Hát az van, hogy bizonyos okok miatt (elég rettenetesen hat rám a kialvatlanság, csomó mindent elfelejtek, például a múltkor elvittem a gyereket az apjához, majd öt perc múlva telefonáltak, hogy az ottani ágyát, ami véletlenül éppen nálam volt, elfelejtettem kitenni, én meg mondtam, hogy ja, elfelejtettem berakni a kocsiba, majd hozom. aztán az ötperces út felénél futólag belegondoltam, hogy a fenébe, már megint nem fékeztem be a csomagtartóba lévő babakocsit, ezért zörög. További fél perc múlva eszembe jutott, hogy ja, a babakocsi a garázsban áll, az nem zöröghet, hanem igen, a kiságy csúszkál) szóval bizonyos okok miatt elmentem pszichológushoz, ami igen meglepő tőlem, mert érthető okok miatt nem hiszek bennük. De a barátaim ismernek és ezért elfogultak valamerre, és néha muszáj valami külső nézőpont nekem, hogy korrigáljon a való világ felé, akkor meg meg inkább olyasvalaki legyen, aki beszéli a nyelvemet, még ha fizetni is kell érte.

Az első alkalommal elmondtam, amit gondolok, és erre csak annyit mondott meglepetten, hogy ezen gondolkoznia kell (akkor hozzátettem, hogy legyen szíves, próbálja tranzakcióanalítikusként közelíteni a kérdést, mert én abban hiszek).

Második alkalommal megkérdeztem, hogy akkor neki most mi a véleménye. Bepróbálkozott azzal, hogy szerintem mi a véleménye (ha-ha), és aztán némi gondolkodás után azt mondta, hogy amikor először bementem hozzá, akkor azt gondolta, hogy ezt a lányt mindentől meg kell védeni, és reggelente csicsergő kismadárkák adják fel rám a rokolyámat, de most így két alkalom után úgy gondolja, hogy nekem mindenről tudnom kell az igazat, mert addig nem nyugszom, viszont amit intellektuálisan megértek, arra érzelmileg sem haragszom. Amit nem értek, vagy nem tudok, arra viszont akkor is haragszom, ha érzelmileg nincs okom rá (továbbá jár rajta az agyam, azért nem alszom).

Úgyhogy most az jön, hogy a világon mindent megtudok, amit eddig nem, de mély sajnálatomra nem fogom publikálni a blogomban.

Mennyit lehet leharapni egy marcipán aranyhalból ahhoz, hogy azért még teljesítse a kívánságaimat?

Hát az van, hogy bementem reggel a bőrgyógyászatra a gyermekkel, és a doktornő azt mondja, hogy nem én vagyok az, már így arcról. Kiderült, hogy egy ugyanolyan nevű csaj volt előző nap, és valamiért engem hívtak fel helyette (???), mondjuk gyanús lehetett volna, hogy a telefonban tizedikei látogatásra hivatkoztak tizenegyedikei helyett, meg az is, hogy ennyire hamar megvan a szövettan, de a napokat mindig keverem.

Mindenesetre most a saját eredményemre várhatok csütörtökig, annyira nem aggódom, mert egy kicsi izét szedtek csak le, inkább preventíven, mert rossz helyen volt, ahol irritálódhat, meg megváltozott, de nem is vágtak, csak valami wolframhurkoztak, mindegy, csütörtökön kiderül. A gyerek konkrétan szétszedte a rendelőt, de hagytam, kaptok egy ingyenes vizsgálatot meg wolframhurkozást a jövőben kompenzációképpen, de nem ennek örültem a legjobban.

Mindenesetre, ha a csodálatos gyógyulásom annak köszönhető, hogy valaki megvuduzta a sorsot, akkor legyen szíves, csütörtökig még ne hagyja abba.

Ma felhívott a bőrgyógyász nem túl jó, de nem is a legrosszabb hírrel, holnap személyes megbeszélés, érdekes, hogy az első reakcióm, hogy venni kéne a gyereknek valami plüssállatot. Nem tudom, valahogy most úgy érzem, ezzel nem lesz baj, minden más baj most az életemben, ez egyszerűen már nem fér bele.

…amikor az agyam a kimerültségtől azt mondja, hogy oké, ha gondolkozni nem szabad, akkor most zenét fogunk játszani teljes hangerőn, és ahelyett, hogy valami, a legcsekélyebb mértékben is tolerálható, vagy a helyzethez illő számot választana, már órák óta a girls just wanna have fun megy a fejemben Cindy Laupertől (ugyanolyan bizarr, de tényleg, mint a Touching the Voidban Joe Simpson fejében a Brown Girl in the Ring megy napokig, amikor mászik le a hegyről törött lábbal).

A szemmelverés láthatóan megtette a hatását az eprekre, hol vannak már azok az idők, amikor lélegzetvisszafojtva lestem, hogy mikor nyílik ki az első bimbó (olyan nyolc és fél percig, utána meguntam, és visszamentem dolgozni, ez azért nem az a gyorsasági műfaj), most már konkrétan megszámolni sem tudom, mennyi van belőlük.

A paradicsomos-zöldborsós rész egy kicsit olyan lesz, mint amikor az ember az első kimaradt menstruációja után blogot indít a gyerekéről (ja, tényleg olyat is csináltam), de efelett nagyvonalúan sikoljunk el. balra a borsó, jobbra a paradicsom, és egyébként ezek a növények kvantumokban nőnek, mert az egyik pillanatban kinézek, és semmi, a másik pillanatban meg már egy centivel jár a föld felett. A biológia csodája, meg minden (ámuldozott a városi leány, de csak mert nem kellett hajnalban kelnie répát egyelni).

Az úgy volt, a pszichopatás dolog, hogy a Glória egyszer csak felhívott közvetlen hangnemben, hogy van két ingyenjegye Tankcsapdára a Zöld Pardonba, van-e kedvem nekem hozzá. Mivel gyorsan kapcsolok, szinte azonnal visszakérdeztem oknyomozó riporteri stílusban, hogy ugye az összes többi ismerősének jó a zenei izlése, amit be is ismert, hogy mitagadás, de nincs is ezzel semmi baj.

Azután a négyes-hatos megállójában egy feldúlt Glóriát találtam, aki amúgy egyéb tekintetben nem különbözött a másodfél évvel ezelőtti önmagától. Feldúltságát azzal indokolta, hogy ő abba a sorba ugyan be nem áll, továbbá félre is vezették, mert esküszik (megesküszöm neked, lucia), hogy a honlapon az állt, hatkor kezdődik a koncert, a jegyen viszont már nyolcas kezdés szerepelt. Az állítása mellett szóló érv az, hogy neki emlékeim szerint van vagy négy diplomája, melyek közül több konkrétan arról szól, hogy képes az értő olvasásra, akár az anyanyelvén, akár más nyelveken, ellene viszont az, hogy én valahonnan tudtam, miszerint hattól csak a Magor és a Hangtapasz nevű zenei formációk játszanak, a Tankcsapda nyolckor kezd (így utólag megnézve, a ZP oldalán tényleg csak a hatos kezdés szerepel, a többi insider infót a TCS hírek menüpontjából szereztem). Mindenesetre ösztönből elkormányoztam a Glórit az első alkoholos italokat is felszolgáló vendéglátói egységhez, ahol miután többször leszólta a rózsaszín slim cigimet továbbá a párválasztási szokásaimat, illetve elfogyasztott két sört, majd megállapította, hogy egyes fiúk nem csak szín- de szabásmintatévesztők is, kissé lecsillapodott, és innentől töretlen optimizmussal reménykedtünk abban, hogy az a sok ember csak a Magort akarta meghallgatni, utána távoznak, és a ZP-ben csak mi ketten leszünk, meg a zenekar, akik két órán keresztül játsszák a három kedvenc számunkat, majd meghívnak sörre.

Valmikor a másfeledik sörünk környékén szóba került, ami a szívét nyomta, hogy

Igazából csak azt akartam mintegy mellékesen megírni, hogy csináltam címlapot a freeblognak, de hogy ez itt ne magában árválkodjék, végiggondoltam, hogy mi volt még érdekes mostanában.

Az egyik az sms, amit ma kaptam, hogy “B. elfogadta a lánykérésünket, és a gyűrű is nagyon tetszik neki, amit választottunk”, és ez nem királyi többes, hanem büszke vagyok magamra (az oltár elé asszem, azért nem fogok én is melléjük állni). Viszont cserébe egy válást is letervhivatalkodtam mostanában, tiszta jin és jang, amit csinálok, kérdés, honnan veszem a bátorságot, hogy mások magánéletébe beleszóljak, de ha egyszer nem hagyják, hogy ne.

A másik nagyon aranyos volt, két hete a mekis srác, aki kihozta a sokáig készülő szendvicsemet, megkérdezte, mit olvasok, megmondtam, mire tájékoztatott, hogy ő mostanában Pratchettet olvas, én meg rávágtam, hogy ja, azt én fordítani szoktam. Szerintem azóta is azt hiszi, hogy kamuztam, mindenesetre visszament a pult mögé, úgyhogy nyugodtan olvashattam tovább, szerintem ezentúl udvariaskodás helyett rögtön ezzel fogok nyitni, ha valaki beszélgetni szeretne velem.

A többi meg szintén mind szép és jó.

Aztán

Most azért egy kicsit megijedtem, amikor Vivnek egyetlen randi után (nem, nem mi randiztunk, ott kő kövön nem maradna) már az esküvőjét terveztem (lássuk be, neki van hajlama az ilyesmire, mármint mindig férjhez megy véletlenül), hogy én is ilyen közhelyes, konzervatív, jobbos vénlány leszek lassan (mentségemre szóljon, hogy legfőképp a nászajándék miatt hoztam szóba a dolgot, azt nem árt időben egyeztetni, a harrypotteres rózsaszín plüss kézibilincseket szerintem elég nagy határidővel szállítják ki). Utána viszont, amikor az esküvőnél jóval részletesebben megterveztük a leánybúcsút, különös tekintettel arra, hogy melyikünk kinek a kockás hasáról szeretné lenyalni a sót a tekilához, és hogy melyik fiúkommentelőimet fogjuk felkérni chippendale-nek, akkor egy kicsit megnyugodtam, hogy talán mégsem a konzervatív a legjobb szó rám.

Szeretném rögzíteni, hogy én azért nem ilyen lány vagyok.

Az év egyébként az asszertivitás jegyében indult, lealkudtam a lakbéremből, és visszautasítottam azokat a munkákat, amiket csak a napi nyolc órám mellé tudtam volna bevállalni, nem tudom, mikorra.

Na szóval, a karácsonyi ünnepségek errefelé már múlt pénteken elkezdődtek, amikor mr.a megmentett egy estére az orrvérzésig munkától.

Az úgy volt, hogy akkoriban már töprengeni kezdtem, hogy kacsát (kacsamájat?) süssek majd ünnepi célból, vagy bélszínt, és bár ezt a belső vívódásomat nem osztottam meg vele, de azt hiszem, kiszámítható lány vagyok, mert egyrészt a kezembe nyomott egy mívesen becsomagolt pakkot, hogy ezt kapom huszonnegyedikére, és ez, mint kiderült, egy nagydarab bélszínt tartalmazott, másrészt útbaejtette a Wasabit, ahonnan hozott kacsasültet kacsamájjal aznapra, továbbá elhozta a Takent is megnézni, úgyhogy megnéztük, megettük, jól voltunk, majd taxival távozott, hogy dolgozhasson, meg én is dolgozzak, remek hétköznapi este volt, de tényleg soha jobbat (oké, ha van az univerzumnak ötlete jobbra, akkor azért meglephet).

Utána négy napig dolgoztam koppanásig és még azon is túl, hajnali fekvésekkel és kelésekkel, mondjuk a negyedik napon a munka egy részét kocsmában töltöttem csokoládéhab mellett, gyerek nélkül, ami eleve ünnep (Mucinak üzenem, ha hirtelen megtanulna olvasni, hogy az ébrenléti ideje 90%-át továbbra is szívesen töltöm vau-vau jaj-jajjal, de néha nekem is kell egyedül szerelnem, meg ilyenek, ahogy ő szokott).

Szerdán fogadtam otthonomban a szüleimet és az öcsémet, borzalmasan izgultam, sikerül-e a főzés. Kacsasültet csináltam kacsamájjal Nemisbéka & Buday Péter módra (ugyanis a Buday receptet azért egyeztettem még két éve nemisbékával szóban, az a biztos, mesterszakács ide vagy oda), mondom, hogy kiszámítható lány vagyok, meg mellé lett sültkrumpli kukoricás rizzsel, továbbá tarte tatin, és egyedül a sültkrumplival nem voltam tökéletesen elégedett, a többi nagyon jó lett.

Azután jött este az L., aki nemes egyszerűséggel ezt hozta nekem:

Azt hiszem, nem kell ragoznom, mit éreztem. Tőlem ő ugyanezt kapott, csak eggyel kisebben, mert amikor én voltam a boltban, csak az volt (amúgy szerintem a sugarshop forgalmának elég nagy százalékát mi bonyolítjuk, legalábbis én szinte mindenkinek onnan (is) vásároltam be, és az L. is, puszi nekik, de mi is megérdemeljük). Illetve a gyereknek hozott egy FP Cookie Monstert, amit alig akart odaadni, de nem csodálom, én is nagyon örültem, hogy a gyerek egyelőre tart tőle, úgyhogy én játszhatok vele. Nem beszélve a három csomag szaloncukorról (csak annyit kértem, hogy hozzon egy jelképes mennyiségű piros, lehetőleg zselés példányt, mert elfelejtettem venni, de úgy tűnik, vérszemet kapott). Azután miközben megbeszéltük az élet dolgait, hálistennek a szakácsművészetemre is pozitív megjegyzéseket tett, még a sütiből is evett, meg minden (bár utána lenyomott még egy fél zacskó kölesgolyót, és azt is dicsérte, úgyhogy szerintem egy kicsit éhes lehetett, én mindenesetre örültem, hogy van, aki értékeli, hogy a gyereknek a jobbik fajta kölesgolyót veszem).

Ma meg elvittem a kölköt az apai nagymamájához, aki egy tündér, és soha nem tudom, mit kapjon tőlem, mert egyszerűen nem tudom, viszont most beugrottam egy bioboltba neki mindenféle exkluzív finomságért, és örült, én meg annak örültem, hogy ő. Amúgy tőle a legeslegjobb dolgokat ünnepen kívül, mintegy mellékesen kapom, nem mintha a “hivatalos” ajándékoknak nem örülnék, de tavaly például egy botmixert nyomott a kezembe, ami többször megmentette az életemet, idén meg vett a gyereknek csak úgyba overált, rendes sapkát, meg egy olyan kabátot, ami puha is és meleg is, nagyon boldog voltam.

Este meg kibontottam végre a csomagokat, és a kisebbik, általam blogírásilag méltánytalanul elhanyagolt pakkban ez volt:

Igazi mikroszkóp, tizenkét éves korom nagy vágya, nem mintha azóta nem akartam volna, csak olyan tizennégy évesen letettem róla azzal, hogy ilyen csak iskoláknak lehet. 20x-1280x-os nagyítást tud, össze lehet kötni a számítógéppel, és ami a legjobb, mellékeltek hozzá légylábat! Meg más mintákat is, de ez a legaranyosabb, és dexteres üveglapok is vannak hozzá, nagyon nagy kúlság az egész.

A nagyobbik pakkban meg nem távcsöves puska volt, mint arra mr.a tippelt, hanem ez, la:

Egy igazi csillagászati távcső, és most már értem a megjegyzést, hogy az ajándékozó személy nem tudta, a kicsi, vagy a nagy dolgokat szeretem-e igazán. Ezt még meg kell tanulnom, a távcsövet, és valószínűleg majd inkább akkor lesz érdemes megtanulnom, ha látszik az ég. Egyelőre csak egy kilométerekre lévő ház ablakán sikerült benéznem vele, azt is csak segítséggel. Szerencsére van hozzá CD meg térkép meg minden.

Szóval rettenetesen jó a karácsony a körülményekhez képest, de üzenem a mindenkinek, hogy én igazából egy szaloncukornak is örülök ám (nem kell egy zacskónyi sem, meg semmi), és nem csak úgy lehet velem barátkozni, hogy drága holmikkal halmoznak el, bár tagadhatatlanul megvan ennek is a szépsége.

És hasonlóan boldog karácsonyt mindenkinek, köszönöm az összes kommenteket, és most megyek dolgozni távcsövet olvasni.

És ez még messze nem minden.

Hétvégén több levelet (és két telefont) kaptam, hogy akkor milyen volt az Avatar, úgyhogy inkább ide leírom, mert nincs nekem ennyire időm (és ez nem díváskodás, vasárnap hajnali kettőkor, ma hajnali ötkor végeztem a munkával, a tanulság annyi, hogy ha szerintem napi x karaktert tudok fordítani, amellé biztos be lehet zsúfolni még egyszer x-et, ha igazán akarom (vagyis a megrendelő)).

Szóval a történetéért az Avatar megkapja tőlem a Nem Volt Olyan Gagyi, Mint Amire Számítottam díjat, ami nem azt jelenti, hogy nem volt gagyi (végtelenül klisés, kiszámítható, néhol erőltetett, logikai bakikkal, ráadásul a szerelmi szál, amire az egésznek épülnie kellett volna, borzalmasan hiteltelenre sikerült), de végig lekötötte a figyelmet, nem ásítoztam.

A látvány (szinte) mindenért kárpótolt, az apró kis részletek, a tökéletes mimika, a látványos jelenetek, semennyire nem volt rajzfilm-érzésem, a látványért fogom ismét megnézni a filmet.

A szinkront igazán elfelejthetnék már itthon (vagy legalább ne ez legyen az alapértelmezett), nagyon nem tetszettek a hangok, miután hallottam az eredeti színészekét, a fordítás pedig rettenetes volt. Na jó, abból a szempontból nem volt rettenetes, hogy durva félrefordítás nem volt benne, csak elég sok olyasmi, amit mi magyarul másképp mondunk, hiába helyes szótárilag a szöveg, viszont ami teljesen földhözvágta, az az erőltetett, jópofizó műszleng, amit az életben senki, de senki nem használ, különösen nem kemény katonák hivatalos eligazításon, vagy tudósok, vagy bárki. És ezt nem lehet az időhiányra fogni. Ráadásul amikor a navi főszereplő a saját nyelvén beszél, annak a feliratát is benszülöttesítette (nyelvtanilag hibásra csinálta) a fordító. Ezt így hogy? (Értem egyébként, hogy ezt a filmet pont nem lehet feliratozni a 3D miatt, de akkor legalább lektorálja valaki a fordítást).

Mindent összevetve tetszett annyira a film (a tényleg varázslatos látvány miatt), hogy alkalomadtán még egyszer megnézzem, de többet is ki lehetett volna belőle hozni.

Még annyi megjegyzésem van, hogy engem mindig irritál egy kicsit, amikor a földönkívüliek antropomorfak, nagyjából tök olyanok mint az emberek, egészen olyan apró részletekig, mint a fogak és a nyelv megléte, hangszálak, lábujjköröm. Nagyon, nagyon pici az esélye, hogy amennyiben más bolygókon is “élet” fejlődik ki, az a miénkhez hasonló legyen, a genetikája biztosan egészen más lesz (már amennyiben egyáltalán DNS-alapú), valószínűleg másfajta érzékszervekkel (esetleg olyanokkal, amik általunk érzékelni képtelen ingerekre van kiélezve), és nagy valószínűséggel fel sem ismerjük majd elsőre, hogy az adott izé él vagy intelligens. Ugyanakkor persze értem, hogy sokkal kevésbé hiteles, ha egy ember a fény különös elrendeződésébe, vagy egy kupac kadmiumba szeret bele, szóval oké a művészi szabadságnak.

Szóval ami még nagyon jó volt, mr.a-tól kaptam egy dedikált Napirajz 3-at, és ugye Grafitembernél a dedikáció azt jelenti, hogy belerajzolt minket a Mucival a könyvbe, mr.a állítása szerint nagyjából 1 perc 35 másodperc alatt (ezt hogy csinálja vajon?). Továbbá a koponyák is képbe kerültek. Csak az az egy bánatom van, hogy nincs oldalszámozva a könyv, így kénytelen leszek bekönyvjelzőzni az uruk-haios darabot.

Az egyik, amit muszáj ide is leírnom, hogy olyan 1-2 éve írok borzasztó unalmas, csak a történésekről és az álmaimról szóló naplót csak magamnak (don’t ask), és most kerestem valamit, és beleakadtam egy olyan bejegyzésbe tavaszról, hogy azt álmodtam, ősz van és egyedül maradtam a gyerekkel, és felmerült bennem, hogy vicceskedve megkérdezem a gyerek apját, miszerint idén ősszel azért ugye még nem szándékozik elhagyni minket, de aztán inkább nem tettem, mert olyan idétlennek és valószerűtlennek tűnt az egész, ráfogtam a pms-emre. Spooky.

Illetve ma remekjó nap volt, egyrészt VMM még a listázásomkor felajánlott egy újszerű állapotban lévő, kihasználatlan babacsúszdát, amiért most mentünk el Mucistul, és a tegnap esti mélypont után (egyszerre sajnáltam magam azért, hogy megcsaltak, egyedülálló anyává tettek, hideg van, magas a villany- és a fűtésszámla, még a house-okat sem volt időm megnézni és hajnali kettőkor dolgoznom kell) nagyon jól esett otthonos környezetben beszélgetni, pedig csak egy olyan húsz percre terveztem beugrani, de pofátlanul maradtam 2+ órát, és kicsit reménykedtem, hogy örökbefogadnak. A gyermek is jól érezte magát, feldúlhatott a maga visszafogott módján egy teljesen ismeretlen lakást, meg minden. Ráadásul egy babaszámítógépet is kapott kipróbálásra.

Utána hazafelé beugrottam a Delta Visionbe (a pratchettes kiadó), ahova valaki küldött nekem és a Mucinak egy képeslapot 5000 forinttal, agyam eldobom, név se a borítékon, se a lapon, nagyon szépen köszönjük.

Illetve az egyik kiadótól kaptam még ma két könyvet is, igaz, munka miatt (az általam fordított cucc előző két kötete), de akkor is jó könyvet kapni, szeretjük az ilyet. Szóval ez a mai nap vagy olyan dolgokat kapós a vízöntő aszcendensű ikreknek (ebbe Mucinak is sikerült beletrafálnia), vagy azt akarja üzenni az univerzum, hogy bár a nagy dolgokat nem tudja megadni, azért megpróbál kárpótolni valahogy. Majd kiderül.

Időközben valamelyest rendeződni látszódnak a diplomáciai viszonyok (hálistennek). Élő tudósításunkat hallották a hullámvasútról.

De igazából nem ezért írok, hanem mert találtam egy pendrive-ot a Ferenc körúton, amit tök szívesen visszaszolgáltatnék a tulajdonosának. Kisgyerekes képek vannak rajta (Veronikáról, bár nem tudom, hogy az összes kisgyerek ugyanaz-e, ilyen 0-2 éves koriak), meg utazósak (Sopron, Erdősmárok, Luxemburg), meg egy csomó gyógyszerészeti jegyzet, stb. A gyökérkönyvtárban képek Saci, Saci2 és Saci 3 néven egy lányról. És tudom, hogy kicsi az esélye, de ha valaki ismer egy Saci nevű (?) gyógyszerésztanulót (?) Veronika nevű kisgyerekkel, pingessen már ide.

Update: jobban átnéztem, és lehet, hogy Dr. Nikolics Máriát kellene megtalálnom. Az egyetemen keresztül szerintem most reménytelen, ötlet?

Nincsen énnekem igazából sok időm semmire, mert a munka, de azért a hétfőre átrakott kedden elmentem a kocsmába.

A kocsma ezúttal is Pest belvárosában volt, ahova születni kell. Későn szembesültem azzal, hogy a Kossuth Lajos utca le van zárva, a rakpart le van zárva, a Dunához száz méternél közelebb lévő közlekedési lámpák nem működnek, és természetesen a Szabadság híd (környékestül) is le van még mindig zárva (három éve? négy?), továbbá mindenhol kocsisorok, és logikátlan irányban egyirányú utcák. Nekem meg egészen a Deákig el kellett volna jutnom, ehelyett olyan egy órát keringtem a Ferenciek tere környékén (este nyolckor!) majd feladtam, letettem a kocsit, és felindultan elgyalogoltam a kocsmáig.

A kocsmában igazából nem emlékszem, hogy mi volt, azt leszámítva, hogy a zombi-e vajon az új vámpír (nem, mert a zombi nem szexis fajta, mint arra Anngel rávilágított), azután alie és agnus visszakísértek az autónkhoz, illetve egy láthatóan ittas fiatalember is hozzánk csapódott, aki egy szót sem szólt, de érdeklődéssel hallgatta, ahogy a nagymamáinkról és várható örökségeinkről beszélgetünk, mindezt a Kazinczy utcától majdnem az Astoriáig, majd agnus lerázta.

Hazafelé egyébként csak egy olyan tíz percet keringtünk a Nyugati tájékán, de azokat a köröket alie-vel már megtettük egyszer, úgyhogy nem volt bennünk félsz. A Bajcsyról gyakorlatilag a lehetetlenséggel határos elmenni a Margithíd felé, pedig én benszülött vagyok, de figyelmeztető táblák nincsenek, sávok jelezve nincsenek, balra kanyarodás nincsen, csak szigorú, egyirányú utcák vannak, és a zord éjszaka. Kénytelen leszek keresni valami igen vonzó budai kocsmát, és átcsábítani oda mindenkit (esetleg csinálhatnék egy kocsmát, vagy nem tudom).

Meg még csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy amikor