A rendszergazda ma azzal búcsúzott, hogy most szerelmet vall nekem. Ezt úgy kezdte, hogy elmondta, soha nem volt belém szerelmes, de nagyra tart, fontos neki a véleményem, akkor is, ha fenntartja a jogot, hogy leszarja, és valamilyen szempontból a példaképei között tart számon. Ez egyrészt tőle számít nekem sokat, másrészt egy ő korabeli és egzisztenciájú pasitól is külön sokat számít nekem, nem beszélve a másik, üzleti típusú felajánlásáról. És akkor összeállt. Az L. azt mondta nekem a minap, hogy nagy játékosnak tűnök, bár ezt nem szándékosan csinálom. A megcsalós pasim azt mondta nekem, azért csalt meg, mert én mindig tökéletes voltam, a legkreatívabb és izgalmasabb értelemben, és jobb voltam nála, és akkor egyszer csak jött egy csaj, aki semmi mást nem csinált, csak rajongott és felnézett rá. A tarhonyakártevő (aki nem a blogomon keresztül ismert meg) pár hete azzal magyarázta nekem valaki viselkedését (aki szintén nem a blogomon keresztül ismert meg), hogy az emberekből én ki tudom váltani azt a reakciót, hogy úgy érzik magukat, mintha valami hírességgel ülnének le, akinek mindig muszáj valami bölcset vagy szellemeset vagy provokatívat mondani.

És ezek mind szép és jó dolgok, csak az nem látszik tőlük, hogy én csak egy Tuborgot olyan életet szeretnék, amit emiatt soha senkitől nem fogok megkapni, ha ezek maradnak előtérben. Én egy sokkal kevésbé csillivilli, viszont fontos dologért lemondanék sok mindenről, ami bár számít, és az is én vagyok, de harmadrangú (és az összes karácsonyi ajándékról is. Az összesről). És csinálni fogok magamnak ehhez utat, mert most nincsen, első lépésként például a mostanában összegyűlt biztatásoktól is bátorítva vállalkozni fogok, saját tervezésű ruhákkal. És locsolom a virágaimat, mert az is fontos, és bízom benne, egyszer összejön, amit szeretnék, közben meg szárazon tartom a puskaport (a ruhás dolog lesz a puskapor). A maradék kreatív energiáimat és izgalmat pedig talán egyszer kicsapom a könyvírásban, majd felmosás után, amikor a gyerekem már kiskamasz lesz (nem, nem vagyok terhes, és a közeljövőben nem is lehetek), és az apjával is kibeszéltük magunkat már aznapra.

Talán az elsőlépés a blogom bezárása kéne legyen. Talán nem.

Az élet egyébként megint utánozza a művészetet. Ma úgy volt, hogy elmegyünk biciklizni, erre kiderült, hogy csak én tudok, a fiúm nem. Fájt a térde neki.

Hát, Tori nem egy ülvegitározós típus. Folyamatosan énekelt, zongorázott, táncolt, előadott szimultán, először mint szőke femme fatale, utána meg mint rézvörös sellő, és leszarta a közönség reakcióit, a jó értelemben, magának csinálta. Magából. Vagy nagyon depressziós, vagy én is azt akarom szedni, amit ő.

Az esemény után megkérdeztem az L.-t, hogy unalmas lány vagyok-e (nem, nem ragaszkodom amúgy mindig minden társalgópartneremmel ahhoz, hogy folyamatosan rólam beszéljünk, csak szeretek tisztában lenni a dolgokkal, és ha unalmas vagyok, akkor legalább tudjam, hogy abból csinálhassak limonádét, nincs rútabb a szereptévesztésnél). Ez azért merült fel bennem, mert mostanában mindenki azzal gyanúsít, hogy szomorú vagyok, és ez a tapasztalataim szerint akkor szokott felmerülni az emberekben, ha valaki unalmasan viselkedik. Az L. azt válaszolta (esszészerűen kifejtve), hogy nem vagyok unalmas, csak más ritmusban működöm (erre rögtön beasszociáltam az Esőgyerekek c. autista gyerekekről szóló magazint, aminek grátisz fordítottam egy időben, annak volt az alcíme, hogy akik más ritmusra menetelnek, meg persze R. W. Emerson), megfigyelő típus vagyok, brutálisan empatikus, mondta, és általában nem csacsogok, csak azokkal, akik tudják, hogy a csacsogásból minek mennyi a súlya. Ebben maradtunk. Mivel a múlt alkalommal én is kiderítettem neki, miért Car Wash a Car Wash, és hogyan rakják bele a mécsest a papírzacskóba, úgy éreztem, ezzel most egálba kerültünk.

És voltam Tori koncerten.

Tegnap éjjel megint arra ébredtem, hogy nem alszom (mostanában időnként pánikszerűen elalszom pár órára, aztán felébredek, és dolgokat csinálok), és muszáj volt kimennem megnézni, helytálló-e az elméletem, miszerint autóval egyszerűen nem lehet a környékünkön stílusosan öngyilkosnak lenni. Nincsenek ugyanis olyan betonfalak, amik előtt elég szabad tér van a nekifutáshoz (szarul gyorsul a kocsim), másik személyautóval frontálisan ütközni pedig bunkóság és nem is biztos megoldás (mi van, ha elrántja a kormányt, ilyenek). Mondjuk közel van az M0-ás a kamionokkal, de mióta biciklizek, megkedveltem a kamionosokat, utálnám, ha miattam kéne órákig az út szélén állniuk, jegyzőkönyvezniük, késniük. Régen gyógyszeres típusú lány voltam, már nem, a tablettákról mostanában a hányinger meg a kábaság jut eszembe, nem vonzó gondolat. Furcsa módon viszont teljesen el tudom magam képzelni, amint felvágom az ereimet a kádban, természetesen hosszában, melegvízben, borzongva.

Ja, és ez nem olyan cry for help típusú dolog, ha öngyilkos akarnék lenni, nem beszélnék róla előtte, csak jobb az ilyen dolgokkal tisztában lenni, milyen lehet már az, amikor ott van a momentum, és az embernek akkor kell azzal tökölődnie, hogy tulajdonképpen which kind of suicide defines me as a person.

Levágtam egyébként a hajam kézzel. Ez már rég benne volt a fejemben, ahogy levágom majd egyszer a hajam, ollóm is volt hozzá, de az ilyesmihez ki kell várni a megfelelő alkalmat, különben nem ér pontot. Tegnap hajnalban tökéletes volt, a fülemben még a Leather ment a koncertről, a fejemben a Cloder utolsó jelenete (az utolsó, ahol beszélnek), kezemben az olló. Úgy képzeltem egyébként, hogy megfogom az egyik oldalon, és nyissz, majd a másik oldalon, és nyassz, ehhez képest nyissz-nyissz-nyissz és nyassz-nyaszz-nyassz volt, de valóban csak kétszer fogtam meg. Amúgy hátul is tökéletes lett, pedig nem néztem meg, ez pozitív visszajelzés from the powers that be, mintegy elfogadtatott az áldozat. A hajamat amúgy eltettem, jól jöhet még, ha valamikor hirtelen haragomban meg akarnám vuduzni magam.

Most egyébként, hogy átmenetileg pszeudo-szingli vagyok (fiúm a tengeren hegyen), durva dolgokba bocsátkozom, például vettem újságot a boltban (nem mozisat, meg nem könyveset, hanem olyan igazit), hogy érjen már valami inger engem itthon. Aztán másfél órán keresztül rohangáltam, mint a mérgezett egér, mert milyen már az, hogy a nemi erőszak áldozatainak látlelettel kell bizonyítania, hogy fizikai ellenállást tanúsítottak, illetve ha ún. provokatív módon öltözködnek, akkor sem lesz ügy a dologból, illetve a bíróság a házasságon belüli nemi erőszak fogalmát sem ismeri. Na már most, lehet, hogy én hagyom túlságosan figyelmen kívül az élet által tálcán kínált lehetőségeket, de még soha nem éreztem, hogy jogom lenne fizikailag inzultálni azokat (zsarolást vagy lőfegyverrel való életellenes fenyegetést bevetve, hogy ne maradjon külsérelmi nyom), akik provokatívan öltözködnek, mondjuk rózsaszínt viselnek narancssárgával, vagy csípőnadrágot hájjal. Most viszont, bár általánosságban határozottan elvetem az önbíráskodást, szeretném erkölcsi támogatásomról biztosítani azokat a homoszexuális erőszaktevőket, akik hajlandóságot éreznek magukban, hogy az illetékes törvényhozókra specializálódjanak (akik, meg vagyok róla győződve, mind férfiak), természetesen csak akkor, ha vigyáznak rá, hogy ne hagyjanak külsérelmi nyomokat (mert abban az esetben nincs bűncselekmény, ergo az én szerepem sem bűncselekményre való felbujtás).

(Ezen aktuálpolitikai gondolataimat amúgy a részben politológus L.-lel is megosztottam (a glória éppen nézett ezidőben, nem engem, filmet valszeg), aki azt javasolta, hogy hordjak magammal sokkolót, potenciális áldozati minőségemben, mert ez az egyetlen megoldás. Erre én azt válaszoltam, hogy höhö, most képzeljen el engem, amint nekem a sokkoló éppen megoldás bármire, mire azt felelte, hogy ja, ha hiányt szenvednék bármiben, szóljak nyugodtan, vannak erőszakos típusú barátai (a férfiak mind disznók). Aztán amikor próbáltam megőrizni a helyzethez méltó komolyságot, és felvetettem, hogy talán egy HIV+-os tanúsítvány mégiscsak elrettentőbb erővel bírhat, akkor rögtön elémvázolta azt a helyzetet, amikor egy olvasni nem tudó erőszaktevővel állok szemben, én meg rögtön mondtam, hogy fúúúj, az erőszaknál is rosszabb az analfabéta általi erőszak, mert ha egy íróember teszi, az még ugye belefér, de egy analfabéta…akkor már inkább a halál. A tanulság: 1. a politológusoknak nincs lelkük, 2. két ikrek soha, soha ne próbáljon meg komoly dolgokról beszélgetni, mert nem méltók rá).

Amikor délután harmincöt fokban bicajoztam felfelé a tűző napon (az utolsó 3,5 km emelkedő), nagyon szidtam a vihart, ami nem akkor volt egyáltalán, most viszont beismerem, ez azért már túlzás lett volna. 17° C van, öt másodpercenként villámlik, zuhog a jég és elment a telefonos hálózatom, most várom, hogy az internet és az áramszolgáltatás mikor múlik el. Nem látszik a szomszéd hegy. A fiúm meg kint motorral, bár azt még sikerült megbeszélnünk, hogy bement a Brico Store-ba (a többi néma csend, select network üres listából).

Mindenesetre kikapcsoltam a légkondit, a nyuszit és a zsiráfot meg beraktam a takaró alá.

Mától hétfőig szingli vagyok. Bármilyen programajánlatot szívesen fogadok. Beérkezési sorrendben.

Ez a péntek tizenhárom azzal kezdődött, hogy az utcánkban átrohant előttem egy fekete macska, nem is véletlenszerűen, hanem kivárta, hogy az autóval öt méterre megközelítsem (gondolom, a félreértések elkerülése végett), addig csak ült békésen a füvön, és nézegetett. Az a szerencse, hogy nálam ezek a dolgok fordított előjellel működnek. A másik oldalról viszont az éttermekben mindig oda kell leülnöm, ahova először, és az ágynak is mindig a jobb oldalán kell feküdnöm (hanyattból nézve), mert ha nem így teszek, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Tegnap este, ahogy kifordultam a dolgozóból és ráálltam a hálószoba felé vezető útszakaszra, az ágyon fekve olvasó (igen, könyvet) fiúm látképe tárult a szemem elé, vissza is kanyarodtam rögtön, hogy na, ezt kezdjük újból, de aztán elszégyelltem magam, mert ugye GGG (good, giving and game) girlfriend vagyok (credits where credits due), meg se nyikkannék például, ha arra lépnék be a szobába, hogy a fiúm az én fehérneműmben mászkál, úgyhogy, bár ez a könyves dolog túl volt az általam elképzelhetőnek tartott határokon, azért próbáltam természetesen viselkedni, csak néha sandítottam oda titokban.

Aztán ma hazajöttem a munkából, és ott találtam magunkat a kanapén, ahogy karbidlámpák és aerob edzés helyett pszichoanalízisről beszélgetünk, amit a fiúm kezdeményezett. Ezt követően megemlítette, hogy M-nek pasija van és már nem beszél hülyeségeket. Továbbá ma csütörtök, és én nem mentem kocsmába.

Nagyon úgy tűnik, hogy mindenkit kicseréltek az ufók.

Csak hátha valaki mást is érdekel, gondoltam, megosztom, szóval szerencsére a fiúmnak mindenfajta ismerőse van, úgyhogy rajta keresztül szoktam információt nyerni a világról, a múltkor is kértem, hogy kérdezze már meg a leszbikus barátjától azt, amire mindig is kíváncsi voltam, hogy ők honnan tudják, mikor kell abbahagyni (jól van na, van, akit a világegyetem titkai, vagy az emberi elme rejtélyei foglalkoztatnak, engem ilyenek). A válasz a következő volt:

– Hát, nem tudjuk, mikor kell abbahagyni.

Gondolhattam volna.

Egyébként ha esetleg úgy tűnne, hogy mostanában a kozmetikai ipar kutatásán kívül nincs életem, az csak azért van, mert még ha van is, az a fordítási feladatok körül forog, mind otthon, mind a munkahelyemen, de olyan szinten, hogy tegnap az autóból majdnem betelefonáltam a Bolgár György műsorába, hogy felvilágosítsam, mi a különbség aközött, hogy valamire kitérni akar az ember, vagy kilyukadni, de aztán inkább kikapcsoltam, mert nem bírtam a sok szórendi helytelenséget. Mondtam is a fiúmnak, amikor hazaértünk, hogy agyilag hulla vagyok, viszont egyáltalán nem fáradtam el, biciklizni kéne, vagy valami, de aztán neki jobb ötlete volt. Lényeg, hogy nincs tévénk, ezért ha ki akarok kapcsolódni, akkor meglátogatom a drogériát és színes rúzsokkal álmodom, a Yamada képernyővédőjét bámulni mégiscsak sokkal szánalmasabb. Olvashatnék is, ugye, csak mostanában megint a Pratchetteket nyűvöm, angolul (a Thud meg a Hogfather már lement, most a Jingo van soron), és ez így borzasztó, mert ha egy kicsit nem figyelek, akkor szinkronfordítom magamban, és ha bármi nyelvi érdekességhez érkezek (tehát minden második mondatnál), addig nem bírok továbbmenni, amíg nem találok rá valami jó megoldást magyarul, ez pedig nem relaxál engem egy cseppet sem.

De nem lesz ez mindig így, ma reggel például új célt tűztem ki az életemben, méghozzá hogy találok valakit, aki eljön velem a budapesti Roger Waters koncertre.

A következő bemutatásra kerülő darab a rúzsok világából a Rimmel Lasting Finish Lipstick, amit tegnapelőtt kentem a kezemre a drogériában, testközeli tanulmányozás céljából, majd elfelejtettem letörölni. Hazaérkezvén kezet mostam, elmosogattam, hajat mostam, ezek közben meg se kopott igazán (amikor hozzádörgöltem a diódarálóhoz, akkor az is rúzsos lett, arról sem sikerült leszedni), majd célirányosan nekiestem az ultra dermmel, na azzal a nagyja lejött, de még mindig van egy halvány folt a kézfejemen.

Ez annyira lenyűgözött engem, hogy az életbenmaradási ösztönnek fittyet hányva tegnap kénytelen voltam megvenni. Végre valami, ami működik.

Elérkeztem a tökéletes rúzs keresésének ahhoz a kikerülhetetlen stációjához, amikor az ember próbát tesz a likvid darabokkal (az az ecsettel felkenős típus). Amit vettem, az látványra olyan, mint a ragacsos karamell. Applikálás közben a textúrája, akár a ragacsos karamellé. Színe, mint a ragacsos karamell.

Pillanatnyilag (második napja pillanatnyilag) szexiesen elnyílt szájjal meredek a monitoromra (időnként csücsörítve), mert nem tudok szabadulni a kényszerképzettől, hogy ha becsukom, akkor soha többet nem tudom kinyitni.

Azzal a hibajelenséggel pedig találkozott-e már valaki, hogy pdf szerkesztésénél a "Save as" parancs után az Acrobat az összes ö, c, ú, U, I, B betűt szóközzel helyettesíti? Nagyon frusztráló kaland.

Régebben, amikor még a budai oldal laposabb területein laktam, én is mindig csodálkoztam, hogy mit kell hisztizni a kétcentis havakon, de most szombaton nálunk is tragikusak voltak a körülmények a kis, meredek utcákban, ahol a kereszteződéseket nem lehet belátni, és az allék általában kerítésben (közvetlenül a keresztutca mögött) végződnek. Még szerencse, hogy az idei tél hétvégére esett.

(Amúgy most az van, hogy depresszió, nagyrészt endogén, kisrészt szituációs, a nyilvános önsajnálatnál viszont büdösebb nem sok van, ráadásul kevés benne a vicces elem, úgyhogy majd inkább utána írok, addig egyéb csatornák, reméljük, Delhi napsütése rosszkedvünk telét satöbbi).

Persze önismeretileg tévedtem, mert találtam otthon még niveás kézkrémet, meg két jojobás arclemosót, meg fogmosás utáni szájvizet, illetve van három szett sminkkészletem (rúzs-szempillaspirál-szemkíhúzó ceruza), meg egy lactacyd feminám, egy DKNY almás testápolóm és egy szintén almás hajbalzsamom, meg a göndörítő hab, illetve egy hajlakk is, amit nem használok, csak adták valamikor az intim betéthez, hadd ne soroljam tovább. Szóval lehet, hogy mégis függő vagyok. Egy ideig mondjuk vigasztalt, hogy a fiúmnak is van (a borotvahabján felül!) két samponja, meg összesen négy darab szappanja (három bontatlan), de aztán eszembe jutott, hogy a második sampont, illetve mind a négy (egyébként dizájner) szappant is én vettem neki.

Nemrégiben kaptam a fiúmtól ilyen hétköznapi szeretetcsomagot ("életminőség" jeligére), hogy jégoldó szpré, meg jégkaparó, illetve kakukktojásként Plussz Extractive, mert tudja, hogy azt mindig elfelejtek venni. A jégoldót be is vágtam a jobb első ülésre, hogy kéznél legyen, és többször nevetgéltünk azon, hogy milyen vicces lesz, amikor reggelre befagy az ajtózár, a jégoldó meg az autóban. Ma reggel kiderült, hogy élesben azért ez annyira mégsem humoros élethelyzet, illetve az is inkább csak a filmekben vicces, amikor valaki, miközben próbálgatja, hogy működik az eszköz, pofánnyomja magát a flakonból. Ezzel együtt, soha csúnyább reggelt, mint a mai.

Amikor a kínálat találkozik az én keresletemmel, az olyan, hogy a Calzedonia végre forgalomba hozta a tökéletes harisnyát a téli napokra: vastag, fekete, kötött, pamut, és felül csipkés combfixben végződik.

A goth életstílus elsajátítása azért nem megy olyan könnyen, mint elsőre gondolná az ember, még ha az orrpiercingtől és a kognitív folyamatok erőszakos lefojtásáról (a megfelelő arckifejezés prezentálása érdekében) el is tekintünk. Már az első, bátortalan lépéseknél is ugye olyan zavarbaejtő választási lehetőségekkel szembesül az ember, hogy akkor most a Csodás Bárónői Szoknya, vagy a Cyber Trash szoknya definiál-e engem jobban, mint egyéniséget, nem beszélve arról, hogy akkor most a fekete szemeteszsák ciki-e annyira, hogy az már kúl legyen (úgy tűnik, a vinyl az új szaggatott harisnya, a szélsőségesen erotikus hozzáállás kifejezőeszköze).

Ez az egész úgy kezdődött nálam, hogy hétvégén identitásválságba kerültem, miközben krumplit vágtam 1-2 milliméteres szeletekre, raktam a tepsibe, szórtam meg sóval-borssal-szerecsendióval, póréhagymával és reszelt füstöltsajttal, majd ismételtem ezt repetitíven, és öntöttem le a végén az egészet tejszínnel meg még sajttal, annak ellenére, hogy nem tudok főzni, és akkor eszembe jutott, hogy én mindig ezt csinálom, tök reflektív vagyok, de egészen a hardcore szélsőségekig, itt említeném például meg azt az esetet, amikor egy matematikus pasival jártam, és fél év alatt odakerültem valahogy a TTK matek szakra, ott is az első öt közé az évfolyamon, meg eleve a pszichológia szak is gyanítom, akkor tört rám, amikor tizenhét évesen megnéztem az Elemi ösztönt (abban, ugye, mindkét csaj pszichológus volt), de ez még a jobbik eset, mert a jégcsákányos dolog is rámtörhetett volna, ugye. Na és akkor ott állok vasárnap, kezemben a krumplival, és akkor a csirkéről sörtésztában még nem is beszéltem, hülyén, mert ugye én nem tudok főzni, csak egy alkalommal beszéltem a Ginával előző héten, és akkor már rögtön ilyen helyzetekben találom magam, és akkor előtört belőlem, hogy most kéne gyorsan valami saját identitás, és ebben a lélektani helyzetben kérdezte meg tőlem a fiúm, hogy szeretnék-e fekete alapon piros koponyákat ábrázoló aranyos kézitáskát, mert hogy még egy darab van a Gináéknak, úgyhogy felmentem a weboldalukra, és megtetszett rögtön a burgundi/fekete női fűző, és akkor arra gondoltam, hogy például erre a pár ködös novemberi hétre simán lehetnék ilyen darkos fajta, bársonnyal meg neccharisnyával, erről kikértem a fiúm véleményét is, aki az felelte a számára perszonalizált kérdésre, hogy neki semmi kifogása az ellen, ha ilyen fekete/piros dolgokat viselek, amiből kivan a fél mellem, na és ekkor szembesültem azzal, hogy még így sincs könnyű dolga az embernek manapság, amikor utoljára darkos voltam tíz éve, sokkal kevesebb alternatíva volt az irányzaton belül, akkoriban még úgy tudtad, hogy ha fekete, akkor már nem lőhetsz nagyon mellé, most meg olyanok vannak, hogy a virágmintás brokát szoknya az már uniszex darabnak minősül, lehet, hagyom is a fenébe az egészet.