A tegnapi kajavásárlásos blogbejegyzés után öt perccel (a script szeme mindig nyitva) a fiúm lerobogott az emeletről, és megkérdezte, hogy miből veszem én azt, hogy ő meg van győzve. Ezt nem értettem, de aztán folytatta, hogy ő egyáltalán nincs meggyőzve a nem-leszbikusságomról, és addig nem is lesz, amíg, úgy mint tegnap, mindenféle kalapokkal állítok haza, amiket a mindenféle lányoktól (asszem a "leszbikus barátnőid" kifejezést használta) kapok, állítólag csak úgy. Ezen teljesen felháborodtam, merthogy tehetek én róla? Hát én tehetek arról, ha mindenféle lányok, akiket alig ismerek, folyton dolgokat akarnak nekem adni, csak mert kedves vagyok hozzájuk? Hát most utasítsam vissza a kalapjukat, és ezzel gázoljak a lelkükbe? Na ugye, hogy nem.

És különben is, tök jó szalmakalap.

Ami az építészeti terveket illeti, úgy tűnik, eldőlt, hogy egy végletesen Szakamoto-stílusú házban fogunk lakni, mert mind a fiúm, mind az építész szerelmesek bele, az építésznek ráadásul eddig senki nem hagyta, hogy ilyet tervezzen, úgyhogy mindenki boldog.

Azért, amikor a fiúm felháborodva megkérdezte tőlem, hogy hogy lehet így telepakolni bútorokkal ilyen szép tereket, akkor egy kicsit megijedtem, és megkérdeztem, hogy de ugye azért nekünk lesz két székünk, mire a fiúm azt felelte, hogy ő előre tudta, hogy párkapcsolat, összeköltözés, és rögtön jönnek a kompromisszumok. Egyébként meg ne legyen villanykapcsoló a falon. Legyen akkor a padlón, feleltem én, felvéve a ritmust, és legyen lábbal kapcsolható. Az is jó, mondta a fiúm, vagy legyen a falban, hogy akkor is működjön, ha csak odacsap az ember, és ne jelöljük, csak jegyezzük meg a helyét. És a vendégeken meg majd nagyon jól fogunk szórakozni. És majd megmondja az építésznek, hogy lámpát nem akar látni sehol, oldja meg valahogy a világítást, mire én azt feleltem, hogy látom már, majd állva kell aludnom a házban, elvágólagosan, mert ágyunk se lesz, és időnként, ha jól viselkedem, bevihetek majd egy gyertyát, de csak akkor, ha nem teszem le sehova. Erre a fiúm rámnézett, és sebzetten megkérdezte, hogy most akkor kúl házat akarunk, vagy élhetőt. Kénytelen voltam kapitulálni az érvei előtt.

A fiúmban amúgy azt is szeretem, hogy hazahozhatok váratlanul bármit, mumifikálódott emberi testrészeket, hatvan könyvet, koporsódíszt, parazsas vasalót avagy porcelán babafejet, illetve egyéb, általam nélkülözhetetlennek tartott dolgokat, és nem szól egy rossz szót se, nem kér magyarázatot, csak keres nekik valami helyet, általában a nappali padlójának közepe táját, ahol egy ideig nézegetjük (ugye, a tévé nincs bekötve hozzánk) őket, aztán valahova mindig elkerülnek.

Meg úgy tűnik, sikerült meggyőznöm, hogy mégsem vagyok leszbikus, annak ellenére, hogy a múltkor is úgy kezdtem egy mondatomat, hogy amikor legutóbb itt jöttem kocsival, akkor nagyon vigyorogtam, mert éppen a gloriára gondoltam, de aztán kimagyaráztam magam a tényeknek megfelelően, miszerint igazából a legutóbbi chat jellegű konzultációnk a gloriával járt a fejemben, és abban voltak vicces dolgok, úgyhogy muszáj volt vihognom az autóban. És nem elég, hogy ez a leszbikusság kérdés megoldódott, de ráadásul a kapcsolatunk egy újabb szintre lépett, mert ma amikor hazaért a lánya évnyitójáról, akkor, mint aki hosszú távra tervez velem, azt mondta, hogy csináljunk most olyat, mint soha, és ne egy napra vásároljunk kaját, hanem mondjuk két hétre. Erre ráadásul a motoros öltözékében szólított fel (úgy gondolta, a gyereknek biztos jól jön majd egy kúl motoros apuka, ennek az elméletnek megfelelően például dzvümmögtette is a motort látványosan a helyszínen), és abban soha nem tudok neki nemet mondani, mert úgy néz ki benne, mint egy igazi motoros, úgyhogy elmentünk rögtön két teszkóba is, az egyik az auchan volt. Már az elejénél megállapítottuk, hogy valószínűleg ott szúrjuk el a dolgot, hogy mindig kosárral megyünk, és abba nem fér sok, úgyhogy most némi technikai tanulmányozás után szereztünk egy kocsit, amibe valóban tök jól bele is fért hat pár virágos női zokni, két darab férfialsónemű (kényszerítettem), és két alapvető élelmiszercsoport, vagyis a sör és a csoki jeles képviselői. Az After Eightnél ugyan húzta egy kicsit a száját, de megígértem, hogy nem fog újra előfordulni a múltkori eset, amikor még azt hittem, hogy neveléssel, meggyőzéssel és rávezetéssel változtatni lehet az ízlésén, és kihasználva fekvő álláspontját, fölétérdeltem mellkastájon, a kezeit a térdem alá gyűrtem, és egyik kezemmel After Eightet gyömöszöltem a szájába, a másik kezemmel befogtam az orrát, hogy kinyissa a száját, a harmadik kezemmel meg csiklandoztam néha, mert olyankor muszáj levegőt venni, és mindeközben szelíd, megnyugtató hangon ismételgettem, hogy de hát finom csoki, a csoki szeretné, hogy megegyed, a nyuszinak is tetszik a csoki (ez volt a rávezetés része).

Visszatérve a nagybevásárlós kalandunkra, vettünk még két dévédét (az I love Budapestet, ami valami miatt nagyon tetszett, anno, meg a The Eye-t, amit végre kiadtak olcsón, ez utóbbi egy japán horror, nem igazán véres, de azon kevesek egyike, amiken tudok félni), és megbeszéltük, hogy a the dawn of the dead-et nem vesszük meg még egyszer, mert már mindkettőnknek megvan. Asszem, a zombik a mi érdeklődésünk szűk keresztmetszete. Aztán visszamentünk a kaják közé, és ott arra a következtetésre jutottam, hogy azért nem tudunk mit venni soha, mert a fiúm két egész nagycsaládnyi élelmiszerfajta képviselőit nem hajlandó megenni, konkrétan a tésztákat és a pizzákat, mondhatni, a melegétel-élmény nála a húskrumplira korlátozódik, úgyhogy vettünk húst, meg némi hezitálás után tarhonyát, ami a krumpli egyik fajtája, csakúgy, mint a rizs. Meg vettünk nekem finomsajtot, meg neki valami felvágottat, ennyi, úgyhogy, mint a kasszánál konkludáltuk, holnapután megint éhezni fogunk, de legalább sör van.

– Többek között azért is jó az, ha előre tudom, hogy ha hazaérek, szexelni fogunk, mert akkor már a buszon elkezdhetek a szexen gondolkozni, és így egy csomó előjátékot megspórolunk.
– Ja, a spontán szex nekünk nem igazán jön be.

Mert egy pasinak sincs olyan fantáziája, mint nekem.