Azért annyira bele tudom élni magam a vitákba, hogy amikor egy félreértés miatt egy pasas arra próbál rábeszélni, hogy vállaljam fel a zsidóságomat, még mielőtt mindenki megfeledkezik miattam a holocaustról (sic!), akkor nem az jut eszembe rögtön, hogy de hát nem is vagyok zsidó (noha ez az oka annak, hogy nem vállalom fel), hanem majdnem felháborodok, hogy aki sabbatkor e-maileket írogat nekem, az ne szóljon semmit.

Nekem aztán tényleg nincs semmi jogom panaszkodni, mert papíron minden rendben van, mennek a dolgok, mert csinálom őket, és szinte minden nap történik valami, aminek örülhetek, aztán esténként néha (nem néha), amikor itt ülök egyedül a munkával, és nagyon kicsi vagyok, akkora bánat és szomorúság és hiányérzet van bennem, hogy azzal egy egész szomáliai falut el lehetne látni.

Engem olyan könnyen boldoggá lehet tenni, nem lehetne a szomorúságot inkább tényleg a szomáliaiknak adni?

Az azért annyira jellemző, hogy amikor az élet kiszámíthatatlansága folytán olyan lapot húzok, hogy a jó oldalon állok, ráadásul ügynökként megmenthetem a világot, és ehhez a tizenegy pasi és egy nő közül hármat lenyomozok, akkor a háromból sikerül pont azt az egyet kiválasztanom szövetségesnek, aki kettős ügynök, és mint ilyen, elsőre lenyomozhatatlan, és természetesen a következő éjjel ki is nyírat a félvilági haverjaival (majd szinte könnyes tekintetű gyászbeszédet tart értem, bár tegyük hozzá, azért közhírré teszi az utánam maradt közérdekű információkat, még ha csak azért is, mert azok őt is erősítik), és onnantól halottként figyelhetem csak az eseményeket.

Kegyetlen játék az élet a maffia, de nem bánok semmit, különös tekintettel a fél kiló kacsatöpörtyűre, ami a halálom után is rendelkezésemre állt a sötét belvárosban. Maffiózónak azért jobb vagyok, olyankor hullanak, mint a legyek.

De tényleg én vagyok az, akinek semmi oka vagy joga panaszkodni bármire, pusztán azért, mert most mondjuk csak kétharmadig van tele a pohár és nem túlcsordulósan. Mert ebben az évben azért nagyon sok minden elég jól sült el. Mert azt dolgozhatom, amit a legjobban szeretek csinálni, ráadásul most az egyik kedvenc könyvemet ever fogom fordítani, és amik meg nem olyan jók, azokból vicces magyarul egy valamivel jobb könyvet csinálni. Mert rettegtem a cégesditől, ezzel együtt sikerült két és fél hónap alatt túllépnem vele bevételileg az alanyi ÁFA-mentességet, ráadásul a könyvkiadói holtszezonban, mert nem függök senkitől, és még csak rettegnem sem kell az adóhatóságtól, mert tök jó viszonyban vagyok velük (azért havonta egyszer eléggé szívom a fogam

A Malackarajon keresztül lehet segíteni a kolontári bográcsos alakulatnak (akik a katasztrófavédelmiseket etetik, és mindenki mást, aki igényt tart rá). Csak úgy mondom.

Update: ha valakit csak az autó hiánya tart vissza, akkor szívesen elviszem magammal vásárolni is meg a Lurdyhoz is szombaton, három ember befér hozzám.

Ma még mielőtt megnéztem volna az OBI-ban, hogy van-e peperomia caperata (nem volt, három kertészetben nem találtam, hiánycikk), illetve cseresznyefa színű lazúrfesték, amivel lekenhetem a jutányos áron szerzett lábbal hajtós Singer varrógépem fa részeit (volt), bementem a mosdóba, hogy tapadás elősegítése céljából bevizezzem a combfixem szilikoncsíkjait, és amikor az egyik fülkéből kilépett egy idős hölgy, el is gondolkoztam rajta, hogy illik-e ilyet mások előtt, de utána úgy döntöttem, sietek, nem érdekel, ha a néninek nem tetszik, a néni ne nézzen oda. A néni viszont odanézett, és mosolyogva elmagyarázta, hogy hol lehet tök jó harisnyatartókat kapni milyen áron, majd kifelé menet még hallottam, ahogy előttem öt lépéssel magyarázza az őt kísérő fiatalembernek, aki bukósisakot lóbált a kezében, hogy olyan szép fehérneműt hordott az a kislány a mosdóban.

A mostani GÁ-ügyről egyrészt eszembe jutott Anna néni a kórházból (akiről véletlenül M is pont ma írt híreket), aki tényleg szereti a gyerekeket a János-kórház gyerekosztályán, és kedves velük, és mindnek emlékszik a nevére, és játékokat visz be nekik, és amelyik nagyobbacska, hosszasabban bent fekvőt nem nagyon látogatják a szülei, azt kiviszi sétálni, tanítgatja, meg ilyenek. Mindezt a közalkalmazotti fizetéséért, és anélkül, hogy bármi gyanúsat vagy illegálisat tenne.

A másik, ami eszembe jutott, az az, hogy születésház és szülő nő, ezek nem véletlenül szoktak találkozni.

A tüntetők meg egy kicsit olyan benyomást keltenek bennem, mint akik a BKV-bérletüket lobogtatva azt követelik, hogy Aston Martinban utazhassanak érte egyedül, háztól-házig, mert nyugaton van, aki Aston Martinnal közlekedik. Itthon is van lehetőség a kellemes, otthonos körülmények között történő szülésre ugrásra kész műtővel és szabadon választott, odavitt orvossal magánklinikákon. Körülbelül ugyanannyiba kerül, mint nyugaton a születésház (vagyis valamivel olcsóbb).

Oké, van kínosabb a vélt vagy valós vakrandiknál, de ez az illemtankönyvek hibája, amik semmit nem írnak arról, hogy mi a megfelelő válasz arra, amikor igen súlyos beteget látogatva diszkréten a sarokba helyezem a reklámszatyraimat, de az i.s.b. azért ragaszkodik ahhoz, hogy megmutassam neki, mit vásároltam, és a fekete kabáton, illetve a diszkréten matrjoskamintás fekete szoknyán végignézve csak annyit mond, hogy igen, nagyon csinos leszek a temetésén.

(Tudom, tudom, a kocsiban kell hagyni a szatyrokat).

Van olyan ismerősöm, aki holnap du. 2-4 közötti érkezéssel ki tudna vinni gyerekestül Szentendrére a kocsimért? Eddig mindenkim vagy dolgozik, vagy vidéken van, vagy rossz az autója, hétfőn persze mind ráér, de én nem bírok még egy hétvégét kocsi nélkül. Benzinköltséget állom + csokit is kap az illető (taxival vidéki tarifát kellene duplán fizetnem).

Most én nem akarom fokozni a hangulatot, meg minden, de átnézegettem, amit felkaptam az utcán, és közte van egy magyar bank ügyvezető igazgatójának a (lejárt) hitelkártyája is (akinek ráadásul semmi köze a K. családhoz, legalábbis azt a heti válasz már biztosan megírta volna szerintem). Lehet, hogy ezt a turkálós dolgot hivatásszerűen kellene űznöm.

Ma jövök éppen haza, még mindig nincs autóm, úgyhogy gyalog cipelve a pelenkát meg mittudomén, csúnyán nézek a lomtalanítás-guberálókra, akik mindent összeszemetelnek, és kerülgetni kell őket, de egy kihaltabb résznél, pár házra tőlünk szétdobált régi képeslapokat és családi fényképeket látok, and I’m a sucker for these kinds of things, úgyhogy kiszedegettem az érdekesebb darabokat, és ugyan ismerős volt rajtuk a név, de gondoltam, biztosan csak véletlen egybeesés, annyira nem ritka. Aztán volt egy kisbabafotó, aminek a hátuljára az volt írva, hogy Kóka Jancsika, 1972. VII. 07., két napos.

Politikaiceleb-guberáns lettem.

Szóval azok után, hogy a rendszergazda, aki bizonyos kérdésekben túlságosan is megalkuvásoktól mentesen őszinte és közlékeny, például amint negyvennyolc és fél kiló fölé megyek, minden egyes találkozásunk alkalmával közli velem, hogy szerinte dagadt vagyok és nagy a fenekem, hiába mondom neki, hogy ez a szokása nincs jó hatással a kapcsolatunkra, szóval azok után, hogy ez a rendszergazda engem hétfőn nem azzal fogadott, amikor kisántikáltam a kapuba, hogy mi történt a lábammal, hanem hogy milyen jó seggem van, és ezt másnap telefonon is megemlíti nosztalgiázva (legmagic és bicikli, árultam el neki a titkot),

illetve azok után, hogy ma a wellness-szaunában, ahova G vonszolt el lazítani, mert már tíz napja dolgozom hajnali kettőig, amiből ma hajnali négy lett nyolcas keléssel, szóval a szaunában a szélesvállú úszófiú azt magyarázta nekem, hogy oké, hogy most nem sportolok, még nem kell, de 27-28 éves korom körül azért kezdjem el, főleg, ha gyerekeket is tervezek (rendben, félhomály volt és békésen angyali arccal mosolyogtam, de bikini volt rajtam), miközben én hol önelégülten képzeltem magam 25-26-nak, hol metsző pillantásokat vetettem G-re, aki diszkréten röhögött,

szóval ezek után nekem Maros Andrea Slim Advance ne küldjön heti két levelet arról, hogy ne aggódjak a felesleges kilóim miatt, hanem adjak le hetet hét nap alatt, mert lehet, hogy OCD-s vagyok, paranoid és skizoid személyiségzavarban szenvedek, nem tudok ötnél többel menni felfelé az erdőben bicajjal, hónapok óta búvalbaszott vagyok, kicsi a mellem és nincs a véremben a foci*, de életemnek azt a ritka szakaszát élem, amikor konkrétan nincs a testemmel semmi bajom, akkor sem, ha nem leszek egy hét múlva harminckilenc kiló.

És akkor azokról, akik arra próbálnak rávenni, hogy növesszek a segítségükkel nagyobb péniszt, még nem is beszéltem.

* Ezt az egyik potenciális megrendelőm kérdezte, hogy jól sejti-e, hogy nincs a véremben a foci, és igen, lehet, hogy nincs a véremben, nem érdekel, mi több, enyhén viszolygok tőle, de miért kell ezt így a szemembe mondani, panaszoltam az L.-nek vasárnap. Ezt teszi velem a munkastressz.

Most lőttem.

Az az egy fő, aki holnap szeretné velem (opcionálisan nélkülem) megtekinteni az Élek és szereteket, az dobjon egy mailt. Mármint ingyen, meg minden.

Egy nagyon kedves ismerősöm szeretne venni egy lakást a Gellérthegy / Naphegy vonzáskörzetében, legalább 2,5 szobásat, de nem talál, meg nem válaszolnak neki, meg ilyesmi. Nem akarja valaki eladni neki a lakását? Ingatlanügynökök se kíméljenek, kommentben is lehet jelentkezni, a mailcímek a blogon nem látszanak, de majd továbbítom őket.

Hat most az van, h Katya nyolc korul telefonalt, hogy valami orosz ismeroseivel talalkoyott, es elmegy veluk mulatni, es valoszinuleg a szallodajukban alszik, utana tizenegy korul irt mindkettonknek sms-t, hogy szeret minket, es akkor V. legyintett, hogy be van rugva, en meg a majdnem ures vodkasuvegre mutattam, hogy hat mi is, mire azt monta, hogz at acsissennoj nyi perepjosszja (a vodkatol nem lehet csunyan berugni), aminek az igazsagtartalmaban azert nemileg ketelkedem, annak ellenre, hogy nagzjabol egy kilo kovasyos uborkat megettunk hozza.

Ezt arra alapozom, hogy idokozben annyira megtanultam oroszul, hogy on the fly forditottam pratchettet meg szabo magdat, es akkor megbeszeltuk, hogy moszkvaba koltozom, ahol szabo magdat fogok forditani oroszra (pratchett mar van), az a lenyeg, hogy vampiros boritoval legyen kiadva, es bekmambetov rendezze a filmet, utana megprobaltuk kirakni a gyerek kilenc darabos kockakirakojat, de csak ket darabig jutottunk felora alatt, syoval valoszinuleg selejtes. Es most meg V. a tegnapi villaaamos kepeimet neyegeti a masik gepen, kozben motyogja is, hogy tyimnata, tyimnata, tyimnata, molnyija, tyimnata, tyimnata es majd ha befejezem a bejegyzest, szerintem szolok neki (egy ideje szigoruan imja-otcsesztvan szolitjuk egymast egyebkent), hogy az utolso kep utan a kepnezegeto mukk nelkul visszater az elsore, mielott meg vegtelen ciklusban ragad. De a legkomolzabb rautalo jel az, hogy az elobb a kozos katonaelmenyeinkrol kezdett meselni valamit.

(Azert nincsenek ekezetek, mert stilszeruen cirill betukkel akartam megirni a bejegzyest, de valahogy az angolban ragadtam).

Ez meg itt ma este, már órák óta:

(Nem könnyű villámot fotózni, bár az anyag adott, olyan tíz perc alatt csináltam olyan száz képet, ebből haton van villám, további tízen villám által megvilágított táj, a lábamon három szúnyogcsípés, kellene még egy állvány, egy kevésbé remegő kéz, valamivel jobb reflexek, egy nyugatra néző ablak, pár év gyakorlat és egy szabad óra, és akkor talán jó villámos képeket is tudnék csinálni).

Biztos vagyok benne, hogy ennél érdekesebb dolgok is történnek velem, de most az izgat a legjobban, hogy ez milyen madár lehet? A szarkákat és az emberevő méretű varjakat a hálószobám ablakában felismerem, a verébfiókák az erkélyről szokták levetni magukat, az is oké, a széncinke meg a kékcinege is megy nagyjából, de erről fogalmam nincs, pedig mindig odarepül a szilvafára, ha kimegyek az erkélyre, és esküszöm, beszélget velem.

(A képminőségért elnézést, csúnya digitális zoommal, remegő kézzel készült).

A tegnap este meg nagyon durva volt, körbe-körbe villámok csapkodtak, csak itt nem esett semmi (pár cseppet leszámítva), éppen úgy, mint ma este.

És akkor későre járva eszembe jutott, hogy én most igenis kimegyek az erkélyre mojitózni meg cigizni, és mivel éppen azt nézegettem, hogy milyen jól belefogytam az Isoldétől örökölt csillogó, fekete estélyimbe (nem mintha járnék estélyekre), ezért abban mentem ki. Meg akkor már körömcipőt vettem hozzá. És akkor ott nézegettem a villámokat az erkélyről, nagyasszonyosan mojitózva és az alattam elterülő város (városrész) fényeit nézegetve, miközben denevérek csapkodtak körülöttem, amikor eszembe jutott, hogy kukanap van.

Úgyhogy fogtam magam, és kivonszoltam a kukákat az utcára, úgy, ahogy voltam, közben találkoztam egy kígyóval (lehet, hogy sikló volt, távolságtartóan viselkedtünk egymással, nem beszéltünk a faji hovatartozásunkról), és akkor, tekintetbe véve a levélszekrényemben fészkelő keresztespókot is, aki miatt csak nappal merek postaládát nyitni, akkor is óvatosan, rádöbbentem, hogy ezek Morticia Addams mindennapjai.