lucia bejegyzései

az autóvezetésről

15 hozzászólás

Noha általában feltétlen híve vagyok a szélsőségek kerülésének, az arany középútnak és hasonló zenes dolgoknak, ma rá kellett jönnöm, hogy a kompromisszumos megoldás keresése nem minden esetben jó taktika. Van, amikor választanunk kell két lehetőség között, és az egyik mellett szívvel-lélekkel el kell köteleznünk magunkat, ilyen például az a szituáció, ha nem tudja az ember eldönteni, hogy most kettesben, vagy hármasban hajtson be a körforgalomba. Ezúton szeretném mindenkivel megosztani a tapasztalatomat, miszerint ilyenkor az üresbe rakás NEM működőképes opció.

a bútorok csodálatos világáról

15 hozzászólás

Most írja a fiúm, hogy ma is beszélt az építésszel, és megint áttervezték másmilyenre a házat, de nagyjából T alakú maradt, ez, ismerve a fiúm írásképét, bármit jelenthet, ugyanis ő kézírásban úgy 7-8 karaktert használ, amik közül a 3-as számú például simán jelenthet t-t, g-t, e-t, l-et vagy 8-at, esetleg 9-et vagy 2-t is, opcionálisan. Ennek ellenére tényleg vizuális típus, tegnap is ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa, hogy működik az autóba szerelhető mozgásérzékelő, amit a leendő lámpakapcsolóinkhoz vett (mert ugye a falon semmi nem lehet a minimalizmus végett, tehát a kapcsoló ilyen falon belüli bigyó lesz, ami előtt lengetni kell a kezed), hiába mondtam neki, hogy mesélje el, én úgy is megértem, végül kénytelen voltam megnézni, ahogy meglengeti a kezét a mozgásérzékelő előtt.

Mostanában amúgy lakberendezési témák körül forog az életünk, kanapékkal kelünk és rozsdamentes acél konyhabútorral fekszünk, tegnap meg munka után a MAX Citybe mentünk, majdnem nem is találtunk oda, mert először nem tudtuk, hogy a nevezett üzletközpontot csak buddhista türelemmel, csigavonalban, egyre szűkülő körökben lehet megközelíteni; a mohó, mindig siető üreslelkű urbánus egyén, aki nyílegyenesen akarna odamenni, felvezetődik valamelyik autópályára, ahonnan aztán nincs kiút. A tizenhatos lejáróig.

Aztán végül megérkeztünk, és én rögtön megláttam egy pumás (esetleg fekete párducos) kanapét, ami meghatározó élménnyé vált számomra, sokáig nem is tudtam elvonatkoztatni tőle. Először csak felderítettük az objektumot, végigjártuk az összel emeletet, aztán már be is mentünk boltokba, a fiúm például felfedezett egy világoskék bőr kanapét is, ami különös hatással volt ránk, asszem, erre mondják, hogy a látványhoz szögezi a tekinteted a iszony, de még időben kimenekültünk. Én berángattam őt az összes rusztikus-kovácsoltvasas-antikos boltba, melyekben rengeteg olyan tárgyat fedeztem fel, amire életem valamelyik szakaszában biztos nagy szükségem lesz, hogy csak két példát említsek, egy fából faragott íróasztal rengeteg fiókkal és rekesszel, és egy olyan babaház, aminek az elülső részében boltkirakat volt, igazi játék próbababával. Továbbá lezsíroztam a leendő háztulajjal, hogy a kertbe vehetek majd ilyen tojáshéjszínű, antikoltan mintás kovácsoltvas szék- és asztalkészletet, ami leginkább különböző gyümölcsöket, illetve virágokat ábrázolt ennen anyagában. Meg felfedeztem egy olyan boltot is, ami szerintem főként a váci régiségbolttól szerez be, és háromszoros áron ad tovább, ilyenkor mindig megnyugszom, hogy milyen takarékosan és előrelátóan vásároltam kovácsoltvas próbababát és rusztikus utazóbőröndöt.

Meg találtunk babzsákot is, aminek én nagy rajongója vagyok, noha eredetileg a neve alapján azt is ilyen tarisznyás bölcsész baromságnak gondoltam, de aztán kipróbáltam egyet a Mozaik Teázóban, és rájöttem, hogy ez valami hihetetlenül kényelmes dolog, teljesen felveszi az ember alakját, és utána bekeményedik, és akkor jó lesz. Megnéztük még a BoConceptet is, és most ódákat tudnék regélni bőrkanapé és bőrkanapé közti különbségről, a BoConceptes például egyáltalán nem fénylett hivalkodóan, hanem matt volt, és nagyon puha érintéső, és igazi fehér színű, de aztán továbbmentünk a konyhabútorok felé, amit lassan ki kéne választani, hogy a konyhabútorhoz lehessen tervezni a konyhát. E téren is nagy előrelépést tettünk (miután befejeztem a szörnyülködést a lakótelep-színű darabok előtt, de tényleg nem értem, ki az, aki meglát egy ilyen végletesen unalmas és visszataszító (furnérozott, könnyen tisztítható felületű bútorcsalád, bükk és cseresznye színekben) konyhaberendezést, és azt mondja, igen, ez kell nekem? Pénzügyi oka nem lehet, mert nem voltak olcsóbbak, aztán mégis minden boltban volt legalább egy ilyen kötelező formagyakorlat), szóval továbbmenve eldöntöttük, hogy a pult fekete lesz, matt és enyhén rücskös (olyan kőhatású, update: azért kőhatású, mert kőből van), a mosogatótálca dupla méretű, fém és végletesen szögletes (az a fajta, amit csak úgy lehet rendesen kitisztítani, ha az éleibe ciffet öntesz, és úgy hagyod pár órára), aszimmetrikus lefolyóval, a polcos részen nem polcok, hanem jó mély fémfiókok lesznek, és a felső polcok ajtaja felfelé nyílik majd (legalább 3-4 különböző megoldást láttunk erre, úgy tűnik, most divatba jön). Az, hogy az egész színe fekete vagy rozsdamentes acélszínű legyen-e, még nem dőlt el, egyébként meg láttunk egy meggypiros-króm variációt is, nekem az jött be leginkább.

És az egyik üzletben erősen körvonalazódott a leendő gardróbszoba képe is, ott ugyanis láttunk egy olyan megoldást, hogy a gardróbnak csak három fala van, a negyedik meg tolóajtó teljes egészében, nagyon sikkes volt. Én egyébként még kinéztem egy rusztikus bicikliszobrot is, amibe virágokat lehet ültetni, meg egy kovácsoltvas kerti hintát is, pohártartókkal. Szóval vannak tervek, meg perspektívák.

a szülői bizalomról

1 hozzászólás

Amúgy nem tudom, jogos elvárás-e ahhoz ragaszkodnom, hogy anyám ne hívjon fel vasárnap este hisztérikusan amiatt, hogy az ő címükre kaptam egy CIB Bankos levelet tele csekkel (elfelejtettem a banknak meghagyni, hogy az új alszámlámmal kapcsolatos küldeményeknél is a levelezési címemet használják), és amikor mondom neki, hogy ja igen, akkor oda küldték az új alszámlám címére kitöltött csekkeket, hogy postán is be tudjak fizetni, akkor ne kezdjen el velem üvöltözni, hogy szerinte egy bank nem küld ilyesmiért csekkeket, és azonnal menjek át hozzájuk (cca 50 km), vagy ha mégis, akkor két nappal később ne kérdezze meg ártatlan hangon, hogy miért nem keresem mostanában a társaságukat, de jogos vagy nem jogos, én már csak ilyen szigorú és kompromisszumokra képtelen vagyok a környezetemmel szemben.

(Amúgy kábé azóta nem bíznak bennem, hogy 17 évesen vörösre festettem, illetve bedaueroltattam a hajam, akkor rádöbbentek, hogy én egy különösen hálátlan típusú fekete bárány vagyok, aki romlásba fogja taszítani az egész családot, de sajnos mindig megbocsátanak, még akkor is, ha csekkeket kapok postán.)

Hozzászólás

Itt ugye az a protokoll velem szemben, hogy egyszercsak valaki a nyakamba zuhan, és követeli, hogy most azonnal, 50 percen belül fordítsak le egy MP3-at, mert a sofőr már indulna vele Pécsre, és akkor utána 5 percenként megkérdezik, hogy megvan-e már. Ennek fényében kicsit csodálkoztam, hogy az egyik gyártó cég képviselője, akik tegnap délben megkért, hogy sürgősen fordítsak már le egy 12 oldalas autósrádiót, ma reggel teljesen odáig volt, hogy tegnap 3-ra már át is küldtem, merthogy ő ugye arra gondolt, hogy 2-3 nap alatt. Hát de most azt mondta, hogy sürgős, nem?

a zombikról

7 hozzászólás

Megkértem egyébként a fiúmat, hogy küldje el a legfelső 10 címet a filmes stócából, csupán illusztrálandó az ízlését. A lista:

Ichi the killer
Cannibal Ferox
return of the living dead
trinity and beyond
zombie flesh eaters
salo
ong bak
stalker
dawn of the dead
battle royale

Amikor először átnéztem a lemezeit, nagyon röhögtem. Aztán rájöttem, hogy ő ezt komolyan gondolja.

a szombatomról

1 hozzászólás

Szombaton egyébként moziban voltunk a Human Insecttel, az Ördög Pradát visel c. filmet tekintettük meg, amit a fiúm hosszas hezitálás után sem volt hajlandó megnézni velem. A hezitálás azért volt, mert, mint kiderült, a zombis filmek mellett neki azok a jelenetek is gyengéi, amikor a női főszereplő rút kiskacsából hattyúvá változik két perc alatt (vö. leveszi a szemüvegét és kibontja a copfjait). Végül is, jól tette, mert ez az alkotás a széppé változtatunk valaki kategóriában sem volt egy nagy durranás, például szemüvege nem is volt a csajnak, sőt, copfja se, csak a frufrujával csinált valamit, meg a kék pulcsija helyett hirtelen ilyen fekete cuccosokat kezdett hordani, és még csak olyan sem volt benne, hogy lejön a lépcsőn, azt a bokájánál kezdve végigsvenkel rajta a kamera, és mindenkinek elakad a lélegzete. Volt viszon benne olyan, hogy ez nemcsak romantikus/átváltozós film, hanem arról is szól, hogy jellemfejlődés (Nem Minden A Külső, meg a Szigorú És Kegyetlen Főnök Jólelkűséget Tanul Az Ártatlan Lánytól, illetve hogy Mindenre Képes Vagy, Ha Nagyon Akarod), sőt, volt benne olyan is, hogy a Jó Mindig Győzedelmeskedik, illetve, hogy az emberi jellem mennyi meglepetést rejthet, például a szigorú és kegyetlen főnök kebelében is doboghat Érző Szív. Szar volt, na, pedig az ilyen filmeknek csomószor legalább a zenéje jó, na ennek nem.

A Human Insectet is teljesen kiütötte, kiült az életundor az arcára neki, meg olyanokat mondott, hogy láttad, lecsekkolt az a motoros, pedig tényleg nagy a segged most, ez egy kicsit szíven ütött, mert hogy már csak 52 kiló körül vagyok, és csökken (végleg búcsút mondtam a krumpliknak, áttértem a szinte-semmit-nem-eszem-és-azt-is-három-előtt leegyszerűsített diétára, és senki ne jöjjön nekem azzal, hogy torna, meg mozgás, mert az alatt a négy hónap alatt híztam meg ennyire, amikor vagy bicajjal jártam hegyen-völgyön mindenhova, vagy a temetőben ástam napszámban), de aztán rájöttem, hogy csak arról van szó, hogy a játszósnadrágomban mentem, és a játszósnadrágomban mindenkinek óriási lenne a segge. A legmeredekebb húzása egyébként az volt, amikor kijelentette, hogy miután gyereket szülök majd, úgyis végleg nagy marad a seggem, és ezzel egy mondatban a két legnagyobb félelmemet vetítette elém, de nem bántottam, mert láttam, hogy megviselte a mozi, viszont most majd muszáj lesz megnéznem vele az asterixes rajzfilmjét.

a blogomról, aki lassan túlnő rajtam

15 hozzászólás

Megkerestek (amúgy igen kedvesen, a nickemen szólítva, meg ilyenek), hogy az olvasottságomból kifolyólag akarok-e fizetős reklámot a blogomra. Nem akarok. Szerintem nem passzolna a nagy nehezen kialakított színvilágomba. Örüljetek.

Egyébként, ha már blogos dolgok, másfél hete pénteken felkerestem a Tandem nevet viselő ún. bloggerkávézót. Negatívumok: rossz szellőzés, illetve hogy nagyjából semmi hangulata nem volt a helyenek (különös tekintettel az A4-es lapokon felcelluxozott random blogrészletekre (az enyém még az előző, madaras dizájnnal), illetve a plafon közepén helyet foglaló, ilyen korongokból álló világító eszközre, ami azóta is felbukkan egy-egy szorongósabb álmomban, és meg akar enni). Pozitívumok: hotspot, kapható Leffe, illetve Hoegarden, és az alkalmazottak egyike engedett pisilni a személyzeti mosdóban, mert a női tele volt. Már nagyon kellett.

a leendő házról, a garázzsal

6 hozzászólás

Egyébként még mindig építkezünk, vagyis hát egyre inkább, noha csak fejben. Például az építészünk is belendült, múlt héten hozta is a fiúm a tervrajzokat, amiből számomra rögtön kiderült, hogy milyen profi (mármint az építész), ugyanis a 3D házképet (perspektivikus!) be is satírozta artisztikusan vízfestékkel, ami szerintem nagyfokú hozzáértést mutat. De csak rövid ideig örülhettem, mert rögtön mondta a fiúm, hogy közben beszéltek, aminek az lett az eredménye, hogy pont úgy nem fog kinézni a ház, hanem inkább olyan lesz, mint egy T betű, amit rögtön el is kezdett nekem lerajzolni, pedig én tökre el tudom képzelni, hogy milyen egy T betű, a fejemben benne. De aztán megbeszéltük, hogy igazából maga miatt rajzolta le, mert ő vizuális típus, ellentétben velem, aki verbális alkat vagyok.

Szóval a ház, teljes alaprajzzal, nem is úgy fog kinézni igazából, mint egy tébetű, hanem mint egy olyan tébetű, aminek a jobb széléről lelóg még egy szár. Ennek a szárnak a nagy része a föld alatt lesz és garázsnak fogjuk hívni, csak ennek a másodlagos szárnak az alja lóg majd kicsit ki négyzet alakban, erre a négyzetre a tervek szerint kavicsot fogunk majd szórni, illetve én elképzeltem rá egy idősebb japán férfit is kimonóban, aki napi nyolc órában gereblyézi az említett kavicsokat, ha valaki tud ilyet akciósan, mindenképpen szóljon. A T felső részében (a teteje) lesz a nappali/étkező, illetve a bal végében a hálószoba, amit egy alacsonyabb falszelet, mintegy mellvéd fog csak a nappalitól elválasztani, és a hálószoba mögött, még balra, a fürdőszoba, paravánnal, vagy egyéb jelképes elhatárolással. A T (rövid) szára lesz a konyha.

A garázs legfontosabb eleme a lift lesz, amivel fel lehet majd közlekedni a nappaliba (a liftezés elé mindketten lelkes várakozással nézünk). A második legfontosabb elemei mi leszünk, ugyanis a fiúm közölte, hogy velem együtt ő is a garázsban fog lakni, egyrészt, mivel a lakást nem ottélésre, hanem gyönyörködésre tervezzük, másrészt, mert idomtalan testünkkel csak megtörnénk a mellbevágó, katartikus minimalizmust. A garázs harmadik legfontosabb eleme az autóemelő lesz.

Az étkező-nappali lesz a leginkább mellbevágó és katartikus, különösen, mivel az egymásra merőleges konyha és étkező/nappali egymásra néző falai üvegből fognak készülni. Bútorokat a legújabb tervek szerint a BoConceptből fogunk beszerezni, noha ők egy kicsit drágán mérik, de egyrészt tényleg igényes dolgokat árulnak, másrészt meg a fiúm úgyis háromban maximalizálta a házban megtalálható bútorok számát, azt meg még szerinte ki tudjuk majd fizetni. Végső terv még nincsen, koncepcióink viszont már vannak, például a kanapé (ez muszáj, mert noha a tévé nincs bekötve, rengeteg sorozatot szoktunk nézni lemezről, meg filmeket, ezt ott majd projektor segítségével fogjuk művelni) nem ággyá alakítható lesz, mert a fiúm szerint a nem ággyá alakítható kanapé a sznobság egyik csúcsa, márpedig mi alaposan oda fogunk figyelni arra, hogy a ház berendezése minél sznobabbnak tűnjön majd. Állítólag.

A hálószoba szabályozása kicsit lazább lesz annál, amit vártam, például nagy megkönnyebbülésemre lesz ágyunk. Ráadásul (a tervekbe legalábbis) sikerült becsempésznem a szívemnek nagyon kedves Noresund ágyamat, és ezúton némi fekete kovácsoltvas hatást is (olyan odabilincselős típusú fekhely). Egyébként még az sincs eldöntve, hogy minden bútor fekete, vagy fehér legyen-e, esetleg ezt a két színt variáljuk, ráadásul, noha a pasim eddig olyan ipari kinézetű, rozsdamentes acél konyhát szeretett volna beépített hűtővel és mosogatógéppel, valamelyik nap erősen utánafordult egy metálpiros konyhabútornak, hogy az is de jól néz ki. Persze lehet, hogy csak örült, hogy felismerte, milyen színű, ezt nála soha nem lehet tudni.

Szóval egyelőre ezek a tervek, aztán simán lehet, hogy jövő hétre már az S betű alakú házakat fogjuk preferálni, de semmi baj, azt is el tudom majd mesélni.

az ikeáról, meg az íróasztalomról

7 hozzászólás

Tegnap az ikeába csak három dolgot felejtettünk el vinni, kapunyitót, gumipókot és terepjárót, ebből a terepjáró igazolható volt, mivel nincs meg még a környezetvédelmi vizsgája, vagy mije. Gumipókot azért nem vittünk, mert a gumipókokkal kapcsolatban valamiért rettenetesen análisan fixált vagyok, rendnek kell lennie, életem első gumipókját be is hajtogattam szépen a fiókba, a kijelölt helyére, ez okból életem második gumipókját is meg kellett vennem, amikor a matracomat, ugyanis az első nem volt nálam, lévén a helyén, a fiókban. Használat után a kettes számút is behajtogattam szépen, tüchtigen a Gumipókok Helyére, emiatt tegnap nem volt nálunk egy sem, sebaj, fiúm, McGyver, egy elektromos pumpa (nem is tudtam, hogy van ilyenem) kábeljének segítségével megoldotta a problémát, és rögzítette a rögzítenivalókat. Kapunyitót pedig azért nem vittünk, mert az én kocsimmal mentünk, és az én kocsim, a pária, mindig kint áll a kapu előtt, mert be már nem fér, csak pakoláskor szoktunk ideiglenesen behajtani vele.

Azért mentünk egyébként az ikeába, hogy íróasztalt szerzzünk nekem, a fiúm ugyanis egy gyenge pillanatában felajánlotta, hogy vegyek magamnak íróasztalt, biztosítja a helyet a dolgozószobában. A szentélyben benne. A dolgozószobát eddig nem is nagyon mertem megközelíteni, egyrészt, mivel tíz centi magasan borítják általában a padlóját az elektronikus izék, másrészt mert tudom én jól, hogy mindenkinek szüksége van néha egy kis magánéletre, az enyimet például a fürdőszobában szoktam tölteni, az irodám meg eddig a kanapén volt, ahol békében megbújtunk a notebokkal, meg a jelly beanekkel, leszámítva a mogyoróvajasat, mert őt nem szeretjük. Viszont ha már így beinvitálódtam, rögtön a fiúm egész karja kellett, mivel az íróasztal nem íróasztal könyvespolc nélkül, úgyhogy (tetőtéri a dolgozószoba) tolja át ezt a szekrényét ide, meg azt a másikat oda, és akkor elférek rendesen. A fiúm ezt meglehetősen békésen tűrte, csak a széknél húzta meg a határt, pedig azt nem is látta, hogy a szőnyegek felé is nagyon kacsingattam, aztán később, a nagyáruházban, már lejjebb adtam volna az igényeimet, merthogy azt se vettem volna biztosra, hogy az asztal belefér a kisautóba, nemhogy még a polc is, de fiúm belémfojtotta az ellenvetéseimet azzal, hogy nem tök mindegy-e, hogy most egy dolog lóg ki mindenfelé az autóból, vagy kettő. Itt most meg kell jegyeznem, hogy fiúm nagy erénye az is, hogy – eddigi pasijaim java részével ellentétben – kapcsolatunkban ad nekem teret arra, hogy én lehessek a hisztisebb, például amikor kiderült, hogy mekkora az asztal, és megképzett fejünkben az autó látványa is, akkor én lehettem az, aki felsóhajt, hogy jaj-jaj, most mi lesz, mire ő azt mondta, hogy ne izguljak, nagyon jól fogunk szórakozni. Mondjuk ő már gyömöszölt franciaágyat suzukiba, szóval elhittem, hogy tudja, miről beszél, úgyhogy vettem még egy orchideát is, mert rámtört a vágy. Meg egy esőkabátot.

Aztán végül valóban épségben hazajutottunk, a már említett elektromospumpa-kábel segítségével, és csak még annyit szeretnék megjegyezni, hogy nagyon kíváncsi vagyok, miért nem veszi észre senki, hogy az összes svéd elmebeteg, rögtön ott van ugye ez a mániákus tegeződés, aztán fellógatták most az összes plüsspatkányt a farkánál fogva a plafonra, ráadásul a legújabb gyermekjátékok a plüssrák meg a plüsscápa, és akkor kimegy az ember gyanútlanul a parkolóba, és olyanokat nyomnak ott az arcába óriásplakáton vigyorogva, hogy időnként húzza meg a csavarokat bútorain, akkora betűkkel, mint a fejem. Normális?

arról, hogy végső soron konzervatív vagyok

8 hozzászólás

Részlet a posztumusz életrajzi regényemből:

"Az elidegenedés fokozottan következett be, állítólag akkor kezdett totálissá válni, amikor – a legenda szerint – az írónő egyik kritikusa, ki nevét nem hagyta hátra az utókor számára, azt kifogásolta valamelyik publikációjában, hogy alkotója egy bizonyos szót helytelenül írt le. Az írónő a vitatott szakaszt az adott kontextusban állítólag irodalmi utalásnak szánta (egy Agatha Christie regényt kívánt felidézni a fémondattal), amit azzal is finoman jelzett, hogy a szöveg egy korábbi részén a hagyományos helyesírást alkalmazta a kérdéses szóval kapcsolatban. Állítólag a dőlt betűvel való kiemelésen is gondolkozott, de azt – fültanúk szerint – a "poén túlmagyarázásának" tartotta volna. Az esetről tárgyi bizonyíték nem maradt fent, mivel lucia később "javította" a szóban forgó passzust, de állítólag ez az eset adta a végső lökést a világtól való teljes elzárkózás felé. Hátralévő évei nagy részét az írónő élettársa vidéki birtokán töltötte, erről az időszakról nem sokat tudunk, mivel publikálni nem publikált többet, és nyilatkozni sem nyilatkozott. Halála után örökösei a garázsban 47 stóc, fekete szalaggal átkötött kéziratot találtak. Elemzőit máig is megosztja a kérdés, hogy a késői kézirataiban olvasható "neduddki", "hüjje", etc. nem hagyományos helyesírású kifejezéseket szintén írói eszköznek szánta-e papírra vetőjük, vagy ezek az írónő aggkori leépülésének bizonyítékai."

Szóval úgy érzem, hogy az anarchia, és a felső korlátozás helyett önkorlátozás hatékonyságának vizsgálata témájában én megtettem, ami józan ésszel elvárható, és mivel nem vagyok az a fajta, aki járt utat járatlanért el nem hagy, ezennel bevezetném a demokratikus zsarnokságot. Eddig nem moderáltam ki egy kommentet sem, ezután is bárki írhat, viszont megjelenni csak azé fog, aki vagy katartikus élményt szokott okozni (például glória, nobody), vagy tudom róla, hogy nem a korlátlan önkifejezés megrészegítő lehetősége veszi rá, hogy billentyűzetet ragadjon (vö.: írok, mert lehet), és nem süllyedne egy bizonyos színvonal alá (például isolde, R., Human Insect, Psyclone Jack, stb). A felsorolt neveket a teljesség igénye nélkül, pusztán iránymutatás céljából tettem közzé, biztos vannak még olyanok, akik katarzist okoznak nekem, vagy akiknek azt szoktam a fülükbe suttogni holdas éjszakákon, hogy figyi, te biztos nem süllyednél egy bizonyos színvonal alá; jó eséllyel indulnak azok is, akik szmájli nélkül is tudnak viccesek lenni, illetve akik közérdeklődésre (vagy legalább az én érdeklődésemre) számot tartó információt kívánnak itt megosztani.

arról, hogy egy aranykalitkában élek, már semmit sem szabad

1 hozzászólás

Volt egy olyan kósza ötletem, hogy csinálok blogot a hegymászóbalasetekről, de a pasim megvétózta, mondván, hogy

Ja, aztan elfogynak a balesetek, es nekiallsz gyartani ujakat.
En nem hianyolom a kapcsolatunkbol az olyasmi szalagcimeket, mint

'Lebukott a sappadai sziklak szappanozoja'
'Ujabb aldozatot szedett a Jegkiralyno'
'Szakertok szerint mestersegesen inditott lavina vegzett az osztrak siturazokkal'
'Iden hatodik aldozatat szedte az Emberevo nevre atkeresztelt sziklaut az Eigeren'

Felháborító, hogy mennyire nem szégyelli felhasználni ellenem azt, amit tud rólam. És a jóhiszeműség vélelme, meg ilyenek?

a kérdésekről és a dohányzásról

5 hozzászólás

Én egyáltalán nem értem, hogy miért pont akkor kell engem elkezdeni fojtogatni, amikor éppen – a természetes hajlamaimnak ellentmondva – józan belátásról teszek tanúbizonyságot. Az úgy volt ugyanis, hogy tegnap ülünk otthon a notebookom két oldalán, és akkor a fiúm megkérdezi, hogy miért is nem megyünk végül is moziba, mire én azt feleltem neki, hogy azért, mert megvan az a film letöltve, minek mennénk moziba, és akkor elkezdett fojtogatni. Állatiasan.

Pedig mostanában inkább nekem lenne okom a szenvedélyes viselkedésre, mert folyamatosan olyan dolgokat kérdez, amik azt sugallják, mintha nem lenne meggyőződve a józan ítélőképességemről. Olyanokat például, mint hogy miért nem oda ülünk, ahova a jegyünk szól (hát azért, mert a hivatalos helyünk mögött olyan arckifejezésű emberek ültek, akikről rögtön levettem, hogy ezek rugdosni fogják az ülésünket hátulról), meg ugye azt is megkérdezte, hogy miért nem fordulunk vissza, ha ennyire utálok kirándulni (pedig tudhatná, hogy én szeretek kirándulni, csak fenntartom magamnak a jogot, hogy hisztizhessek és ellenkezhessek közben), és szombaton, amikor bejelentettem neki, hogy kedden moziba megyünk, rögtön megkérdezte, hogy minek, amikor pedig le van már töltve a Thank You for Smoking, mire én azt feleltem, hogy azért, mert moziban más. Ezt a párbeszédet egyébként szombat óta minden nap elismételtük, ezért is nem értem, hogy miért kellett megkérdeznie tegnap, hogy akkor hogyhogy nem megyünk moziba, meg miért kellett a válaszom hallatán különös kegyetlenséggel elkövetett brutalitássá fajulnia.

A Thank You for Smoking egyébként tök jó film volt, főszereplője, Nick "My Job Requires a Certain Moral Flexibility" Naylor, aki a dohányipar vezető szóvivőjeként dolgozik a történet szerint, az amerikai filmek általános hozzáállásával ellentétben végig szimpatikus figura marad, sőt, ebben a filmben a fifikás-erkölcstelen, kiteregető újságírónő húzza a rövidebbet. Ugyanakkor az is biztos, hogy senki nem ettől a filmtől fog rászokni a dohányzásra, még rágyújtani se gyújtottak rá benne egyszer sem, ilyen szempontból a Vonzás szabályai első öt perce, vagy Az ember, aki ott se volt, sokkal veszélyesebbek (egyszer régen a Human Insecttel akartunk csinálni egy ilyen top 5 rágyújtós jelenetek listát, de csak kettőig jutottunk), lényeg, hogy a Thank You… nem a dohányzásról szólt, hanem az érvelés művészetéről (most olyan kifejezéseket kéne használnom, mint "társadalmi szatíra", meg "zseniális éleslátással", de inkább nem). Érdemes volt megnézni, na.

nyúton per négyzetméter, vágod

10 hozzászólás

Reggel meg jön hozzám a lenti iroda vezetője, teljes letargiában, és azt mondja nekem elkeseredetten, hogy muszáj elmesélnie nekem egy viccet, mert őt senki nem érti meg. És akkor mondja, hogy bemegy a professzor a gyertyaboltba:

– Kérek egy gyertyát.
– Milyen gyertyát?
– A legkisebbet.
– Olyan nincsen.
– Ja, elnézést, azt hittem, véges számú gyertyát tartanak.

Nem röhögtem, mert nem volt vicces, de mondtam neki, hogy értem a poént, sorozatok, meg minden. Akkor egy kicsit jobb kedvre derült, és elmondta azt is, hogy Einstein és Newton fogócskáznak, Newton rááll egy ekkora négyzetre (mutatja), Einstein utoléri, mire Newton azt mondja neki, hogy nem is engem kaptál el, hanem Pascalt.

Miután kiadta magából, ami a szívét nyomta, a kolléga láthatóan megkönnyebbült, de a válla felett még visszaszólt, hogy ezt utálja ebben a munkahelyben, hogy itt alig van valaki, aki őt megérti, és együtt nevetne vele. Úgyhogy szerintem javasolni fogom a vezetőségnek, hogy az aktuális takarítónőválasztás folyamán legyen kiemelt szempont a matematikai érdeklődés.

a garázsról, ahol lakni fogok

Hozzászólás

A rendszergazda meg üvöltözött tegnap velem a telefonban, először a BSA miatt, mintha én tehetnék róla, utána a választási eredmények miatt, pedig arról tényleg nem tehettem, még csak szavazni sem voltam, és végül azt fejtette ki, hogy nekünk nem lesz jó ez a minimalista lakberendezési stílus, mert ő már járt nálunk, és tudja, hogy mi úgy érezzük jól magunkat, ha a rendelkezésre álló területen szét van szórva egy alkatrészeire bontott traktor, öt-hat számítógép és pár zokni. Ezt továbbítottam a fiúmnak, és ő mondta, hogy semmi baj, mert a garázs szétdobálós hely lesz, nagy, olajos vasdarabok mindenfelé, ízlésesen. Akkor félve megkérdeztem, hogy lehet-e esetleg egy olyan sarok a garázsban, ahol mondjuk a cérnáimat tarthatom, mire azt felelte, hogy meg a tűidet, és nagyon fülig érő szájjal nézett rám. Úgyhogy már csak arra kell rávennem, hogy még egy olyan kis kinyithatós kanapét szerezzünk be a garázs valamelyik sarkába, és akkor akár be is költözhetek oda. Szerintem otthonosan érezném magam.

este

Hozzászólás

– Örülsz, hogy én nem arról szoktam rinyablogot írni, hogy jaj, már megint összevesztünk, mert igazából nem értesz meg engem, és leláncolsz, de én megbocsátok neked, mert nagylelkű vagyok?
– Igen. Ha ilyesmiről írnál blogot, akkor nagyon kevés bejegyzésed lenne.
– Honnan tudod? Úgy gondolod, hogy csak mert nem szoktunk veszekedni, én már nem is szenvedhetek?
– Nem. Egyszer egyébként veszekedtünk, de azt átaludtad.
– És amit átalszom, az szerinted már nem is fájhat nekem?

A férfiak mind érzéketlen disznók.

a vágyainkról

1 hozzászólás

– Ugye, a te vágyad mindig is egy minimalista stílusú ház volt?
– Az én vágyam ugyan mindig is egy olyan ház volt, aminek nagy, rusztikus konyhája van, a falon rézserpenyőkkel, és olyan dolgok vannak benne, mint a sárkányos dobozom, meg a madár nélküli kalitkám, meg a fekete tükröm, és rengeteg kovácsoltvas cuccos mindenfelé, de valóban, a második vágyam mindig is egy minimalista stílusú ház volt.
– Nagyon tudod a jó választ, nagyon.

a kirándulásról

12 hozzászólás

És akkor a fiúm azt mondta, hogy szaladjunk fel a Csóványosra, valami hat kilométerről beszélt, ami, mint most kiderült, oda-vissza 17 kilométer. Nekem egyszer valaki mondta, hogy azt szereti a teljesítménytúrákban, hogy olyankor kitapasztalja a határait, majd túllép azokon, na, nekem az első száz méter megtétele után jöttek el a határaim, onnantól a szokásos menetrenddel folytattuk utunkat, vagyis én visszafogott hisztériázásba kezdtem, a fiúm meg virgoncan ugrándozott előttem, és néha olyanokat mondott, hogy jaj de aranyos vagy, meg tudom, hogy igazából szereted, meg a legdurvább, hogy mindjárt odaérünk (ezt egyébként az ajtón való kilépés pillanatától el szokta kezdeni mantrázni). Azért egyszer, valamelyik ponton, ahol már nagyon szenvedélyesen keltem ki a hülye fák ellen, akik mind egyformák, aggódva megkérdezte, hogy visszaforduljunk-e, nem értem miért, amikor megszokhatta volna már, hogy mindig hisztizek és mindig beígérem, hogy soha többé nem megyek vele sehova, azt mégse szoktunk visszafordulni soha.

Egyébként pedig az út elég nagy része úgy telt, hogy a fiúm fogta a kezem és húzott felfelé, én meg belefeküdtem a megtartásába és csak a lábaimat kellett emelgetnem, és mégis én voltam az, aki lihegett, ő pedig ment, mint a gép, közben még csacsogott is valamiről. És akkor egyszercsak felértünk a csúcsra, és akkor nagyon szerelmes lettem a fiúmba, mert adott nekem szendvicset, amit ő csinált, és egyáltalán nem volt benne krumpli (bennem mély ragaszkodás tud nagyon gyorsan kiépülni az olyan emberek iránt, akik ennem adnak), és beleolvastam a csúcskönyvbe is (akkor már ott tartottam a hülye egyforma fák miatt, hogy a szalvéta használati utasítását is feszült figyelemmel olvastam volna át), és feltűnt, hogy nem csak a torony van összefirkálva Gyurcsányozással meg zsidózással, hanem a csúcskönyvben is kiadták minden jobboldali érzelmüket a turisták, vitatható helyesírási elveket követve, idéztem is a pasimnak, hogy "…Budapesten nagyok a zavargások. Tüntenek a parlament körül. Valaki huligánkodik. Meglehet érteni őket, elvannak keseredve. Itt szerencsére nincs politika.", mire a fiúm hozzátett egy befejező mondatot, hogy és ha nincs, hát akkor hozunk, és elmagyarázta nekem, hogy a túrázók 90%-a jobboldali (magyarázata szerint ők szeretik jobban az országot, szerintem meg a baloldaliak értelmesebbek annál, hogy felmenjenek gyalog valahova, csak azért, hogy utána le is le kelljen menniük).

Aztán lefelé megint rákezdtem, hogy hülye fák, mennyire unom a sok egyforma hülye fát, és akkor a fiúm rájött, hogy valószínűleg arról van szó, hogy én túl intellektuális vagyok az ilyesmihez. Mert ő simán elvan azzal, hogy megyünk felfelé, és lehet ennek örülni, én viszont többre vágyom. Aztán mesélt még nekem az építési hitelekről, meg a különböző tetőcserepekről, hogy ne unatkozzak, meg elmondta megint azt, amikor '85-ben az orosz női hegymászó-válogatott megfulladt a Lenin-csúcson a nagy szélben, mert tudja, hogy mi érdekel engem. Jövő héten biciklitúrára megyünk, de akkor lesz útközben vár, meg kocsma, nem csak hülye fák.

a borntubíról és a thrash metalról

7 hozzászólás

Amikor mondta a fiúm, hogy a hétvégét a motoros ismerőseivel fogjuk tölteni, akkor sok mindenre felkészültem, tetoválásokra és állatiasságra, de arra, hogy az egyik tetovált és állatias férfiember éjfél, és rengeteg jaeger illetve sör után azt fogja kérdezni suttogva, hogy szívem, hova tehetem le a ruhámat, majd miután a Gina azt válaszolja, hogy dobja le valahova, visszakérdez, hogy de hova dobhatja le, arra nem. Mondjuk a Ginával töltött első öt perc után már én is nagyon meggondoltam volna, hogy tényleg ledobhatok-e ruhákat a földre, és ha igen, akkor hova, mert felfogtam, hogy ilyesminek beláthatatlan következményei lehetnek, de akkor is.

Először persze arra készültem, mert voltak a témába vágó filmélményeim, hogy ízirájder, a sebesség szerelmesei, meg ilyenek, és majd lesz nagy döngetés a kettesán. És akkor tényleg elindultunk, mi autóval, a többiek motorral, mi mentünk elöl, gondoltam, azért, nehogy véletlenül elhagyjanak és észre se vegyék, de aztán, amikor le kellett lassítanunk nyolcvanra, hogy még biztosan a visszapillantóban maradjanak, revideáltam ezen nézőpontomat. De végül is a döngetés az döngetés, még ha lassan is, és egész vicces volt az első öt kilométer, amikor is egyszer csak a fele csapat eltűnt egy kanyarban. Akkor kis idő múlva mi is lehúzódtunk, telefonok meg minden, majd vártunk egy húsz percet, amíg gyertyát cseréltek. Aztán döngettünk tovább, szép kényelmesen, a nyugdíjas tempót kihasználva a fiúm megint megtanított motorozni, mert mondtam neki, hogy elfelejtettem, úgyhogy szemrehányóan nézve elmondta, hogy de hát ez egyszerű, lefelé az egyes, felfelé a kettes. Amikor kinyilvánítottam, hogy nekem azért ennél mélyrehatóbb az érdeklődésem, akkor kifejtette, hogy ez a bal láb, a bal kéz a kuplung/gáz, a jobb kéz az első fék, a jobb láb a hátsó fék. És akkor megint eltelt öt kilométer, úgyhogy megint megálltunk, és vártunk (gyertyát pucoltak). Szerencsére idővel azért feltűntek, úgyhogy haladtunk tovább, még öt kilométert, amikor is megint leállt az egyik motor, de azt mi már nem vártuk meg (az utolsóknak végül úgy három óra alatt sikerült abszolválniuk az 50 kilométernyi Duna Pláza – Diósjenő távolságot).

Aztán elmentünk kirándulni, erről majd később, és mire visszaértünk, már senki nem volt szomjas. És akkor a Gina pasija azt mondta, hogy szeretné, ha a Dave, aki egy thrash metal együttesben volt gitáros, mesélne nekem a thrash metalról, mert úgy érzi, jó volna, ha szélesedne a látóköröm, mert az sosem árt. És a Dave akkor azt mondta, hogy a thrash metal, az progresszív, és nem csak arról szól, hogy zúzom a gitárt, meg a dobokat, mint egy hülyegyerek, hanem igazán progresszív. És akkor a Gina pasija azt mondta, hogy látod, Lucia, nem baj, ha megismersz ilyen embereket, akik semmit nem értenek abból, ami körülöttük folyik, és mégis nagyon jól érzik magukat, és akkor a Dave velünk röhögött, majd megjegyezte, hogy ő ugyan nem tudja, ezzel mit akart mondani, de tényleg jól érzi magát. Később, egy ponton átment líraiba, és kifejtette, hogy látjátok, most már ez van bazmeg, őszfasz, tücsökgeci, asszem, ekkor mondta nekem a fiúm, hogy nem kell nekünk mindig intellektuális társaságba járnunk.

És egyébként a fiúm tényleg tudja, hogy kell motorozni, mert amikor valaki mást megkérdeztem, az is azt mondta, hogy tök egyszerű, az egyes lefelé, a többi fölfelé. És most már szerintem az sem ciki, hogy elfelejtettem a múltkori magyarázás után, hogy hogy kell, mert a többieknek például motorjuk is van, és mégis volt egy olyan jelenet úgy 11 felé, hogy ketten ráülnek a motorra, és négyszer lefullad, majd a Dave szól, hogy rakják egyesbe, mire visszakérdeznek, hogy milyen egyesbe, majd a Dave szól, hogy lent van a stander, mire azt felelik, hogy nincs is lent, erre a Dave felháborodik, hogy ez az ő motorja, pontosan tudja, hogy hol van a stander, és erre észreveszik, hogy ja, tényleg lent van, aztán elhúztak, és akkor a Dave megdöbbenten azt mondta, hogy bazmeg, ezek elvitték a motoromat. Szerencsére a kapun nem tudtak kimenni.

Aztán másnap már egész sokat, mintegy tíz kilométert is megtettünk, mire valakinek meg kellett állnia, de azt nem vártuk meg, hanem mentünk haza, és akkor pár óra múlva átjött a Gina a cuccaikért, és megkérdezte, hogy hogy éreztük magunkat, és mondtuk, hogy jól, tényleg, én például tök sokat röhögtem, és akkor a Gina nagyon örült, mert azt mondta, hogy fogadás volt, és csak ők ketten fogadtak arra, hogy mi jól éreztük magunkat, és máskor is hajlandóak leszünk elmenni velük helyekre. Hiába, britek vagyunk, meg mohikánok, arcunk kifürkészhetetlen.

az elidegenedésről és a romantika hiányáról napjainkban

Hozzászólás

– Tényleg, a mi esküvőnkön nem jött össze senki senkivel, pedig azt úgy szokás, nem?
– Mi például összejöttünk.
– De mi már egy éve együtt éltünk akkor, szívem.

Úgy persze könnyű.

főleg az étrendemről

20 hozzászólás

Használhatatlan vagyok, így ezen a diétás tisztítókúrás héten (a sótlan krumplit már az első nap utáltam, a teát is napközisen szeretem, de 54 kilómat úgy 48-ra cserélném), leginkább csak ülök itt és bámulom a monitort, ami megkülönböztethetetlen attól, mintha dolgoznék, mivel szellemi munkaerő vagyok. Szerdán mondjuk felpezsgett bennem, hogy még élni akarok, és meg is néztem rögvest a vadászpilótás film vetítésének időpontjait, melyek közül a szerdai volt az utolsó, legott drámai és válsághelyzetes is lettem otthon, ahogy bejelentettem, hogy nekem muszáj moziba mennem, nem beszélve arról, hogy milyen éhes voltam mindeközben.

A franciák soványak, vagy pedig alulról kamerázzák őket. Ez talán marginálisnak tűnő trivia, de nekem a só nélkül főtt barna rizs ebéd és a két paradicsom nyersen vacsora között rögtön feltűnt, illetve az is, hogy a franciák franciául beszélnek, amit nem az éles fülemmel és tévedhetetlen megfigyelőképességemmel való felvágás okán említek meg, hanem mert borzasztóan megzavart, ugyanis eredeti nyelven nézett filmeknél általában nem kell néznem a feliratot, ráadásul ebben is volt pár angol mondat időnként, melyek után mindig elfelejtettem olvasni pár percig, és nagyon csodálkoztam, hogy most mi van, miért nem értem.

Amúgy a film a gyorsautós/gyorsrepülős kategóriában nagyon állat volt, légifelvételekkel meg minden, a főszereplők meg csak néztek szomorúan, de szerencsére nem nagyon pszichodrámáztak, csak egyszer volt egy olyan rész, hogy "jaj, jaj, nekem a repülés az életem, és lehet, hogy soha többé nem repülhetek, jaj, jaj", de hálisten az is megoldódott öt percben, mondta is nekem a glória, akinek meséltem, hogy neki még rosszabb, mert neki is a repülés az élete, de ő ráadásul még csak nem is tud repülni, azt mégse pszichodrámázik ezen, és tényleg nem tette, noha erről életének egy válságos időszakában beszéltünk (nem, ő nem diétázik).

Aztán egy jóakaróm elküldte nekem tegnapra a Touching the Void című kedvenc hegymászós történetem megfilmesítését, amit az étrendem úgy hálált meg, hogy kritizálta a helyesírása külalakját, mert a diéta az ilyen, fennhéjázó és szereti éreztetni mindenkivel, hogy hol a helye. Szóval tegnap meg is néztem rögvest, és nagyon kedves alkotás volt a vonszolom magam, és már nincs mit ennem se kategóriában, teljesen azonosulni tudtam vele, senki nem tudja elképzelni, milyen megtenni azt az utat az íróasztalomtól az autóig úgy, hogy három szem natúr, héjában főtt krumpli volt az ebédem. Na de elvonatkoztatva az én perszonális szenvedéseimtől, az volt a legütősebb része, amikor a vége felé, már a sziklákon araszolt valahogy, és akkor egyszercsak megszólalt a fejében a brown girl in the ring, és az istennek nem tudta elhallgattatni, pedig utálta a boney m-et.

Jövő hétfőre a Plútós / Lány a vízbenes / WTC-s mozgófilmek vannak betervezve, remélem, ezekben kevesebb gasztronómiai utalás lesz, már nagyon unom, hogy minden film a kajáról szól.