmilyen összefüggés.

Ez még csak nem is a buli volt, csupán az előzetes bemelegítés. A kép címe “Hoffmann Rózsa megfeddi az ártatlanokon taposó gyalázatos nőszemélyt, háttérben a lemenő ikealámpával”.

Ezen a linken pedig én vagyok látható midparti hoffmann-szőkén, elkenődött rúzzsal.

Egyrészt szeretném itt némileg megreklámozni Sabolc blogját, (Gaidzsinnak lenni jó) leginkább Japánról, ha már hazajött a Halloween-bulim miatt (bár sejtem, hogy ebben más okok is közrejátszhattak, de az én blogomban hadd legyek már a világ közepe), másrészt meg ide annyi okos és tájékozott ember olvas, nem tudja véletlenül valaki, milyen importengedélyek szükségesek a Japánból Magyarországra behozott élelmiszerekre (csak száraz/tartós dolgokról beszélünk, konzerv, fűszer, ilyesmi)? Mentőkérdésként ugyanez, olyan cuccal, amiről igazoltan tudható, hogy az EU valamelyik másik országában már forgalmazzák?

A válaszokat nagyon megköszönném, akár itt, akár az eredeti kérdésfeltevésnél.

Hozott nekünk bizarr japán édességeket is, meg minden (a leírás ott fordult bizarrba, hogy “ez csokiba mártott ropi, limited edition, mert csak télen gyártják”).

Azért vannak ilyen napok, mint a tegnapi, amikor sikerül hoznom a modern, minden szempontból kiteljesedett nőt, reggel például adtam magamnak tíz percet a Sylvia Plathkodásra, hogy magam elé nézzek és az élet értelmetlenségén és ürességén töprengjek, utána muszáj volt dolgozni, majd hazajött a gyerek, akinek elvben apanapja volt, de az apjának pár órára más elfoglaltsága akadt, úgyhogy sétáltunk egy nagyot, és megbeszéltem vele (a gyerekkel) az őszt meg a leveleket, illetve a cicákat, utána sütöttem neki palacsintát.

Utána elmentem egy fodrász-kozmetikus-szolárium körre (ezt az egy részét utáltam), majd bevásároltam a bulira, és haza dolgozni. Késő délután megjelentem a kórházban, az egyik kiadómnál, majd a kocsmában kötöttem ki, ahol igen hamar szóba hoztam, hogy erről a lélektani problémáról nekem Gödel nemteljességi tétele jut eszembe, majd volt egy olyan mondatom, hogy beszélj inkább a pszichózisodról, az jobban érdekel, de a szomszéd asztalnál csak akkor kezdtek igazán furcsán nézni, amikor hevesen bizonygatni kezdtem, hogy nincsen nekem bajom az igazmagyarokkal, nekem is vannak magyar barátaim, és felőlem otthon annyit magyarkodik mindenki, amennyit akar, amíg fel nem vonul az Andrássyn, ahol a gyerekek is megláthatják, pávatollal a seggében kockaköveket hajigálva (oké, a gésa-szintű beszélgetési skilljeimen van még mit javítanom). Utána hazamentem még dolgozni, majd hajnali egykor adtam magamnak újabb tíz percet a lelki nyomorra, és aludtam.

Ha mindent csinálok, egyszerűen semmire nincs időm.

A férfiak és a nők közötti egyik lényeges különbség az, hogy miután az L.-lel nagyjából azonos mennyiségű alkohol elfogyasztása után megbeszéljük a Borisz Godunovot, a Casablancát és Marqueztől az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját, és rátérünk arra, hogy mit kellene válaszolnom egy olyan levélre, aminek az írója szeretne közelebbről megismerni, és magáról annyit tart lényegesnek elárulni, hogy cégtulajdonos, ügyvezető igazgató, a XII. kerületben lakik és két éves Corollája van, akkor szerintem az adekvát válasz az, hogy jé, én is cégtulajdonos és ügyvezető igazgató vagyok, és én is a XII. kerületben lakom, de sajnos nem ismerkedem olyanokkal, akiknek az autója kevesebbe került, mint az enyém, az L. szerint viszont azt kellene visszaírnom neki, hogy és a farkad mekkora?

Bár ez igazából csak szemantikai különbség.

Azért annyira bele tudom élni magam a vitákba, hogy amikor egy félreértés miatt egy pasas arra próbál rábeszélni, hogy vállaljam fel a zsidóságomat, még mielőtt mindenki megfeledkezik miattam a holocaustról (sic!), akkor nem az jut eszembe rögtön, hogy de hát nem is vagyok zsidó (noha ez az oka annak, hogy nem vállalom fel), hanem majdnem felháborodok, hogy aki sabbatkor e-maileket írogat nekem, az ne szóljon semmit.

Nekem aztán tényleg nincs semmi jogom panaszkodni, mert papíron minden rendben van, mennek a dolgok, mert csinálom őket, és szinte minden nap történik valami, aminek örülhetek, aztán esténként néha (nem néha), amikor itt ülök egyedül a munkával, és nagyon kicsi vagyok, akkora bánat és szomorúság és hiányérzet van bennem, hogy azzal egy egész szomáliai falut el lehetne látni.

Engem olyan könnyen boldoggá lehet tenni, nem lehetne a szomorúságot inkább tényleg a szomáliaiknak adni?