Az ünnepi hangulat engem mostanáig hálistennek nagyrészt elkerült, mert kívül lakom, illetve kívül dolgozom a bűnös városon, nagyjából egy három kilométeres egyenes szakaszon élem az életem (amit megkönnyít az, hogy ezen a három kilométeren van egy Tesco, egy Auchan, egy Ikea, egy Kika, egy Decathlon, stb., ezekbe szoktam tejér-kenyér beugrani, aztán persze mindig eszembe jut, hogy a tejet nem szeretem, a kenyérig meg nem jutok el, mert leragadok a túrókrém-választás komoly szellemi befektetést igénylő problémájánál). Az otthoni életem meglehetősen letisztult, nagyjából öttől éjfélig-egyig könyvet fordítok, ekkorra már a csillagokat is lehoznám az égből legszívesebben, csak hogy egyanként megrugdoshassam mindet.

A munkahelyi tevékenységem sokkal változatosabb, céges vacsit szerveztem például (nagy siker volt, megnyíltak egymásnak az emberek, a szervizmanagerünk például tájékoztatott, hogy azért rohan el mindig két éve, ha meglát, mert az akkori rendezvényen részegen összeveszett velem a leptonokról, aztán másnap rájött, hogy nekem volt igazam, de ezt cikinek tartotta volna bevallani, a Zandi meg az est vége felé a nyakamba ugrott, hogy de jó, hogy ott vagyok, noha ezt megelőzően kábé ötször beszóltam neki az étteremben, és háromszor kértem tőle cigarettát, csak az egyensúly kedvéért), bonbonokat installáltam gravírozott fadobozba, biztosítókkal tartottam a kapcsolatot, illetve elszórva a munkámra is jutott időm, vagyis koreai magyar fordításokat ültettem át itteni magyarra. A titkárnőnket imádom egyébként, mindig vigasztal, ma is kifakadtam neki, hogy a koreaiak Hangszint névvel illetik az OSD-ben az OSD átlátszóságának mértékét, mire megvigasztalt, hogy de hát azok koreaiak, honnan is tudhatnák. Ekkorra már nagyon vidám volt, megevett ugyanis a hasfájására olyan egy kiló konyakmeggyet, onnantól fogva ült és nevetgélt, remélem, azért haza tud vezetni. De megérdemli, hogy kirúghasson a hámból, mert baromi sokat segít mindenben, például elvégzi a munkáját hiba nélkül.

Időnként persze lazítok is,  leginkább olyankor, amikor véletlenül ReCaptcházom,  engem bármire rá lehet venni, ha azt mondják, régi könyvek sorsa forog kockán, jajmilesz, jajmilesz.

Aztán most megyek, mert Isoldénak boldog születésnapja van, és találkozom igazi emberekkel,  furcsa lesz, remélem, menni fog.

Something about this crossover between the supposedly unconnected worlds of sleep and waking made telling them apart impossible, as if anything that could show up in my sleep and then appear on my screen at work was too powerful to resist and I had no chance of fighting it, had simply to watch as it dragged me down and under into the flames.

Ez már a sokadik ilyen mellékesen odavetett megjegyzés a mai fordításomban, konkrétan volt olyan mondat, ami közben kimentem teázni, elintéztem pár telefont, és elgondolkoztam azon, nem akarok-e inkább a kőtörő szakmában karriert csinálni.

Amúgy két napja pánikolok a gondolattól (mindig magam mögé nézek, ismeretlen helyen úgy ülök le, hogy védve legyen a hátam, ilyenek), hogy a magyar Pratchett-rajongók meg fognak lincselni a nevek miatt, különös tekintettel arra, amit Rincewindnek találtunk ki a huszonnegyedik órában, és amire most igazság szerint nem is emlékszem, mert a frusztráció miatt valószínűleg tudatalattim legmélyére száműztem.

A helyzet a következő: a sorozat előző fordítója nem járult hozzá az általa kitalált magyar nevek használatához, és bár ilyet szerintem ne csináljon az ember a műfaj rajongóival (szerintem kismacskákat ölni is zsenánt például, vagy katonagatyához körömcipőt viselni, de ez mellékszál), végül is vitathatatlanul az ő legsajátabb szellemi termékeiről van szó. Én szívem szerint hagytam volna az eredetieket, de ez az elképzelésem mondhatni távol állt a kiadó elképzeléseitől, ők ugyanis azokra az olvasókra is tekintettel kívánnak lenni, akik például nem beszélnek tökéletesen angolul, beleértve az archaikus nyelvezetet is (és el kell ismerjem, ennek a hozzáállásnak egy magyar nyelvű kiadás esetében van némi létjogosultsága). Szóval rengeteget gondolkoztunk, mind külön, mind együtt (a csoportos változat elősegítése érdekében egyszer konkrétan nyolcvan percet autóztam az osztyapenkótól a Petőfi-hídig, és eközben is olyanokon merengtem, hogy tánti vagy nagyi, salotta vagy póré, arzenálmérgezés), és bár az egyeztetések dühöngően lelkes, elhivatott, kölcsönös nagyrabecsüléssel terhes légkörben zajlottak, egyszerűen mégsem találtunk olyan neveket, amikkel száz százalékra elégedett lennék, pedig én elfogult és engedékeny vagyok magammal szemben (mivel már rájöttem, hogy a szigorral semmire nem mennék, kár belém). Az olvasók viszont valószínűleg nem, szóval meg fognak ölni, akkor is, ha ők sem tudnak jobbat.

Úgyhogy kezdem gyakorolni a "ja, te nem engem keresel, az a gonosz ikertestvérem volt" világnézet autentikus tolmácsolását bosszúálló ismeretlenek esetére.

Értesüléseim szerit tegnap megjelet a Pratchett, amit én fordítottam, Hölgyek és urak címmel. Ezzel kettőre emelkedett azon komolyabb, bolti forgalomban kapható könyvek száma, amiben benne van a nevem, szóval a dolog kezdi a személyi kultusz határait súrolni, szerencsére van napszemüvegem. A könyvet egyébként érdemes elolvasni, nekem azelőtt is az egyik kedvencem volt, hogy szóbajött volna a fordítása, és egyébként is négyszázvalahány oldal alig kétezer forintért, Alexandra holapról rendelve valszeg még olcsóbb, úgyhogy a gyújtós kategóriában is teljesen jó ár/érték arányt képvisel azok számára, akik igényesek az életük minden területén (de meg ne tudjam).

Amúgy nem igazán történik semmi, a mukahelyemen bonbont számolok reprezentációsan, otthon könyveket fordítok, ahogy a csillag megy az égen, ebből csak a Svájc lendített ki, meg időnként elrángat valahova az L. is fortélyosan. Svájcba ugye jött a fiú is, ami előrevetítette annak lehetőségét, hogy a kedélyes kiruccanás túlélőtáborba fog torkollni, mint minden, amiben ő is részt vesz (amikor például javaslatomra elvitt engem s gyermekét a kisállatkiállításra, konkrétan hóviharban kellett elverekednünk magunkat a kocsitól a PeCsáig, van tehetsége az ilyesmihez). Mivel türelmesen kibekkelte az összes alkalmat, amikor a rendszergazdával hossza fényképeztünk romantikus beállítottságú fatönköket, illetve hegyvonulatokat, botor módon felajánlottam, hogy szívesen elmegyek vele kirándulni valahova a helyszínen, minek következtében órákig caplattunk zuhogó esőben a kihalt gesztenyeerdőben a legközelebbi hegyen. Útközben viszont megtudtam a felrobbantott tehenekről (a természetes okok miatt elpusztult szarvasmarhákat ugye nehéz eltávolítani a magasan fekvő rétekről) mindent, amire kíváncsi voltam, de soha nem mertem megkérdezni, meg láttam szalamandrát is. A szalamandra egy kognitívan disszonanciás állat, egyrészt olyan színe és feje van, mint egy kígyónak, másrészt olyan alakja, mint egy gyíknak, úgyhogy a bennem feltoluló ellentétes érzelmeket heveny rángatózással és mutogatással próbáltam kifejezni, amikor megláttam, miközben szavakba is öntöttem, ügyelve a koherencia teljes hiányára. A fiú utólag azt mondta, hogy miközben megpróbálta megfejteni a viselkedésemet (ő nem vette rögtön észre az állatot), elhatalmasodott rajta a meggyőződés, hogy egy láthatatlan kutya kapott el engem, aki megpróbál a szakadék felé cibálni (esett az eső, és ilyenkor ő mindig delirál, nem bírja a vizet). Aztán, amikor tisztáztuk a helyzetet, elmesélte, hogy a magyar túrázók szerint ha valaki három szalamandrát lát életében, az meglehetősen jó arány, úgyhogy a biztonság kedvéért később találtam még kettőt, hogy erre se legyen gondom később. A második konkrétan meg akart támadni, legalábbis felém száguldott, szerencsére másfél méterről indult, úgyhogy volt időm elővenni a fényképezőgépet, egy sorozatot készíteni róla, kifújni az orrom, és eltenni a gépet, mielőtt odaért volna (hidegben igen megfontolt sebességgel támad a fajtája).

Szóval ez volt Svájc, meg az olcsó Lindt csoki.