Az összes ismerősömnek tetszik a Californication (ők, legyenek szívesek, ne olvassák tovább ezt a posztot, légyszi-légyszi), úgyhogy most ledaráltam az első évadot, és nekem egyáltalán nem jön be, a szereplői tutyimutyik, története nincsen (lagymatag), mindenki minden élethelyzetben ugyanolyan arcot vág (David Duchovny jámborul bávatag, Madeleine Zima meg folyamatosan úgy vigyorog, mint akibe van lőve, de nem a jó értelemben), és a főcímzene (továbbá egyik zenéje) sem tetszik, szóval könyörögve kérem, jelentkezzen mindenki, aki szintén nem szereti, mert amikor tizenhét éves koromban az istenített angoltanárnőm azt mondta, hogy Updike az egyik legjobb író szerinte, akkor elolvastam az Updike összest (sok!) magyarul, majd utána angolul is, hátha csak a fordítás nem volt jó, pedig utáltam, de azt gondoltam, talán rájövök, mi a jó benne. És most egyáltalán nincs kedvem még x évadot végignézni a Californicationből, mert nagyon szenvednék közben, úgyhogy győzzön meg valaki, hogy a híresztelések ellenére tényleg rossz.

Az Ally McBeal viszont jó (jobb későn, mint soha).

Befejeztem végre a második Dextert is, úgyhogy a tegnapi estém a társasági élet jegyében telt.

A szülői értekezletek például új ízt kaptak, mióta anyám rádöbbent, hogy intelligens vagyok (biztos szemet szúrtak neki valami ráutaló jelek, vagy ilyesmi). Ezzel kapcsolatban megkérdezte, okoz-e ez a dolog nekem hátrányt a magánéletben (szinte hallottam, ahogy fogalmazgatja magában a szomszédok felé, hogy szegény, még mindig nincsen neki egy rendes pasija, de csak azért, mert túl intelligens hozzá a szerencsétlen, mit is várhatnánk így tőle, olyan hangsúllyal, ahogy például a százötven kilós nőkről szokott beszélni a rokonságuk). Mivel így introspekcióra késztetett, komolyan elgondolkoztam magamban a dolgon, milyen is vagyok én a párkapcsolataimban, és olyan képek ugrottak be, mint például hogy rajzfilm-állatka hangokat adok ki magamból a konyhában, meg hogy sikítozok a fogastól, úgyhogy arra a következtetésre jutottam, hogy nem, valószínűleg nem okoz nekem problémát a túlzott intelligenciám a magánéletben.

A kocsmában, ahol Isoldéékkel találkoztam, sem voltam oda nem illően intelligens, például rögtön megláttam Jacket, és nem tudtam, mi van. Most nem ilyen viktoriánus romantikus jelenetre kell gondolni, hogy összeakadt a tekintetük a zsúfolt teremben, és megszűnt körülöttük a világ, hanem olyanok jártak a fejemben, hogy anyám, kijavítottam-e az összes őrnagyot a Dexterben vajon, jé, itt van Jack, akkor lehet, hogy mára mégsem Isoldéékkel beszéltem meg, majd konkrétan arra, hogy anyám, mármint hogy anyámnak találnia kéne valami hobbit szerintem. Ekkorra Jack már rádöbbent valamiből, hogy keresem az utam, és verbális, illetve nonverbális eszközeit felhasználva a tudomásomra hozta, hogy mr. a-ék ott vannak a sarokban. Azért öt perccel később visszamentem köszönni neki, mondtam, hogy szia, mert jobb későn, mint soha.

Az összejövetelen Isoldén, mr. a-n, L.-en és agnusdb-n kívül megjelent még az az ismerősünk is, aki korábban saját jogon volt celebritás, de most már csak úgy emlékeznek rá, mint az Isolde Férjére, szomorú történet, mindenesetre nem tűnt úgy, mintha ettől túlzottan bekeseredett volna, erős jellem. A blog nélküli ember, mint Isolde frappánsan jellemezte, bár ő állítólag nem szólhat semmit, mert soha nem játszott még az aknakeresővel, ezt ex-Bright elő is adta Frei Tamás autentikus stílusában ("Itt élnek köztünk. Ők is magyarok. […]"). Isolde lelke szerinte olyan, mint a radioaktív brüsszeli csipke betonszarkofágban, ennek ellenére kedvelni tűnik őt ott valahol mélyen belül. Szeretném hinni, hogy engem is kedvel, és amikor szívélyes érdeklődésemre, miszerint hogy halad a könyvével, azt válaszolja, hogy szerinte én ne legyek jelen a szombaton nálam tartott palacsintázáson, egyszerűen csak hagyjam ott valahol a kulcsot, különben ő nem jön, akkor a sorok között igazából őszinte szimpátia búvik meg. A fiúk nem nyelvészek, elvégre, kifejezési eszközeik időnként furcsák és logikátlanok.

Természetesen szokás szerint szó esett a Human Insectről is, mint ízlésformáló erőről, és a Knocked Up kritikáját sújtó általános értetlenkedés közben bátortalanul meg is jegyeztem, hogy szeretném azt hinni, hogy joga van saját véleményt alkotni neki, de leszavaztak. A filmeken kívül a sorozatokat és a vicces rövidfilmeket is végigtárgyaltuk, fejben neteztünk, illetve a netfüggőségről beszélgettünk kívülállókként, gondoltam is rá, hogy majd ha hazamegyünk, ezt hogy meg fogom írni a blogomba. Aztán valamikor végül három csoportra oszolva hazamentünk, folytatása következik szombat délután.

Ma nem voltam dolgozni.

Délelőtt a búcsúztatóra mentem, a fiúm jóval előttem indult, mert technikáznia kellett (részfeladatonként öt pontért számolja ki, hogy (a) tengerszinten legalább hány darab egy köbméteres héliumballon szükséges 2,2 kg tömegű tárgy megemeléséhez, (b) a gyorsulást is figyelembe véve, mekkora súly nehezedik a tárgyat rögzítő zsinórokra, függvénytáblázatot használhat (és ez volt a könnyebbik része)). Nem szeretem a búcsúztatókat, megemlékezéseket és temetéseket, általában nem is szoktam eljárni ilyenekre, nem mintha bármi bajom lenne a halottakkal, az élőktől érzem úgy magam, mint a barlangban, hogy nem tudom hová tenni a kezem. Awkward is the term. Nagyon remélem, a fiúm utánam hal meg, majd igyekszem veszélyesen élni.

Dél körül ágyba ájultam itthon (az otthon ott van, ahol a légkondi), egy ideig rosszakat álmodtam, aztán felébredtem, és megcsináltam a DVD-listámat, régi tartozás. Azon gondolkoztam, hogy ugyanazért nem szerettem igazán az olasz nyelvleckés filmet, mint Kafkát, az Árvácskát, stb, mert olyan emberekről szólt, akik nagyon ki vannak szolgáltatva a sorsuknak, csak történnek velük a dolgok akaratuktól függetlenül, és saját maguk miatt nincs (sincs) remény náluk a jobbra fordulásra, a természetük kizárja. Ellenpélda a lecsúszott egzisztenciás filmek közül pl. A múlt nélküli ember, vagy Tom Tom illetve Eloise a Millió dolláros hotelből (she wasn't even there), jobban ezt most nem tudom megfogalmazni.

Este a fiúm Kalapács koncertre vitte a tízéves lányát (Mit csináltam a nyáron: lehánytak a Zöld Pardonban, utána apám meghívott egy sörre, majd hazavitt motorral, sebaj, most, hogy már majdnem felnőtt, ideje megtudnia, hogy there's more to life than Barbie dolls and ponies), én meg kihasználtam, hogy lepattintottak egy fiatalabb csajért, és elmentem rajzfilmet nézni in the movie theater near us. A Harmadik Shrek még angolul is pont olyan volt, mint amikor nincs kedvem blogot írni, de muszáj, próbálkoztak, próbálkoztak, de nem ment, van ilyen. Szerencsére tegnap beraktam a játékosba a Lucky Number Slevint, úgyhogy még így is pluszban vagyok, nagyon állat volt, többszörnézős.

Végül is laza volt a hétvége, szombaton nagyon óvatosan megnéztem az olasz nyelvleckés filmet, érdemes volt, de arra is rájöttem, hogy nekem nem jön be ez a Dogma manifesto. Nekem nagyon fontos a filmben a zene, fontosak a kidolgozott dialógusok, a kézikamerázás idegesít, az én olvasatomban legyen meg a forma is a mondanivalóhoz. Az utóbbi idők legjobb másfilmje számomra pl. a Brick volt (nem összekeverendő a Téglával), ami egy echte noir magányoshősös-detektíves-maffiás darab, egy középiskola kereteibe ágyazva, Raymond Chandler in da high school, nem kicsit színpadias, nem kicsit ütős. Azóta fentem rá a fogam, mióta a Human Insect körbehypeolta, és nemrégen sikerült túlesnem is rajta, nem utoljára.

A szombat estét az L.-lel töltöttem leginkább a Car Washról elnevezett pizzéria és sörözőben, mozarella-tálat ettünk, kettőt is, búzasörrel, közben sokat hallgattunk, teljesen jó volt. Amikor éppen beszéltünk, az is, de nem volt kötelező.

Vasárnap először megvizitáltam a szüleimet vidéken, születésnapom alkalmából a kezembe nyomtak egy halom könyv- illetve Marks & Spencer utalványt, én meg később leszállítottam őket az Olaszországba induló buszukhoz, szóval az esemény a lovagiasság szabályai szerint zajlott. Vizit közben hirtelen felindulásból (mint kiderült, három órával korábbra hívtak, mint kellett volna) elugrottam a Decathlonba, ahol szereztem magamnak gumicsizmát (35-ös, a nagyon kislábú vadászok számára) meg biciklis öltözéket (most már ránézésre teljesen olyan vagyok, mint egy igazi biciklista, csak lassabb). Be kell ismerjem, véletlenül vásároltam egy csomó DVD-t is megint, de nem az én hibám volt, provokáltak, kiadtak ugyanis egy csomó Lars von Triert és Takesi Kitanót mostanában, az ilyesmit az ember nem hagyja ott. Meg a Szigorúan bizalmast sem, satöbbi (elképzelhető, hogy egy kicsit kényszeres vagyok, de ahogy a glória mondta, még mindig jobb, mintha drogoznék).

A transzport után a glóriához is beugrottam röviden, visszavittem neki a motorosruháit, ő meg a kezembe nyomott egy nagy halom könyvet, amiket azóta még nem mertem bevinni a házba, egyre csak halogatom a kínos pillanatot. Csiviteltünk is, meg minden.

Ja, és van jegyem a Tori Amosra.

Most érkeztek meg a DVD-k, amiket a születésnapom alkalmából rendeltem magamnak (meg a Serenity, amit az L.-nek rendeltem, ha már benne voltam a dologban). Amúgy már meg is feledkeztem a dologról, úgyhogy most meghatódtam, mert teljesen jó filmeket választottam nekem, tisztára átjött a szeretet meg a törődés. A lista:

Lucky Number Slevin – még nem láttam, de mindenki dicséri;
Violent Cop – Takesi Kitano filmje, ezt már láttam, de legyen ott a polcomon az életmű;
Dead Man – Jim Jarmusch, Johnny Depp, I'm William Blake, have you read my poetry? Ez régi vágyam, csak drágán adták, de hát szülinapom volt;
Kiss Kiss Bang Bang – a 2005-ös, a 2000-eset is nagyon szeretem, de az már megvan. Ez egy olyan filmcím, hogy valószínűleg karmikusan nem lehet hozzá rossz filmet forgatni;
Öt akadály – Lars von Trier;
Olasz nyelv kezdőknek – a Dogma-film, nem nyelvlecke;
A púpos – gyermekkorom egyik kedvenc kosztümös filmje.

Úgyhogy hétvégére nagy mozizás néz ki, valószínűleg kell is, hogy túléljem a vasárnap délutáni családi látogatást.

(Erről jut eszembe egyébként a szintén recens sztori, amikor a mostanában zenei együttesről zenei együttesre szálló glóriának érkezett hasonló váratlan csomagja, ő viszont a megrendelés és a kiszállítás között munkanélküli lett, két sör árával a zsebében. Azért megoldotta személyi kölcsönből, én meg láttam fantáziát a szituációban, úgyhogy felbiztattam, írja meg a magyar rockegyüttesnek, akiktől pólót és cédét rendelt, hogy lám, mik nem vannak a világban. Meg is írta nekik nagy átéléssel, hogy ő egy szegény sorú kőbányai munkanélküli háziasszony, aki az utolsó filléreivel is a magyar kultúrát támogatja. Az együttes válaszolt neki, miszerint ők egy rétegzenekar, akik a rajongóikból élnek, és megbecsülésük jeléül szeretnék meghívni a glóriát egy sörre a következő koncerten. Erre elképzeltük, ahogy a glória a bejáratnál (bemenni pénze ugyanis nincs) ácsorog a kinyomtatott levéllel, hogy ide kéri a sörét, ha már megígérték, köszöni szépen, további kellemes estét.)

A Hal Hartley filmekben, amiket az L.-től kapok, mindig magamra ismerek.

– Because I'm a nymphomaniac.
– Have you ever been with a man?
– No.
– How could you be a nymphomaniac if you've never been with a man?
– Well, I'm choosy.

Tegnapelőtt elmentünk megnézni az Ópium – egy elmebeteg nő naplóját a fiúmmal, aki, ugye, csak olyan filmre hajlandó moziba beülni, amiben vagy megnyugtatóan sok vér, hentelés, agyvelődarab látható (The Hills Have eyes), vagy magyar rögvalóság és paneldráma (Kythera), de mindenképpen tele van olyan jelenetekkel, amiktől mindenki kényelmetlenül érzi magát (csúnya, meztelen emberek üvöltöznek egymással, ilyenek), mint kiderült, a Vadászgörény c. kortárs színdarabot például imádta volna. Ahogy ő fogalmaz, ezeket érti, és ez nem csak amolyan szófordulat nála, mert a Lora előzetesét például egyáltalán nem tudta követni, hogy most ki kivel van, pedig azért az nem volt egy bonyolult történet, és minden kulcsjelenet szerepelt a trailerben, de ugyanígy volt tegnap a Pepsi reklámmal is (élj a maximumon, vagy mi), pedig abban sem volt sok rejtett mondanivaló, mégis hosszabb ideig magyaráztam neki, hogy mi történt benne, mint amilyen hosszú volt maga a reklámfilm, ne kérdezzétek miért. Nem kevés csodálat volt a hangjában, amikor ezzel kapcsolatban megkérdezett, hogy akkor én minden filmet értek-e, aztán erre én az igazságnak megfelelően azt válaszoltam, hogy igen, kivéve a David Lynch filmeket (és ez marhára idegesít is, mert mindig úgy érzem, hogy csak egy hangyányira vagyok attól, hogy megértsem őket, de aztán megint szétesik a kép, nagyon rossz).

Ugyanakkor a paneles/zombis/elmebeteges filmeket tökéletesen érti, most is rákérdeztem ellenőrzésképpen, hogy tudja-e, hogy miért feküdt le a csajjal az orvos, mire azt válaszolta, hogy persze, azért, mert nem tudott írni, pedig erre például az index kritikusai sem jöttek rá. További kontribúciói is voltak a témában, például, hogy milyen kis szerepet kapott az ópium, illetve az orvos motivációi/előélete a történetben, szóval vágja ő a lélektant, ha az elég bonyolult, vagy elmekórtani vonatkozásai vannak (párhuzam, a Dexterben is rögtön megmondta a húga pasijáról, hogy az a Dexter testvére, pedig ez még öt részen át nem derült ki).

Nekem egyébként a film nem jött be túlzottan, egyrészt már formailag sem, ugyanis a dán főszereplő (a pasi) magyar hangja valami rettenetes módon levitte a hangsúlyt az első két szótag után mindig, amitől olyan hatása lett a szövegnek, mintha egy ügyesebb másodikos olvasna fel a szöveggyűjteményből, másrészt a többi színész előadása is elég mesterkélt volt (én nem értem, hogy miért nem tudnak magyar színészek filmben beszélni). Ráadásul, bár én szeretem a Csáth-novellákat, de itt egy kb harmincpercnyi anyagból csináltak egy estés játékfilmet, azt is leegyszerűsítve, ezt nagyon jól el tudnám például képzelni 30 mp-es abridged bunny filmnek (fiúnyuszi: jaj, nem tudok írni, jaj, nem tudok írni, lánynyuszi: jaj, mióta megszállt a gonosz, állandóan írnom kell, itt van bennem, valami ilyesmi, loopolva), ráadásul a szövegkörnyezetükből kiszakítva értelmetlenné vált monológokat raktak bele, gondolom, csak mert jól hangzott. De legalább a képek szépek voltak, a mozi kényelmes, és a Sunshine előzetes alatt a kedvenc Clint Mansell zeném ment a Requiem for a Dreamből, szóval egynek elment.

A hosszú hétvégének meg mozik, biciklik, izomláz adták meg a ritmusát, a mozik közül az első Kim Ki Duk legújabb filmje, az Idő volt, a beteg módon szép jeleneteivel. (spoileres rész következik) A története annyi, hogy a főszereplő lány úgy dönt, hogy a kapcsolata megmentésre szorul, és e célból eltűnik, hogy egy plasztikai műtétsorozatnak vesse alá magát, majd ismeretlenül megkörnyékezi a barátját, illetve további bonyodalmak, elmebetegség, és elszakadás a való világtól, például választás elé állítja a fiút, hogy akkor most ő kell neki, vagy az előző, eltűnt barátnő, és bármi is a döntés, szerinte azon csak veszthet (pragmatikusabb felfogás szerint csak nyerhet, de ez nem egy pragmatikus film), illetve az a kérdés kerül boncolgatásra, hogy ha a külsődet megváltoztatod, akkor a lényeged ugyanaz maradna-e még (szerintem nem, ha híznék például 20 kilót, akkor nem várnám el, hogy velem maradjon, aki ötvenkilósan szeretett meg, ugyanígy, ha valami betegség miatt káposztává válnék agyilag, sose értettem azokat, akik ilyenkor arra hivatkoznak, hogy "de hát az is én lennék", nem, nem lennék én, legalábbis nem a mostani, nekem számít, hogy aki szeret, az ezeket a konkrét dolgokat is szeresse bennem, ne csak valami definiálatlan ködképet, ami szerinte én vagyok).

És voltak ezek a megszokott dolgai is a rendezésnek, a labdagurításos rész, meg a nembeszélős jelenetek, az apró, szándékos inkonzisztenciák (a film elején ahogy See-Hee mutatja a később készült fotót, hogy tetszik-e neked ez a lány), illetve a játék az idővel, nem szájbarágósan. Azt pedig nagyon sajnálom, hogy nem beszélek koreaiul, mert a KKD filmekkel kapcsolatban mindig az az érzésem, hogy amit mondanak (nem sokat), az fontos, valószínűleg többletjelentése is van, viszont egyelőre még kimondott a neveket sem tudom a feliratokkal összepászítani, rettenetes nyelv az.

Aztán szombaton megnéztem a Faun labirintusát is, nagyon szép film, nagyon szomorú, én viszont érdekes módon nagyon nem bírom a (számomra) valós történelmi környezetbe helyezett erőszakos jeleneteket, ami azért furcsa, mert a japán filmekben például minden mennyiségben jöhet a hentelés, a vér meg a szadizmus, az Ichin is csak röhögtem leginkább, de az európai háborús filmekben elég, ha meglengetnek egy fogót, én már takarom el a szemem. Ezt a filmet nem mesélem el, akit érdekel, inkább nézze meg, sírós a vége.

Tegnap mozi után a fiúm otthon lelökött egy székre hanyatt (dulván), majd fogott egy banánt, és hörögve ledöfött vele többször, majd ezt követően kitépte mellkasomból a még mindig dobogó, citrom alakú műanyag konyhai órát. Később ezt, meg a párducos részt a nyuszival, a zsiráffal, és a patkányokkal is eljátszatta, azt hiszem, ezt nevezik úgy, hogy az ősjelenet rekonstrukciójának vágya. Én először fáztam egyébként egy kicsit ettől a filmtől, mert mindenki úgy harangozta be, hogy literszámra ömlik a vér, meg szakadnak cafatokra emberek benne, ezzel szemben viszont egyáltalán nem volt durvább, mint bármelyik hasonló bosszúállós darab, az erőszakos jelenetek nagy része jelzésértékű volt, egyedül a szülős résznél buktam ki egy kicsit (I have this condition, you know), nem igaz, hogy mostanában miért muszáj beletenni minden filmbe egy állapotos nőt.

És ha már terhesség, a napokban megnéztem a Young Adamot is, amit a glóriától kaptam én. Ez a film arról szól, hogy Ewan McGregor szabályos időközökben nőkkel kopulál, egyébként meg néz maga elé töprengve, lehetőleg esőben, a háttérben meg ezalatt lélektani krimi feszül. Az Apocalyptóval ellentétben ez az a fajta film, ami Kérdéseket Vet Fel az emberben, például hogy tudunk-e bármilyen befolyást gyakorolni a sorsunkra, összeegyeztethető-e a művészi hivatástudat a mindennapi élettel, illetve hogy ki a fene az a Young Adam, mert a filmben senkit nem hívnak így. Ez utóbbi rejtély annyira kínzott, hogy még az így készültet is megnéztem, de ennek során csak egy másik probléma oldódott meg, kiderült ugyanis, hogy Alexander Trocchi (a film alapjául szolgáló regény szerzője) első kéziratát a kiadó visszautasította azzal, hogy írjon bele hat oldalanként egy szexjelenetet, és akkor kiadják, szóval azért ilyen a történet, hogy így a raszkolnyikovi mélységű elmélkedések közben azért mellékesen állandóan valami bokorban henteregnek, legyen az ágy vagy kihalt rakpart. Az Ádámos dologra viszont nem derült fény, a bibliai névrokonával egyszerűen nem találtam párhuzamot, noha a glória (aki a huszadik kérdésem után már mintha egy kis ingerültséggel a sorai között mondta volna, hogy ez nem matematika, találjam ki a saját értelmezésemet) azt mondta, hogy ez az az Ádám, aki az almáért nyúlkál, szerintem viszont nem a bűnhöz való viszonya, hanem az önbeteljesítés kudarca körül forgott a főszereplő élete, nem beszélve arról a rengeteg Éváról, akik ott nyüzsögtek folyvást.

Az Apocalypto főszereplőjének élete ezzel szemben viszont leginkább a mérgezett tüskék és egyéb kiemelten veszélyes fegyverek, lásd még élő jaguár körül forgott, ezt én kifejezetten üdítőnek találtam, hogy nem kell a motivációkon töprengeni, mivel azokat a Maslow piramis alján található szükségletek indukálták, amikkel ugye mindenki tud azonosulni, semmi ilyen elfogadásra irányuló vágy, meg az önmegvalósítás kérdése. Ja, és a maja város a piramissal nagyon ott volt.

Az van, hogy én nem szeretem az érzelmes filmeket, bár természetesen ez a szó értelmezésétől függ, elvégre az is érzelem, amikor valakit annyira szomorú attól, hogy pont egy lépésre van tőle, hogy meglássa az élet értelmét és a végső igazságot, hogy fúróval illeti ennen halántékát, meg az is érzelem, amikor az ember nagyon fél attól, hogy megeszik a zombik, márpedig a Pi és a 28 nappal később a kedvenc filmjeim közé tartoznak. A nyünnyögést viszont nem állhatom, az Elfújta a szél nekem a giccses nagyhalál, és soha nem leszek képes megérteni, hogyan lehet másfél órán keresztül azon dilemmázni, hogy szeret-e, vagy nem (szerintem ez egy eldöntendő kérdés), illetve én a magam részéről általában mindig tudni szoktam rögtön, hogy kit szeretek és kit nem, ezzel tökre úgy vagyok, mint például a málnával meg a hallal (igen, nem). Sose szoktam így leülni, és azon gondolkozni, hogy most akkor miért, és hogyan szeretem a málnát, szabad-e a málnát szeretnem, esetleg még sírni is emiatt. Soha. A zombik, az más kérdés, az valódi probléma, ami komplex megoldást kíván.

Igazából ezzel idővel arra akartam kilyukadni, hogy miért tetszik nekem nagyon a Buffy musicales epizódja, noha a logikai összefüggés egyelőre nem biztos, hogy mindenki számára nyilvánvaló. Az van ugyanis, hogy én nem szeretek rögtön egy egész műfajt elítélni, szerelmesfilmből is van jó szerintem, például az Oldboy (ez egyébként a kalapácsról szóló filmek kategóriájának is dobogósa), vagy a Bin jip (úgy tűnik, az ütésre használt eszközökről elnevezett koreai filmek jönnek be nekem legjobban a témában), ugyanígy, a Once More With a Feeling (Buffy the Vampire Slayer, Season 6, Episode 6 (107)) bebizonyította számomra, hogy létezik igazán jó musical, ehhez csupán az kell, hogy a szereplők akaratuk ellenére, kicsit meghökkenten énekeljenek, és közben nagyon hülyén érezzék magukat. Az alaptörténet az, hogy egy olyan démon érkezik a városba, aki miatt mindenki dalra fakad bármilyen feszültebb helyzetben (csakúgy, mint a musicalekben), aztán előbb-utóbb a saját felfokozott érzelmei porrá égetik (megfontolandó tanulság, jegyezném meg itt). A szituáció azért is különösen ironikus, mert ez a legsötétebb Buffy-évad egyik legsötétebb szakasza amúgy, a főszereplőt ugye pár résszel azelőtt rángatták vissza a mennyországból (nem mindig jó húzás feléleszteni a halottakat), Spike ugye egyrészt akarata ellenére képtelenné válik embert bántani, másrészt azon kapja magát, hogy szerelmes Buffyba, ami nem tölti el felhőtlen örömmel, mivelhogy alapvetően utálja, nem beszélve arról, hogy nem tesz jót a velejéig gonosz, ugyanakkor nagyon kúl imázsának (you know how I got my name? I once killed a man with a railroad spike. – Ezt így brit akcentussal), a lányok éppen szakítófélben vannak, senki nem boldog igazán, és akkor Buffy egyszer csak azt veszi észre, hogy a szokásos esti őrjárat során a temetőben arról énekel, hogy mennyire nincsenek érzelmei, aztán megindul minden. A dalokat egyébként Joss Whedon írta és komponálta, nagyon el vannak találva, pont nem túl csöpögősek vagy parodisztikusak, és a szereplők a saját hangjukon énekelnek. Ennek a résznek a szerkezete is nagyon szabályos, helyén van az expozíció meg a klimax, nem beszélve a cliffhangerről a végén. Amikor először mutatta meg a fiúm, akkor nagyon hülye arcot vágtam szerintem, de baromira megfogja az embert, így a harmincötödik végignézés után is.

A Buffy többi részét is nagyon szeretem amúgy, különös tekintettel arra, amelyikben láthatatlanná válik, vagy amikor mindenkinek elviszi a nyelvét a cica, meg amelyikben átjön a gonosz Willow a párhuzamos jövőből, szóval ezt most így muszáj volt elmondanom, de ígérem, a Betty, a csúnya lány 226. részének soha nem fogok külön postot szánni, azért még maradt bennem tartás.

Ui.: Youtube. Részlet.

Szombaton meg moziba mentünk a Human Insecttel, a Takeshist néztük meg. Az alaphangulatot már az is megadta, hogy – itt nem részletezendő okok miatt – egy órával korábban értem a moziba, ami a Művész volt, és rögtön szembesültem is ott egy levegővel kitömött (felfújt?) nyúltetemmel, meg ugyanez tehénben illetve vaddisznóban, a Taxidermia plakát alatt. Az én érdeklődésemet komolyabb problémák iránt könnyű felkelteni, úgyhogy még akkor is azon gondolkoztam, hogy a három állatot vajon valódiból varrták-e össze, amikor leültem kávézni, ahol is velem szemben egy kopasz srác ült. Annyira, hogy még a szemöldöke is le volt borotválva. És akkor megittam a kávémat, és átültem valamelyik repülős székbe, és ott meg egy olyan pali foglalt velem szemben helyet, aki végig már-már az átesésig előrehajolva ült, majd hirtelen felállt, és gyors léptekkel megközelítette a büfét, majd sarkon fordult és kisietett a moziból, na ilyeneknek voltam én ott kitéve.

És aztán megjött az emberi rovar, és bementünk a terembe (noha tíz perccel idő előtt érkezett, valahogy sikerült 3-4 perccel az előadás kezdete után beülnünk), és ott európai fejek kínaiul beszéltek a képernyőn, vagy valami más nem-japán nyelven (és kurvára nem magyarul, az itt írtak ellenére, vagy pedig én vagyok a hülye, feliratozva mindenesetre volt), úgyhogy megkérdeztem az előttünk ülőket, hogy mi is ez tulajdonképpen, és ők felvilágosítottak, hogy a Ballada, de csak kísérőfilm. Aztán hálistennek vége lett, és megkezdődött az igazi (írta, vágta, rendezte és a főbb szerepekben játszik Kitano Takeshi), ami nekem tetszett, de csak annak érdemes megnézni, aki már végigrágta magát legalább 5-6 filmjén. Hangulatilag nagyon ütött (volt például ez a mondat benne, hogy van, amikor egy gyönyörű hernyóból egy csúf éjjeli lepke lesz), a sztorija viszont egy ilyen szürreális, önmagába visszakanyarodó, az álom és a valóság között ingadozó gombolyag, amolyan Lost Highway meets Violent Cop életérzést áraszva, ami más néven fíling. Volt benne olyan, hogy egy óriási műanyag hernyó időnként táncol, máskor meg a földhöz vagdossák a fejét, meg visszatérő elemként két sumobirkózó, illetve megemlíteném még a női mellen scratchelést, amit a Humannál is lehet olvasni, aki egyébként azt mondta, hogy jó a kabátom, de tényleg. A piros. meg a filmre is azt mondta, hogy hát ez jó volt.

Vasárnap viszont reggel közvetlenül egy női bloggerrel találkoztam a pályaudvaron (nem linkelem be, mert titkosügynök), akiről már eleve tudtam, hogy a tökéletest megközelítő személyiség lehet, mivelhogy a hajnali kilencórás randevúnk helyszínéül egy sörözőt jelölt meg. Aztán ez a benyomás később még tovább erősödött bennem, mivelhogy hozott nekem külföldiából mind könyvet, mind sört, mind csokoládét, vagyis egyszerre három gyenge pontomon kapott el (a fiúmat viszont már a büdös életben nem fogom tudni meggyőzni arról, hogy mindenféle hátsó szándéktól mentes, bizonyítottan heteroszexuális ismeretlen nők adnak nekem dolgokat folyamatosan, csak úgy).

Aztán az erős kezdés után hasonló szellemben folytatódott a nap, megnéztük a Humannal a Nagy fehérséget (The Big White), mivel én szerettem a Fargót, ez is tetszett, kicsit viccesebbre volt véve annál, de ugyanolyan beteg volt. Szerepeltek benne hó, nagy fehér hegyek, biztosítási csalás kísérlete, Tourette-szindrómás feleség és dörzsölt biztosítási ügynök, továbbá annak médium foglalkozású élete párja, szórakoztunk is jól. Két jelenetet emelnék ki különösen, az egyik, amikor a némileg elszállt Tourette-es hölgyre fegyvert fog a betörő, és azt mondja neki, hogy ha megmozdul, akkor lelövi, mire a csaj hozzávág még pár nehéz fémtárgyat, majd a szája elé kapja a kezét, és ijedten kinyögi, hogy jaj, nem is ezt akartam reagálni, kezdjük újra. A másik az volt, amikor a vége felé, a nagy leszámolási jelenetben ott áll a két főszereplő egymással szemben, és a bizt. ügynököt játszó Ribisi roppantul elkeseredetten kiabál a másik arcába, hogy csak egy magyarázatot adjál, csak azt mondd meg, miért, mire Robin Williams elkezdi, hogy tudod, amikor két ember nagyon szereti egymást, de úgy igazán, akkor… és ennél a pontnál Ribisi elkezdi tiszta erőből ütlegelni, közben azt üvölti, hogy ha egy Hallmark képeslapszövegre lett volna kíváncsi, akkor elmegy a bevásárlóközpontba. Ennél a résznél nagyon tudtam vele azonosulni, ami (az azonosulás) köztudottan fontos összetevője a műélvezetnek.

Aztán este még megvettem a forradalmárlányos piros kabátomat, lásd lejjebb, ez felvetette a jövőre nézve a piros svájcisapka beszerzésének problematikáját, mert nincs az a decens munkásosztály, aki anélkül hordana piros kabátot, lásd vonatkozó képzőművészeti alkotások. Aztán este otthon még megbeszéltem a fiúmmal, hogy fárasztóak ezek a munkaszüneti napok, hálisten legalább net nem volt, úgyhogy mehettem aludni, nem kellett hajnalig fórumokat olvasgatnom.

– Hidd el, végiggondoltam minden lehetőséget, és nem maradt más választásom – mondta Mr. Kim a film közepe táján, és belegondolva tényleg, ha valaha olyan helyzetbe kerülnék, hogy egy ellenem tanúskodó illetőt el kéne tennem láb alól, előbb-utóbb valószínűleg én is arra a következtetésre jutnék, hogy az egyetlen járható út úgy 150 különbözőfajta mérgeskígyó (köztük egy piton) felcsempészése és távolról időzített szabadon eresztése azon a gépen, amelyen a célszemély utazni fog.

Mivel a film pontosan arról szólt, mint a címe, mármint hogy kígyók vannak a repülőgépen, nagyon nem értettem azt a két srácot, akik mögöttünk kifelé jövet a csalódásuknak adtak hangot, elvégre volt repülőgép, voltak rajta kígyók (kék kígyó, piros kígyó, kicsi gonosz kígyó, nagy gonosz kígyó, kocskás kígyó, csíkos kígyó, a legtöbb olyan túlméretezett gabonasiklóra emlékeztetető kígyó volt, és mindegyik csörgött), meg is haraptak, akit lehetett, ennél többet pedig nem ígértek nekünk. A piton például konkrétan lenyelt egy egész embert, az egy különösen látványos rész volt, majdnem annyira, mint amikor Samuel L. Jackson sokkolóval öldösi a megvadult állatokat, de aztán idővel természetesen happyend lett minden, amikor elhangzott a második kedvenc mondatom a filmből, miszerint ne féljetek, megszerezték a szérumot. Gondolom, valami univerzális cuccos lehetett. A készítők egyébként nagyon ügyeltek a politikai korrektségre, úgyhogy az alkotás időnként átcsapott világunk sokszínűségének ünneplésébe, nem csak a hüllők tekintetében, hanem ugye volt szimpatikus fekete szereplő, meg ellenszenves is, éppen így a fehérek között is, illetve mind a főgonoszt, mind a mellékes hőst, aki a kígyók között végigrohanva kimenekíti a bajba került hölgyet, de még annak kutyáját is, ázsiai színész játszotta.

Végső tanulságként még annyit (ha már itt tartunk), hogy kígyók közé mindig érdemes töltött lőfegyverrel menni, mert állítólag annyira jó reflexük van, hogy könnyebb őket lelőni, mint nem.

Szombaton egyébként moziban voltunk a Human Insecttel, az Ördög Pradát visel c. filmet tekintettük meg, amit a fiúm hosszas hezitálás után sem volt hajlandó megnézni velem. A hezitálás azért volt, mert, mint kiderült, a zombis filmek mellett neki azok a jelenetek is gyengéi, amikor a női főszereplő rút kiskacsából hattyúvá változik két perc alatt (vö. leveszi a szemüvegét és kibontja a copfjait). Végül is, jól tette, mert ez az alkotás a széppé változtatunk valaki kategóriában sem volt egy nagy durranás, például szemüvege nem is volt a csajnak, sőt, copfja se, csak a frufrujával csinált valamit, meg a kék pulcsija helyett hirtelen ilyen fekete cuccosokat kezdett hordani, és még csak olyan sem volt benne, hogy lejön a lépcsőn, azt a bokájánál kezdve végigsvenkel rajta a kamera, és mindenkinek elakad a lélegzete. Volt viszon benne olyan, hogy ez nemcsak romantikus/átváltozós film, hanem arról is szól, hogy jellemfejlődés (Nem Minden A Külső, meg a Szigorú És Kegyetlen Főnök Jólelkűséget Tanul Az Ártatlan Lánytól, illetve hogy Mindenre Képes Vagy, Ha Nagyon Akarod), sőt, volt benne olyan is, hogy a Jó Mindig Győzedelmeskedik, illetve, hogy az emberi jellem mennyi meglepetést rejthet, például a szigorú és kegyetlen főnök kebelében is doboghat Érző Szív. Szar volt, na, pedig az ilyen filmeknek csomószor legalább a zenéje jó, na ennek nem.

A Human Insectet is teljesen kiütötte, kiült az életundor az arcára neki, meg olyanokat mondott, hogy láttad, lecsekkolt az a motoros, pedig tényleg nagy a segged most, ez egy kicsit szíven ütött, mert hogy már csak 52 kiló körül vagyok, és csökken (végleg búcsút mondtam a krumpliknak, áttértem a szinte-semmit-nem-eszem-és-azt-is-három-előtt leegyszerűsített diétára, és senki ne jöjjön nekem azzal, hogy torna, meg mozgás, mert az alatt a négy hónap alatt híztam meg ennyire, amikor vagy bicajjal jártam hegyen-völgyön mindenhova, vagy a temetőben ástam napszámban), de aztán rájöttem, hogy csak arról van szó, hogy a játszósnadrágomban mentem, és a játszósnadrágomban mindenkinek óriási lenne a segge. A legmeredekebb húzása egyébként az volt, amikor kijelentette, hogy miután gyereket szülök majd, úgyis végleg nagy marad a seggem, és ezzel egy mondatban a két legnagyobb félelmemet vetítette elém, de nem bántottam, mert láttam, hogy megviselte a mozi, viszont most majd muszáj lesz megnéznem vele az asterixes rajzfilmjét.

Én egyáltalán nem értem, hogy miért pont akkor kell engem elkezdeni fojtogatni, amikor éppen – a természetes hajlamaimnak ellentmondva – józan belátásról teszek tanúbizonyságot. Az úgy volt ugyanis, hogy tegnap ülünk otthon a notebookom két oldalán, és akkor a fiúm megkérdezi, hogy miért is nem megyünk végül is moziba, mire én azt feleltem neki, hogy azért, mert megvan az a film letöltve, minek mennénk moziba, és akkor elkezdett fojtogatni. Állatiasan.

Pedig mostanában inkább nekem lenne okom a szenvedélyes viselkedésre, mert folyamatosan olyan dolgokat kérdez, amik azt sugallják, mintha nem lenne meggyőződve a józan ítélőképességemről. Olyanokat például, mint hogy miért nem oda ülünk, ahova a jegyünk szól (hát azért, mert a hivatalos helyünk mögött olyan arckifejezésű emberek ültek, akikről rögtön levettem, hogy ezek rugdosni fogják az ülésünket hátulról), meg ugye azt is megkérdezte, hogy miért nem fordulunk vissza, ha ennyire utálok kirándulni (pedig tudhatná, hogy én szeretek kirándulni, csak fenntartom magamnak a jogot, hogy hisztizhessek és ellenkezhessek közben), és szombaton, amikor bejelentettem neki, hogy kedden moziba megyünk, rögtön megkérdezte, hogy minek, amikor pedig le van már töltve a Thank You for Smoking, mire én azt feleltem, hogy azért, mert moziban más. Ezt a párbeszédet egyébként szombat óta minden nap elismételtük, ezért is nem értem, hogy miért kellett megkérdeznie tegnap, hogy akkor hogyhogy nem megyünk moziba, meg miért kellett a válaszom hallatán különös kegyetlenséggel elkövetett brutalitássá fajulnia.

A Thank You for Smoking egyébként tök jó film volt, főszereplője, Nick "My Job Requires a Certain Moral Flexibility" Naylor, aki a dohányipar vezető szóvivőjeként dolgozik a történet szerint, az amerikai filmek általános hozzáállásával ellentétben végig szimpatikus figura marad, sőt, ebben a filmben a fifikás-erkölcstelen, kiteregető újságírónő húzza a rövidebbet. Ugyanakkor az is biztos, hogy senki nem ettől a filmtől fog rászokni a dohányzásra, még rágyújtani se gyújtottak rá benne egyszer sem, ilyen szempontból a Vonzás szabályai első öt perce, vagy Az ember, aki ott se volt, sokkal veszélyesebbek (egyszer régen a Human Insecttel akartunk csinálni egy ilyen top 5 rágyújtós jelenetek listát, de csak kettőig jutottunk), lényeg, hogy a Thank You… nem a dohányzásról szólt, hanem az érvelés művészetéről (most olyan kifejezéseket kéne használnom, mint "társadalmi szatíra", meg "zseniális éleslátással", de inkább nem). Érdemes volt megnézni, na.

Használhatatlan vagyok, így ezen a diétás tisztítókúrás héten (a sótlan krumplit már az első nap utáltam, a teát is napközisen szeretem, de 54 kilómat úgy 48-ra cserélném), leginkább csak ülök itt és bámulom a monitort, ami megkülönböztethetetlen attól, mintha dolgoznék, mivel szellemi munkaerő vagyok. Szerdán mondjuk felpezsgett bennem, hogy még élni akarok, és meg is néztem rögvest a vadászpilótás film vetítésének időpontjait, melyek közül a szerdai volt az utolsó, legott drámai és válsághelyzetes is lettem otthon, ahogy bejelentettem, hogy nekem muszáj moziba mennem, nem beszélve arról, hogy milyen éhes voltam mindeközben.

A franciák soványak, vagy pedig alulról kamerázzák őket. Ez talán marginálisnak tűnő trivia, de nekem a só nélkül főtt barna rizs ebéd és a két paradicsom nyersen vacsora között rögtön feltűnt, illetve az is, hogy a franciák franciául beszélnek, amit nem az éles fülemmel és tévedhetetlen megfigyelőképességemmel való felvágás okán említek meg, hanem mert borzasztóan megzavart, ugyanis eredeti nyelven nézett filmeknél általában nem kell néznem a feliratot, ráadásul ebben is volt pár angol mondat időnként, melyek után mindig elfelejtettem olvasni pár percig, és nagyon csodálkoztam, hogy most mi van, miért nem értem.

Amúgy a film a gyorsautós/gyorsrepülős kategóriában nagyon állat volt, légifelvételekkel meg minden, a főszereplők meg csak néztek szomorúan, de szerencsére nem nagyon pszichodrámáztak, csak egyszer volt egy olyan rész, hogy "jaj, jaj, nekem a repülés az életem, és lehet, hogy soha többé nem repülhetek, jaj, jaj", de hálisten az is megoldódott öt percben, mondta is nekem a glória, akinek meséltem, hogy neki még rosszabb, mert neki is a repülés az élete, de ő ráadásul még csak nem is tud repülni, azt mégse pszichodrámázik ezen, és tényleg nem tette, noha erről életének egy válságos időszakában beszéltünk (nem, ő nem diétázik).

Aztán egy jóakaróm elküldte nekem tegnapra a Touching the Void című kedvenc hegymászós történetem megfilmesítését, amit az étrendem úgy hálált meg, hogy kritizálta a helyesírása külalakját, mert a diéta az ilyen, fennhéjázó és szereti éreztetni mindenkivel, hogy hol a helye. Szóval tegnap meg is néztem rögvest, és nagyon kedves alkotás volt a vonszolom magam, és már nincs mit ennem se kategóriában, teljesen azonosulni tudtam vele, senki nem tudja elképzelni, milyen megtenni azt az utat az íróasztalomtól az autóig úgy, hogy három szem natúr, héjában főtt krumpli volt az ebédem. Na de elvonatkoztatva az én perszonális szenvedéseimtől, az volt a legütősebb része, amikor a vége felé, már a sziklákon araszolt valahogy, és akkor egyszercsak megszólalt a fejében a brown girl in the ring, és az istennek nem tudta elhallgattatni, pedig utálta a boney m-et.

Jövő hétfőre a Plútós / Lány a vízbenes / WTC-s mozgófilmek vannak betervezve, remélem, ezekben kevesebb gasztronómiai utalás lesz, már nagyon unom, hogy minden film a kajáról szól.

A szombati mozit én szerveztem, úgyhogy a Művészből 15 perc alatt gyorsan át kellett érni a Toldiba (induláskor volt bennem egy halovány érzés, hogy talán meg kéne nézni, hol is lesz a nyolcórás előadás, de aztán közbejött halaszthatatlanul, hogy mit vegyek fel vajon), ráadásul már eleve nem volt kedvem moziba menni, csak a rendszergazdával az a helyzet, hogy ha már egyszer felveszem a telefont, akkor hamarabb szabadulok, ha hagyom magam. Egyébként fogalmam sincs, hogy vajon hogy voltak évezredekig képesek az emberek úgy találkozni, hogy nem volt mobil, mert a rendszergazdával például elengedhetetlen része, mintegy felvezetése közös programjainknak, hogy egymás felé haladás közben szép lassan, fokozatosan tájoljuk be a gsm-rendszer segítségével, hogy melyikünk hol tart éppen, mit látott meg az utca túloldalán, és az adott pillanatban miképp módosítja útvonalát, de szombaton azért sikerült valahogy az oktogon-nyugati-toldimozi bermuda-háromszögnek azonos pontján kikötnünk.

A film egyébként az egyetleneim volt, amit csak azért néztünk meg, mert szerepelek benne kb 2 másodperc erejéig, de ez nem mentette meg a sztorit. Mondjuk én egyébként sem szeretem a magyar filmek iszonyatosan életszerűtlen, mafla és erőltetett dialógusait, meg az ilyen kaffkai történeteket sem, amiben a főszereplővel csak úgy megtörténnek a dolgok, és neki fogalma sincs, hogy mi mért van, és most mit kéne csinálni.

Vasárnap a Human Insecttel moziztunk, hosszas egyeztetések után a Trisztán és Izoldát, bocsánat, a Trisztán + Izoldát választottuk, ami egészen nézhető volt, feltéve, hogy az ember szereti a kosztümös drámákat, a ködös-sziklás-tengerpartos jeleneteket, azt, ha a jellemekben nincs semmi oda nem illő, vagy ellentmondásos, és azokat a nőket, akik olyanokat mondanak, hogy ha nem leszel ott egy óra múlva, akkor én meghalok. Másrészről viszont nekem mindig az egyik kedvenc hegymászós történetem volt, amit többször el is meséltettem magamnak, amikor ketten felmennek valami hatezer méterre, és az egyik eltöri a lábát, és akkor a másik ereszti le őt mindig, csak egyszer valami áthajlás fölé lógatja, és nem ér le a talajig, és akkor levágja őt onnan, mire a töröttlábú zuhan egy csomót valami gleccserszakadékba, aminek a túlsó végén aztán a nála lévő kötélmaradék segítségével kiverekszi magát, majd visszaér a táborba, és ott meg kell tudnia, hogy a társai kegyeleti okokból elégették az összes ruháját. Na, pont ilyen érzéseket ébreszthetett a film főszereplőjében az, hogy nem elég, hogy megmérgezik az írek, de ráadásul a saját családja (egy felületes pulzusellenőrzés után) az időjáráshoz képest lenge öltözékben berakja őt egy csónakba, amit a biztonság kedvéért fel is gyújtanak, majd átlökik az írekhez. Több mondanivalóm, asszem, nincs erről a filmről.

Aztán, ahogy estébe hajlott a délután, átbékávéztunk a Duna Plázába, mert a vadászpilótás filmet túl későn játszották volna, és megnéztük inkább a Talladega Nights-ot, ami, ugye, egy amerikai vígjáték, viszont, bár tele van kiszámítható fordulatokkal, nincs benne sok altesti humor, illetve érzelmes jelenet, néhány helyen még kacagtam is. A magyar filmfordítókat viszont sose fogom megérteni, egyrészt telerakják a feliratokat az eredeti szövegben nem szerepelő információkkal, másrészt ritkán tévednek, de olyankor például a film kulcsmondatát fordítják félre, lásd még az if you're not the first, you're last esetét a ha nem lehetsz első, akkor legyél utolsó-val.

Összefoglalva, a filmeket leszámítva tök jól szórakoztam.

Szóval szalma vagyok a hétvégén, sőt, akár keddig is, és már elterveztem, mi mindent fogok ezalatt csinálni, mi több, bele is fogtam: megettem mind a tíz doboz instant vattacukrot, amit szűkösebb időkre gondolva szereztem be. Ezt a fiúm előtt nem lehet, mert ő már a harmadiknál szól mindig, tekintete aggódó, hogy nem lesz-e az egy kicsit sok. Most nem szólt, kicsit sok is lett. Viszont megérdemeltem, mert varrtam neki tegnap este a polárról elnevezett kimenős tréningfelsőjébe cipzárat, hogy fel tudja venni a hegyen, és az rémdráma volt, mert először az első varrógéptű tört bele, aztán a második, egyben utolsó is, úgyhogy este tízkor még ott ültem és kézzel duplaöltéseztem, mint a hazafias asszonyok háború idején, szóval egyáltalán nincsenek sztárallűrjeim, pedig szerepelek egy filmben is.

Az úgy volt, hogy mialatt az aktuális pasim elment pisilni a művészmoziban, engem felfedeztek, és mire kijött, már ott álltam a kamerák kereszttüzében. És tegnap egy másik volt pasim, akivel már két éve nem beszéltünk, de jóban vagyunk (időnként elgondolkozom a barátaim és a volt pasijaim egymást nagymértékben fedő halmazán, és mindig úgy döntök, hogy én úgy szeretek erre gondolni, hogy jóban tudok lenni a volt pasijaimmal, nem pedig úgy, hogy előbb-utóbb lefekszem az összes barátommal), szóval küldött egy sms-t, hogy látott engem az egyetleneimben, tehát felismerhető vagyok. Bár meg kell jegyeznem, hogy az ismerőseim többsége hozzám képest bámulatos megfigyelőképességgel és emlékezőtehetséggel rendelkezik, például akkor is felismernek, ha megnövesztem a hajam, meg ilyenek.

Szóval ez az egyetleneim már a harmadik, amit muszáj megnéznem a hétvégén, az első az új Almodovar, a másik az új Shyamalan (hogy kell ezt kimondani?), merthogy én meglehetősen Shyamalan-rajongó vagyok, asszem, például az egyetlen, akinek a Falu is tetszett, és nem érdekel, hogy minden filmje eklektikus, és nem életszerű, és vannak benne vontatott részek, nekem tetszenek, na. A hangulat, meg a félnaiv báj, meg a vontatott és életszerűtlen párbeszédek, meg ahogy a szörnyeket nagyon sokáig nem mutatja, utána viszont egyszercsak premier plánban, különösebb fakszni nélkül. De leginkább a hangulat.

Szóval mozi lesz a hétvégén, meg sör, meg a képeknek feltöltése. Born to be wild.

Meg újabb jó ötletük is támadt a kilencszázakarhányért-filmes fiúknak, pénteken a The Way of the Gun c. kötelező alkotást is megkaptam a helyileg illetékes nagyáruházban. Juliette Lewis, jó szövegek, eddig drágáért sem lehetett hozzájutni. A magyar címe egy kicsit kínos, Hullahegyek, fenegyerek, a dvd borítója is, és bár a human már évek óta ajánlgatta nekem, sokáig azért nem néztem meg, mert valamiért azt hittem, hogy valami régi Clint Eastwood, ne kérdezzétek, miért, a human sose mondott ilyet, nincsen különösebb CE-kötődése sem, az én asszociációs algoritmusom mindenki számára rejtély, beleértve engem is. Lényeg, hogy amikor megnéztem végül, akkor örültem, hogy igen, mert van hangulata, van katarzis, bármit is mondjanak a hozzánemértő magyar filmkritikusok.

Hale Chidduck: Do you believe in karma?
Joe Sarno: Karma's justice without the satisfaction. I don't believe in justice.