És most arra ébredtem, hogy úgy ráz a hideg, hogy szabályosan hozzá-hozzácsapódik a könyököm az ágyrácshoz, és csorognak a könnyek a szememből, kivételesen nem a saját, amúgy igen nagyra értékelt személyem miatt. Kell nekem idegenblogokat olvasnom késő éjjel hazajőve.
Mert az van, hogy bár a télapóhoz írt levelemben elmismásoltam, de én tényleg voltam idén nagyon rossz. És most kár lenne azzal áltatnom magam, hogy ha én nem, akkor más, meg hogy én soha nem mondtam, hogy költözzön el, mert ki tudja, hogy ha erkölcsösen viselkedtem volna, mi lett volna és mi nem. És az a legnagyobb baj, hogy ha most jönne valaki, és szöget akarna verni ezért a tenyerembe, akkor oda is tartanám neki, mert megérdemlem, de sajnálni, sajnálni azt nem tudom.
(És az úgy történt, kedves esküdtszék, hogy miután késő éjszaka nyilvánosan megcsókolt, meg én is őt, meg a lépcsőn is, nem is találkoztunk, és tüdőgyulladása lett, én meg elmentem síelni. Olaszországba. És este ott olvasgattam a faházban az emeletes ágyon (egyébként a rendszergazdával és a mostani főnökömmel voltam egy szobában, akiről akkor még nem tudtam, hogy mostanra a főnököm lesz), és a szomszédos nappaliban, amit egy nem egészen a mennyezetig érő fal választott el tőlem, italoztak, meg sztorizgattak a többiek, és egyszer csak hallom, hogy valaki önelégülten kijelenti, hogy a nők hülyék, nem tudnak szeretni, egy idő után mindegyik csak sír meg féltékenykedik, pedig a legjobbat kapják, a többiek meg buzgón helyeselnek. És mivel számomra ez a kijelentés kb azzal egyenértékű, mintha valaki azt mondaná, hogy a nők hülyék, amiért soha nincs vele orgazmusuk, pedig ő a legjobb szerető a világon, úgy döntöttem, hogy hazamegyek. És mert nem akartam hisztispicsáskodni meg kellemetlenséget okozni, úgy döntöttem, hogy gyalog megyek haza, elvégre tudom az utat, arra kell menni, amerről jöttünk. Úgyhogy felöltöztem és elindultam a szerpentinen, lábszárközépig ért a hó az úttest mellett, de mindegy volt, mert fűtött az indulat, meg siettem is, elvégre mégiscsak sokszáz kilométerről volt szó. És akkor közben írt időnként nekem sms-t a tüdőgyulladt, én meg időnként visszaírtam (komótosan, szertartásszerű volt, kesztyű levesz, cipzár lehúz, telefon kibányász zsebből, olvas, mosolyog, elfagyott ujjakkal üzenetet prediktíve bevisz), és a hegy teteje felé megkérdezte, hogy mi a bajom, és én visszaírtam, hogy köcsögök, és akkor ő azt írta, hogy de ő szeret, ha ez segít, és én már nem emlékszem, mit válaszoltam, mindenesetre megfordultam, és visszasétáltam a faházba, volt vagy másfél óra lejtmenetben is. Így történt, és nem másképp.)
settenkedve lopakodó 