A kanalas orvosságnak hála az étkezések közét leginkább alvással töltöm, viszont legalább nem köhögök, érdemes engem utazni vinni. A Shieldben tényleg Vic Macnek hívják a kopaszt?
helyzetjelentés
Hozzászólás
tábor van
Eltoltam egész Esztergomig a biciklit, szétégtek a vállaim, de állítólag az erkölcsi győzelem az enyém. Az intellektuális szerintem bizonyítottan azoké, akik légkondícionált autóban tették meg az utat. A tegnapi nap kifejezése: "re ja vue", vagyis "ez egy olyan hely, ahol bizonyára megfordulok még", ezt szeretett ex-elnökünk követte el. A Titi amikor beállított, rögvest közölte velem, hogy fázott a lába, ezért felvette az egyik zoknimat, de utána ki mosta a saját patyolat kezével, és ki is teregette. Most azon töprengek, hogy csempészhetném be az önéletrajzomba mintegy természetes, gördülékeny módon, hogy a klub elnöke szokta mosni az én zoknimat.
Egyébként meg minden a szokásos, időnként halványan ismerős emberek jönnek oda hozzám, és rég nem látott jóbarátként üdvözölnek, én meg próbálom valahogy megtudni a keresztnevüket. A tegnapi (általam rendezendő) mozizást szabotáltam, majd még felelek magam előtt ezért.
work
Ó, hogy én mennyire végtelenül gyűlölöm az elektromos kenyérpirítókat. Mivel érdemeltem én azt ki, hogy morzsatálcák használati utasítását kelljen fodítanom?
horror
– Látod, ilyenek a demokraták – magyaráztam a fiúmnak, úgy is, mint illetékes. – Ellenzik ugyan a fegyvertartást, de bárkit agyonvernek egy fogkefével, ha úgy hozza a sors.
– Nem, te félreérted a lényeget. Arról van szó, hogy egy demokratából is lehet rendes ember, ha legyilkolják a családját és levágják három ujjpercét.
Az indított minket megint ilyen politikai témájú értekezésre, hogy tegnap este megnéztük a The Hills Have Eyes című, sugárfertőzött zombikat szerepeltető filmet, közvetlenül miután a fiúm lefoglalta a csernobili utat. Szerinte ez így egy romantikus este volt, én meg nem vitatkozom vele, hanem örülök, hogy szereti a romantikát. A nap ezt megelőző része sokkal szörnyűbb volt, abban hülye titkárnők, hülye biztosítók és hülye biztosítási brókercégek szerepeltek, pedig a munkámat kellett volna végeznem, ráadásul a klímaszerelő szerviz ürügyén elvitte a légkondícionáló leglétfontosságúbb alkatrészét (v.ö. ventilátor), azóta nincs nekünk hideg, csak egyre magasabb fokok. Még szerencse, hogy holnap utazás.
sorozatok megin’
– Létezik olyan ember, aki képes nem elolvasni a spoilereket, ha ott vannak a szeme előtt, még ha ki is táblázzák, hogy spoiler? – közvéleménykutattam a fiúmat, ő lévén kéznél.
– Én például simán átugrom őket.
– Ez furcsa, mert én mindig meg voltam győződve, hogy ez emberfeletti képességeket kívánna, úgyhogy a spoiler kijelzése/nem jelzése csak udvariassági kérdés, illetve ürügy a nyafogásra. És mivel kettőnk közül én hasonlítok jobban egy normális emberre…
– Már miért te? Most páratlan hét van, vagy mi?
Szóval spoilerkedés következik, így május vége felé gyors áttekintés még az általunk preferált aktuális seasonok befejező részeit illetően:
Veronica Mars s2 – nem okozott csalódást, a rejtélyek tisztázódtak, a gonosz személye meglepő volt és elnyerte méltó büntetését más gonoszokkal egyetemben, a szerelmi szálak alakulása is teljesen kielégítő, egyedül a szerencsétlen Weevilt hagyhatták volna nyugodtan graduálni. Egyébként meg egyszerűen nem értem, hogy miért kell attól halálra rémülni és a sarokban guggolva zokogni, ha egy fiú elviszi az ember összes ruháját zuhanyozás közben egy hotelszobából – ott a telefon, hozatni ruhát, vagy magunk köré tekert törölközőben haza lehet masírozni, de ez azért nem annyira szomorú avagy tragikus esemény.
Lost s2 – létezik, hogy valaha kiderül még valami ebben a sorozatban? Az utóbbi részekben nyünnyögésen kívül nem nagyon történik semmi. Two more episodes to go.
House s2 – a legutóbbi résznél (a csecsemős) már megijedtem, hogy ilyen kurtán-furcsán ér véget az évad, de ebből is maradt még kettő. Mindenesetre nyomatékosan megkérném az alkotókat, hogy ne bántsanak többet senkit a főszereplők közül, mert az csak szükségtelen érzelmeskedéshez ad alapot, és ennek a sorozatnak a legfőbb bája a mértéktelen cinizmus és a hülye, politikailag inkorrekt vicceskedés. Ne legyen már az vele, mint a Gilmore Girls-zel, hogy átfordul valami brazilos se veled, se nélküled melodrámába.
Gilmore Girls s6 – fuj, fuj, rossz, köpöd ki, meg ilyenek. igazságtalan és felháborító, hogy közvetlenül mielőtt elbúcsúzna az eredeti szerzőpáros (= Things Will Never Be The Same), még utoljára jól felborítják a mindent, ráadásul különösebb fantázia nélkül. Most egyrészt várhat az ember három hónapot, hogy megtudja, mi történt aztán, másrészt meg annyira már nem is érdekes az egész. Ez így kifejezetten megalázó, és olcsó hatásvadászat.
És akkor ott van még annak a problémája, hogy vajon mit fogunk csinálni egész nyáron. Az Aljasból csak egy részt bírtunk ki.
utazik
A hétvégén megint visszanyertem a bizalmamat a fogyasztói társadalomban, mert bizony kiadták kedvezményes áron a Mementót, amit két hete még drága pénzekért sem lehetett megkapni sehol, annak ellenére, hogy filmtörténeti klasszikus (különös tekintettel a "What am I doing? Oh, I'm chasing this guy. No, he's chasing me" jelenetre, amely kiváltképp emlékeztet engem a saját gondolkodásmódomra időnként, például azokban a pillanatokban, amikor a fürdőszobában ácsorogva eldöntöm, hogy biztosan fogat mosni jöttem ki, és másodszor is sikálok, viszont egyszer sem rakom be a kontaktlencsémet), szintúgy, mint például a Pitch Black (különös tekintettel a "Don't you cry for him. Don't you dare" jelenetre, ami ugyan nem emlékeztet engem magamra semennyire, viszont rendkívül jó példája annak az igazságosztós jólmegmondásnak, ami manapság, amikor a gonoszokat is meg kell menteni az saját üdvözülésünk érdekében, teljesen kiveszett a filmekből. Ehelyütt ünnepelném még egyszer a Fireflyból azt a jelenetet is, ahol a fenyegetőző nagyon gonoszt különösebb faxni nélkül belelökik a repülőgép-hajtóműbe). Ha még a Dogville-t is megjelentetik valami kigazdálkodható formátumban, akkor nem is marad nekem több vágyam ebben az életben.
Pedig egyáltalán nem így kezdődött a hétvége, hanem úgy, hogy a fiúm szombat hajnalban, amikor a legsebezhetőbb és kiszolgáltatottabb vagyok, nekemszegezte gyors egymásutánban, hogy menjünk el Felső-Sziléziába, a Ruhr-vidékre és valami harmadik gyanús helyre, amire már nem emlékszem. Azt, hogy Kijevbe foglal repülőjegyet, már előző este megbeszéltük. Meglepő módon igent mondtam, noha a számomra kívánatosnak tűnő úticélok között olyan helyek szerepelnek, mint Thaiföld, Japán, Finnország és Izland, sajnálatos módon ezek a lokációk nem keltették fel a fiúm figyelmét azzal, hogy valami módon (hasadóanyag-sugárzás, hatezer méteren felüli magasságok, esetleges hóviharok lehetősége mínusz negyven fokban) életveszélyesek lennének, vagy dúskálnának olyan objektumokban, ahova csak erővágó segítségével lehet bejutni, ellentétben például Felső-Sziléziával, ahol állítólag más sincs, mint elhagyott gyártelepek, úgyhogy a fiúm, aki hozzám hasonlóan egy lelkiismeretlen, opportunista ribanc, keresett is rögtön egy gyártelepfanatikus lengyelt a neten, akinek megírta, hogy magyar, lengyel két jóbarát, úgyhogy lesz szíves útbaigazítással és egyéb információkkal szolgálni. Mondjuk én egy szót nem szólhatok, mert éppen ma vetettem latba minden személyes vonzerőmet, hogy valakit rábeszéljek egyrészt arra, hogy jöjjön el Esztergomba, másrészt meg arra, hogy ha már amúgy is jön, hozza el a hivatalos cuccokat, és ha már amúgy is ő hozza, akkor egyenest a szüleimtől tegye ezt, hogy ne nekem kelljen velük konduktálnom.
A nyaralási terveink egyeztetése után – vagyis azután, hogy a fiúm közölte velem a nyaralási terveinket, és szépen nézett, úgyhogy igent mondtam – a hétvége, meglepő módon, azzal folytatódott, hogy toltam felfelé a biciklit az emelkedőn. Sokáig. Utána bútort szereltünk, majd kifordult a világ a sarkából, mert mégsem kellett lemennem egy végtelen szerpentinen csak azért, hogy utána felfelé vánszoroghassak rajta pár órán keresztül, hanem egyenest hazamentünk. Ez már csak azért is meglepő, mert a fiúm meg van róla győződve, hogy én igazából szeretek emelkedőn felfelé kerékpározni, csak valami lányos izé miatt nem vallom be; szerintem meg én meglehetősen straightforward vagyok ilyen élet-halál problémákat érintő kérdésekben, de azért valahol örülök, hogy a fiúm mindenféle titokzatosan nőies vonásokat tulajdonít nekem, még ha ez azzal is jár, hogy állandóan egy biciklit kell magam után vonszolnom mindenféle úttalan utakon, mint egy misztikus thrillerben. Na és ezután jött a vasárnap, amikor elmentünk a boltba zsemléért, és vettünk Mementót meg Lengyelország térképet is, ami azt bizonyítja, hogy csak hagynunk kell a dolgokat történni maguktól, nem szabad harcolnunk ellenük, és akkor a dolgok maguktól a lehető legjobbfelé fognak tendálni, időnként még biciklizni sem kell majd.
Tényleg, nem tud valaki egy jobbfajta elhagyott gyártelepről Thaiföldön?
bar amugy ateista vagyok
Attol, amikor araszolok felfele biciklivel a gazdagreti lakotelep
mellett a hosszabbik uton, es reszben buszke vagyok arra, hogy mar tul
vagyok a felen es meg nem alltam le, leszamitva a csokivasarlast a
Kaisersben, reszben meg azon toprengek, lehet-e biciklis sisakban
napszurast kapni, es egyaltalan, a fejem hany szazalekat kell susse a
nap es milyen hosszan ahhoz, hogy napszurast kapjak, es akkor elhuz
mellettem a ket oszhaju kerekparos tata masodszor is, majd visszafordulva biztato szavakat inteznek felem, na attol elont egyfajta bibliai alazat.
work
Itt bent egyébként minden a szokásos módon folyik, egyre közelebb kerülünk az új titkárnő ígéretéhez, akit aztán a régihez hasonlatosan kifacsarunk majd, mint egy citromot, majd eldobjuk meggyötört, üres korpuszát, vagy valami hasonlót cselekszünk vele. Addig is elvagyunk valahogy a régi titkárnővel, akinek valószínűleg az agyára húzódott a közelgő esküvője, mert egész nap virágot kell vele válogatni, meg menyasszonyi fülbevalókról beszélgetni, ugyanakkor már e-mailt sem képes küldeni. Nem nekem, hanem úgy általában. Ezt onnan tudom, hogy tegnap elárulta nekem, de az ártatlanság vélelmének fenntartása céjából nem kívántam belemenni mélyebben ebbe a témába vele, mert nem sokkal korábban például másfél órán keresztül nem sikerült elküldenie egy faxot, aztán megesett rajta a szívem, és elárultam neki a titkot, hogy külföldre nem 06-tal kezdjük a tárcsázást. Mindkét témában (e-mail, fax) a gépet hibáztatja, az ártatlanság vélelme arra vonatkozik, hogy hátha az előbbi tekintetében neki van igaza. De nem hinném, mert egyéb tekintetekben is furcsa dolgokat művel, például rendszeresen mint urakra és hölgyekre referál a kollégáira, pedig csak ránk kéne néznie.
Ma viszont jön megnézendőnek egy új lány, remélem, ő hagyja majd szeretni magát, az viszont egyelőre nem teljesen világos számomra, hogy ki és mikor fogja megmondani a régi titkárnőnek, hogy már nem dolgozik itt, mert egyelőre senki nem szólt neki, hogy nézegesse figyelmesebben az álláshirdetéseket. Végső soron mondjuk az valószínűleg jelzésértékű lesz számára, ha valaki más ül a székén, illetve egyszercsak nem kap fizetést, de sajnos ebben sem lehetünk biztosak, tekintve, hogy mint már említettem, számára a fax- és e-mail küldés is leküzdhetetlen szellemi kihívást jelent. Mindegy, majd kiderül.
A tegnap átéltek hatására még inkább kikristályosodott bennem az eddig is ott lapuló meggyőződés, hogy a lélegzés lehetősége ok nélkül túl van értékelve napjainkban, továbbá, hogy tökmindegy, hogy a metrón fulladok meg vagy a biciklimen, ugyanakkor az utóbbin legalább méltósággal, a tömegtől távol tehetem ezt, úgyhogy ma reggel megint kerékpárral tettem meg a 22,5 kilométeremet. A bicikli nagyon boldog volt, meg kicsit kajla, például a láncot is többször ledobta örömében, meg alig tudtam olyan gyorsan tekerni, mint ahogy menni akart, és igen büszkén száguldott el például a budai alsó rakparton feltorlódott kocsisor mellett, én viszont várakozásaimmal ellentétben nem haltam meg, még csak meg se kellett állnom, és a köhögéseimet is beosztottam a piros lámpákra. Továbbá el sem ütöttem egyetlen, a bicikliút közepén andalgó gyalogost sem, ami mindig öröm. Leginkább a gyalogosoknak, csak ők nincsenek ezzel teljesen tisztában, úgyhogy én örülök helyettük is. Meg örülök annak is, hogy megint úgy érzem, van rá esély, hogy túlélem a Budapest-Esztergom távot is; a fiúm ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy ezt majd biciklivel tegyük meg, indoklása szerint azért, mert ő nagyon régen utazott úgy bárhova, hogy nem volt annak komoly esélye, hogy útközben belehal valamibe, és másképp ő már nem képes. Én viszont felhívtam a figyelmét arra, hogy még ha biciklivel is megyünk, számára az út legnagyobb megpróbáltatását jelentő része az lesz, amikor engem kell majd meggyőzni arról, hogy hagyjam abba a nyávogást, keljek fel az aszfaltról és üljek vissza a biciklire, azt hazudva, hogy már közelebb vagyunk a célhoz, mint a kiindulási ponthoz, mivelhogy ő délutáni szórakozásképpen szokott ekkora távokat megtenni. Ennek ellenére hajthatatlan, mondjuk ő szereti az ilyen dramatikus jeleneteket (mármint azokat, amiben én vagyok a dramatikus). Szerintem elkapattam.
életképek
Nem süket. Tudom, mert ráüvöltöttem, amikor másfelé nézett, hogy húúú, és akkor megfordult és értetlenül bámult rám, én meg közöltem vele, hogy nem süket, aminek később együtt örültünk.
Viszont egyre jobban érzem az új sorozat megfelelő kiválasztásának felelősségét. Amikor a Fireflyt néztük, akkor a fiúm leginkább a reaverekkel azonosult és időnként meg is támadott, az Angeles korszakban vámpíros pólót vett nekem, tegnap viszont elmesélte, hogy a múltkori internetes problémát egyfajta Sherlock Holmes meets House módszerrel oldotta meg. Kérdeztem, hogy azt meg hogy, azt válaszolta, hogy először kizárta az összes hibalehetőséget, majd úgy döntött, hogy akkor az ügyfél hazudik, és kiküldött hozzá egy ügyfélszolgálatost egy notebookkal, aki be is bizonyította, hogy megy az internet. Szóval nagyon, nagyon fontos lenne, hogy ne olyan sorozatot találjunk, aminek például egy visszaeső kannibál a főszereplője. Az azonosulás miatt. Sokáig töprengtünk azon is, hogy ha a version úgy gondolja, hogy nekem bejön a szuperügynökcsaj, akkor vajon a fiúmnak tetszene-e az Alias, egyáltalán, milyen a mi szuperügynökcsaj-zsánerünk? A többszörös intencionalitási szintekbe mindig belezavarodom.
Viszont nagyon jó fej vagyok és rendkívül hűséges, még álmomban is, ugyanis tegnap éjjel nem más, mint Charles, Wales hercege kérte meg a kezem, én viszont rövid gondolkodás után azt feleltem neki, hogy nem mehetek hozzá, mert van barátom. Érdemeimből szerintem nem sokat von le az a tény, hogy a rövid gondolkodás alatt az is átfutott a fejemen, hogy nem is tudnék mit felvenni egy flancosabb eljegyzési partira; lényeg, hogy egy egész koronahercegről mondtam le a fiúmért. Hiába, love conquers all.
ír
Amúgy meg továbbra is aktívan részt veszek a Tábor Praecox szervezésében, például – szándékaim szerint – lelkesítő leveleket írok klubtagoknak, annak ellenére, hogy a táblázatoktól (az e-mail címeket tartalmazó táblázatoktól is) valamiért hajlamos vagyok kiborulni. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a múlt éjjel egy Bruno Taglista nevű korzikai bérgyilkossal álmodtam, aki szörnyű dolgokat cselekedett, ami nem kicsi ár, tekintve, hogy úgysem fog eljönni senki (főleg, hogy leveleim stílusában mindkét elémfektetett irányelvnek próbáltam megfelelni; az egyik az, hogy hangsúlyozzam ki a rendezvény intellektuális/előadásos jellegét, a másik az, hogy domborítsam a buli oldalát, mindezt egy ékezeteket nélkülöző gépen). A leveleket a fiúm, a postázási trükkök ismerője adta fel ügyesen, és ráadásul nem is ez az ő egyetlen jó tulajdonsága, hanem például nem ébred fel éjszaka arra, ha köhögök. Meg se moccan. Lehet, hogy süket, csak eddig nem vettem észre, mert jól olvas szájról (lehet, hogy ő se vette észre, a múltkori House-ban pl olyanok szerepeltek, akik nem vették észre, hogy vakok, úgyhogy simán elképzelhető), sebaj, én ilyennek szeretem.
és már vannak ékezeteim is
Na jó, igazából kikeltem az ágyból, bejöttem dolgozni is (az előző bejegyzés nagy részét még tegnap írtam), és a mai napom a gérvágó jegyében telik (minden, amit valaha is tudni akartál róla, de soha nem merted megkérdezni). És amúgy végignéztük a House-t is a második évad 21-ik részéig, úgyhogy nagyon, nagyon gyorsan kérek ajánlatokat valami nézhető sorozatra, mert ha függőségem nem talál magának új tárgyat, annak beláthatatlan következményei lehetnek az univerzumra nézve.
folyt.
Szóval Jared Diamonddal nincs túl sok gond, abszolút kiegyensúlyozott a viszonyunk, szeretettel és tisztelettel viseltetünk egymás felé, és bár tisztában vagyunk a másik esetleges fogyatékosságaival, ezekkel képesek vagyunk együttélni; az, hogy időnként hosszabb időre lerakom a Háborúk, járványok, technikákat, az nem a személyes problémáink miatt van, hanem leginkább a téma egyenes következménye.
Az előző könyvét, a Harmadik csimpánzot amúgy is jobban szerettem, mert abban könnyed, érdekes dolgokról volt szó (leszámítva a népirtásokat, meg azt, hogy az emberi nők pár szülés után eldobhatósnak lettek tervezve), mint például arról, hogy miért hangsúlyozottan szexuális töltetűek a legális drogok (alkohol, cigaretta, szivar) plakátjai. Itt Diamond Amotz Zahavi fitogtatásgén-elméletével von párhuzamot; Zahavi szerint a "fitogtatásgén" okozza a paradicsommadarak rendkívül hosszú, őket a mozgásban és a menekülésben is akadályozó díszes farktollait, amik a lány-paradicsommadarakban szerinte olyan feltételezéseket keltenek tudatalatt, hogy ha ez a fiúmadár ekkora hendikeppel képes volt idáig életben maradni, akkor biztos rendkívül jó tulajdonságokkal rendelkezik minden más téren, úgyhogy nosza, csináljunk vele kicsi paradicsommadarakat. Hasonló dolog történik néhány gazellánál is, aki meglátván a vadászó oroszlánt, menekülés helyett négy lábon egy helyben kezd el szökellni, ezzel kívánván jelezni, hogy ő annyira gyors és fürge állat, hogy még ezt a pillanatnyi hátrányt is megengedheti magának, az oroszlánnak ilyenkor mérlegelnie kell, hogy mekkora annak az esélye, hogy a gazella egy blöffre teszi fel az életét. Diamond szerint ugyanez a helyzet az egészségkárosító élvezeti cikkek reklámjaival, amikben általában különösen ki van hangsúlyozva a szokás férfias jellege (Marlboro Men, stb); szerinte ez is azt a tudatalatti üzenetet közvetíti, hogy én annyira fasza gyerek vagyok, hogy a szervezetemet romboló nikotin, koffein, alkohol, stb ellenére is képes vagyok funkcionálni és szexuális aktivitást tanúsítani.
Na, a Háborúk, járványok, technikák nem ilyen, bár az is jó könyv, sőt, szép könyv, vonzó papíron, jó tördeléssel, hibátlan fordítással (leszámítva talán az alcímét, The Fates of Human Societies, ahol a Fate sorsot jelent, míg magyarul a fátumról, ami bár kétségkívül fennköltebb, inkább a végzetre asszociálunk, aminek nem ugyanaz a csengése, mint a sorsnak), viszont rögtön az elején előhozza a moriorikat, akik nagy részét a maorik egyszerűen megették, kihasználva azt, hogy a moriorik egy békés vadászó-gyűjtögető nép voltak, akik úgy vélték, hogy a konfliktusokat először megbeszélés útján kell megpróbálni rendezni, míg a maorik nem. Na itt tettem le először a könyvet, mert ettől a sztoritól mindig ideges leszek; kábé az volt rám még ilyen hatással, amikor az Angelt behegesztette egy koporsóba a köcsög Connor, és leküldte a tenger fenekére, na akkor napokig nem lehetett hozzám szólni. Egyszerűen nem hiszek abban, hogy bármilyen sanyarú fiatalkor felmentést adhat ilyesmire, elvégre mindannyiunknak megvannak a magunk gyerekkori történetei (még ha nem mindannyiunkéban is szerepelnek bizonyos pokoli dimenziók), aztán mégsem csinálunk ilyet. Ezután kicsit lenyugodott a könyv (mármint a Háborúk, járványok, stb), úgyhogy folytattam, és legközelebb csak akkor raktam le hűlni, amikor már a harmadik fejezeten keresztül csak arról volt szó, hogy a hadi technikák kifejlesztéséhez mindenképpen át kell térni a vadászó-gyűjtögető életmódról a növénytermesztő-állattartóra, és le kell telepedni, és nemesíthető növényeket kell tartani, és át kell térni. Mindenképpen. Mert ahhoz, hogy erőforrások szabaduljanak fel technikai fejlesztésekhez, mindenképpen megtermelni kell az élelmiszert gyűjtögetés helyett, stb, stb, és ez így ment vagy ötven oldalon keresztül, mint amikor elakad a tű. Azért még itt is voltak aranyos részek, például a zebráról, akinek az egyik kedvenc szórakozása, hogy beleharap emberekbe, és nem engedi el őket, hanem áll ott vigyorogva egy emberrel a szájában, és ráadásul nem lehet lasszóval elkapni, mert elhajol, amivel az életrevalóságnak sokkal nagyobb fokáról tesz tanúságot, mint például a levesteknős, aki nem is tudom, mire számított ezzel a névvel.
Azóta egyébként rájöttem, hogy a Thackeray életrajzzal (ami szintén dühítő bír lenni, csak másképpen; soha nem értettem, hogy ha valaki nem hajlandó dolgozni, illetve luxuscikkekre szórja el a pénzét, akkor miért a sors igazságtalanságára panaszkodik, amikor elfogy neki?) és a Tomorrow magazin kisszínes rovataival* kombinálva pont megkapom azt a sokszínűséget és témáról-témára ugrálást, ami a Harmadik csimpánzot olyan vonzóvá tette számomra, következésképpen az életem csupa kaland és érzelmi hullámvasút mostanában. Képzeljétek el, mi lenne, ha még az ágyból is kikelnék.
* na jó, ez utóbbiban napjában párszor azt is elolvasom, ahol kedves és
szép dolgokat mond a blogomról; lehet, hogy ezáltal leszek egész
életemben a legközelebb a hírnévhez és csillogáshoz, úgyhogy igyekszem
minél teljesebben kiélvezni.
amig beteg voltam
Nagyon ugy nez ki, hogy megmaradok vegul, peldaul tegnap mar vasarolni
is elkisertem a fiumat, es minden varakozasommal ellentetben nem estem
ossze az aruhaz kozepen (kamera korbejar, nagytotal), kozvetlenul
miutan egymasra mosolygunk, es a fium kisimit egy tincset a homlokombol
(kamera az erhalozatban cikazik, rakozelit a tudore, amiben hemzsegnek
az amorf, zold bakteriumok, megszolal a focimzene). Jo, lehet, hogy egy
kicsit tul sok House-t nezunk mostanaban, de a dolgainkat, mint
koztudomasu, nem erdemes felszivvel csinalni, es szerintem napi 4-5
epizodnal kevesebb hatarozottan a felszivvel kategoriaba esne, es
egyebkent is, az ilyen edukacios celzatu sorozatok megvedenek attol,
hogy valami sokkal, sokkal szornyubbet tegyek a szabadidommel; erre egy
vegtelenul ronda es giccses, keresztoltesu technikaval himzett parna is
emlekeztet engem es a jovendo generaciokat, amit tizenket evesen, a
mumpszom alatt kovettem el, es ami azota is a nagyszuleim kanapejan
ijesztgeti a gyanutlanokat es artatlanokat. A pink szin harom kulonbozo
arnyalata is szerepel rajta.
Persze olvastam is, de az lazasan faraszto; ezzel egyutt befejeztem
vegul a Rajt, amit betegseg nelkul talan csak jovore, es tovabbra is
tartom a velemenyemet, miszerint olyan konyvekert, amik arrol szolnak,
hogy emberek bemennek a vizbe, ahol megharapja oket valami, de
legkozelebb azert megint csak bemennek a vizbe, olyanokert ne adjanak
irodalmi dijakat, tovabba <spoiler> az (foldi tipusu) egysejtuek
kollektiv intelligenciaja biologiailag lehetetlen dolog, innentol
kezdve unalmas volt </spoiler>, harmadreszt pedig aki nem tud
magyarul, az ne forditson magyarra, akkor sem, ha nemetul tud, mert nem
tisztesseges dolog. Ja, es az erzelmes jeleneteket is kihagyhatta volna
az iro, mert ezeknel csak kabe ott talalkoztak a feltetelezesei a
realitassal, ahol azt irta le, hogy a tudosok milyen duhosek lesznek,
ha rajuk lonek. Persze lehet, hogy nem is volt olyan rossz konyv, csak
a mar emlitett mogorvavenasszony-komplexusomrol van szo ismet, mondtam
is a fiumnak, hogy idonkent tok olyan vagyok, mint a House, csak sokkal
tehetsegtelenebb orvos, o erre azt valaszolta szeretettel, hogy mindig,
es ez is azt bizonyitja, milyen hasznosak a sorozatok amelyekben
magunkra ismerhetunk, es ezaltal megovnak bennunket a mardoso ketsegtol
es az elidegenedes erezesetol ebben a toleranciara es lelkesedesre
buzdito vilagban. Ket szot mondok: role model.
Ja, es akkor mintegy mellekesen azt is megemlitenem, hogy benne vagyok
az ujsagban, mint a Tomorrow magazin kedvenc blogja. Koszonom szepen.
Ez sokkal jobban esett, mint peldaul ha a Nok Lapja Magazin kedvenc
blogja lennek. Es mintegy mellekesen azt is megemlitenem, hogy a
masodik szezon 14. reszeben a House osszekoltozik valakivel. Sose talalod ki.
Meg kiolvastam az ausztralias Pratchettet is, meg Ed McBaintol a
Vespers-et. McBaint nem csak azert szeretem, mert nagyon jol
felepitett, jol adagolt, lenyegre toro krimiket ir a 87-es korzet
mindennapjairol, hanem azert is, ahogy
ezt teszi, a humoraert, ami nem az a fajta, amitol hangosan rohog az
ember, hanem az, ami folyamatosan csiklandoz eppen meg a tureshataron
belul, konnyeden (nincs most nalam a konyv, de valahogy igy:
"mindharman rogton Hawes-hez fordultak. Lehet, hogy az volt ennek az
oka, hogy a rendor voros ustoke vilagitotoronykent vonzotta magahoz a
tanacstalanokat. Persze amiatt is lehetett, hogy Hawes magas termete es
bizalomgerjeszto abrazata tekintelyt sugarzott. Talan viszont megis
azert ohozza siettek, mert pillanatnyilag mindenki mas hazon kivul volt
az orson."), szoval bejon nekem, na. Jared Diamond is bejon, a Haboruk,
jarvanyok, kronikak megis nagyon hosszu ideje huzodik mar, hogy miert,
arrol inkabb majd holnap, mert most surgosen vissza kell ternem az
addikciomhoz.
tetemvadaszat
Na, de hogy a rendszergazda gondoskodo es kulturerto oldalara is
helyezzek egy kis hangsulyt, ezt o kuldte ma nekem, felviditas celjabol:
"környezetvédő" műsor az egyik rádióadón, téma a mocsári teknős:
"hogy ezen területeken felbukkannak, annak köszönhető, hogy az ilyen
szennyezett területeken több zsákmányt tudnak elejteni, lévén zömében
dögevők."
"hogy ezen területeken felbukkannak, annak köszönhető, hogy az ilyen
szennyezett területeken több zsákmányt tudnak elejteni, lévén zömében
dögevők."
nevettem.
valaki csukja be az ablakot
Tegnap egyebkent hazudtam, valoszinuleg eluralkodott rajtam az a
szellemiseg, amivel a negyvenes kozepiskolai tanarnok es apukak
gyanusitjak az internetezok osszesseget, es en is ugy gondoltam, hogy
kedvem szerint torzithatom a valosagot es allithatok barmit itt a web
nevtelensegeben, a mardoso lelkiismeretfurdalassal viszont nem
szamoltam, ugyhogy most beismerem: tegnap nem csak
a kedvenc ex-blogger levele hozott oromet az eletembe, hanem a version
szinten mailformatumu ajanlata, miszerint o majd csinal nekem kinezetet
(mialtal nagy tehetsegu elmek talalkozasa lesz ebbol a blogbol). Meg ma
is jott egy jo hir, de azt meg leellenoriznem, mielott elkiabalom.
A rossz hir viszont az, hogy Dr. House tegnap elrontotta: mivel a barna
szemszin dominans a kekkel szemben, ket barna szemu embernek siman
lehet kekszemu gyereke, csak forditva nem. Egyebkent tovabbra is jo a
sorozat igy az elso evad vege fele, csak a sok lumbalastol fekszem ki,
de ott eltakarom a szemem. Eletem esemenytelensegere (mar ha eletnek
lehet nevezni ezt itt az agyban) jellemzo, hogy almodni is a sorozattal
almodom, tegnap ejszaka pl azt mondta nekem a House doktor, hogy azert
kohogok fel sargasbarnas dolgokat, mert evekig dohanyoztam, de en
inkabb a fiumnak hiszek, aki a bakteriumokra fogja. Jarkalni meg mindig
nehez, ugyhogy nem ugrandozom, de hoemelkedes lejjebb, es, mint mar
emlitettem, szakad a hurut fel csimbokokban. A lelki
ellenallokepessegemrol a rendszergazda gondoskodik, aki telefonon
dolgoztat engem ebben az allapotban is, es egy dolog az, hogy kipresel
belolem minden maradek kreativitast, szellemesseget es nyelvi tudast a
tabor praecox hire novelese erdekeben, de masik az, hogy miutan en
gyongyeimet ontom ele, o kepes felhivni es belekotni a szenvedo
szerkezeteimbe. Ilyenkor hosszan, emelt hangon probal meggyozni
igazarol, en viszont lelkiismeretfurdalas nelkul belekohogok a
mondanivalojaba, ami legalabb olyan hatasos, mintha ervekkel probalnek
hatni ra. Es most vissza a munkahoz.
blogpatrol
<tr>
<td align=”center” valign=”top” height=”25″ bgcolor=”white”>
<script language=”javascript”>
var data, p;
var agt=navigator.userAgent.toLowerCase();
p=’http’;
if((location.href.substr(0,6)==’https:’)||(location.href.substr(0,6)==’HTTPS:’))
{p=’https’;}
data = ‘&r=’
+ escape(document.referrer) + ‘&n=’ + escape(navigator.userAgent) +
‘&p=’ + escape(navigator.userAgent) + ‘&g=’ +
escape(document.location.href);
if(navigator.userAgent.substring(0,1)>’3′) {data = data + ‘&sd=’
+ screen.colorDepth + ‘&sw=’ + escape(screen.width+
‘x’+screen.height)};document.write(‘<a
href=”http://www.blogpatrol.com” target=”_blank” >’);
document.write(‘<img border=0 hspace=0 ‘+’vspace=0
src=”http://www.blogpatrol.com/counter.php?i=31694’ + data + ‘”>’);
document.write(‘</a>’);
</script>
<br>
</td>
</tr>
ez mar nem kuci, ez mar kohi
Tovabbra sem igazan vagyok mozgaskepes, es az engem leginkabb
foglalkoztato kerdes tovabbra sem a vilagbeke, hanem az, hogy melyik
tudomre fekudjek ra, es milyen szogben. Elkepeszto egyebkent, hogy
mennyire erzekenyen birnak tudok reagalni a legkisebb nyomasra is,
peldaul arra, ahogy a mellkasi bordaim rajuk nehezednek. Gyaszos
eletembe nemi oromet mostanaban csupan az hozott, hogy a kedvenc
ex-bloggerem elore megfontolt szandekkal beleblogolt a postaladamba,
volt abban minden, bunos eji elet, vamp, celebritas, fuvosok, ezuton is
koszonet, csak azt nem ertem, hogy az osszes tobbi blogger miert blogol
mashova, ahelyett, hogy csak nekem irna meg.
testi aspektusokat sem nelkulozo bejegyzes
Allapotomban kulonosebb valtozasok nincsenek, habar idokozben egy ujabb
termeszetfeletti kepessegre tettem szert: megtanultam csak kifele
lelegezni. Elkepeszto, hogy mennyit lehet kohogni levegovetel nelkul,
ha igazan akarja az ember. Az oxigenhianyt meg lehet szokni, egyetlen
hatulutoje van csupan (a rohamosan pusztulo agysejteket leszamitva, de
azt nem sajnalom, jut is, marad is), hogy igy nagyjabol mozgaskeptelen
vagyok, a teafozes peldaul ugy nezett ki, hogy lementem, leultem
pihenni, toltottem vizet az apparatusba, lihegve leultem pihenni, majd
hosiesen ket taskot is vegrehajtva raktam bele filtereset es egyben el
is inditottam, leultem pihenni, satobbi. Gyengebb idegzetu olvasoimra
tekintettel leven nem akarom fokozni az izgalmakat, ezert a
teascseszevel nehezitett visszautrol az agyba ehelyutt nem szolnek.
Es ehhez jon minden delben a menetrendszeru laz, mint egy Rejto-regenyben.
Es nemcsak delben, hanem ejszaka is, es a fium eldugja a
lazcsillapitomat. Legalabbis egyszer eldugta. Konkretan az agy melle.
En nem ertem, hogy a rezidens router, harom konyv, otezer parna, negy
darab plussallat, es az idonkent ideiglenesen ott allomasozo
csokoladek, notebook, meg tobb konyv, stb mellett miert pont
lazcsillapitot ne tarthatnek az agyamban, mindenesetre lerakta a
foldre. En viszont ejszaka felebredtem a hidegrazasra, erre o is
felneszelt, odahajolt puszi vegett, majd amikor megkerdeztem, hol a
Rubophen, atfordult a masik oldalara, es tovabb aludt. Azota az en en
fejemben o a Fiu, Aki Eldugja A Lazcsillapitot; legalabbis tegnap is
lazra ebredtem, viszont meg se neztem, hogy a taskamban van-e a
gyogyszer (ott volt), mert felalomban meg voltam gyozodve arrol, hogy
biztos ugyis megint csinalt vele valamit. Az elvesztett bizalmamat
nehez visszaszerezni. A masik furcsa dolog, hogy zavarja a
parnadobalasom, meg van ugyanis gyozodve arrol, hogy en ejszaka,
almomban elemelem tole a parnait, es ledobom azokat a foldre. Ebben
igaza is van, csak azt nem ertem, miert nem kepes ezt elfogadni,
mondtam is neki, a jatszmaelmelet strategiajat alkalmazva, hogy felnott
no vagyok, aki akkor dobal le parnakat a foldre, amikor ugy tartja
kedve; erre o azt felelte, hogy nem, ugyhogy szerintem meg dolgozom egy
kicsit az ervelesi strategiamon.
De amugy kedves, meg a futest is feltekerte beteg-szintre (majdnem 18
fokra), meg (miutan megigertette velem, hogy nem dobom le a foldre)
kaptam tole egy masodik takarot is, ami jol jon, amikor a benti
kanikulaban felhevult testere ranyitja az erkelyajtot, es besuvit a
hideg levego (amibol amugy en most nem profitalhatok, ugye, az oxigen,
mint olyan, minden piaci erteket elveszitette szamomra). Lenyeg, ami
lenyeg, szeretem ot nagyon, o is hasonlo erzelmeknek adja tanujelet,
igy elunk mi boldogan, zsinorban nezve a House MD-ket, amikben szinte
minden reszben rangorohamot kap valaki, vagy kek lufibol levegot
nyomnak a mellkasaba, ilyenkor csak nezek irigyen.
De legalabb fogyaszt a betegnek leve`s.
még mindig csak halál, halál
Nagyon, nagyon beteg vagyok, tegnap du óta például képtelen vagyok az
ágyból kikelni, ma hajnalban meg már autóriasztókat szólaltatott meg a
köhögésem. Az utolsó utamon, amikor még tudtam járni, a fiúmat kísértem
a gázgyárba fotózni (ebből szép sírfelirat lenne), képeket majd
valamikor rakok fel, hadd maradjon nyomom e siralomvölgyben. Érdekes
egyébként, hogy amikor én vagyok lázas, akkor a fiúm viselkedik
furcsán, pédául csokis fügével dobálja a galambokat az ablakból, bár
ezért nem hibáztathatom, elvégre a csokis füge nagyjából ehetetlelen,
meg különben sem vagyok ellenére a dekadens, enyhén szürreális,
szecessziós jeleneteknek az életemben.
Egyébként is, valószínűleg csak az aggódását akarta ezzel kifejezni.
settenkedve lopakodó 