Ez az egész idei év gyanús, de a tegnapi nap valami csúcs volt, este a műfordító-listán ott meredtünk írásban döbbenten egymásra, hogy jé, ebben a hónapban kaptunk gyerektartást (oké, három jogosult közül csak egyvalaki, és csak részösszeget, de az is sokkal jobb, mint eddig), megkérték a kezünket (szintén), fizettek a kiadók, nem fogad el a fogorvos pénzt, kellemes apróságok történnek, illetve olyan dolgok, amikről nem akarunk beszélni, de jók, ezt most így hogy?

És ezzel kapcsolatban mondanám, hogy az újévi kívánságom (az utolsó, nem a HG) tegnap határozottan, hogy is mondjam, szárba látszott szökkenni, pedig olyan június környékére tippeltem volna sokkal több szenvedés árán, szóval kérek sok drukkot, akinek éppen kedve van drukkolni (elég csendben és fejben, nem muszáj explicit), attól, hogy ne haljon el a dolog csírájában, cserébe idén nagyon jó leszek (és például nem pusztítom el a világot, meg az otthonszülésről sem írok több posztot).

Gondolkoztam azon, hogy blogelsötétítéssel tiltakozzak a szólásszabadság rút halála miatt, de egyrészt eddig is olyan szépen kimaradt ebből a blogból a politika, másrészt mivel is harcolhatnék a szólásszabadság mellett stílusosabban, mint posztolással (ami azzal jár, hogy kényszerposztolnom kell ma még, jaj nekem), harmadrészt meg, de ezt csak nagyon halkan merem megjegyezni, szerintem nem eszik ám olyan forrón a kását (egyébként végigolvasta még rajtam kívül bárki a médiatörvényt?).

Illetve felmerült bennem egy érdekes erkölcsfilozófiai kérdés is: az ugye tiszta és egyértelmű mindenki számára, hogy az állami gondozás sokkal rosszabb egy gyerek számára, mint a családban nevelkedés (átlagban -10+ IQpont, szignifikánsabban magasabb bűnözésre való hajlam, kötődési zavarok, a szubjektív tényezőkről nem is beszélve). Kimenne-e Ön tiltakozni egy olyan törvény ellen, hogy ezentúl ne fogadhasson örökbe senki, ha konkrétan tudná az ott tiltakozók 10-25 százalékáról, hogy gyakorló pedofil?

Azt imádom egyébként a(z ex-)pszichológusomban, hogy nem csak felhív, hogy holnap ugye kávézunk, hanem rögtön egyeztetjük is, hogy konkrétan milyen témákról fogunk beszélgetni, konkrétan hány percben, és mit fog mondani ő, és mit fogok mondani én előreláthatólag*. A normalitás nem a mi világunk.

Olyan szép lenne, ha minden így menne az életben.

* Erre részben azért van szükség, hogy ne vágjak közbe valamilyen témában a felénél azzal, hogy ez szerintem így hülyeség.

Idénről igazából nem tudnék koherens összefoglalót csinálni, mert életem egyik legrosszabb éve volt, ugyanakkor minden arannyá változott, amihez nyúltam, illetve most december utolsó két hetében az is kiderült, egy olyan információáramlás következtében, amit csak az Univerzum magyarázkodásának tudok tekinteni, hogy ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy én szerettem volna, ha alakulnak, akkor most olyan helyen lennék, ahol mostanában nagyon rossz dolgok fognak történni. Ugyanakkor üzenném az Univerzumnak, hogy én szeretném elkövetni a saját hibáimat, és nem örülök, ha akaratom ellenére megment magamtól vagy ilyesmi (elképzelem, ahogy az Univerzum most azt írja a blogjába, hogy már nem tudom, mit csinálhatnék még, a  lelkemet is kiteszem, én csak neki akarok jót, de mi a hála? folyton csak panaszkodik rólam mindenféle idegeneknek az interneten. Elképzelhető, hogy el kellene mennünk az Univerzummal párterápiára, lehet, hogy csak kommunikációs problémáink vannak. Úgy érzem, sokat dobna például a viszonyunkon egy kis reflective listening).

Szóval szakma, gyerek, pénz, kreativitás és ismeretségek terén nagyon jól alakult minden, még téli gumim is van már, ugyanakkor aludni egyszerűen nem tudok még mindig (2010, amikor nem aludtam), és ha van éppen öt percem, akkor sylviaplathozok, szerencsére nincs nagyon. Meg a kraft is kiment belőlem valahogyan, különösebb beleélés nélkül csinálom a dolgokat, ami munkailag nagyon hasznos, a magánéletet viszont így nem igazán lehet, bár meghökkentő módon a visszajelzések szerint aránylag vonzó hozzáállás (az unottságával hódított, vagy mi).

Mindenesetre az Univerzum megszívta, mert az ilyen hozzáállással belőlem csak meglehetősen nagy mértékű dacot lehet kiváltani, úgyhogy jövőre igenis minden úgy lesz, ahogy én akarom, és a keretes szerkezet végett most az egyik legjobb Community-részből idéznék:

Q: Prop guns? What do you have in mind?
A: A little demonstration on the dangers of trying to educate me. They are about to get a real lesson on the fact that Jeff Winger never learns.

Itthon az a jó, hogy a hideg + a porhó azt csinálja, hogy a hold fényétől milliónyi apró kis csillagként ragyognak benne a jégkristályok, nagyon giccses. Nappal még giccsesebb, mert akkor ráadásul színesen csillognak.

A városban meg az a jó, hogy bár latyakos, de 50%-os leárazás van a Mangóban és a Promodban.

Ma megvettem az egyik repülőjegyet, megvették nekem a másikat, beiratkoztam svédre, és akkor még csak januárnál tartunk, és erről az jutott eszembe, hogy nekem végül is mindig minden sikerül, amit akarok, és ami nem sikerül, arról utólag kiderül, hogy mennyire jól jártam a nem sikerüléssel (ezt most már komolyan kinyomtatom és kiteszem a falamra, pillanatnyilag a how fortunate you might feel / how fortunate you might be rész a releváns), ami után persze természetesen nem az a gondolat következett a fejemben, hogy legyek hálás a sorsnak (az Univerzumnak), hanem az, hogy ha már a kisujját nyújtja, akkor akár az egész karját is megpályázhatom, vesztenivalóm nincsen pillanatnyilag.

Úgyhogy amennyiben jövőre kárpótolni szeretne bármiért, akkor az eddig megbeszélteken felül szeretnék még egy vezeték nélküli botporszívót a lépcsőkhöz (soha nem értettem, amikor valaki arra nyafog, hogy a háztartási eszköz az gáz ajándék, én imádom a praktikusabb háztartási eszközöket, rengeteg időt és nyűgöt megtakarítanak az embernek), meg ha már itt tartunk, egy saját házat saját lépcsővel és vagy tölgyfa- vagy vörös/inox konyhabútorral, továbbá nagy kerttel, amiben van patak és málna és cseresznyefa, szederfa és paradicsom, meg kovácsoltvas hintaágy, fa gyerekvár és perzsaszőnyeg mozaikból, madárfürdővel.

És azonkívül szeretnék egy ilyen teáskészletet és sokat utazni, és nem csak munkából, hanem megnézni az Aral-tót és a kihalt szibériai városokat és a Socotra-szigetet, Izlandot, és eljutni Svédországba és Finnországba nyáron, Floridába vagy Kaliforniába vagy Nevadába (Las Vegas! sivatag! gleccsertó! kísérleti atomrobbantások!) télen, és mindezek mellett legfeljebb fél év alatt befejezni a könyvemet.

És van még egy csomó kütyü, amit szeretnék, meg hogy a Promod és a Mango támogasson reklámért cserébe, de a Culinarist sem utasítanám csípőből vissza, és hogy ismerkedjek meg érdekes emberekkel, akiket megölhetek akiket utána a legszívesebben megölnék akik kellemes emlékeket hagynak bennem.

Ja, és ha már merjünk nagyot kívánni, akkor egészséges hármasikreket az Életem Szerelmétől, akiket lehetőleg egy béranya hord ki, és akik természetesen mind fiúk, így a nevükön sem kellene sokat töprengenem, az elsőszülött neve predesztinálná őket arra, hogy Hananja, Misael és Azarja legyenek, akik tízszer különbek levének az ország minden tudósánál és varázslójánál.

Ja, és szeretnék egy narancssárga zseníliasálat is.

Az expszichológusom (nem, nem járunk, vagy ilyesmi) megdicsért, hogy milyen jól nézek ki, mire mondtam, hogy igen, az a rossz, hogy én vagy boldog vagyok, vagy jól nézek ki, amiben az a klassz, hogy vagy boldog vagyok, vagy jól nézek ki, ha más nincs is, mire megdicsért azért is, hogy mindenben észreveszem a jót.

És ezért nem fogja elhinni nekem soha, hogy depressziós vagyok, mert mindig olyan kedves dolgokat mond, hogy rögtön jókedvem lesz tőle, pedig most direkt előre gyúrtam a klasszikus tünetekkel.

Illetve mivel most már rengetegen kattintanak naponta a superglue-s bejegyzésre, pl. a Totalcarról is (??), és nem akarok senkit kétségek között hagyni, megerősíteném, hogy nem kaptam ciánmérgezést, a sebem gyönyörű heggel gyógyult (pedig csúnya volt, V-alakú, nagyjából másfél centis szárakkal, és középen elég mély). A ragasztó a harmadik napon leesett, a sebszélek addigra összeforrtak, az egyetlen (de nem komoly) hátránya az volt az akciónak, hogy a ragasztó lejövetele után azon a részen, ahol rajta volt, “ázott” jellegűnek tűnt a bőröm, ami fél nap alatt elmúlt.

Nem szoktam ilyenekben részt venni, de most Dr. Morcztól kaptam egy kreatívblogger-díjat (már olyan tíz napja, elnézést, de a vaddisznók az adott pillanatban fontosabbnak tűntek, nem tudok erre magyarázatot adni), és egyrészt a felajánló személyére való tekintettel, másrészt meg azért, hogy linkelhessek olyanokat, akik esetleg örülnek neki (vagy ezzel rá lehet venni őket, hogy írjanak), mégis muszáj.

Így néz ki a dolog:

És ezek a szabályok:

1. Köszönd meg annak, akitől kaptad.
2. Tedd ki a logót a blogra.
3. Linkeld be, akitől kaptad.
4. Add tovább további 7 bloggernek.
5. Linkeld be őket.
6. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket.
7. Árulj el magadról 7 dolgot.

A kettest és a hatost kihagyom (csak észreveszik), ami az egyest illeti, köszönöm, a hét dolog pedig:

1. Nem szeretek vágott virágot kapni és élőfenyőt sem veszek karácsonyra, amit gyönyörűen meg is tudok ideologizálni (az ember úgyis annyit árt másoknak akaratlanul is az élete során, akkor legalább élőlényeket ne öljünk le pusztán azért, hogy gyönyörködhessünk abban, ahogy haldoklanak), és utálom a forgalmat akadályozó tilosban parkolókat is, de az egyik legromantikusabb dolog életemben az volt, amikor az első komolyabb pasim a 19. születésnapomon jött értem autóval, hogy elvigyen valami puccos helyre vacsorázni (ahol tök bunkó volt a pincér velünk, és ezen vinnyogva nevettünk, amikor úgy gondoltuk, hogy éppen nem hallja), és akkor meglátott egy vasúti töltésen egy csomó pipacsot, és eszébe jutott, hogy mennyire szoktam szeretni a pipacsokat, és valahogy félreállt vészvillogóval az út szélére, és úgy, ahogy volt, öltönyben (jut eszembe, az öltönyt sem szeretem, de neki nagyon jól állt) felugrált oda, és szedett egy nagy marékkal, és biztos volt benne, hogy mire átadja, már a fele lehullik, ehelyett két hétig bírták, ezt azóta sem értem.

(A másik legromantikusabb szülinapi ajándékom az volt, amikor az akkori pasim elvitt a planetáriumba, és megmutatta a Vénusz-átvonulást a nap előtt (azóta is meg vagyok róla győződve, hogy az egészet ő intézte, direkt nekem), de ebben nem voltak szabálysértések).

2. Egyáltalán nem (csak) azokat olvasom, akik oldalra ki vannak linkelve, csak lusta vagyok sablonozni, és amúgy is túl hosszú lenne a lista, úgyhogy az RSS-olvasóból kattintgatok mindig. Egy sötétben bujkáló stalker vagyok online.

3. Van az a rosszálom-fajta, amikor az embert kergetik, és mindig újra felbukkan az üldöző. Ezek az álmok nálam mindig úgy érnek véget, hogy amikor már nem bírok menekülni, szembefordulok a zombival/szörnyeteggel/kígyóval, és azt mondom, hogy beszéljük meg inkább, mire először döbbenten néz, utána vagy elkullog, vagy tényleg megbeszéljük, mindenki boldog. Don’t try this at home, a való életben a zombiknak nagyon korlátozottak a kommunikációs képességei és késztetései*.

4. Mindig rettegek és rosszul vagyok a repülőn, ezen sem az alkohol, sem a daedalon nem segít, annak ellenére, hogy több százezer kilométert repültem már életemben (ez szerintem teljesen ép pszichére vall, azért nem embernek való dolog tízezer méter magasan lenni a levegőben egy túlnyomásos, zsúfolt fémdobozban. és ott van az a szag is). A repülőtereket viszont imádom.

5. Kábé tizenhat éves koromtól tizenhét éves koromig meg voltam győződve róla, hogy eláll a fülem, ezért ráfésültem a hajamat, és rettegtem, hogy valaki észreveszi. Utána elmúlt. Magyarázatot nem tudok adni, lehet, hogy átmenetileg tényleg elállt. Vagy most hitegetem magam azzal, hogy nem.

6. Nekem minden kívánságom teljesül, csak nem akkor és nem úgy, mert az Univerzum ragaszkodik a betű szerinti értelmezéshez. De pl. mostanában is volt két eset, az egyik, hogy mindig is úgy képzeltem el azt, amikor gyerekem lesz, hogy a gyerek ott sétál kettőnk között (az apjával), és fogjuk a kezét, ő meg néha vigyorogva hintáztatja magát (igen, nem az éjszakai büfiztetésről meg a büdöslábú kamaszkorról álmodoztam), és ez minden értelemben lehetetlennek tűnt, mert nem szoktunk együtt sétálni soha, erre a múltkor összefutottunk az erdőben, és a gyerek kapva kapott az alkalmon, és pont ezt csinálta.

A másik az volt, hogy én mindig olyasvalakivel szerettem volna megöregedni, aki fiatalon találkozott velem, és ezért tud olyat mondani, hogy mindig olyannak lát / soha nem felejti azt a pillanatot, amikor először bla-bla. Erre valamelyik telefonálásunkkor mostanában az L. mondott valamit, hogy emlékszik az első randinkra, amikor egy hosszú, piros ruhát viseltem, és tök jól néztem ki, és ez nagyon megmaradt benne. És igen, valóban, mindketten meg fogunk öregedni, és nagyjából egyszerre, szóval kösz, Univerzum (not). De még egy csomó ilyen van.

7. Nagyjából olyan 23 éves koromig nem ittam és nem dohányoztam (fontosabb dolgaim voltak, na).

És nekik adom tovább (nagyrészt a statisztikámból válogatva a linkelők közül kisrészt alie és Viv a keretes szerkezet végett, ábécésorrendben): alie, cinty, csipkepitty, Henriette Houdini, marosffy, vaszilisza, Viv plusz egy bónusz (vö. árulj el magadról hét dalt, az A-listában úgyis biztos lesz olyan, aki nem rezeg rá a dologra).

* szép lett volna, ha a zombi is k-valkezdődik, de a kombi az más, bár az is behelyettesíthető a mondatba.

Tegnap átjött az L., hogy megsétáltasson, vagy megsétáltassam, mindegy, mert a héten vagy ő nem ért rá, vagy én nem, vagy ráértünk, de egyikünknek sem volt kedve társaságba menni, viszont ő azért elment, én meg vettem egy plüsselefántot. Szóval átjött sétálni, amit azzal indokolt, hogy nem volt kedve senkivel beszélni, én meg az inkoherenciájára való tekintettel mintegy mellékesen megjegyeztem, hogy amennyiben azért akarna a vadonba vinni, mert megsajnált, és egyszer s mindenkorra véget akar vetni a szenvedéseimnek, jobb, ha tudja, hogy van nálam paprikaspré. Ebben maradtunk, a svájci bicskáról nem szóltam, egy nő soha ne adja ki magát teljesen.

A vaddisznókat először a séta olyan tizenötödik percében hoztam szóba, amikor szintén mintegy mellékesen megjegyeztem, hogy arra ne menjünk, mert arra vaddisznók vannak. Valamivel később, miután végigmondtuk a monológjainkat, az egyértelműség kedvéért újból szóba hoztam, hogy nem vicceltem, amikor a vaddisznókat említettem, amit az L. azzal nyugtázott, hogy nem gondolta ám, hogy viccelek. Azután szép lassan beszéd közben elfogytak a lámpák, és mondtam, hogy én nem szívesen megyek ám be a sötétbe, tudod, a vaddisznók miatt, mire az L. férfiasan azt felelte, hogy egyet se féljek, majd világít a telefonjával, de ő le akarja nézni a várost valahonnan (this city is afraid of me, I have seen its true face), én meg tudom, hogy mikor nem szabad megrendíteni a férfiakat férfiasságuk tudatában, és hogy ennek érdekében még az testi épségünket is érdemes kockáztatni, úgyhogy továbbmentünk.

Ezek után a csacsogásunk egy kissé szaggatottá vált, mert olyanokat vetettem közbe a témától függetlenül, hogy azért ha azt látja, hogy hirtelen a zsebem felé nyúlok, takarja el az arcát, mert stresszes körülmények között nem célzok olyan pontosan, meg ilyenek, de az L. továbbra is maszkulin jelleggel eltökélt maradt. Még akkor is határozottan és megalkuvásmentes hangon szólalt meg, amikor meghallottuk a kis vaddisznók visítását a közelben, és nagyon férfiasan azt mondta, hogy az éjszaka legyen a vadaké, majd sarkon fordultunk, és olyan tempóban, ami még éppen nem csorbította a méltóságunkat, elhagytuk a környéket.

Azért pár órával később, amikor visszaértünk a kocsihoz, mindketten katartikus állapotban voltunk szellemileg, néha kell ilyen is, vaddisznók ide vagy oda.

Mióta az xkcd családi betegségek miatt szórványosabb, azóta a másik fekete-fehér, egyedi hangulatú kedvenc stripem, a softer world próbál a kedvemre tenni, és sikerül is neki.

I promise, I’m going to seem to do right by you.

Vannak ilyen mindenféle kínai, nigériai meg kelta, stb. mondások és tanítómesék arról, hogy mennyire vigyázni kell a kívánságok megfogalmazásával, meg azzal is, hogy mit kíván az ember, mikor és hogyan. És baromira igaz az összes, én legalábbis mindig megkapom, amit akarok, csak nem akkor és nem úgy.

Volt például az a dolog, hogy bennem mindig élt egy kép a leendő gyerekemről, ahogy az apjával együtt sétáltatjuk kétoldalról fogva a kezét, a gyerek meg nevet, és időnként belénk csimpaszkodik és lóbáltatja magát, mindenki boldog. Erre ugye tavaly minden esélyem elmúlt, most viszont nemrég összefutottam a gyerekemmel és az apjával az erdő közepén, és pontosan ezt csináltuk, még fotó is készült róla, és ilyenkor legszívesebben levélbombát küldenék a sorsnak, aki minden bizonnyal önelégülten ül a babérjain, mert ő márpedig teljesítette a szerződést, és a levélbombára az lenne írva, hogy de én képletesen gondoltam.

Utána volt az a párkapcsolati ábrándképem,

Ez meg már egy szólóalbum, és június negyedikén illene linkelnem,  és demagóg és politizálós és tábortűz-zene, amiket mind nem szeretek egyébként, de ilyen az igaz szerelem (melynek tárgya RW), hogy ezt mégis.

Won’t you shed a tear.

Nem tudom miért, de ez azért kedvencebb albumom, mint a Wall, talán mert azt mindenki szereti, ezt meg csak én (meg az L. és Axe, illetve további pár millióan), de a számok ebben is körbeérnek (ha loopba teszi az ember, nem tudni, hol végződik az egyik és következik a másik, az utolsót és az elsőt is beleértve), ugyanakkor nem ez a legnagyobb erénye. Viszont úgy tűnik, a klipek is egymásból következnek.

Nem gondoltam volna, hogy valaha Teodórát fogom linkelni, de ez az ember megismer valakit, kettőt lájkol, aztán vége azért ott van.

Igazából utálom, amikor emberek a blogjukba youtube videókat embeddelnek különösebb magyarázat nélkül, de mostanában megint a Final Cutot hallgatom a kocsimban (szia, Axe), és ezt annyira szeretem. A(z ex-)pszichiáteremnek (akit most tanítok az internet használatára, magam alatt vágom a fát, az első lecke az volt, hogy az ineternetet csak azok írják nagybetűvel, akik félnek tőle) is megmutattam, és csak annyit fűzött hozzá, hogy majd megnézi a dalszöveget, és legközelebb majd referál. Utána már csak az In Treatment első évadát kell végignézetnem vele, hogy összeálljon neki a kép, és beutaljon a sárgaházba, de legalábbis eltiltson a szakmám gyakorlásától.

No one ever disapears, you never hear the sound of the shoes kicking your door.

A matematikus ma elmagyarázta nekem egy elméletét nagy vonalakban, ami a gyakorlatban be is igazolódott, de bizonyíthatatlan az összefüggés (úgy kell elképzelni, mint egy lottó-stratégiát), mire egyrészt azt feleltem neki (gonosz agymosó hangulatban, de ez bejön általában a pasiknak, mondjuk ha kirakom a mellem, az még jobban, de olyan hangulatom éppen nem volt), hogy (a) soha nem fogod megtudni az igazat (az adott kontextusban ez egy jobbhorog), (b) és arra gondoltál-e már, hogy nem az elméleted helyes, hanem a Felsőbb Hatalmak szórakoznak veled, és direkt elhitetik, hogy helyes,mert viccesnek találják (az adott kontextusban ez egy buksisimi), (c) lehet, hogy egyszerűen csak véletlen, merő szerencse kérdése, és nincs igazából ebben a világban ok-okozat vagy rendezettség (az adott kontextusban ez KO), persze bővebben (az adott címen mazochista fizikusok jelentkezését is várom).

Utána azt álmodtam, hogy minden kigyulladt körülöttem, és mivel háromféle porral oltó készüléket is beszereztem korábban, ezért sikerült mindent eloltanom, majd a szintén jelenlévő apám, aki mindeközben ölbe tett kézzel ült, elkezdett morogni, hogy ő tudja, hogy valahol, valamit kihagytam, ami még mindig biztosan ég, ő már ötéves koromban tudta, hogy erre sem vagyok képes (ami nagyon sokat elárul a kapcsolatunkról, a problémamegoldásokhoz való hozzáállásunkról, a felelősségvállaláshoz való hozzáállásunkról, és arról, hogy miért találkozunk mostanában keveset).

Mindezt követően felébredve rájöttem, hogy nekem a büdös életben nem lesz már senkim, és nem azért, mert nincsenek jelentkezők, és nem azért, mert nem vagyok tökéletesen alkalmas egy szeretetteljes, őszinte, romantikus kapcsolatra, és nem azért, mert van egy gyerekem, és még csak nem is azért, mert a pasik (mármint az az öt százalék, akivel szóbaállok) alapértelmezésben hazudnak, hanem mert nem csinálják hihetően és konzekvensen (pedig igény, az lenne rá). És ez a tudat egyrészt nagy megnyugvás, másrészt viszont soha nem fogom megtudni, hogy igazam van-e, vagy csak a felsőbb hatalmak szórakoznak-e velem, vagy egyszerűen csak véletlen minden, ami velem az utóbbi pár évben történt, és nincs semmilyen összefüggés.

Ez még csak nem is a buli volt, csupán az előzetes bemelegítés. A kép címe “Hoffmann Rózsa megfeddi az ártatlanokon taposó gyalázatos nőszemélyt, háttérben a lemenő ikealámpával”.

Ezen a linken pedig én vagyok látható midparti hoffmann-szőkén, elkenődött rúzzsal.

Egyrészt szeretném itt némileg megreklámozni Sabolc blogját, (Gaidzsinnak lenni jó) leginkább Japánról, ha már hazajött a Halloween-bulim miatt (bár sejtem, hogy ebben más okok is közrejátszhattak, de az én blogomban hadd legyek már a világ közepe), másrészt meg ide annyi okos és tájékozott ember olvas, nem tudja véletlenül valaki, milyen importengedélyek szükségesek a Japánból Magyarországra behozott élelmiszerekre (csak száraz/tartós dolgokról beszélünk, konzerv, fűszer, ilyesmi)? Mentőkérdésként ugyanez, olyan cuccal, amiről igazoltan tudható, hogy az EU valamelyik másik országában már forgalmazzák?

A válaszokat nagyon megköszönném, akár itt, akár az eredeti kérdésfeltevésnél.

Hozott nekünk bizarr japán édességeket is, meg minden (a leírás ott fordult bizarrba, hogy “ez csokiba mártott ropi, limited edition, mert csak télen gyártják”).

Azért vannak ilyen napok, mint a tegnapi, amikor sikerül hoznom a modern, minden szempontból kiteljesedett nőt, reggel például adtam magamnak tíz percet a Sylvia Plathkodásra, hogy magam elé nézzek és az élet értelmetlenségén és ürességén töprengjek, utána muszáj volt dolgozni, majd hazajött a gyerek, akinek elvben apanapja volt, de az apjának pár órára más elfoglaltsága akadt, úgyhogy sétáltunk egy nagyot, és megbeszéltem vele (a gyerekkel) az őszt meg a leveleket, illetve a cicákat, utána sütöttem neki palacsintát.

Utána elmentem egy fodrász-kozmetikus-szolárium körre (ezt az egy részét utáltam), majd bevásároltam a bulira, és haza dolgozni. Késő délután megjelentem a kórházban, az egyik kiadómnál, majd a kocsmában kötöttem ki, ahol igen hamar szóba hoztam, hogy erről a lélektani problémáról nekem Gödel nemteljességi tétele jut eszembe, majd volt egy olyan mondatom, hogy beszélj inkább a pszichózisodról, az jobban érdekel, de a szomszéd asztalnál csak akkor kezdtek igazán furcsán nézni, amikor hevesen bizonygatni kezdtem, hogy nincsen nekem bajom az igazmagyarokkal, nekem is vannak magyar barátaim, és felőlem otthon annyit magyarkodik mindenki, amennyit akar, amíg fel nem vonul az Andrássyn, ahol a gyerekek is megláthatják, pávatollal a seggében kockaköveket hajigálva (oké, a gésa-szintű beszélgetési skilljeimen van még mit javítanom). Utána hazamentem még dolgozni, majd hajnali egykor adtam magamnak újabb tíz percet a lelki nyomorra, és aludtam.

Ha mindent csinálok, egyszerűen semmire nincs időm.

A férfiak és a nők közötti egyik lényeges különbség az, hogy miután az L.-lel nagyjából azonos mennyiségű alkohol elfogyasztása után megbeszéljük a Borisz Godunovot, a Casablancát és Marqueztől az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját, és rátérünk arra, hogy mit kellene válaszolnom egy olyan levélre, aminek az írója szeretne közelebbről megismerni, és magáról annyit tart lényegesnek elárulni, hogy cégtulajdonos, ügyvezető igazgató, a XII. kerületben lakik és két éves Corollája van, akkor szerintem az adekvát válasz az, hogy jé, én is cégtulajdonos és ügyvezető igazgató vagyok, és én is a XII. kerületben lakom, de sajnos nem ismerkedem olyanokkal, akiknek az autója kevesebbe került, mint az enyém, az L. szerint viszont azt kellene visszaírnom neki, hogy és a farkad mekkora?

Bár ez igazából csak szemantikai különbség.