Eljutottunk arra a pontra (még mindig / már megint itt ülünk sorban a notebookokkal a hallban), hogy emberek már nem csak azt mondják, hogy de aranyosak vagyunk, de ide is ülnek mellénk, csak hogy lefotózzák őket velünk. Tudunk bulizni, az biztos.
Egyébként pillanatnyilag Kiskunmajsán vagyunk, a tábor keretében, ami a programot illeti, így estére idehúzódtunk a drótnélküli internet melegébe, és aranyosan sorakozunk egy heverőn a fiúm, én, a rendszergazda, és az Edina, mindenki a saját notebookjával, mint egy szép, elidegenedett kis család. További kiemelt események közé tartozik a helyi Spar közért, a soltvadkerti cukrászda, és hogy bezártam a főnökömet a házba, minek következtében az ablakon kellett kimásznia. Amennyiben még történik valami, mindenképpen jelentkezem.
Szóval tegnapelőtt este vendégség volt nálunk, mert jöttek a Gináék, és főztek. Előtte megküldte mailben a fiúmnak, hogy milyen alapanyagokat vegyen, a lista tartalmazott olyan itemeket is, mint például a szerecsendió, amit a fiűm természetesen nem volt hajlandó vásárolni (az kizárt, hogy ő valaha is szerecsendiót vegyen), de én ebből már tudtam, hogy profival van dolgunk, pláne, amikor klopfolót is kért. A Gina egyébként személyiségét tekintve rendkívül hasonlít Monicára a Friendsből, például, ha már ott volt, rendet rakott a konyhapolcokon, elvágólag, meg a hűtőben is, különös tekintettel a húsok és a sajtok elhelyezkedésére. A fürdőszobához szerintem csak valami félreértelmezett jólneveltségből nem nyúlt, de talán legközelebb. És mindenkinek lehetett saját kése meg villája, pedig ezekért nekem általában úgy kell nálunk megküzdenem, sőt, még szalvétát is osztott a tányérok mellé, ja, meg amikor egy pillanatra magára maradt a konyhában, akkor kiszortírozta a lejárt élelmiszereket. Vacsora közben börtönsztorikkal szórakoztatott minket, mert ilyen börtönökben felvett interjúkból írta a diplomamunkáját, ami különösen jó társalgásindítási alap, lásd még "és amikor a párom hazajött a sittről…".
A sikeren felbátorodva el is határoztuk, hogy ebből rendszert csinálunk, és szabályos időközönként olyan vendégeket fogunk hívni, akik főznek ránk. Eddig semmilyen vendéget nem hívtunk, csak egyszer feljött hozzánk húsz percre a rendszergazda, de ő nem főzött semmit, noha tud, és ez határozottan az erőforrások pazarlása.
A Szabolcs jó fej.
(Ezt, noha határozottan ellenzem az ismerősök pozitív hangvételű megemlítését blogokban, kénytelen voltam beírni, mert amikor tegnap azt mondtam neki, hogy "de te jó fej vagy, bár mindenkinek ezt mondom", az nem hatott rá kellőképpen meggyőzően, konkrétan azt válaszolta, hogy csak akkor hiszi el, ha beleírom a blogomba, mert csak az a valid, ami itt van. Pedig egyszer már volt olyan is, hogy vagy fél órán keresztül pofáztam neki szünet nélkül (leginkább) arról, hogy míg a Szüzek azért keresnek mindenben hibát, mert nem tudják nem észrevenni, addig a Bakok azért tapogatják le a gyenge pontjaidat, hogy alkalomadtán felhasználhassák ellened, és ezt szerintem nyugodtan vehette volna a bizalom és rokonszenv egyértelmű jelének.)
Pénteken egyébként megyünk megint táborba, erről egyeztettünk az imént a rendszergazdával, aki rá akart venni, hogy vigyek le egy tűzoltó-pszichológust is, de aztán mégsem. A tábor egyébként egy élményfürdő-parkban vagy miben lesz, még szerencse, hogy utálok vízbe menni, különben nagyon nem örülnék, hogy péntek-szombat vasárnapra végig esőt (záport, zivatart) mondanak. Egyébként vele és a főnökömmel leszek egy házban, ezt a rendszergazda már jó előre kikötötte, mivelhogy őszerinte engem meg a fiúmat még el bír viselni, másokat nem feltétlenül, úgyhogy én is tiztáztam vele, hogy de ugye nem akarnak majd fürdőbugyiban ugrálni a jelenlétemben (nem etikett, esztétika). A program egyelőre meglehetősen ingatag lábakon áll, mivel a péntek délelőttöt például masszázsbemutató és -előadás, illetve filozofálgatás a medenceparton, igazi filozófussal hivatott elvinni a hátán, amikor ezt felolvastam a rendszergazdának, mondta is, hogy de ő nem akarja, hogy egy filozófus masszírozza, úgyhogy felvilágosítottam hogy két különböző emberről van szó, amire azt felelte, hogy akkor sem akarja, hogy egy filozófus masszírozgassa. Ehhez már-már hitvallásszerűen
Mást kirúgnak, ha valami miatt hosszasan távolmarad munkahelyéről, legyen az akár betegség, vagy egyéb ok. Én ilyenkor több fizetést kapok. Időnként úgy érzem, lassan már nem tudnak elég ürügyet kitalálni arra, hogy miért adjanak nekem pénzt.
(Jó, mondjuk azért kaptam prémiumot, mert a távollétem ellenére is elvégeztem a szükséges munkát, de akkor is nagyon tetszik ez nekem, hogy nem kell bejárnom, viszont többet fizetnek. Látok potenciált munkakörülményeim ilyen irányban történő változásában).
Bár már nem sok maradt a gyermeki naivitásomból, az élet képes újból és újból meglepni. Az ember megkapargatja olyan tökéletesen ártatlan dolgok felszínét, mint a kötés, ráguglizik (elfelejtettem, hogy kell az első sort csinálni, azért), és akkor olyan dolgok kerülnek a szeme elé, mint ez itt. Amúgy már szemem sem rebben a fekete ku-klux-klánosok, vagy a kefélő apácák láttán, de ez még nekem is sok.
Tegnap a szememre lett hányva, hogy mindig mindent elviccelek, és soha nem írok ide a problémáimról, a félelmeimről meg a vágyaimról. Mert az én életemben is akad ilyen, ezeket általában azért nem teszem közzé, mert nem akarom, hogy sajnálkozzanak, vagy kárörvendjenek felettem, másrészről viszont, ha mindent magamba fojtok, lemondok az együttérzésről is, illetve arról, hogy megtudjam, más is hasonló gondokkal küszködik, ami csillapítaná a kínzó magányt szívemben.
Mert tökre lehetséges például, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki retteg a fogastól.
Régen nem féltem tőle, amikor még a rendes helyén állt, akkoriban jó fogas volt, és nem mozgott mindig gyanúsan, ha csak a szemem sarkából lestem rá. Most meg már ott tartunk, hogy fogmosás közben is fél szemmel oda-odapislogok, hogy ne essen ki a látókörömből (a fürdőszoba előtt áll), persze becsukhatám a fürdőszobaajtót, de akkor nem látnám, mit csinál. A fiúm természetesen nem veszi komolyan az egészet, olyannyira, hogy azzal hülyéskedik, hogy előránt a háta mögül vállfákat, és azt mondja, hogy hu, ráadásul itt hagyott most vele egyedül. Hétvégén, mivel majdnem végig otthon voltam, már annyira életem központi kérdésévé vált ez a fogas-ügy, hogy a Júdás nevű sörrel elkövetett afférom után bátorságot kapva csak azért lementem az alsó szintre, hogy odaálljak elé, és vádlón rámeresztett mutatóujjal megmondjam neki, hogy nem félek tőled, hülye fogas, mert úgysem tudsz feljönni a lépcsőn. Szerintem akkor egy kicsit beijedt, mert azóta mintha meghúzná magát.
Biztos erre is van valami support group.
Nemrégiben próbáltam valakinek illusztrálni, hogy milyen is volt az, amikor én múzsa voltam, ezért hosszan böngészgettem az illetékes topikot, amíg rá nem találtam erre meg erre. Persze mást is választhattam volna DeMeNTia alkotásai közül, de szerintem ez a két példány fajtájának tökéletesen kifejező darabja, már-már ideálja.
Az úgy volt, hogy az akkori pasim nagyjából hetente-kéthetente felbaszta az agyát azon, hogy – ahogy ő kifejezte – én vagyok az életében a bizonytalansági tényező, például tizenöt méterrel odébbcsellengek, ha ő elmegy vécére, vagy hirtelen filmben kezdek olyankor szerepelni, vagy az éjjeliasztalra rakom a kontaktlencse-tartómat. Olyankor általában szakított velem végleg, DeMeNTia pedig beküldte a szerkesztőségbe az újabb alkotását. Persze először mindig tagadta, hogy rólam szólna, de előbb-utóbb azért rákérdezett cinkos mosollyal, hogy azért ugye fájt? És eleinte, természetesen, mindig fájt, még sírtam is, vagy cigarettáról-cigarettára gyújtva rohangásztam az utcákon, ami nálam a sírással ekvivalens, de előbb-utóbb mindig eljutottam addig a gondolatmenetig, hogy hmm, ez a vége, hogy szép vagy, mint mindig, stb, ez egészen kedves, nagyon szerethet engem, ha ez így a legvéresebb tombolása közepette is így kiszaladt a tollán (ennél a pontnál általában már egészen meghatódtam), és talán érthető is, hogy ennyire megharagudott, elvégre tényleg az éjjeliszekrényre raktam a kontaktlencse-tartómat, és különben is, szegénynek annyit kellett már csalódnia a nőkben, a volt felesége is, sóhaj, meg a hányatott gyerekkor. És amikor legközelebb találkoztunk, akkor ebben a te szegény, nincs semmi baj, anyu nagyon szeret stílusban viselkedtem vele, ami borzasztó meghökkentő és idegesítő lehetett számára, mivel ő az a fajta volt, aki miután levágja mindkét kezedet és lábadat, utána még életre pofoz, hogy magadnál legyél, amikor nagyon lassan megfojt, én viszont, ahelyett, hogy megadtam volna neki azt az örömet, hogy szenvedek, sajnálkoztam, amiért meghúzta a vállát, miközben a karomat fűrészelte. Valószínűleg volt egy erőteljesen igen, kicsikém, nagyon nagy, erős, és rettenetes vagy, hadd pusziljam meg azt a buksi fejedet-szerű vezérmotívuma is a viselkedésemnek, esküszöm, nem direkt csináltam, de tudom magamról, hogy tenyérbemászóan megértő bírok lenni.
Egyébként meg, amikor éppen nem balhéztunk, akkor szép és jó volt minden, nagyon kedves tudott lenni, egyik születésnapomra például vénusz-átvonulást kaptam tőle, felvitt a planetáriumba másnap, június nyolcadikán, és mondta, hogy nézzek bele a távcsőbe, és ott volt a Vénusz a nap előtt, meg tőle kaptam a tibeti szótáramat (és nyelvtan) is, és nagyon sokat fogta a kezemet, és nézett rám szó nélkül, kedvesen, úgyhogy mondom, volt szép része is az egésznek, de az izgalom, vagy a hitelesség egyre csak fogyott az összekapásainkból (egyszerűen nem lehet valakiben huszonegyedszer is autentikusan végleg csalódni. Tizennyolcszor még talán, de huszonegyszer biztosan nem), és amikor száztizennyolcadszor is szakított velem örökre, akkor én pofátlanul komolyan vettem, pedig nem erről szólt a szerződésünk, de nálam van egy egészen konkrét, számmal bizonyosan kifejezhető határ, nevezzük ezt a számot mondjuk száztizennyolcnak, amennyi hisztit képes vagyok elviselni, megmagyarázni, időnként még bátorítani is, de a száztizenkilencediktől kezdve zéró toleranciával viseltetek minden próbálkozás iránt, ez általában elég meglepetésszerűen ér mindenkit, és nincsen rá igazán magyarázatom, hogy miért pont ott van a választóvonal, egy rejtély vagyok, időnként saját magam számára is.
Az egyik tanulság ebből, így utólag visszagondolva, az, hogy én az áldozattípusok egy meglehetősen speciális alfaja vagyok. A másik pedig, hogy ha igazán meg akar bántani az ember valakit, akkor a közömbösség a tuti, az érzelmi jellegű kirohanások túl kockázatosak.
A harmadik persze az, hogy a nők alapvetően hülyék.
Asszem, néha kicsit túlzásba viszem az empátiát. Szombat este felhívott a fiúm, hogy tök meleg van a hegyen, 3 fok, én erre természetesen beijedtem, hogy roppanósra fog fagyni reggelig (nem fértek be a házba), pedig mondta, hogy nem. Ennek ellenére ragaszkodtam ahhoz, hogy de igen, és ezt bizonyítandó, én meg is fáztam reggelre, de csúnyán. Takony, torokfájás, fülviszketés, ilyenek.
Tegnap egyébként a szüleim társaságában kellett ebédelnem, rettenetes volt (bár szerintem a legtöbb ember fejében a "rettenetes" szó hallatán nem az képzik meg, hogy burgundis szarvasszeleteket töm magába két pofára, de úgy döntöttem, hogy nekem is jogom van nyafiblogot írni, és nem tehetek róla, ha csak ennyire telik, hozott anyagból dolgozom), ráadásul nem is azt mondták nekem, hogy borzasztó sovány vagyok, hanem azt, hogy jól nézek ki, ami azt jelenti, hogy istentelenül el vagyok hízva. Egyébként egészen az ebéd végéig sikerült elkerülnöm velük a kényesebb témákat, miszerint csernobil, temető, pasim (aki nem jött velem), eljegyzés (ami nincsen), iskola (ahova nem iratkoztam be), stb, úgy nagyjából az egész életem, csak búcsúzkodáskor feledkeztem meg magamról, és amikor megkérdezték, hogy és most hova megyek, mondtam, hogy moziba, majd amikor afelől érdeklődtek, hogy melyik moziba, mondtam, hogy fogalmam sincs, mire megjelent a szokásos tekintet a szemükben, úgyhogy gyorsan elköszöntem, és nem magyarázkodtam, hogy majd a rendszergazda megmondja, hogy hova megyünk és mikor, csak még nem hívtam fel.
A mozi jó volt, Volver, én szeretem az ilyen történeteket, ahol nem is az aktuális cselekmény a lényeg, hanem az, amit elmondanak, és bár nem ez lesz a kedvenc Almodovar filmem, de ez is nagyobbat ütött, mint bármi más, amit megnézhettünk volna, jó volt, na. Az a rész, ahol a Penelope Cruz beleharap az ajkába, amikor meglátja az anyját. Érdekes egyébként, hogy nekem ugyan abszolút nincs fülem a zenéhez, éppen olyan hülye vagyok hozzá, mint a fiúm a színekhez, leragadtam a Pink Floydnál meg a Hisztis Ír Picsáknál (tori, sinead, cranberries, stb), szóval film közben a Volver c. nóta se tetszett a fejemnek, mert nem találtam benne dallamot, viszont a tarkóm bizseregni kezdett tőle, és ebből tudtam, hogy ez jó, meg igazi, ez a tarkóbizsergés teljesen megbízhatóan működik nálam, például azonos szám közben mindig ugyanott csinálja, megmagyarázhatatlan.
Utólag, amikor már a tehenek között bóklásztunk a millenárisban, kérdeztem a rendszergazdát, hogy akkor most az volt-e a film tanulsága, hogy minden pasi és apa sötét bunkó paraszt, a rendszergazda erre azt felelte, hogy minden Almodovar film tanulsága ez, és a nőknek erősnek kell lenniük, és saját erőből kell boldogulniuk, hiába, a rendszergazda szívvel-lélekkel feminista, ellentétben velem, aki sokkal inkább hímsoviniszta vagyok, leginkább azért, mert szeretem a fiúkban, hogy nem sírnak, és meg tudják javítani az autót.
Aztán volt a parkban egy kiskölyök, olyan 6-8 éves (élettani besorolása szerint juvenis, hiába, a temetőzés nagyon jót tett az embertani szókincsemnek), szóval ott guggolt az aranyhalas tó felett, és valami mérhetetlen megdöbbenéssel a hangjában kérdezte meg, hogy jé, ilyen egy hal? Példáján felbátorodva én is ugyanezt kérdeztem, ugyanilyen hangsúllyal a rendszergazdától, a halasra festett tehénnél. Oda egyébként vissza kell majd egyszer menni, mert láttam a trafikban kicsi műanyag csontvázat, és nekem kell olyan, hogy majd játszhassak a gyerekkel (aki nem lesz) leletmentést a homokozóban. Megmutatnám neki, hogy hogyan kell óvatosan lekapirgálni róla a földet, meg minden. Hogy tudja.
Aztán este otthon sörözés volt majdnem instant tatárbifsztekkel, ami úgy készül, hogy már a boltban ledaráltatom duplán, bekeveréskor meg nem szarozok a hagymákkal, hanem fokhagymakrém, és készre vágott, mélyhűtött vöröshagyma, fűszerek, mustár, aztán ráengedtem a mixert, az egész két perc volt, úgy, hogy közben egyszer hosszan bámultam a hűtő belsejébe, mert elfelejtettem, hogy mit akartam kivenni. Az általam fogyasztott belga sört pedig Júdásról keresztelték el vala, és nem hazudtolt rá a nevére, úgyhogy vacsora után snitt.
Csak még mielőtt valaki azt hinné, hogy munka közben nem várom el az engem megillető hódolatot a környezetemtől.
Olyan szomorú lettem attól, hogy elutazott a fiúm, hogy muszáj volt elmennem vásárolni. Bánatomat dijoni mustárral és avokádóval enyhítettem, meg varrógéptűt is vettem. Ráadásul azt úgy, hogy fogalmam sem volt a méretről, hanem csak ráböktem egyre, hogy az jó lesz, és jó lett. Őstehetség vagyok. A hétvégi háztartásbelik gyöngye.
Szóval szalma vagyok a hétvégén, sőt, akár keddig is, és már elterveztem, mi mindent fogok ezalatt csinálni, mi több, bele is fogtam: megettem mind a tíz doboz instant vattacukrot, amit szűkösebb időkre gondolva szereztem be. Ezt a fiúm előtt nem lehet, mert ő már a harmadiknál szól mindig, tekintete aggódó, hogy nem lesz-e az egy kicsit sok. Most nem szólt, kicsit sok is lett. Viszont megérdemeltem, mert varrtam neki tegnap este a polárról elnevezett kimenős tréningfelsőjébe cipzárat, hogy fel tudja venni a hegyen, és az rémdráma volt, mert először az első varrógéptű tört bele, aztán a második, egyben utolsó is, úgyhogy este tízkor még ott ültem és kézzel duplaöltéseztem, mint a hazafias asszonyok háború idején, szóval egyáltalán nincsenek sztárallűrjeim, pedig szerepelek egy filmben is.
Az úgy volt, hogy mialatt az aktuális pasim elment pisilni a művészmoziban, engem felfedeztek, és mire kijött, már ott álltam a kamerák kereszttüzében. És tegnap egy másik volt pasim, akivel már két éve nem beszéltünk, de jóban vagyunk (időnként elgondolkozom a barátaim és a volt pasijaim egymást nagymértékben fedő halmazán, és mindig úgy döntök, hogy én úgy szeretek erre gondolni, hogy jóban tudok lenni a volt pasijaimmal, nem pedig úgy, hogy előbb-utóbb lefekszem az összes barátommal), szóval küldött egy sms-t, hogy látott engem az egyetleneimben, tehát felismerhető vagyok. Bár meg kell jegyeznem, hogy az ismerőseim többsége hozzám képest bámulatos megfigyelőképességgel és emlékezőtehetséggel rendelkezik, például akkor is felismernek, ha megnövesztem a hajam, meg ilyenek.
Szóval ez az egyetleneim már a harmadik, amit muszáj megnéznem a hétvégén, az első az új Almodovar, a másik az új Shyamalan (hogy kell ezt kimondani?), merthogy én meglehetősen Shyamalan-rajongó vagyok, asszem, például az egyetlen, akinek a Falu is tetszett, és nem érdekel, hogy minden filmje eklektikus, és nem életszerű, és vannak benne vontatott részek, nekem tetszenek, na. A hangulat, meg a félnaiv báj, meg a vontatott és életszerűtlen párbeszédek, meg ahogy a szörnyeket nagyon sokáig nem mutatja, utána viszont egyszercsak premier plánban, különösebb fakszni nélkül. De leginkább a hangulat.
Szóval mozi lesz a hétvégén, meg sör, meg a képeknek feltöltése. Born to be wild.
Az ásatás legautentikusabb fotójának címét szerintem egyértelműen az fogja elnyerni, amelyiken a gödör árnyékosabbik oldalának támaszkodva ülök benne, egyik kezemben sör, másikban egy kézzel sodort cigi, közvetlenül mellettem kétoldalt két vandál módon feltúrt sírhely, mindenfelé fekete ruhacafatok, két láda csont, ajkamon játszi mosoly.
Ja, az előbb egyébként a vendégségről akartam írni, csak aztán ügyesen rámtereltem a szót, és feledtem minden egyebet. Szóval a fiúm mondta, hogy vendégség lesz jövő csütörtökön, mert jönnek a Gináék. Én erre azt feleltem, hogy jó, de mondja meg a Ginának, hogy ha ők látogatnak meg minket, akkor is ő főzzön, mert úgy mindenki jobban jár. Erre a fiúm közölte vele, hogy már mondta neki.
Nagyon egy húron pendülünk. Például egyformán megvan bennünk a felesleges udvariaskodás elkerülésére való hajlam.
A pasim lerajzolt nemrégiben, hogy megtudjam, milyennek lát ő engem. Az ábrázolás középső részét egy notebook háta foglalja el, ami mögül kilóg két könyök, meg két láb, meg a fejem búbja, baloldalt sörösüveg. Még szerencse, hogy közvetlenül utána mondta, rám célozva, hogy soha nem szabad félmegoldásokkal beérni (ilyenkor nagyon kedvesen mosolyog), mert különben esetleg még kétség ébredne bennem, hogy valóban az alkoholista netfüggők-e az esetei neki.
Egyébként meg ő is blogol, csak nem írja le. Ezt onnan tudom, hogy tegnap este, miután több ízben nem vettem tudomást a hozzám intézett mondanivalójáról, egyszer csak hallom, hogy valamit beszél, konkrétan azt, hogy "…nem, drágám, nem kérek zöldséget, hagyjál már békén, soha nem hagysz nyugodtan netezni, te állat, zárójelben eltelik tíz perc zárójel bezár na, miért nem beszélsz már hozzám, te állat…", ráadásul mindezt az én hangfekvésemben adta elő, a te állat-okat meg különösen az én hangsúlyozásommal, neki közvetlenül a mosogatónak. Röhögtem. Kicsit később megbeszéltük a gyerekkérdést is, amiből úgy tűnt, hogy le van maradva a pillanatnyi álláspontunkat illetőleg, ugyanis amikor elkezdtem mesélni, hogy a múltkor a temetőben ültem a gödörben, és tökre megörültem annak, hogy nekünk nem lesz gyerekünk, akkor meghökkenten visszakérdezett, hogy miért, nem lesz? Én meg emlékeztettem rá, hogy én, ugye, nem akarok gyereket, neki meg már van, ő viszont erre azt felelte, hogy ő még ott tart, hogy én tegnap hosszan dilemmáztam azon, hogy a gyerekemet beíratnám-e lovagolni, abban az esetben, ha fiú lenne, illetve abban az esetben, ha lány, és hogy a gyereklovagoltatás kúlabb-e, mint amilyen veszélyes. Akkor elmagyaráztam neki, hogy én biztonsági játékos vagyok, és szeretek minden váratlan eshetőségre és annak lehetséges elágazásaira elméletben felkészülni (például pontosan tudom azt is, mit tennék akkor, ha nukleáris támadás érné a nyolcas buszt, velem a fedélzetén), de az, hogy részletesen kidolgozom, mit tennék egy gyerekkel, nem jelenti azt, hogy akarok is gyereket, na. Ebben maradtunk.
És ma meg hozott nekem cirill betűkészletet, ebből is látszik, hogy mennyire jó, hogy nincs gyerekünk, hát hol van ideje betűkészletekkel foglalkozni olyanoknak, akik folyamatosan a gyerekeik képeit töltögetik fel a wiwre? Nem beszélve a netfüggésről. Vagy akár a sörről.
Azért a temetőzés maradandóbb élményei közé tartozik az, amikor szedem a szétrohadt nénit a gödörben, Zs. rezignáltan, már-már kötelességszerűen dobál földgöröngyökkel a gödör széléről, én felnyújtok neki egy tízcentis darab tibiát (sípcsont), hogy ebből ugye nem lehet megmondani, hogy melyik oldali, vagyis hogy merre kotorjak még, Zs. erre letorkol, hogy ők egy ekkora csontból már regénynyi adatot tudnak, és mutatja, hogy honnan lehet tudni, melyik az eleje, és melyik a külső oldala, majd fogja a füzetét, hogy jó, akkor leírjuk, hogy 76 éves nő, mit tudunk még, én erre teljesen elájulok, hogy az antropológusok, akár a hetedik szintű varázslók, és a megfelelő tiszteletettel hangomban és a csonttal a kezemben megkérdezem, hogy ezt hol lehet látni, mire Zs. szó nélkül rámutat a felettem található sírkőre, amin az áll, hogy kovács mária élt 76 évet meghalt satöbbi.
Tegnap este, amikor a fiúm már tíz perce gyanúsan csöndben volt, akkor azért már számonkértem rajta a dolgot. Mert az oké, hogy szoktam nyafogni azon, hogy mindig pont akkor akar beszélgetni velem, amikor sms-t kezdek olvasni vagy neten találok valami érdekeset, de egy kis nyafogás miatt még nem kellene lemondania a napi rutinjainkról.
Azért néha hiányzik, hogy nincsen nekem egy barátom sem. Amikor elnézem a fiúmat, és az ő barátját, ahogy hosszan beszélgetnek olyan dolgokról, amiből én az egyes szavakat sem értem. Meg amikor a fiúm elmegy hétvégére valami hegyre.
Olyankor kifesthetnénk egymás lábkörmeit például, vagy mittudomén.
settenkedve lopakodó 